Megjegyzés: Ismét egy szerepjátékos kiadvány bemutatása következik, ez azonban – eltérően az előzőtől – olvasóink  egy része számára ismerős lehet. Tavalyelőtt publikáltam az rpg.hu-n, de nem a főoldalon, önálló írásként, hanem kissé rapszodikusan elszórt bejegyzések formájában a Call of Cthulhu-fórumon. Egybeszerkesztve és összefésülve itt jelenik meg először; jómagam is meglepődtem rajta, milyen terjedelmesre sikeredett.

Ramsey Campell’s Goatswood and Less Pleasant Places
by Scott David Aniolowski & Gary Sumpter et al.
Chaosium Inc., 2001.
(Call of Cthulhu forráskönyv és kalandgyűjtemény)

 A Lovecraft munkásságát folytató írók közül, akik saját elképzeléseikkel bővítették és gazdagították a Cthulhu-mítoszt, a magam részéről Ramsey Campbellt tartom a legjelentősebbnek. Ezzel persze lehet vitatkozni, ám más szóba jöhető jelöltekkel szemben sok minden szól Campbell javára, mégpedig nem csupán szubjektív „tetszik-nem tetszik” érvek. Bierce és Chambers ötletei szervesebben beépültek a mítoszba, ezek a szerzők azonban Lovecraft előtt működtek, és nem ők merítettek tőle, hanem fordítva. Derleth és Lumley többet és ambiciózusabban írt, de erősen vitatható felfogásban, önkényesen átértelmezve a „kozmikus iszonyat” fogalmát. Borges és King sokkal nagyobb formátumú alkotók, ám az ő hozzájárulásuk a lovecrafti örökséghez igen szerény, egy-két hommage jellegű írásműre szorítkozik. A legújabb posztmodern mítosz-interpretációk (Klein, Pulver, Barron) pedig ha tartalmukban nem is feltétlenül, de stílusukban mindenképpen messze esnek a klasszikus korpusztól, s egyelőre még kérdéses, mennyire tudnak összeforrni vele.

Irodalmi megjegyzés: A vájtfülűeknek feltűnhet, hogy Clark Ashton Smith kimaradt az összehasonlításból. Ami mítoszhoz való kreatív hozzájárulást illeti, őt legalábbis egyenértékűnek tartom Campbellel, de sokkal szuverénebb alkotónak. Gyors példázattal élve ezt azt jelenti, hogy aki szereti Lovecraftot, az Campbellt is biztosan szeretni fogja, Smith-t viszont nem szükségképpen, jellegzetesen egyéni stílusa és hangulata miatt, amely a lovecrafti korpuszból inkább az álomtörténetekkel tart rokonságot. Ramsey Campbell fantáziája nem szárnyal ennyire szertelen magasságokba, viszont szolidabb, következetesebb és mindent összevetve hívebb a Mester hagyatékához.

A brit szerző fantáziájából olyan közborzongásnak örvendő szereplők származtak át a Cthulhu-kánonba, mint Eihort és Y’golonac (Nagy Öregek), Daoloth és Ghroth (Külső Istenek), a sírpásztor és a shanok (a Shaggai bolygó rovarszabású agyparazitái), vagy éppen a Glaaki megnyilatkozásai (ez a tizenkét kötetes mítoszkompendium, amelyből egyetlen oldal is elegendő, hogy halálos veszedelembe sodorja az olvasót). És az ő alkotása a Severn-völgy, az a fiktív irodalmi közeg, amely kétségkívül dobogós helyen van a mítosz világában, nem sokkal maradva el Arkham és környéke mögött. Lovecraft örökségét Campbell ültette át a gótikus rémtörténetek őshazájába, Angliába – s tette ezt oly biztos kézzel, oly kifinomult érzékkel, hogy hangulati-fogalmi lényege az új miliőben is változatlan maradt.

Mint korábban közzétett ismertetőimből kitűnhetett, az én mesélői ízlésemnek a Call of Cthulhuban a brit környezet jobban megfelel az amerikainál. Ezért is vártam annak idején igen izgatottan azt a szerepjátékos forráskönyvet, amely Ramsey Campbell munkásságát dolgozta fel, az író tevékeny hozzájárulásával, Goatswood and Less Pleasant Places címen. A várakozás meglehetősen hosszúra nyúlt, mivel a kiadványról még valamikor a kilencvenes évek elején kezdtek csiripelni a verebek, aztán elsodorták a kártyajáték-cunami hullámai, a Chaosiumtól előbb a Pagan Publishinghez került, majd vissza, s végül tízesztendős vajúdás után látott napvilágot 2001-ben, több szerkesztőt is elfogyasztva. Roppantul megörültem neki, hisz ez a projekt időközben már-már urbánus legendává ködösült, ám amint belelapoztam a vaskos (250 oldalas) kötetbe, meg kellett állapítanom, hogy a sok viszontagság bizony nem szolgált javára.

Kezdjük mindjárt a definíciók szintjén: a kiadvány a címlapon forráskönyvként és „nyitott” kampányként határozza meg magát, holott valójában különálló kalandok gyűjteménye, amelyeket semmi nem köt össze a közös földrajzi környezeten kívül. Ez a formátum korábban már nagyon jól bevált a klasszikus Lovecraft Country-antológiáknál (Tales of the Miskatonic Valley; Adventures in Arkham Country), úgyhogy nem igazán értem, miért kellett szemérmetes pironkodással palástolni. Forráskönyvként a komplett szövegnek csupán mintegy húsz százaléka fogható fel, konkrétan az első két fejezet, A Campbell-mítosz és A Campbell-vidék (The Campbell Mythos; Campbell Country). Sietek leszögezni, hogy az egész kiadványban ez a legnívósabb és leghasznosabb szekció: nem csupán a mítosz Campbell által kreált elemeit ismerteti tömören és áttekinthetően, a Severn-völgyi városoktól és falvaktól kezdve a bennük tevékenykedő titkos kultuszokon keresztül az általuk használt ereklyékig és varázslatokig, hanem kitér a mindennapos élet olyan triviális, de fontos részleteire is, mint a közlekedés és az időjárás, a fegyvertartás jogi szabályozása, vagy éppen az angol konyha.

A mítosz vonatkozásában a könyv a véleményem szerint legcélszerűbb megközelítést alkalmazza, vagyis lelkiismeretesen feldolgozza az irodalmi alapanyagot, saját kútfőből azonban szinte semmit nem tesz hozzá. Ez a fejezet a szövegállomány legrégebbi rétegét képezi, még az első szerkesztő – Scott David Aniolowski – írta, és nagyon meglátszik rajta, hogy minden apró-cseprő kérdésben gondosan egyeztetett Ramsey Campbellel. Ennek eredményeként végre ugyanolyan részletes ismertetőt kapunk Glaaki megnyilatkozásairól, mint a többi fontos mítosz-grimóriumról, a különböző kiadásokat sorra véve, kötetenkénti lebontásban. Ahol Aniolowski bővít a „Campbell-mítosz” keretein, ott mindig más irodalmi forrásból merít, például William Hope Hodgson Carnacki-novellaciklusából. (Hodgson korábban élt és alkotott Lovecraftnál, írásai azonban igen könnyen integrálhatók a Cthulhu-mítoszba, hála a koncepcionális és hangulati rokonságnak.) Egyetlen olyan momentumot találtam csupán, ami a szerkesztő önálló elképzelése, ám ez is inkább irodalmi kölcsönzésnek minősül, mivel a saját évekkel korábban megjelent novellájából vette át. Kövezzetek meg érte, de én ezt így látom helyesnek: a háttéradaptáció kövesse szigorúan az irodalmi mintát, aztán az egyes kalandokban már lehet vele variálni.

A forráskönyvi szekcióban csak egy dolog nem tetszik, az viszont nagyon: hogy kortárs idősíkot használ. Campbell novelláiról tudnivaló, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben játszódnak. Namármost, ez a klasszikus lovecrafti idősíkhoz képest tényleg modern közeg, de annyira azért nem, hogy a hangulati hűség súlyos csorbulása nélkül extrapolálható lenne az ezredfordulóra. A Severn-völgy meglehetősen félreeső hely, ám egyáltalán nincs elzárva a külvilágtól: Londonból két óra alatt el lehet jutni a százezres lakosságú Brichesterbe, amely nagyjából Arkham szerepét tölti be a „Campbell-vidéken”. Kortárs viszonyokat feltételezve tehát itt meg kell találnunk napjaink különféle áldásos élettartozékait, az internettől és a mobiltelefontól kezdve a környezeti tudatosságon keresztül a politikai korrektségig. Meg is találjuk őket, e téren a forráskönyv pedáns és következetes. Igazán kár, hogy a Campbell-novellákból, amelyekre elméletileg alapozna, a fent felsorolt elemek mind hiányzanak. Akit tehát az olvasmányélményei ösztönöztek a kiadvány megvásárlására, az már a bevezetőben nagyot fog csalódni, a kalandokban meg aztán végképp – rá sem ismer majd a Severn-völgyre.

Nem értem, miért kellett ráerőszakolni az irodalmi közegre ezt a korszakváltást. A „Campbell-vidék” simán megmaradhatott volna a saját kis időzónájában, a három fő Call of Cthulhu-idősíktól függetlenül. Az ehhez szükséges szabálymódosítások talán két plusz oldalt igényelnének a forráskönyvi szekcióban. Ez nem tűnik megoldhatatlannak, különösen annak fényében, hogy egyik-másik ezután következő kalandot mindenestül ki lehetne hajítani, még a papír árát sem érik meg, amire kinyomtatták őket.

Itt van mindjárt az első, A Windthrope örökség (The Windthrope Legacy), amelyet maga a szerző – Aniolowski – dicséretes szerénységgel csak „kampánykeret”-nek nevez. A világ legformabontóbb ötletével indítunk: az egyik karakter értesítést kap egy sosem látott távoli rokon tragikus elhunytáról, továbbá arról, hogy örökölt tőle egy kastélyt a Severn-völgyben. A partinak természetesen eszében sincs firtatni a gyanús haláleset körülményeit, ehelyett közelebbről nem részletezett indítékból mindannyian leköltöznek az újonnan szerzett birtokra, ahol… ahol nem történik semmi. Illetve bocsánat, megismerkedünk a háromfős személyzettel, akikről valósággal ordít, hogy ők fogják majd mondvacsinált ürügyekkel belerángatni a csapatot a későbbi kalandokba. Kettőnek közülük, akik nap mint nap állandó érintkezésben vannak a kastély lakóival, nullás a Lelkiereje; nyilvánvaló, hogy ez hónapokig nem szúr szemet derék nyomozóinknak, akik merő szórakozásból rakosgatták azokat a pontokat a Pszichológia értékükre. Ennekutána részletes krónikát kapunk a birtok hátborzongató epizódokban bővelkedő történetéről, aminek a további események szempontjából ugyan semmi relevanciája, viszont aki esetleg nem olvasta volna A szoba a kastélyban (The Room in the Castle) c. Campbell-művet, az most már nyugodtan kihagyhatja, sűrítve megetették vele az összes poént. A kastély alaprajza nagyon fontos lesz a harmadik kalandban, ezt persze a szerkesztő is tudja, és ott kinyomtatja még egyszer.

Ennek az összességében tíz darab abszolúte fölösleges oldalnak elvben az lenne a funkciója, hogy odacsalja a partit a Severn-völgybe és valamiféle motivációt kreáljon nekik – de annyira bénán csinálja, hogy az már szinte fáj. Játékosként nekem például első dolgom lenni kirúgni a személyzetet, még csak nem is gyanakvásból, hanem mert van sajátom és hozom őket magammal. Ami után pedig azonnal nyomozni kezdenék, az a sosem látott kuzin titokzatos halála. Ennek még értelme is lenne, hiszen szegény rokon attól kapott szívinfarktust, hogy meglátta a szomszéd várrom alatt kuksoló Byatist – csakhogy ez ennyivel el is van intézve, ha a titoknok kalandot akar kanyarítani belőle, magának kell összebarkácsolnia. Különben az sem tiszta előttem, hogy ha a cselekmény szempontjából fontos, hogy a partinak legyen egy várkastélya, akkor miért nem indítunk azzal, hogy van nekik és kész. Ez az egész örökösödési hercehurca csak arra jó, hogy a sztori tökéletesen érdektelen hivatali ügyintézéssel kezdődjön, amelynek során a mesélő tökéletesen érdektelen nímandokat alakít, versenyt unatkozva a játékosokkal.

A második kalandot Richard Watts követte el, a címe Gótika (Gothic), a tartalma pedig nagyjából ugyanilyen eredeti. Ramsey Campbell munkásságához annyi köze van, hogy Brichesterben játszódik; a Cthulhu-mítoszhoz még ennyi sem. Illetve elnézést, szerepel benne egy csillagászati távcső, amit a nyomozók szinte biztosan nem találnak meg – szerencséjükre, mert ha belenéznek, egy Külső Isten kacsint vissza rájuk. Ez egy Campbell-novellából lett idecibálva pitykedísznek, a történet szempontjából semmi jelentősége.

Miről is szól akkor voltaképpen a Gótika? Zanzásítva kábé arról, hogy essünk ájultan hasra a csupa nagybetűs MÁSSÁG előtt. Egy eltűnt tinédzser után nyomozva a parti regényes odüsszeiára indul a kilencvenes évek különböző ifjúsági szubkultúráiban. Természetesen mindenkiről kiderül, hogy érzékeny és félreértett lélek, belül csupa csipke és művészet, fűnél keményebb cuccot nem nyomat. (Kivéve a mocsok náci szkinhedeket.) Majd lassan kibontakozik előttünk egy buzeráns vámpírpár könnyfakasztó szerelme, melyet bigott homofóbok és keresztény fundamentalisták fenyegetnek. A szerző által sugallt végkifejlet olyan émelyítően szentimentális, hogy az Alkonyat dosztojevszkiji sorsdrámának tűnik hozzá képest.

Mindent összevetve, ez egy vacakul megírt, rossz klisékkel telezsúfolt, szájbarágós kaland, aminek minden jelenetéből csöpög az Épületes Erkölcsi Mondanivaló, a Cthulhu-mítosznak viszont nagyítóval sem lelni nyomát benne. Számunkra külön nyalánkság, hogy az igen idétlen metroszexuális fővámpír szerepét Watts egy történelmi magyar hősre osztotta, a törökök által csak „erős fekete bég”-ként emlegetett Nádasdy Ferencre, aki nyilván azzal érdemelte ki e kétes értékű megtiszteltetést, hogy ő volt Báthory Erzsébet férje.

Innen már nincs lejjebb, vélhetnők; s valóban, a harmadik kaland – a Néma sikoly (Silent Scream) Aniolowskitól – első pillantásra mintha feledtetné eddigi rossz tapasztalatainkat. A felütés nagyon erős és kifejezetten eredeti: a parti kastélyáról kiderül, hogy 1925-ben forgattak itt egy némafilmet. Méghozzá nem is holmi kis költségvetésű, obskurus darabot, hanem egy monstre Metro Goldwyn Mayer-produkciót, idősb Lon Chaneyvel és Theron Lysanderrel, Tod Browning rendezésében. Az ambiciózus projekt A vészhozó (The Harbringer) címet viselte, ihletését a kastély baljós múltjából merítette, s a stúdiódíszletek közt forgatott kortárs horrorfilmekhez képest éppen az volt a különlegessége, hogy a lehető legautentikusabb helyszínen rögzítették. A hozzá fűzött reményeket azonban nem váltotta be, főként mivel hamarosan híre ment, hogy el van átkozva: a munkát titokzatos balesetek hátráltatták, a stábból többen megőrültek, az egyik főszereplő öngyilkosságot követett el. Bár a határidőt és a költségvetést egyaránt túllépték, A vészhozó végül mégis elkészült, sőt – korát megelőző remekmű lett belőle, a rendező és a színészek egyaránt fölülmúlták önmagukat. Talán túlságosan is jól sikerült, a közönség ugyanis fölöttébb zaklatottan fogadta: számos néző elájult félelmében, a bemutatókon zavargások támadtak, a kritikusok felháborodtak, a mozitulajdonosok perrel fenyegetőztek. Az MGM sürgősen visszavonta és bedobozolta a filmet, amelyre aztán a feledés homálya borult, minden kópiáját elveszettnek hitték, míg a kaland nyitányaként elő nem kerül egy példány egy amerikai gyűjtő hagyatékából.

Az ötlet egyszerűségében is nagyszerű. A híres-hírhedt grimóriumok a Call of Cthulhuban a legkülönfélébb formákat ölthetik, az antik agyagtábláktól kezdve a modern színdarabokon keresztül az operaelődásokig; kézenfekvő tehát, hogy amint a mítosz halad a korral, előbb-utóbb a mozgókép műfajában is megjelennek. Bármennyire magától értetődik ez a gondolat, tudomásom szerint először Aniolowskinak jutott eszébe, s ezért kijár neki a kalapemelés.

Mellesleg jegyzem meg egyébként, hogy Tod Browning valóban csinált egy ilyen elátkozott hírben álló filmet, amellyel messze megelőzte korát, legalábbis ami a közönség ízlését illeti. 1932-ben került a mozikba Szörnyszülöttek (Freaks) címmel, és akkora botrány lett belőle, hogy az egész rendezői pályafutása ráment. Mindenkinek javaslom a megtekintését, a régi horrorok többségével ellentétben máig sem veszített sokkoló hatásából, tényleg dobni kell hozzá a Lelkierőre. Manapság már aligha lehetne ilyen filmet forgatni, rögtön zátonyra futna az emberjogi szervezetek tiltakozásán, ugyanis nem használ speciális effekteket, valódi torzszülöttek játszanak benne. (Akik amúgy egytől egyig hivatásos cirkuszi előadóművészek voltak, és Browning csinos gázsiért szerződtette őket, de hát mostanában az a felfogás járja, hogy a fogyatékos üljön otthon és éljen a segélyből, különben tüstént kizsákmányolást és visszaélést kiáltunk, az emberi méltóságot emlegetve.)

No, vissza a kalandhoz. Azt a bizonyos muzeális értékű kópiát nem kisebb személyiség szerzi meg a hagyatéki árverésen, mint John Carpenter, és az a zseniális ötlete támad, hogy megcsinálja a remake-jét, természetesen az eredeti helyszínen. A partinál hamarosan jelentkezik egy producer, hogy kibérelje az ingatlant – az a fajta ajánlat ez, amire napjainkban a legelőkelőbb angol főrendek sem mondanak nemet, főleg mivel őseiktől öröklött kastélyaikat a turisztikai és reprezentációs bevételekből tartják fönn teljes történelmi pompájukban. A producerhez aztán csatlakozik a forgatókönyvíró, hogy némi helyszíni szemlével csiszolja véglegesre a szöveget, és a három főszereplő, hogy még a munka megkezdése előtt akklimatizálódjon az új közeghez. Hogy mi következik ezután, azt aligha szükséges olvasóim szájába rágni: A vészhozó átka ismét működésbe lép…

Eddig ez egy remekbe szabott kalandnyitány, rutinos Call of Cthulhu-mesélőknek tüstént beindul tőle a nyálelválasztásuk. A folytatás sajnos képtelen tartani a színvonalat, előbb bántóan sematikussá válik, majd teljesen szétesik a logikai varratok mentén. Aniolowski csaknem az összes hibát elköveti, amit kalandíró egyáltalán elkövethet, s a sztori végül kidolgozatlan és kiábrándító antiklimaxban tetőzik, amely mintapéldája a játékélményt agyoncsapó megnyerhetetlen szituációnak. A Call of Cthulhuban megesik olykor, hogy a történet végén a parti akkor is szörnyű halált hal, ha egyébként mindent a lehető legjobban csináltak; ez esetben viszont érzékeltetni kell velük, hogy az erőfeszítéseik nem voltak teljesen hiábavalóak, valami eredményt azért mégis hoztak, legalább távlatilag. Ezzel szemben itt mi történik? „Végre megvan! Lelepleztük Y’golonacot!” „Szép munka volt, fiúk! Y’golonac most megesz titeket és megy tovább.”

Hosszan sorolhatnám még, hogyan hágnak egymás sarkára a kalandban a bődületesnél bődületesebb baklövések. Hangulati és dramaturgiai mintaképnek Aniolowski A dolog (The Thing) című Carpenter-filmet nevezi meg, s ennek szellemében szabadítja rá a filmes stábbal összezárt partira az alakváltó Y’golonacot. Amíg el vannak szigetelve a külvilágtól, ez valóban igen hatásos, csakhogy kábé két óra múlva befut a rendőrség és lőttek az izolációnak. (Emlékezetem szerint A dologban semmiféle mentőexpedíció nem jelent meg az első halálesetek után.) Innentől csupán azért lehet folytatni a sztorit, mert Aniolowski ábrázolásában a rendőrség vak, süket és teljesen hülye. A helyszínen ugyebár találnak minimum két felhentelt hullát és limitált számú túlélőt; ehhez képest senkit nem tartóztatnak le, nem helyeznek védőőrizetbe, de még megfigyelés alá sem. Ezt követően Aniolowski feltételezi, hogy a parti a régi némafilm forgatását övező rejtélyeket kezdi kutatni (miért csak most jut eszükbe lezavarni ezt a kötelező gyakorlatot?), sorra kifaggatják az eredeti stáb még fellelhető tagjait (izé… nem telt el azóta alsó hangon hetven év?), Y’golonac meg közben pudlikutyaként kíséri őket, és amint végeznek az interjúkkal, megöli az alanyokat (ez akkora értelmetlen blőd baromság, hogy kritizálni is fölösleges).

Mivel az NJK-k kevesen vannak és gyorsan fogynak, a kalandnak ebben a fázisában csak a menthetetlen tökkelütöttek fognak bonyodalmas nyomozásba, a többiek zsigerből kiszúrják a soraikban megbúvó imposztort. Ekkor… ekkor például, Aniolowski ajánlása szerint, fel lehet neki mutatni az Ősi Jelet. Érdekes, én eddig azt hittem, az ilyesmi csak az ócska vámpírfilmekben működik az ezüstkereszttel, mi most Call of Cthulhut játszunk, ahol az Ősi Jellel kapukat és átjárókat szokás lezárni, személyes talizmánnak nem alkalmas. Szerencsére a szerzőnek van alternatív javaslata: „ha 75 pontot sebeznek rajta, a Nagy Öreg visszavonul”. Roppant eredeti. És ha szabad kérdeznem, mivel sebezzünk rajta 75 pontot, a négy fejezettel föntebb ismertetett szigorú fegyvertartási szabályozás mellett? Vagy tételezzük fel, hogy a Severn-völgyben az amerikai filmszínészeket vendégül látó földbirtokosok dinamittal és lefűrészelt csövű sörétes puskával készülnek a társasági eseményre?

A legviccesebbet a végére hagytam. A háromfős személyzet – ők ugye a nagy vendégség miatt óhatatlanul jelen vannak a kastélyban – abszolúte immunis Y’golonac minden támadására és mesterkedésére…  mert szükség van rájuk a későbbi kalandokban! Na most, mivel az NJK-k – ismételten hangsúlyozom – nincsenek sokan, egy szemfüles nyomozó ezt igen könnyen kiszúrhatja, és még csak nem is kell metajátékos szinten gondolkodnia: elvégre Y’golonacnak valami saját rejtélyes oka is lehet rá, hogy kímélje őket. Innentől fogva a legtöbb esélye annak a karakternek lesz, aki kézigránátfüzérrel az övén közlekedik a kastélyban, mellén az inassal, hátán a szobalánnyal. Carpentert idéző botcsinálta horrorfilmünk ezen a ponton fullad menthetetlenül börleszkbe.

Mesélői megjegyzés: Annak idején elkövettem azt a ballépést, hogy megpróbáltam lemesélni ezt a történetet. A felvezetés ígéretesen indult, talán csak a színészeket fazoníroztam egy pöttyet ellenszenvesebbre a kelleténél, bár az eredetiben is ritka tenyérbemászó pondrók, egyetlen kivétellel, aki viszont elsőként esik Y’golonac áldozatául. Megindult a mészárlás, jött a rendőrség, felvették a tanúvallomásokat, a maradék stábot átköltöztették egy szállodába – minden annak rendje-módja szerint, ahogy a kalandban meg van írva. A játékosaimnak viszont eszük ágában sem volt folytatni a nyomozást; A vészhozó eredeti változatáról úgyis kiderítettek már mindent, ami érdekelte őket. A Carpenter-féle szerződést felmondták, a stábbal minden kapcsolatot megszakítottak, két hónapon át tapodtat sem tágítottak egymás mellől, még a vécére is párosával jártak, és ha a hatóságok részéről a leghalványabb gyanú fölmerült az ügyben játszott szerepükkel kapcsolatban, kőkemény alibit igazoltak egymásnak. „De gyerekek” – mondom én – „Y’golonac közben felzabálja az amerikaiakat!” Úgy kell nekik, megérdemlik. „De ha meg se próbáljátok megakadályozni, mostantól minden haláleset után veszítetek egy Lelkierő pontot!” Ötből háromnak már befellegzett, olcsón megússzuk. „De akkor Y’golonac a producer képében átkel az óceánon, és terített asztal várja Hollywoodban!” Erre pezsgőt hozattak és koccintottak.

Hát, az eddigiekben vázolt kép nem túl hízelgő, előrebocsátanám azonban, hogy később ez valamelyest javulni fog. Mint már a bevezetőben is említettem, a Goatswood and Less Pleasant Places ugyan csalódást okozott nekem, de a szemétre azért nem vágtam ki, találtam benne használható részeket. Ilyen például a negyedik kaland, J. Todd Kingrea tollából, amely a Szívre szólva, holtra válva (Cross My Heart, Hope to Die) címet viseli.

Tartozom egy vallomással: imádom Eihortot. Mármint nem olyan értelemben, hogy kultuszt alapítanék a tiszteletére, csupán mint olvasó és mesélő. Ő a kedvenc Nagy Öregem. Annyira rafináltan és ódivatúan hátborzongató, hogy öröm vele dolgozni. Az útvesztője, a tenyészete, a sötét alku, amit a hozzá folyamodóknak ajánl – megannyi gazdagon variálható alapozás az ijesztőbbnél ijesztőbb kalandokhoz. Mivel pedig Mr. Kingrea Eihort köré építi föl ezt a történetet, nálam félig már eleve nyert ügye van.

További pozitívum a meglehetősen merész központi koncepció, amely az első hallásra furcsának tűnő címből is kiviláglik. Cross My Heart, Hope to Die – ezek egy gyerekmondóka nyitósorai (amelyet engedelmetekkel nem szó szerint fordítottam, hanem egy féltéglányi gyermekfolklór-antológiából kerestem ki hozzá a legközelebbi magyar párhuzamot). A címet pedig mottó gyanánt mindjárt egy másik mondóka követi, elnézően dorgálva a csúnya kisfiút, aki kútba fojtotta a kiscicát. Ding dong bell, Pussy’s in the well, / What a naughty boy was that, drowning the poor pussy cat...

Igen, a történet fókuszában gyerekek állnak. Csakhogy nem a szokásos, Hollywood által szentesített szerepben, vagyis ártatlan és kiszolgáltatott áldozatként, akiknek a végén persze haja szála se görbül. Nem kérem, ezek a bájos camside-i elemisták, fiúk-lányok vegyesen, a Túlélők nevű „titkos” kölyöktársaságba tartoznak, amiről a felnőttek természetesen tudnak ugyan, de elnézően úgy csinálnak, mintha hírét se hallották volna, és szándékosan nem firtatják, mivel foglalkozik. Amit elég rosszul tesznek, mert a Túlélők nem Fecskék és Fruskák vagy Pál utcai fiúk, hanem a legfélelmetesebb Eihort-kultusz, amellyel egész Call of Cthulhu-praxisom során találkoztam. Vezetőjük Camside legzűrösebb csibésze, a tizenkét éves Kerwin Barclay, aki valójában nem is emberi lény, csak a tenyészet önállóan funkcionáló telepe; a többiek viszont teljesen normális gyerekek, nem őrültek, nem betegek, nem rángatja őket dróton holmi hipnotikus erejű külső akarat.

Minden elismerésem a szerzőé, amiért volt bátorsága nekimenni ennek a betonkemény tabunak. Sajnálatos, bár egyáltalán nem comme il faut tény, hogy a gyerekek korántsem olyan ártatlan, aranyos angyalkák, amilyennek a véleményformáló média beállítja őket. Magukra hagyva, a saját szociális közegükben iszonyú kegyetlenek tudnak lenni, éppen naivitásuk és csekély élettapasztalatuk miatt; némi cinikusan hidegvérű manipulációval pedig különösebb fáradság nélkül valóságos szörnyetegeket lehet nevelni belőlük. (Aki kételkedne ebben, az olvassa el Goldingtól A legyek urát, vagy tanulmányozza az afrikai gyerekkatonák esetét.) És Eihort pontosan ezt csinálja.

Aki felvételt szeretne nyerni a Túlélők Társaságába, annak át kell esnie a kölyökcsapatokban szokásos avatási szertartáson. Ez nem kirívóan durva, igazából még szelídebb is, mint – példának okáért – az angol középiskolai kollégiumokban. A jelöltnek ki kell bírnia némi időt egyedül egy vaksötét barlangban (Eihort útvesztőjének bejáratában), majd elevenen lenyelnie egy undok bogarat (természetesen Eihort tenyészetéből). Innentől kezdve a Nagy Öregnek szabad bejárása van az álmaikba, ő azonban módfelett szőrmentén bánik velük. Mivel a csillagok együttállása nemsokára kedvező lesz, ki akar szabadulni a labirintusából, ehhez pedig nem hisztérikus idegroncsokra van szüksége, hanem teljesen normális gyerekekre, akikre senki sem gyanakszik néhány érthetetlen csínytevés miatt.

A Túlélők tehát iskolába járnak, hintáznak és fogócskáznak, képregényeket gyűjtenek, vihognak és pletykálkodnak (ha lányok), jókorákat lódítanak és meg-megpüfölik egymást (ha fiúk). Közben szorgalmasan gyűjtik a csillagászati adatokat, a suliban kapott házi feladatnak álcázva az Eihort béklyóit megoldó rituálé előkészítését. Aztán rágyújtják a házat az öreg nyugdíjas ápolónőre, aki még emlékszik a Kerwin Barclay születése körül tapasztalt furcsaságokra. Aztán a kaland mottójául szolgáló mondóka szellemében kútba fojtják az áruló kisfiút, aki megijedt és „beköpte” őket a felnőtteknek. Aztán testületileg végeznek a szüleivel is, akik túl kitartóan nyomoznak az eltűnt gyerek után; apukához fűnyírót használnak, anyukához grillezőnyársat. Aztán kiszabadítják labirintusából a Nagy Öreget, amibe valamennyien beleőrülnek – hacsak a parti időben közbe nem lép…

Folytatása következik...

Megjegyzés: Amikor Vonik egy bizalmas találkozóhelyen bemutatta a családnak a khunti borászat vezetésére kiválasztott a személyt, a Carcosákat kellemes meglepetés várta. Az illető ugyanis nem holmi közönséges szökött fegyenc volt, hanem előkelő születésű nemesember – ráadásul szegről-végről a rokonuk…

Damien Dromdal
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ez a művelt és tehetséges nemesifjú jelen idő szerint a Dromdal család egyenes ági örököse. Van ugyan egy Cheseli nevű húga is, őt azonban a nagymamájuk – Auraluna Dromdal, az agg mátriárka – egy felkapaszkodott talján kereskedőhöz adta férjhez, a nagymúltú família anyagi helyzetének javítása végett. A testvérpár apja még ifjúkorukban eltűnt egy balvégzetű vadászexpedíción, édesanyjuk rövid időre rá kolostorba vonult, a családot vaskézzel irányító matróna pedig Damienben látta a vérvonal folytatóját, a jövő letéteményesét. (Korcs kereskedőfattyak ilyen szempontból természetesen nem jöhetnek számításba.)

Damien eleinte valóban szép reményekre adott okot. Fizikailag ugyan meglehetősen törékeny alkatú volt, ám ennek dacára – híven a családi hagyományokhoz – kitűnő vadász lett belőle, bár hobbiként a tradicionális ebtenyésztés helyett a borászatot favorizálta. Érdeklődésének fő iránya azonban másfelé mutatott: élénk szelleme már zsenge ifjúkorában komoly érdeklődést tanúsított a filozófiai kérdések iránt. Nemesi nagylelkűsége és megnyerő modora talán ezért párosult időnként visszahúzódottsággal, sőt szórakozottsággal; ám mivel az örökösként reá háruló feladatokat – a költekezést és a társasági életet – így is maradéktalanul ellátta, senki sem emlegette föl e különös rigolyáját.

Az igazi ok abban állt, hogy Damienhez, mióta az eszét tudja, testetlen hangok beszéltek. Nem lévén ostoba gyermek, hamar rájött, kikhez tartoznak: az összes olyan személy ott zsinatolt a fejében, akit valamikor a múltban a Dromdal család férfitagjai öltek meg. Elég népes sereglet volt, és Damien lelkierejét dicséri, hogy nem őrült bele szakadatlan zsivajgásukba, sőt – némiképpen ráncba tudta szedni őket. Ez a gyermekkori élmény keltette föl érdeklődését az élet értelme, a lélek halhatatlansága, az eleve elrendelés, a szabad akarat és más magvas lételméleti problémák iránt.

Láthatatlan társaskörében sajnos nem túl sok olyan elme akadt, aki komoly vitákat tudott volna folytatni vele ezekről a kérdésekről; Damien tudása, miután alaposan elmélyült a vonatkozó szakirodalomban, csakhamar meghaladta az ő tapasztalati élményanyagukat. Ez rettentően frusztrálta a bölcsességre szomjúhozó ifjút, aki egy idő múlva nekilátott önerőből orvosolni a helyzetet: sorra meggyilkolta a királyság legjelesebb gondolkodóit, hogy utána szabadon disputálhasson velük a fejében. Egy darabig működött a dolog, ám aztán pechjére rajtavesztett: tetten érték és elfogták.

Auraluna Dromdal számára szörnyű csalódást jelentett unokája ostoba szertelenkedése. Ha népesebb a család, bizonyára ő maga siettette volna a kivégzését, természetesen nem kötél, hanem pallos által. Így azonban minden befolyását latba vetve sikerült elérnie, hogy Damient kivégzés helyett egy királyi fegyenctelepre küldjék, ahol az elítéltek kényszermunkában gyilokliánt termesztenek. (Elég nagy lemorzsolódás mellett, természetesen.) Damiennek itt kapóra jött a túléléshez régi hobbija, a borászat.

A mátriárka természetesen nem szívjóságból vagy rosszul értelmezett gyengéd érzelmekből cselekedett így. Damien az ő számára halott: dédelgeti viszont a reményt, hogy belátható időn belül fiúörököst nemz a családnak. E célból időnként jól megfizetett vagy drogokkal teltömött hölgyeket csempészett be hozzá a büntetőintézménybe. Damien azonban tisztában volt vele, hogy ha valamelyik alkalmi látogatója megfogan és fiúgyermeket szül, az ő élete onnantól kezdve egy fityinget se ér, és roppant körültekintően bánt velük. Nem hagyta érintetlenül őket, nehogy a nagyanyja véletlenül még azt higgye róla, impotens lett; de nagyon ügyelt rá, hogy a légyottoknak ne legyenek következményei.

Az első termés
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Tizenkét kényszermunkában töltött év után Damiennek végül sikerült megszöknie, hála türelmének és nem lebecsülendő képességeinek. Nem pusztán a vakvilágba menekült, előbb kapcsolatokat teremtett odakint. A szökésben az Auraluna által beküldött egyik leányzó volt a segítségére, akit lenyűgözött a jóképű nemesúr töretlen kedélye és élénk intellektusa. A hölgy röviddel ezután örök szellemi társa lett Damiennek, nehogy rajta keresztül el lehessen jutni hozzá; előbb azonban még összehozta őt egy további érdeklődő fél – bizonyos Vonik – egyik bizalmas ügynökével.

Hála Voniknak, Damien Dromdal jelenleg a Carcosák alkalmazásában áll, szigorú inkognitóban, mint az új gyiloklián-ültetvény vezető borásza. Még mindig elég fiatal – harminchárom éves –, és nem siet sehová, egyelőre ez a státus tökéletesen megfelel neki. Időnként ugyan szükségét érzi, hogy további beszélgetőtársakkal gyarapítsa privát filozófiai társaskörét, ehhez azonban lelkes partnert talált Liliar Carcosa, a Kicsi Szépség személyében. Egyébként művelt, kiegyensúlyozott, barátságos úriember, akinek lelkét keményre edzették az átélt viszontagságok és a mélyenszántó filozófiai tanulmányok: már nem fél senkitől és semmitől, a nagymamáját kivéve.

A Szerzői jogról szóló, 1999 évi LXXVI. törvény alapján, a cikket, a szerző kérésére eltávolítottuk!

Megjegyzés: A horror, ellentétben a SF-vel, szinte kínálja magát a rövid novella műfajának. Ez a hátborzongató kis minatűr olyan témához nyúl, amiről azt gondolnánk – túl az alkonyaton és a sötétség világán –, hogy már semmi újat és valóban ijesztőt nem lehet írni róla. Nagy tévedés…

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Jan Neruda
A VÁMPÍR

   Egy lengyel család – apa és anya, leány és vőlegény – meg mi ketten: ennyiből állt az utazótársaság az ütött-kopott kis gőzös fedélzetén, mely mindennap ide-oda közlekedik Konstantinápoly és Prinkipo – a Herceg-sziget – között. Illetve volt ott még valaki. A sztambuli Aranyszarv-öböl fölött átívelő fahídon csatlakozott hozzánk egy görög fiatalember, a hóna alatt szorongatott mappából ítélve valószínűleg festő. Hosszú, fekete fürtjei jóval a válla alá értek, sötét szeme mélyen ült sápadt arcában. Kezdetben érdekelt a fickó, mert roppant szolgálatkésznek mutatkozott, és igen járatosnak a helyi viszonyokban. De túl sokat fecsegett, úgyhogy tíz perc múlva faképnél hagytam.
   A lengyel család annál kellemesebb társaságnak bizonyult. A szülők jókedélyű, tisztességes emberek voltak, a vőlegény fiatal és elegáns, modorát tekintve igazi világfi. Azért utaztak Prinkipóra, hogy ott töltsék a nyári hónapokat; a lány gyengélkedett, az ő kedvéért döntöttek így. A gyönyörű, sápadt ifjú hölgyön látszott, hogy súlyos betegségből lábadozik. Vőlegénye karjára támaszkodott, gyakran kellett pihennie, s halk szavait ismételten száraz köhögés szakította félbe. Kísérője ilyenkor azonnal megállt, s megvárta, míg a roham elmúlik. Együttérzőn tekintett menyasszonyára, az pedig olyan pillantással nézett föl rá, mintha csak azt mondaná: Semmi baj – hisz boldog vagyok! Mindketten bíztak felépülésében.
   A görög javaslatára, aki mindjárt a mólón elvált tőlünk, a család egy francia házaspár szállodájában vett ki szobákat. Közösen költöttük el a reggelinket, s később, mikor a déli hőség valamelyest alábbhagyott, mindannyian kényelmesen fölballagtunk a hegyoldalon egy pínialigethez, gyönyörködni a kilátásban. Amint találtunk egy megfelelő helyet, ahol letáborozhatunk, a görög újra megjelent. Könnyedén üdvözölt minket, majd szintén letelepedett, csak pár lépéssel odébb. Kinyitotta a mappáját, és rajzolni kezdett.
   – Azt hiszem, csak azért támaszkodik háttal annak a kőnek, hogy ne láthassuk, mit rajzol.
   – Nem szorulunk mi rá – vélte a vőlegény –, van itt elég látnivaló. – És egy idő után hozzátette: – Úgy tűnik, minket is belerajzol díszítésnek – felőlem!
   Látnivalóban tényleg nem volt hiány. Nincs szebb hely a világon ennél a Prinkipónál! A Márvány-tenger tükre csak enyhén fodrozódott. A messzi távolban tejfehéren csillogott, valamivel közelebb rózsaszínben, a szigetek között lángoló arany-narancs árnyalatot öltött, mélyen alattunk pedig sötétlő zafírkékbe ment át. Nagyobb hajót sehol sem láttunk, csak a mi szigetünk partja mentén siklott két csónak, és amikor a legénység egy ütemre kiemelte a vízből az evezőket, a szikrázó csöppek folyékony ezüstként záporoztak alá. A csónakok közt barátságos delfinek kergetőztek, magasan fönn, a kék égbolton pedig olykor hatalmas sasok húztak el, nyugodt magányban vitorlázva át világrészről világrészre. Alattunk a hegyoldalt viruló rózsabokrok borították, s a tengerparti kávéházból halk zeneszót hozott a szellő.
   Csodálatos környezet! Valamennyien elnémultunk. Az ifjú menyasszony kedvese mellére hajtotta a fejét. Arcocskájának szelíd ívébe halvány pír költözött, s hirtelen könnyek szöktek kék szemébe. A vőlegény lehajolt hozzá, és lecsókolta a könnyeit.
   – Itt egyszerűen muszáj meggyógyulni – suttogta a lány. – Milyen gyönyörű hely!
   – Isten a tudója, hogy nincsenek ellenségeim; de ha lennének, itt megbocsátanék nekik! – szólt az apa halkan.
   És újra csönd lett. Mindnyájunkon ugyanazok a kimondhatatlan érzések uralkodtak el. Alig vettünk tudomást róla, hogy a görög körülbelül egy óra múlva fölállt, becsukta mappáját, s miután röviden elköszönt tőlünk, könnyű léptekkel ismét eltűnt.
   Néhány órával később az anya unszolására felkerekedtünk. Lassan lesétáltunk a szállodához, ahol csinos székek vártak ránk a szellős verandán. Alig helyeztünk magunkat kényelembe, mikor lárma harsant a veranda alatt. A mi görögünk veszekedett a szállodással, s mi merő unaloműzésből hallgatóztunk.
   Az összetűzés nem tartott sokáig. – Ha nem lennének vendégeim… – dörmögte a szállodás, miközben felsietett hozzánk a lépcsőn.
   – Kérem – szólította meg a vőlegény –, kicsoda ez az úr? Hogy hívják?
   – Ördög tudja, mi a neve a fickónak – morgolódott tovább a szállodás, gyilkos pillantást vetve lefelé –, mi csak vámpírnak hívjuk.
   – Festő, ugye?
   – Tiszta sor! Nem fest mást, csak hullákat. Ha valaki meghal Konstantinápolyban vagy itt a környéken, a fickó már aznap kész a halotti portréval. Előre festi meg őket – és sohasem téved, a keselyű!
   Az anya felsikoltott rémületében – lánya a karjaiban hevert, ájultan, krétafehéren.
   A vőlegény egyetlen hatalmas ugrással vetette le magát a lépcsőn, fél kézzel mellen ragadta a görögöt, a másikkal a mappája után kapott.
   Utánasiettünk. A két huzakodó férfi már a homokban hempergett. A mappa kinyílt, lapjai szétszóródtak, és az egyiken megpillantottuk – a fiatal lengyel lány művészi kézzel megrajzolt arcképét. Olyannak látszott, mintha élne – csak a szeme volt lehunyva, és a homlokát koszorúzta mirtuszág.

Kornya Zsolt fordítása

Találkozó Vonikkal
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Drága rokonaim!

Vonik, a kereskedő a napokban látogatást tett a Brinvilliers kastélyban, és üzenetet hagyott Hellehild jószágkormányzójánál. Esedékes téli útja előtt néhány napig Béjarsban fog időzni – mondotta –, és nagy megtiszteltetésnek venné, ha találkozhatna valakivel a khunti Carcosák közül; ugyanis ajándékai és üzleti javaslatai vannak számunkra.

Furcsa szokása ellenére, hogy soha ki nem dugja az orrát erődnek is beillő kocsijából, én megbízható és tapintatos partnernek ismertem meg ezt a kereskedőt, aki ráadásul – mint diszkrét érdeklődésem kiderítette – közel akkora tőkével és befolyással bír Frankhonban, mint a Blauschildek vagy a Tedeschik. Mivel Humungus úgyszólván immunis a pénzügyekre, a megadott időpontban én vonultam ki Béjarsba, természetesen kerülőúton, özvegyi birtokaimról iderendelt szerény kísérettel. Meglátásom szerint a környékbeli bamba póroknak teljesen fölösleges az orrukra kötni, hogy a khunti erdőségnek ez a régiója átkerült családunk érdekszférájába, kivált mivel az utóbbi időben gazdagon felhasználtuk őket a Kertész nagy fekete tölgyének táplálásához, az én szolgaszemélyzetem igényeiről nem is beszélve.

Vonik már várt, és igen udvariasan fogadott. Meglehetősen hideg lévén, az embereim pavilont állítottak föl számomra; így zavartalanul cseveghettünk a szabad ég alatt, hallgatózó fülek veszedelme nélkül. A kereskedő igen jól informáltnak mutatkozott a khunti ügyekről, amin nem csodálkoztam, hiszen az ő foglalkozásában alapvető követelmény a naprakész tájékozottság. Az alábbiakban összefoglalom mindazt, amit előadott.

Először is gratulált az erdőben való berendezkedésünkhöz, igazán nagyszerűen haladunk, minden elismerése. Nem tudja viszont, feltűnt-e nekünk, hogy a költözködési munkálatok drasztikusan visszavetették a khunti országút forgalmát. Őt ez nem különösebben zavarja, tulajdonképpen még előnyös is számára, hogy a konkurencia lemorzsolódik; felhívja viszont a figyelmünket, hogy amennyiben ez így folytatódik, az úton rajta kívül senki sem fog közlekedni. Távol áll tőle a kotnyeleskedés, de ő a mi helyünkben nem koncentrálna ilyen intenzíven az országútra. Esetleg érdemes lenne nagyobb területen megosztani a lakberendezési beszerzéseket, különös tekintettel a külvilággal határos erdőszélekre. Ehhez bátorkodik némi segítséggel szolgálni, egy ritka népművészeti munka képében, ha Humungus elfogadja tőle ajándékba. A fafaragás, amit e szavak kíséretében átadott nekem kocsija csapórekeszén keresztül, egy pucér leányzót ábrázolt valami cölöpféléhez kötözve, és rendkívül ötletes mágiával volt felruházva.

Hírét vette továbbá – folytatta Vonik –, hogy William unokaöcsém diplomáciai okokból kifolyólag megvált a pisztolyától. Ha nem sérti meg vele, hozott neki egy másikat, talán még jobbat is az előzőnél, némi különleges munícióval. A fegyver míves helvét darab volt, abból a fajtából, ami teljesen megbolondítja a férfiembereket; egy elefántcsontberakásos dobozban tíz darab robbanógolyót mellékelt hozzá.

Végezetül hallott a kémkedő tündérkékkel kapcsolatos problémánkról is. Így hirtelenében nem sok mindent tudott felhajtani ellenük, de ahhoz talán hozzájárulhat, hogy botrányos indiszkrécióikkal ne zavarják az én privát szférámat. E célból felajánlott egy szerény ékszert meg egy perzsaszőnyeget, amit a magam részéről köszönettel elfogadtam. A varázserejük meglehetősen visszafogott ugyan, és első pillantásra egyáltalán nem nyilvánvaló, ám a jelenlegi helyzetben pont valami ilyesmire van szükségünk, hogy kipucolhassuk a birtokról a pimasz kis férgeket.

Gyiloklián
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ha már ilyen szépen elbeszélgettünk – tért át Vonik a captatio benevolentiae után a tárgyalás érdemi részére –, volna neki egy ötlete. Értesült róla, hogy Humungus újabban gyilokliánok termesztésével foglalkozik. Nomármost, ennek a növénynek a bogyóiból karakteres ízű bort lehet készíteni, amely – ritkasága miatt – jónak mondható áron kél el a piacon. Ha koncessziót kap rá tőlünk, Vonik szívesen megszervezi és lebonyolítja a termelést és az értékesítést. A helyszínen mindössze egy présházra meg egy bekötőútra volna szükség; előbbit be lehet rendezni valami természetes barlangüregben, utóbbi pedig eleve nem minősül építménynek, így egyik sem sérti a tövistündékkel kötött szerződést. A munkaerőigény minimálisra csökkenthető, hiszen a Kertésznek csak egy szavába kerül, hogy a gyilokliánok leszüreteljék magukat. Lényegében csupán egy helyben lakó vincellérre van szükség; Vonik már ki is választotta a megfelelő személyt. Az illető nagy szakmai gyakorlattal rendelkezik, tizenkét éven át foglalkozott gyiloklián-borászattal egy állami intézményben. Ráadásul momentán az a leghőbb vágya, hogy meghúzhassa magát valami csendes, nyugodt, félreeső helyen; ugyanis búcsú nélkül távozott a gazdaságból, ahol a szakképesítését szerezte, és most nagy erőkkel keresik. Nincsenek különleges igényei, és meglehetősen talpraesett egyén, szóval valószínűleg elboldogul majd a birtokon; ám azért nem ártana kicsit odafigyelni a biztonságára, nehogy véletlen balesetnek essen áldozatul. A diszkrécióját Vonik garantálja, de semmi kifogása nincs ellene – sőt, egyenesen kívánatosnak vélné! –, ha ezt a Manipulátor is megerősítené legendás rábeszélő képességével.

Ígéretet tettem Voniknak, hogy a családi tanács elé terjesztem a javaslatát, amit a magam részéről támogatok. Korábban sem rejtettem véka alá előttetek a véleményem, hogy a khunti tartományban hatalmas kiaknázatlan lehetőségek rejlenek. Senkinek sem jutott még eszébe, hogy ezt a rendkívül rossz hírnek örvendő tündérerdőt bekapcsolja Frankhon gazdasági vérkeringésébe; így mondhatni szűz terepen vagyunk, ráadásul olyan kettős hatalmi pozícióban (a tündérvilágon belül és kívül), amivel rajtunk kívül egyelőre senki nem dicsekedhet. A potenciál azonban másokból sem hiányzik, és vétek volna ölbe tett kézzel ülni a babérjainkon, míg a DiVegák – élükön Beatrizzel, a pénzügyminiszter feleségével – elhalásszák előlünk a lehetőséget.

A gyiloklián termesztése nem minősül királyi monopóliumnak, de annyira veszedelmes vállalkozás, hogy csak az állami fegyenctelepeken foglalkoznak vele, alulmotivált és rosszul szervezett munkaerővel. Az efféle rabszolgagazdaságok aligha jelenthetnek számunkra konkurenciát, tekintve speciális erőforrásainkat. Megítélésem szerint a Vonikkal kötött koncesszió rövid idő alatt tetemes hasznot hajtana, minimális befektetéssel. Szükség volna például egy külső telephelyre az erdő mellett, ahol a bor érlelése és feldolgozása folyna, egyben megindokolná a Carcosák jelenlétét Khunt körzetében – amely pillanatnyilag elég nehezen magyarázható, és termékeny táptalajt kínál a rosszindulatú gyanúsítgatásoknak.

Várom észrevételeiteket, javaslataitokat és a Névtelen döntését:

Megjegyzés: Mivel a kampánynak ebben a szakaszában a Fekete Özvegy volt a Carcosák gazdasági szakértője, a többiek különösebb vita nélkül fejet hajtottak érvei előtt, és megkötötték Vonikkal a koncessziót. Később, amikor a család pénzügyeit az Outrémerből hazatérő Emmanuel Carcosa vette át, krokodilkönnyeket sírt a szerződés szövege fölött, amely megkerülhetetlenné tette Vonikot a közös vállalkozásban, és jelentős üzleti előnyök egész sorát biztosította számára. Az izraelita kuzin viselkedését részben az magyarázta, hogy a család ekkor – hála bizonyos politikai természetű megállapodásoknak – sokkal kedvezőtlenebb anyagi helyzetben volt, mint a borászat alapításakor; részben pedig az, hogy neki már-már fizikai fájdalmat okoz, ha akár egyetlen aranydukátról is le kell mondania, amelyre máskülönben rátehetné a kezét.