Megjegyzés: A horror, ellentétben a SF-vel, szinte kínálja magát a rövid novella műfajának. Ez a hátborzongató kis minatűr olyan témához nyúl, amiről azt gondolnánk – túl az alkonyaton és a sötétség világán –, hogy már semmi újat és valóban ijesztőt nem lehet írni róla. Nagy tévedés…

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Jan Neruda
A VÁMPÍR

   Egy lengyel család – apa és anya, leány és vőlegény – meg mi ketten: ennyiből állt az utazótársaság az ütött-kopott kis gőzös fedélzetén, mely mindennap ide-oda közlekedik Konstantinápoly és Prinkipo – a Herceg-sziget – között. Illetve volt ott még valaki. A sztambuli Aranyszarv-öböl fölött átívelő fahídon csatlakozott hozzánk egy görög fiatalember, a hóna alatt szorongatott mappából ítélve valószínűleg festő. Hosszú, fekete fürtjei jóval a válla alá értek, sötét szeme mélyen ült sápadt arcában. Kezdetben érdekelt a fickó, mert roppant szolgálatkésznek mutatkozott, és igen járatosnak a helyi viszonyokban. De túl sokat fecsegett, úgyhogy tíz perc múlva faképnél hagytam.
   A lengyel család annál kellemesebb társaságnak bizonyult. A szülők jókedélyű, tisztességes emberek voltak, a vőlegény fiatal és elegáns, modorát tekintve igazi világfi. Azért utaztak Prinkipóra, hogy ott töltsék a nyári hónapokat; a lány gyengélkedett, az ő kedvéért döntöttek így. A gyönyörű, sápadt ifjú hölgyön látszott, hogy súlyos betegségből lábadozik. Vőlegénye karjára támaszkodott, gyakran kellett pihennie, s halk szavait ismételten száraz köhögés szakította félbe. Kísérője ilyenkor azonnal megállt, s megvárta, míg a roham elmúlik. Együttérzőn tekintett menyasszonyára, az pedig olyan pillantással nézett föl rá, mintha csak azt mondaná: Semmi baj – hisz boldog vagyok! Mindketten bíztak felépülésében.
   A görög javaslatára, aki mindjárt a mólón elvált tőlünk, a család egy francia házaspár szállodájában vett ki szobákat. Közösen költöttük el a reggelinket, s később, mikor a déli hőség valamelyest alábbhagyott, mindannyian kényelmesen fölballagtunk a hegyoldalon egy pínialigethez, gyönyörködni a kilátásban. Amint találtunk egy megfelelő helyet, ahol letáborozhatunk, a görög újra megjelent. Könnyedén üdvözölt minket, majd szintén letelepedett, csak pár lépéssel odébb. Kinyitotta a mappáját, és rajzolni kezdett.
   – Azt hiszem, csak azért támaszkodik háttal annak a kőnek, hogy ne láthassuk, mit rajzol.
   – Nem szorulunk mi rá – vélte a vőlegény –, van itt elég látnivaló. – És egy idő után hozzátette: – Úgy tűnik, minket is belerajzol díszítésnek – felőlem!
   Látnivalóban tényleg nem volt hiány. Nincs szebb hely a világon ennél a Prinkipónál! A Márvány-tenger tükre csak enyhén fodrozódott. A messzi távolban tejfehéren csillogott, valamivel közelebb rózsaszínben, a szigetek között lángoló arany-narancs árnyalatot öltött, mélyen alattunk pedig sötétlő zafírkékbe ment át. Nagyobb hajót sehol sem láttunk, csak a mi szigetünk partja mentén siklott két csónak, és amikor a legénység egy ütemre kiemelte a vízből az evezőket, a szikrázó csöppek folyékony ezüstként záporoztak alá. A csónakok közt barátságos delfinek kergetőztek, magasan fönn, a kék égbolton pedig olykor hatalmas sasok húztak el, nyugodt magányban vitorlázva át világrészről világrészre. Alattunk a hegyoldalt viruló rózsabokrok borították, s a tengerparti kávéházból halk zeneszót hozott a szellő.
   Csodálatos környezet! Valamennyien elnémultunk. Az ifjú menyasszony kedvese mellére hajtotta a fejét. Arcocskájának szelíd ívébe halvány pír költözött, s hirtelen könnyek szöktek kék szemébe. A vőlegény lehajolt hozzá, és lecsókolta a könnyeit.
   – Itt egyszerűen muszáj meggyógyulni – suttogta a lány. – Milyen gyönyörű hely!
   – Isten a tudója, hogy nincsenek ellenségeim; de ha lennének, itt megbocsátanék nekik! – szólt az apa halkan.
   És újra csönd lett. Mindnyájunkon ugyanazok a kimondhatatlan érzések uralkodtak el. Alig vettünk tudomást róla, hogy a görög körülbelül egy óra múlva fölállt, becsukta mappáját, s miután röviden elköszönt tőlünk, könnyű léptekkel ismét eltűnt.
   Néhány órával később az anya unszolására felkerekedtünk. Lassan lesétáltunk a szállodához, ahol csinos székek vártak ránk a szellős verandán. Alig helyeztünk magunkat kényelembe, mikor lárma harsant a veranda alatt. A mi görögünk veszekedett a szállodással, s mi merő unaloműzésből hallgatóztunk.
   Az összetűzés nem tartott sokáig. – Ha nem lennének vendégeim… – dörmögte a szállodás, miközben felsietett hozzánk a lépcsőn.
   – Kérem – szólította meg a vőlegény –, kicsoda ez az úr? Hogy hívják?
   – Ördög tudja, mi a neve a fickónak – morgolódott tovább a szállodás, gyilkos pillantást vetve lefelé –, mi csak vámpírnak hívjuk.
   – Festő, ugye?
   – Tiszta sor! Nem fest mást, csak hullákat. Ha valaki meghal Konstantinápolyban vagy itt a környéken, a fickó már aznap kész a halotti portréval. Előre festi meg őket – és sohasem téved, a keselyű!
   Az anya felsikoltott rémületében – lánya a karjaiban hevert, ájultan, krétafehéren.
   A vőlegény egyetlen hatalmas ugrással vetette le magát a lépcsőn, fél kézzel mellen ragadta a görögöt, a másikkal a mappája után kapott.
   Utánasiettünk. A két huzakodó férfi már a homokban hempergett. A mappa kinyílt, lapjai szétszóródtak, és az egyiken megpillantottuk – a fiatal lengyel lány művészi kézzel megrajzolt arcképét. Olyannak látszott, mintha élne – csak a szeme volt lehunyva, és a homlokát koszorúzta mirtuszág.

Kornya Zsolt fordítása

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.