„Ha nem okulunk a szüleink példáján, mi is ugyanúgy fogunk odaveszni.”
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Carcosák sohasem álltak egyszemélyi vezetés alatt, ahhoz túlságosan függetlenek és önérzetesek. Amennyire semmibe nézik a kívülállók véleményét, annyira toleránsak és megértők egymás iránt, különben rég felőrlődtek volna a gyilkos belviszályokban. Kifelé azonban nekik is fel kell mutatniuk egy családfőt, aki szimbolikusan képviseli őket más hatalmi tényezők felé, s akinek a feudális törvények értelmében színleg alávetik magukat. Igazából persze az illető korántsem élet-halál ura, ám valóban nagy tekintélynek örvend, ő kormányozza a központi birtokot, s az ő kezében futnak össze a familiáris ügyek ezerfelé szerteágazó szálai. Az előző nemzedékben ez a személy Ahriman Carcosa volt, a család zászlósura és krónikása, aki Kohár Anahidot vette nőül. A kaukázusi Anahidok ugyanolyan sötét és dicső múltra tekinthetnek vissza, mint a Carcosák, ám még náluk is ősibbek: gyökereik az antik Folyóközbe nyúlnak vissza, ahol köztudomásúlag a Paradicsom forrásai fakadtak. Nászuk igen termékenynek bizonyult, harmadik gyermekük az Névtelen nevet kapta. Már kicsiny korában kitűnt rendkívüli intelligenciájával és emlékezőtehetségével, atyja gyakran emlegette őt a történetírói poszt várományosaként. 

A Carcosa-kastély bukásakor Ahriman Carcosa a lángoló romok alá temetkezett, idősebb fiaival együtt, akik fegyverrel és mágiával vették föl a kilátástalan harcot az ostromlók sokasága ellen. Kohár Anahid csupán harmadszülöttjét és a családi krónikát tudta kimenekíteni az általános pusztulásból. Névtelent – aki még csak tizenharmadik életévét taposta – borzalmasan megrendítette az élmény, egyúttal azonban kiváltotta prófétai tehetségének első megnyilvánulását. Menekülés közben megjövendölte a túlélőknek, hogy ha a Carcosák új nemzedéke ugyanazokat a hibákat követi el, mint az előző, akkor bizony a sorsuk is ugyanaz lesz. Ettől fogva édesanyja fáradságot nem ismerve tanította, segítette és biztatta. Kezdett benne érlelődni a gondolat, hogy házassága nem csupán dinasztikus érdek, hanem az Anahidok titkos és félelmetes istenének szándékát is beteljesíti; és nem véletlen, hogy éppen Névtelen maradt életben a gyermekei közül.

Mint másutt megemlékezünk róla, az alpesi kastély elvesztését követő idő a nőuralom szakasza volt a Carcosák történetében: a felnőtt férfiak többsége elesett, a túlélők messze földön jártak vagy különféle okok miatt nem voltak alkalmasak vezetői szerepre. A fegyveres csatlósok maradéka fölött a Falkaanya vette át a parancsnokságot, a Fekete Özvegy taktikus házasságkötéseivel mozdította előre a család ügyét, a Pokolmacska pedig épp ellenkezőleg, nem ment hozzá senkihez, bár sokakat kecsegtetett. Kohár Anahid a központi irányítást ragadta magához: ő osztotta be és helyezte ki a keleti rokonságtól érkező pénzsegélyeket, majd a Carcosákkal közeli atyafiságban álló Sandalfón família támogatásával új kastélyt szerzett a Pireneusokban, ahol megtelepedvén aztán maga köré gyűjtötte és újjászervezte a családot.

Kohár Anahid megvetette és lenézte a társadalmi elvárásokat és erkölcsöket. Úgy vélte, ezek csak megkötik az emberek kezét, akadályozzák intellektusuk kibontakozását. Mindent megtett, hogy megszabadítsa tőlük a fiát; ha Névtelen élve fel akart boncolni valakit, már hozták is az áldozatot, ha bármiféle szexuális perverziót kívánt kipróbálni, az anyja tüstént intézkedett, sőt – ha tudta, ő maga teljesítette fia vágyait. Egy fontos alapelvet azonban egy életre belénevelt, mégpedig azt, hogy hazug szó soha ne hagyja el a száját, mert azzal nem másokat csap be, hanem elsősorban önmagát. Persze ez nem azt jelenti, hogy Névtelen képtelen lenne hazudni, egyszerűen csak nem teszi, mivel megvannak a saját erkölcsei.

Névtelent sok minden érdekelte, leginkább azonban az isteni hatalom mibenléte. A legnagyobb kihívást e kimeríthetetlen energiaforrás manipulálásában látta, hit nélkül, merőben tudományos alapon, ahogy a malom hasznosítja a víz erejét, vagy a vitorla a szelet. Miért ne lehetne ugyanígy eljárni az isteni esszenciával? Kutatásai során rájött, hogy ez az energia minden emberben jelen van, célirányos kinyeréséhez pedig csupán bizonyos rítusokra van szükség, melyek – ha az erkölcsi aggályoktól eltekintünk – nem is annyira bonyolultak. Tanulmányai megkönnyítésére titkos szektát szervezett, mely egész Frankhont behálózza és rendszeresen végez sötét áldozati szertartásokat. A tagságot túlnyomórészt nemesek és katonatisztek alkotják, bár kivételes esetben egy-egy gazdag iparos vagy kalmár is beavatást nyerhet.

Huszonnegyedik születésnapja előestéjén Névtelent nőrokonai ébresztették a pireneusi Carcosa-kastélyban: Leonor, Evoryn és Hellehild. Meglepetéssel készültek számára, mondták, s egy pincehelyiségbe vezették, ahol az édesanyja várt rá, meztelenül az áldozati oltárra kötözve. „Ha megértetted, amire tanított, tudod, hogy mi a dolgod,” fordult Névtelenhez a Falkaanya. „Neked kell vezetned minket; ő nem a mi vérünkből való”, tette hozzá a Fekete Özvegy. A Pokolmacska pedig, aki korábban maga is kiállt már egy hasonló próbatételt, nem szólt semmit, csupán az áldozótőrt nyújtotta át.

 Áldozati rituálé
(Hangulatzenéért kattints ide)

Névtelen Carcosa igazi reneszánsz polihisztor: látnok, orvos, alkimista, filológus, mérnök, diplomata, szónok és hittudor. Saját jóslata miatt igen fontosnak tartotta, hogy – generációjából elsőként – utódot nemzzen; hiszen ha eleik hibáit megismételve ők is elbuknának, csak a következő nemzedék viheti tovább a Carcosa nevet. Költséget és fáradságot nem kímélve Fekete-Afrika mélyéről a Pireneusokba hozatott egy értelmes nőstény sáskaszörnyet, és mágikus implantáció útján megtermékenyítette a saját magjával. E különös nász gyümölcsét sikerült életben tartani, s bár egyelőre még nem ivarérett és mozgásképtelen, Névtelen bízik benne, hogy néhány bebábozódás múlva felnőtté érik.

Megjegyzés: Névtelen Carcosa személyiségében az antik jós archetípusa ötvöződik a tiltott tudást szomjazó tudóséval; zseniálisan gonosz, őrült lángelme; Leonardo da Vinci, Frankenstein doktor és Fabius Bile keveréke, a miltoni Luciferrel nyakon öntve.

„Az anyatermészetet nem győzheted le.”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Európa keleti szélén, a zúgó folyók és kegyetlen telek honában, a kunyhóik mélyére húzódó muzsikok között szájról szájra száll egy legenda. A rusz földek tatár iga alatt nyögnek, a rusz népet lefejezték: vezérlő nemeseik mind elhullottak a barbár hódítókkal vívott harcban, elmenekültek előlük, vagy megtagadták hitüket és behódoltak nekik. Mindannyian – kivéve egyetlenegyet. A muzsikok vallásos áhítattal emlegetik az Anyácskát, a Fehér Úrnőt, a régi dicső knyázok utolsó ivadékát, aki visszatért a száműzetésből, hogy harcba szálljon a förtelmes tatárokkal; s mert hadserege nincsen, népe kivérzett, hát a téli hóviharokat meg a vadon ádáz bestiáit állítja csatasorba ellenük.

Ez a legendás alak nem más, mint Leonor Carcosa, akinek az ereiben anyai részről három rusz fejedelmi ház vére egyesül. Egymás után kétszer kényszerült száműzetésbe: előbb a család szláv ágának ősi fészkét kellett elhagynia, majd tanúja és túlélője lett a központi kastély bukásának is. A második generáció legidősebb tagjaként személyesen is kivette részét az ütközetből: az alpesi rengetegben saját taktikájukkal harcolt a rejtőző tündenép ellen, farkasokat és sasokat uszítva rájuk. A túlerővel szemben nem volt esélye, de örömest vállalta volna a hősi halált; végül csupán azért vonult vissza, hogy megmenthesse sebesült öccsét, Humungust. Eközben azonban megesküdött ősei szellemére, hogy soha többé senki elől nem fog menekülni.

Zűrzavaros idők következtek a földönfutókra, kivált a vár védelmében elesett férfiak hiányát sínylették meg. Míg a holtnak hitt Hasdrubal Carcosa elő nem került, Leonor vezette a család megtépázott bandériumait, a frank nemesurak hallatlan mulatságára. (Bár a nyilvános nevetgélésről hamar leszoktak, miután Rigorel bácsi közreműködésére az összes fogukat elhullatták.) Később tevékeny részt vállalt az összeesküvésben, amely megbuktatta a család irányítását elbitorló Kohár Anahid mátriárkát. Mikor aztán végre úgy vélte, a Carcosák helyzete Frankhonban már eléggé megszilárdult és a felnövekvő új nemzedék az ő segítsége nélkül is elboldogul, hátat fordított ennek az idegen országnak, melyet soha nem tudott igazán megszeretni, és visszatért rusz ősei földjére.

A legenda alapvetően igazat beszél. A Falkaanya valóban emésztő hévvel gyűlöli a félhumán tatárokat, s föltett szándéka kiverni őket a rusz fejedelemségekből, melyeket utána egy szláv Carcosa-birodalomban egyesítene, természetesen a saját fősége alatt.  Tulajdonképpen tehát felszabadító háborút vív az idegen elnyomók ellen. Ugyanakkor viszont Leonor annak a Koshubey Carcosának a leánya, aki jobbágyait nem sokkal tartotta különbnek a disznainál, s ha túlságosan elszaporodtak, levágatta a fölösleget. Gerillaháborújának legfőbb eszköze a féktelen terror, amely több áldozatot szed az ártatlanok, mint az ellenség közül; s ha tényleg sikerülne megdöntenie a tatárok hatalmát, talán még náluk is zsarnokibb módon uralkodna.

   A ruszok reménysége
(Hangulatzenéért kattints ide) 

A muzsikok – akik a maguk módján jóval okosabbak, mint a földesuraik hiszik – mindezzel tökéletesen tisztában vannak, ám ez nem tántorítja el őket attól, hogy a hagymakupolás ortodox templomokban ikonokat állítsanak az Anyácska tiszteletére, gyertyákat égessenek előttük és szabadulásért imádkozzanak hozzá. Az ő uraik és úrnőik, mióta a világ világ, mindig kegyetlenek és vérszomjasak voltak; számukra ez a természet rendje. A fontos az, hogy az ő szívükkel érezzenek és az ő nyelvüket beszéljék; e kritériumoknak pedig a Falkaanya tökéletesen megfelel.

Megjegyzés: Az orosz néphit szenvedélyes szeretettel fordul Maty Rosszija (Oroszország Anyácska) felé, bár a legkevésbé sem tartja jóindulatúnak: ezt az ambivalens természeti erőt személyesíti meg Leonor Carcosa.

 „Jószerencse, semmi más!”
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Carcosákat a kampány kezdete előtt tizenöt évvel érte a legnagyobb csapás a család történetében: ősi hatalmi központjuk bevétele és lerombolása, melynek során az idősebb nemzedék csaknem teljes egészében odaveszett. A kastély ostromára a família ellenségei példátlanul széles körben fogtak össze, a Carcosák iránti közös gyűlölet olyan valószínűtlen harcostársakat sodort egy táborba, mint Angelomachatus presbiter, a rettegett hírű puritán boszorkányvadász; Kürosz atya, a katolikus anyaszentegyház különleges felhatalmazással bíró inkvizítora; Balthasar Fresenius, a titkos tudományok beavatottja, hírhedett pokoligázó; valamint Mabeleusine királynő, az alpesi gleccsertündék pogány uralkodója. A dolgok természetéből fakadóan a Carcosa-ellenes koalíció csak addig tartott, amíg erőfeszítéseit siker nem koronázta: a várkastély romjain még ki sem hűlt a parázs, a volt szövetségesek máris egymásnak estek a zsákmány fölött.

A családot kis híján végromlásba döntő koalíció vezetői közül ma már igen kevesen vannak életben. Soraikat az idő múlásán és a belviszályon kívül két túlélő is ritkította a Carcosák idősebb nemzedékéből: Benjamin Carcosa, az epikureus orgyilkos, aki a veszedelem hírére későn ért haza Turkesztánból, és Rigorel Carcosa, az ótestamentumi átkok mestere, akit foglyul ejtettek ugyan, ám – papi személy lévén – a kivégzésétől visszariadtak. Míg az ifjabb generáció a nőrokonok vezetésével új hatalmi bázist alakított ki a száműzetésben, ők ketten a megtorlás művére összpontosítottak. A Krónikás a temérdek viszontagság közepette sem feledkezett meg róla, hogy listát vezessen a családi fészek felprédálóiról: ahogy teltek az esztendők, egyre több nevet húzhatott ki róla, s a kampánykezdés időpontját már csak ama igazán kivételes személyek érték meg közülük, akik tizenöt éven keresztül képesek voltak elkerülni mind Ben bácsi, mind az Átokmester bosszúját. Mondanom sem kell, nincsenek túl sokan.

Zygmunt Górka az egyikük. Ez a gazdag polyák nemesúr roppant sokoldalú személyiség – katonai szakíró, elismert költő, műkedvelő csillagász, még a mágiához is konyít valamicskét –, igazából azonban az teszi veszedelmessé, hogy minden valószínűség szerint ő Európa legszerencsésebb embere. Akármihez fog, minden vállalata kivétel nélkül gyümölcsözőre fordul; és akármilyen baj fenyegeti, a véletlen végül mindig úgy hozza, hogy épen és sértetlenül kerül ki belőle. Kifogyhatatlan szerencséje hathatósabban védi őt bárminő páncélnál vagy vajákos ráolvasásnál.

A Carcosákkal először egy tudományos vitában keveredett összetűzésbe, amikor a grudnói univerzitáson tartott előadásában kimutatta Vanborden Carcosa Ephemerides című munkájáról, hogy hibásak benne a kalkulációk és téves adatokat közöl a Mars együttállásairól a Jupiterrel. Mivel tagadhatatlanul igaza volt, Vanborden magiszter visszafogottan reagált és nem tört azonnal az életére, csupán szakmai és erkölcsi síkon próbálta örökre tönkretenni. Erőfeszítései azonban csúfos kudarccal jártak; minél jobban igyekezett, annál nagyobb bolondot csinált magából ország-világ előtt. Zygmunt eleinte rá se hederített, idővel azonban elfogta az ingerültség; még később pedig, mikor látta, mennyi szenvedést hoznak az ártatlan kívülállókra Vanborden meddő ármánykodásai, eltökélt ellenségévé vált a Carcosáknak. (Vanborden Carcosa rövidlátó viselkedése egyébként tipikus példája volt az idősebb nemzedék által elkövetett hibáknak, amikor is a személyes ügyek konok erőltetése, tekintet nélkül a külső körülményekre, hosszú távon a család romlását mozdította elő.)

Az elmérgesedett csillagászati diskurzus végül az ostromlott Carcosa kastély várudvarán érte el tetőfokát, ahol a két vitapartner fegyverrel a kézben nézett farkasszemet. Ha összecsapnak, Vanborden magiszter kétségkívül rövid úton végzett volna ellenfelével, erre azonban nem került sor, mivel elcsúszott a sárban és betörte a fejét. Halálával az általa irányított mágikus automaták is beszüntették működésüket, az ostromlók döntő áttörést értek el. Zygmunt késlekedés nélkül Vanborden Carcosa laboratóriumába sietett, hogy rátegye kezét a páratlan értéket képviselő műhelynaplókra és asztrológiai feljegyzésekre. Ezeket mágikus számzár védte, mely három sikertelen nyitási kísérlet után hamuvá égette volna a széf tartalmát. Az esély, hogy valaki véletlenül ráhibázik a helyes kombinációra, egy volt a millióhoz; Zygmunt Górkának második próbálkozásra sikerült.

Vanborden Carcosa bukása
(Hangulatzenéért kattints ide)

A győzelem után a polyák nemesúr igen hamar kivált a Carcosa-ellenes szövetségből. A zsákmányból csupán Vanborden Carcosa irataira tartott igényt, és kereken megtagadta Kürosz atya követelését, hogy azonnal égesse el az istentelen papirosokat. Az inkvizítor ekkor – különleges felhatalmazásánál fogva – egyházi átokkal akarta sújtani, ám miközben dörgedelmeit harsogta, egy légy szállt a szájába és csaknem megfulladt tőle. Zygmuntot később ettől függetlenül exkommunikálták, ő azonban egy menekült pelágiai pópa jóindulatú közreműködésével még Helvéciában áttért az ortodox hitre, és háborítatlanul hazautazott az iratokkal.

Zygmunt Górka soha semmi méltánytalanságot nem követett el a Carcosák sérelmére: a viszályt Vanborden magiszterrel nem ő kezdeményezte, és közben mindvégig betartotta az úri becsület szabályait. Ezért Rigorel bácsi – tanulván Kürosz atya példájából – óvakodott fellépni ellene, nehogy az igaztalanul kimondott átok az ő fejére szálljon vissza. Benjamin Carcosa három ízben is megkísérelte eltenni láb alól, ám mindháromszor kudarcot vallott, ilyen esetekben pedig a személyes erkölcskódexe eltiltja őt a további próbálkozástól. Zygmuntnak erről természetesen fogalma sincsen, a sikertelen gyilkossági kísérletek pedig nagyon felzaklatták; a szerencséje ugyanis csak személy szerint őt óvta meg, közvetlen környezetéből sokan Ben bácsi áldozatául estek. Egyik haláleset sem érintette túl húsbavágóan, mivel soha nem nősült meg, családja nincs, néhány távoli rokontól eltekintve, akikkel alig-alig tart kapcsolatot; végül azonban háznépe védelmében úgy döntött, nyugalomba vonul és eltűnik a nyilvánosság elől. Volt egy Isten háta mögötti birtoka a Kárpátokban, egy ódivatú, düledező lakótoronnyal; ezt renováltatta és ide hurcolkodott át Grudnóból, néhány válogatott csatlós társaságában. A birtok neve Górkow, s Zygmunt Górka a mai napig itt él, háborítatlan békességben és nyugalomban, immáron túl a hatvanadik életévén.

 

Hibrid növény-ember alakok a brit néphitben

A növényszerû emberalakok mindenütt jelen vannak a brit folklórban, s a jelek szerint igen õsi eredetûek. Régi szokás például, hogy az aratás utolsó kévéjébõl a parasztok kis szalmabábukat kötöznek a jövõ évi termés biztosítására. A Jack-in-the-Green vagy Májuskirály pedig – egy tetőtől talpig tölgy- és galagonyalevelekbe öltöztetett figura, amelynek csak az arca emberi – a vásárok népszerű alakja.

Számos képmás igen rejtélyes jellegű, így például a queensferryi Tövisember Skóciában, Edinburgh közelében. Ez a különös figura minden évben július 8-án bukkan föl, a nagy ferryi vásár előtti éjszakán, bogáncsba és ördögtövisbe burkolózva, virágkoszorús fővel. Nem szól egy szót sem, csak mindkét kezében egy-egy bottal körüljárja a házakat, adományokat gyűjtve. A rurális Kelet-Angliában a Szalmamedve a megfelelője, egy szalmaruhás ember, aki ekevágó hétfőn (húsvéthétfő után egy héttel) jelenik meg.

Az adományok és az áldozat eszméje központi szerepet játszik e figuráknál. A hímnemű alakok esetében Jack-in-the-Green a falu legcsinosabb lányát kapja meg menyasszony gyanánt (a régi időkben a házasságot el is hálták, mivel a májusi szertartások termékenységi rítusok), a Tövisembernek pedig pénzzel vagy ennivalóval kell adózni.

A nőnemű képmások sorsa ennek ellentétpárjaként a feláldozás. A kenti Borostyánlányt (valójában egy életnagyságú szalmabábut) elégetik, Cornwallban pedig hasonló képmásokat dobnak a tengerbe a bő halászzsákmány biztosítására. Az aratóénekek modern változatai eléggé ártalmatlanok, ám az eredeti cornwalli szöveg – amelyben az éneklők ismételten egy csirke fejét követelik – igen ominózus áldozati felhangokkal teljes.

A közismert ünnepi máglyák, amelyeken minden évben nagy jókedv kíséretében elégetik az áruló Guy Fawkest, valószínűleg sokkal ősibb múltra mennek vissza, mint a lőpor-összeesküvés. Az áldozatot követelő hímnemű növényfigura az Arthur-legendakörben is feltűnik a sebezhetetlen Zöld Lovag képében, aki újév napján bukkan föl, és hátborzongató alkut kínál Gawainnak.

Elképzelhető ugyan, hogy mindezen népszokások, melyekben a halál és az újjászületés témája dominál, pusztán a primitív természetimádat kései maradványai; ugyanakkor azonban az sem kizárható, hogy nagyon is valóságos áldozati rítusok emlékét őrzik, melyeket nagy hatalmú és külsejükben növényekre emlékeztető entitásoknak mutattak be valaha.

„A gazt akkor is ki kell gyomlálni, ha menekülni próbál!”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Keleten az európai civilizáció peremterületét a gyéren lakott rusz fejedelemségek alkotják, melyek javarészt értelmetlen torzsalkodásra fecsérlik erőforrásaikat, miközben sorra egymás után esnek a félelmetes tatárok áldozatául. (Akik errefelé történetesen valóban kutyafejűek.) Ezen a zord vidéken született Humungus, a Carcosa család szláv ágából. Amint megtanult beszélni, rögtön tanújelét adta, hogy a többi Carcosához hasonlóan ő is rendelkezik olyan képességekkel, amelyek ősidők óta a közönséges halandók fölé emelik nemzetségüket. A holtra vált szolgák nemegyszer találtak rá meredten állva a szoba sarkában, vagy üveges tekintettel ülve az ágyán, amint hosszas társalgást folytat az üres levegővel. Akármit látott a zsenge korú gyermek, szívesebben beszélgetett vele, mint az emberekkel – kivévén szeretett nővérét, Leonort, aki sohasem mulasztotta el megfenyíteni a babonás cselédeket, ha hisztérikus reakcióikkal felzaklatták. A család egyébként nem aggódott miatta, az ilyesfajta viselkedés a Carcosa gyermekeknél nem számított különösebben kirívónak vagy szokatlannak.

Humungus még alig töltötte be negyedik életévét, amikor a Carcosák szláv oldalága keserű választásra kényszerült: vagy behódolnak a tatároknak, vagy – ha nem kívánnak elpusztulni – elhagyják ősi földjüket. Koshubey Carcosa minden mozdítható holmiját társzekérre rakatta; jobbágyainak és egyéb lábasjószágainak a legjavát kiválogatta, a többit halomra ölette; majd fölperzselte birtokát, üszköt vetett kastélyára, s a száműzöttek szomorú menete élén elindult a lenyugvó nap felé. Vele együtt a kis Humungus is a család hatalmának alpesi központjában lelt új otthonra.

Közben azonban valami megváltozott. Humungus egyre kevésbé élvezte titokzatos beszélgetőpartnerei társaságát. Előbb viszolyogni, majd félni kezdett tőlük. Gondos szívű nővére, Leonor azt javasolta, hogy koplaljon minél többet, szedjen erős kábítószereket és tegyen hosszú, magányos sétákat az erdő mélyén; így találkozhat a leghatalmasabb szellemekkel, amelyek parancsolnak az összes többinek, az emberek világával azonban alig-alig érintkeznek. A kisfiú megfogadta a jótanácsot. Egyre inkább megnyílt a vadon komor, mégis hívogató szellemének, míg egy nap eljutott az alpesi rengeteg legmélyebb és legsötétebb zugába, hol oly vénségesen vén dolgok éltek és tenyésztek, melyekről mit sem tud az emberi nem. Humungusnak ekkor látomása támadt: egy olyan entitás jelent meg neki, amely tán az özönvíz óta most először serkent fel álmából. Fa képében mutatkozott meg előtte, melynek ágain hajdan talán egy kígyó tekergőzött, rábeszélvén egy emberpárt, hogy harapjanak bele egy gyümölcsbe, amibe nem lett volna szabad. Az ámuló fiú Nagy Fekete Tölgynek nevezte el.

A Fekete Tölgy mérhetetlen vénnek tűnt, s Humungus meglepetésére szájak nyíltak a kérgén és megszólították. Paktum köttetett közöttük. Az ifjú Carcosa védelmet kapott az őt zaklató holt és sosem élt lidércek ellen. Evégett testébe fogadta a Fekete Tölgy gyökereit, melyeken keresztül az újra manifesztálódhat az anyagi világban.

E sorsdöntő percben Humungus Carcosa végre magára talált. Nem gyötörték többé rémálmok és szorongások, elméje kitisztult, teste fokozatosan átalakult. Minden tagjában megfakadtak a Fekete Tölgy hajtásai, s ahogy nőttek és terjeszkedtek, az ő szervezete is hasonulni kezdett hozzájuk, mind inkább növényi jelleget öltve. Szerette volna megőrizni emberi külsejét, ezért megtanulta visszahúzni a bőre alá a burjánzó indákat, a mérgező tüskéket, a vastag kéreglemezeket – melyeket szükség esetén pillanatok alatt vissza tud növeszteni magára, hogy fegyverként és páncélként szolgáljanak. Ahogy kapcsolatuk mind jobban elmélyült, a Fekete Tölgy sokrétű hatalommal ruházta fel őt a sarjadó-tenyésző dolgok fölött. Egyelőre még képes emberi lénynek álcázni magát, ám ahogy eluralkodik rajta a Fekete Tölgy befolyása, ez egyre inkább nehezére esik.

A Fekete Tölgy bajnoka
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Carcosa kastély felprédáláskor Humungus rövid időn belül a második otthonát is elveszítette. Fiatal kora és tapasztalatlansága dacára megpróbált harcba szállni az ostromlókkal, ám egy pelágiai tűzbomba telibe találta, és rettenetesen összeégett. Kis híján halottnak hitték és sorsára hagyták, végül Leonor Carcosa volt az, aki kivonszolta a lángok közül s utolsó medvéjével az erdő menedékébe cipeltette. Másnap aztán hamar magához tért a nap tápláló fényében, mikor meztelenül kiterítették a kövér humuszra.

A Kertész személyiségében is a szívének oly kedves fákat idézi: lassú, nyugodt, sohasem sieti el a dolgát, rendületlenül állja a viszontagságokat; roppant nehezen jön ki a sodrából, ám ha egyszer mégis feldühítik, jószerivel megállíthatatlan. A világot – a Fekete Tölgy filozófiáját követve – olybá tekinti, mint egy hatalmas, természetes kertet, melyben minden élőlénynek megvan a maga helye, ahol élhet és halhat. Amennyiben valamelyikük kilép a saját életteréből, felboríthatja a természet rendjét. Ilyenkor lép színre a Kertész, aki kigyomlálja és komposztra veti a gazt, hogy bomló maradványai az új magvakat táplálják a termőtalajban. Ha egy adott személy vagy közösség viselkedése zavarja a kert fejlődésének harmóniáját, kártékony gyomnak minősül, melyet ki kell irtani, hogy a helyén mások, értékesebbek teremhessenek.

Az emberi civilizációt Humungus legjobb esetben egyfajta penésznek véli a kert fáinak kérgén, s ha nem égetően szükséges, nem szívesen foglalkozik vele. Frankhonban néhányszor megpróbált a gondjaiba venni egy-egy kisebb családi birtokot, ezt azonban kuzinjai kérésére egy ideje már mellőzi, mivel – sajátos elképzelései lévén a virágzó gazdaság fogalmáról – a kísérletnek minden alkalommal féktelenül burjánzó ősvadon lett az eredménye. A kampány kezdetén "Névtelen" Carcosa vendégszeretetét élvezi az új Carcosa kastélyban, ahol a vadasparkkal bíbelődik, és egyre jobban unatkozik a nagy békességben.

Megjegyzés: Humungus Carcosa karakterkoncepciója a Cthulhu-mítoszban gyökerezik. A Nagy Fekete Tölgy kísértetiesen emlékeztet Shub-Niggurath valamely megnyilvánulására; a lassú, de feltartóztathatatlan inhumán metamorfózis pedig, amelynek a Kertész a legcsekélyebb fenntartás nélkül adja át magát, hagyományosan a horror egyik forrása Lovecraft műveiben.