A Carcosa-kampányhoz készült bevezetőben többek között azt írtam, hogy „tartalmában túlmutat a kalandozó-kliséken, inkább… dinasztikus jellegű.” Mit is kell érteni ez alatt?

Először is hadd bocsássam előre, hogy a Carcosa-kampányban nem váltjuk a mesélőket, minden kalandot én vezetek le. Óhatatlan tehát, hogy szándékaim és elképzeléseim nem csupán az alapkoncepción hagyják rajta a bélyegüket, hanem a konkrét cselekménymeneten is, az egyes sztorikon éppúgy, mint a távlati összefüggéseken. Mindent összevetve nem hiszem, hogy ez a kampánynak kárára vált volna: minél hosszabban játsszuk, annál koherensebb formát ölt, nem csurog szanaszét híg rétestészta módjára.

Másodsorban azt is szeretném leszögezni, hogy a Carcosa-kalandokat nem én írom: erre sajnos nincsen se időm, se energiám. Mások által publikált modulokat adaptálok a Carcosa-háttérre, olyan alaposan átbarkácsolva őket, hogy néha a tulajdon szerzőjük se ismerne rájuk. A szerepjátékos szubkultúrában ez a gyakorlat igen nagy múltra tekinthet vissza, bár létezik mellette egy olyan felfogás, hogy az „igazi” mesélő csak saját anyagból dolgozik. Nálam azonban ez már boldogult diákkoromban se működött, amikor még önfeledten lubickoltam a sok szabadidőben. A legtöbb mesélőtől eltérően ugyanis én rettentően utálok a játéktechnikával piszmogni, semmi örömöm nincs a számolgatásban meg a térképrajzolásban.

Mivel a Carcosa-játékot publikált modulokra építjük – ráadásul ezek a modulok egész a legutóbbi időkig mind d20-asok voltak, hogy ne kelljen bajlódni a konvertálással –, óhatatlanul szembesülünk a problémával, hogy a legtöbb hivatalos kaland teljesen más jellegűnek feltételezi a karakterek közösségét, mint amilyen a miénk. Erre gondolok, amikor a kalandozó-klisék meghaladását emlegetem. Mindjárt rámutatok néhány fontos különbségre, a teljesség igénye nélkül.

Talán a legalapvetőbb, hogy a Carcosa-kalandokban soha nincs megbízó: gazdag és nagyhatalmú arisztokratákat nem lehet kocsmákban felbérelni kétes feladatokra. Motivációik mindig személyes vagy családi természetűek – ezért munkáltuk ki annyira alaposan a személyiségüket –, illetve esetenként a puszta szituációs kényszerből fakadnak. A kalandokat hagyományosan in medias res kezdjük, hosszadalmas felvezetés nélkül. A hátteret előzőleg körlevélben küldöm meg a résztvevőknek; ez azért is célszerű, mert minden játékülésünk egy-egy zárt epizódot képez, amit még aznap este lekerekítünk és befejezünk.

Az anyagi motiváció nincs teljesen kirekesztve a Carcosa-kampányból, de jóval kisebb a szerepe, mint a hagyományos játékokban, és ha mégis jelentkezik, egészen más nagyságrendben. A Carcosák nem ágrólszakadt zsoldosok: ők nem a sikeres küldetéseikért kapott jutalomból élnek, hanem birtokaik jövedelméből és feudális kiváltságaikból. Egyeseket közülük egyáltalán nem érdekel a pénz, a többség pedig jobban ért az elköltéséhez, mint az előteremtéséhez. Ha ebből anyagi nehézségeik adódnak, arra nem bérmunkák vállalásával keresnek megoldást, hanem hiteleket vesznek föl, dinasztikus házasságokat kötnek és hosszú távú befektetéseket eszközölnek. Az anyagias Carcosák – például a család outrémeri ágából való Emmanuel Carcosa, aki a gonosz zsidó uzsorás archetípusát személyesíti meg – ezen a szinten tevékenykednek, nem süllyednek a kicsinyes garasoskodásig.

Az önzetlen hősiesség – amely egyébként is gyakran csupán felszínes máz a kalandozó-sztorikon – a mi kampányunkban semmiféle szerephez nem jut. A Carcosák egytől egyig aljas rohadékok. Hogy a klasszikus klisék egyikével kezdjem, eszük ágában sincs segíteni holmi bajba került falvakon, csak mert történetesen épp arra járnak. (És a Sátán irgalmazzon minden koszos falufőnöknek, aki végtelen ostobaságában azzal sérti meg őket, hogy pénzt ajánl nekik cserébe!) Ha övék a falu, esetleg odaküldenek egy csapat pribéket, hogy tegyenek rendet, aztán verjenek végig a sápítozó pórokon. Ha valaki másé, például egy vetélytársuké vagy ellenségüké, valószínűleg éppen ők kavarták a bajt.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy a Carcosák kedvükre kiélhetik szadista hajlamaikat a környezetükön. A világ mindig reagál arra, amit művelnek, s az előző nemzedék sorsa ékes példa volt számukra, hogy az ostoba fennhéjázás még őket is a végromlás szélére sodorhatja. Nem akarok a beszámolóink elébe vágni, de annyit már most is elárulhatok, hogy A befejezetlen szertartás c. kaland után a családot kis híján katasztrófába döntötte egy fiatal kuzin meggondolatlansága, aki rossz helyen és időben engedte szabadjára az ösztöneit.

Végezetül még egy zárógondolat. A szerepjátékos blogok többségén bőséges játéktechnikai anyag található, a háziszabályoktól kezdve a karakterek adatain keresztül a saját kútfőből való fejlesztésekig. Erre elméletileg nálunk is volna lehetőség, hisz ilyesfajta munkát az elmúlt két és fél évben végeztünk bőségesen. A gyakorlatban azonban nem csupán a játéktechnikát fogjuk mindenestül mellőzni, hanem lehetőség szerint még a szerepjátékos szlenget, illetve szaknyelvet is.

Mi ugyanis azért játszunk, hogy közös erőfeszítéssel emlékezetes történeteket alakítsunk ki. A játéktechnika ehhez csupán eszköz, amit éppúgy nem tartunk érdemesnek közszemlére tenni, mint egy épület tartóvázát vagy egy vonzó test csontjait. Az ilyesmi nélkülözhetetlen, de nem igazán érdekes, gyakran még illúzióromboló is lehet.

Nekünk pedig a történet a fontos.

„Szemet szemért, fogat fogért!”
(Hangulatzenéért kattints ide)

A család legidősebb élő tagjáról sokan úgy tartják, hamu porlik a szíve helyén és savó kering az ereiben. Ez persze csupán költői túlzás, tény azonban, hogy Rigorel Carcosa kiemelkedik rokonai közül higgadtságával és körültekintésével; ritkán emeli föl a hangját és soha nem veszíti el a fejét. E legendás nyugalom forrása Rigorel bácsi bölcs cinizmusa és világmegvetése: sokat tapasztalt, kiégett ember ő, aki nem hisz semmiben és rég nem ámítja már magát kényelmes hazugságokkal. Ugyanakkor roppant meggyőzően képes bármiféle magasztos eszme elkötelezett hívének álcázni magát, mindig az adott helyzet követelményeinek megfelelően. Nem csoda hát, hogy a katolikus anyaszentegyház kebelén találta meg azt a pályát, ahol leghathatósabban szolgálhatja a család ügyét. Már igen ifjan Baziliszka püspöki helynöke lett, s elöljárójával ellentétben akkor sem kellett menekülnie, mikor a városban a reformata religio került hatalomra; tekintélyét és befolyását a gyökeresen megváltozott helyzetben is csorbítatlan fenn tudta tartani.

Rigorel bácsi csupán azért élte túl a Carcosa kastély bukását, mert az ostromlók lelki üdvösségüket féltve visszariadtak tőle, hogy megöljenek egy fölszentelt papot. Fenntartásaik abban nem gátolták meg őket, hogy kigúnyolják, megvesszőzzék, trágyában meghempergessék, majd pucéran egy póznához kötözzék, és ott hagyják világ csúfjára, madárijesztőnek rokonai füstölgő sírhantja fölött. Mint később rá kellett döbbenniük, ezzel igen súlyos hibát követtek el.

Rigorel Carcosa ugyanis – bár ezt természetesen kevesen tudják róla – avatott művelője a mágia egy fölöttébb hatékony, ám annál veszedelmesebb válfajának: az átkok művészetének. A közönséges átokmesterek általában hamar beleszédülnek a tudományuk kínálta hatalomba, s néhány esztendő leforgása alatt elemésztik magukat, szem elől tévesztve az első számú alapszabályt: hogy az oktalan átok, ha ártó szándékkal szórják, mindig legalább hétszeresen száll vissza a forrására. Rigorelt azonban híres megfontoltsága és acélos akaratereje a legszörnyűbb viszontagságok közepette is megóvta ettől a ballépéstől. Viselkedése avatatlan szem számára talán passzívnak tűnhet – mikor valójában csak reaktív jellegű.

Rigorel bácsi kizárólag bosszúból sújt le az átkaival, ha személyét vagy családját valamiféle méltánytalanság vagy sérelem érte. A megtorlás mindig hétszerte súlyosabb a kiváltó oknál, egyébként azonban arányban áll vele és szimbolikusan tükrözi a jellegét. Egy rosszindulatú, de kisszerű pletyka jutalma például két esztendőn át folyamatosan tartó csuklás lehet; ha viszont holmi gazember odáig merészkedne, hogy erőszakot próbál tenni egy Carcosa kisasszonyon, az bízvást számíthatna rá, hogy elevenen rothad el vérbajban, hosszú és fájdalmas haldoklás után. Fontos megjegyezni, hogy Rigorel átkai ótestamentumi természetűek, vagyis ha a sértő fél valamely közösség vezetője, akkor nemcsak őt, hanem a szóban forgó közösséget is sújtják, például a családját hetedíziglen.  

Sorvasztó átok áldozata

Egy szó mint száz, akik a Carcosa kastély lerombolása után megcsúfolták Rigorelt, utóbb rettentően megbánták, hogy nem végeztek vele. Rigorel bácsi egyébként gyakran példálózik az esettel, hogy lám, ide vezet, ha mindenféle ócska babonák ködösítik el az ember tisztánlátását. Papot fenyíteni nyugodtan lehet, Isten nem áll bosszút érte; maga a pap viszont igen, ha elég ostobák vagyunk hozzá, hogy életben hagyjuk.

Frankhonba áttelepedve Rigorel Carcosa folytatta ígéretes egyházi pályafutását. Jelenleg métisanti prépost, az aeternai szentszék apostoli vizitátora, diocézisében ő irányítja az inkvizíciós hivatal tevékenységét. Mértékletes és belátó prelátus hírében áll, nyája felé gyakran mutatja ki bölcsességét és atyai jóindulatát, bár keményvonalas egyházi ellenlábasai felhánytorgatják neki, hogy szűken méri a szigort és túlságosan engedékeny a mételyként terjedő eretnek tanításokkal szemben.

Megjegyzés: Rigorel Carcosa mintaképéül Jean de Vivraie szolgált, Jean-François Nahmias történelmi regénytrilógiájából, amely a százéves háború menetét kíséri végig. 

Megjegyzés: Az első kaland szólójáték volt, improvizatív jellegű kísérlet, amely próbakőként szolgált, mennyire válik be a gyakorlatban a Carcosa-kampány elvileg már kidolgozott koncepciója. Noha szándékosan rövidre és egyszerűre szabtuk, osztatlan sikert aratott a reménybeli játékosok körében, sőt – több mint egy évvel később további Carcosa-történeteket fiadzott.

A téli erdőben
(Hangulatzenéért kattints ide)

Kóborlásai során a Vadak Ura a messzi Scaniába vetődött, ahol is egy fenyvesekkel borított hegységen kellett átkelnie télvíz idején. Egy teliholdas, hófúvásos estén, közvetlenül táborverés után, valami veszedelmes farkasféle ragadozó jelenlétét érzékelte a szálláshelye közelében. A másik ragadozó is észrevette őt, és ennyiben maradtak: kölcsönösen tiszteletben tartották egymás személyét, bármiféle közvetlen érintkezés nélkül. A farkaslény végül távozott, Aldimar pedig felkészült rá, hogy nyugovóra térjen.

Ekkor azonban rongyos falusiakból álló szedett-vedett csürhe jelent meg a színen; állításuk szerint egy farkasemberre vadásztak, aki régóta nyugtalanítja a környéket, s legutóbb egy kislányt ragadott el a településükről. Azonnal gyanúba vették a Vadak Urát, aki kénytelen volt mindenféle próbatételeknek alávetni magát, hogy bizonyítsa: nem ő a szörnyeteg. Végül a helyi pap esküt vett tőle a Mindenható nevében, hogy nem képes farkassá változni és soha semmi rosszat nem tett vagy kívánt a falujuknak. Ezek után a falusiak megették Aldimar összes útravalóját, megitták a pálinkáját, és közölték vele, hogy ha minden gyanút el akar oszlatni, jobban teszi, ha csatlakozik a vadászathoz. Cserébe a varga megígérte, hogy másnap a kunyhójában alhat.

A Vadak Ura engedett az unszolásnak: a csapat hasznos és tapasztalt tagjának tüntette fel magát, valójában azonban eleinte teljesen passzívan viselkedett, később pedig alattomosan bomlasztani kezdte a társaságot, kihasználva az egyes falusiak közti ellentéteket. Közben titokban kapcsolatba lépett a farkas-szörnnyel, aki falkája utolsó tagja volt, a többieket mind kiirtották az emberek. Csak a történet legvégén derült ki róla, miféle szerzet: még véletlenül sem bőreváltó, hanem egy végsőkig elszánt hófarkas, egy vén és ravasz hím.

A hófarkas bosszúja
(Hangulatzenéért kattints ide)

Aldimar és a hófarkas végül közös erővel csapdába csalták, lemészárolták és felfalták az egész vadásztársaságot, beleértve a papot, a falufőnököt, a jarl elsőszülött fiát és a helyi nagy fehér vadászt, a hófarkas gyűlöletének fő tárgyát. Az egyetlen túlélő egy tejfelesszájú kölyök volt, aki – mielőtt futásnak eredt volna – még látta, hogy az igazságtalanul megvádolt idegen életét kockára téve, vállt vállnak vetve küzd a falusiakkal a farkas-szörny ellen. Így hát mikor másnap Aldimar Carcosa sebesülten, felkötött karral, fagymarásokkal bevonult a gyászoló faluba, a síró-rívó lakosság tragikus hősként köszöntötte. Ő habozás nélkül üstökön ragadta az alkalmat, s úgy tett, mintha felépülése hosszú időbe telne; közben körüludvaroltatta magát, kedvére evett-ivott, s mint az egyetlen felnőtt férfi a faluban, maradéktalanul kiélvezte a frissen elözvegyült asszonyok meleg vendégszeretetét.

Megjegyzés: A történet alapozásául a Critical Hits d20-as kalandszéria első darabja szolgált, amely 2003-ban jelent meg az angol Legion Publishing gondozásában, The Hunt címmel, Simon Lucas tollából.

„Milyen természeti egyensúly? Az írmagjukat is kiirtom!”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Aldimar Carcosa csupán felerészben az anyagi világ szülötte. Édesanyja, Magdalena Carcosa a szent germán birodalom legfélelmetesebb hírű boszorkánya volt, aki odáig ment az alantas elmék megvetésében, hogy hivatását nyíltan és leplezetlenül gyakorolta. Mikor kislány korában paktumot kötött Lilith ősanyával és a Sabbath Fekete Emberével, varázserejéért a termékenységét ajánlotta cserébe, önként vállalva azt a végzetet – vagyis geast –, hogy nem foganhat meg halandó magtól. A geas betűjéhez valóban hű maradt, tartalmát azonban már puszta dacból is kijátszotta, hogy megmutassa az alvilági hatalmaknak: neki még ők sem parancsolnak. Az Atlasz hegységben rábeszélt egy pogány berber varázslót, hogy titkos törzsi szertartással idézzen meg számára valamilyen hímnemű szellemet. A hívásra történetesen egy hiúzszellem jelentkezett, s meglehetősen bizarr aktus során megtermékenyítette őt. Afrikai tanulmányútjáról Magdalena már a kölyök Aldimarral tért vissza a család alpesi sasfészkébe.

Magdalena Carcosa
(Hangulatzenéért kattins ide)

Ha Aldimar Carcosát vadállatnak nevezzük, nem becsméreljük őt, csupán a színtiszta igazat állítjuk róla. Pedig ránézésre egyáltalán nem tűnik bestiálisnak vagy rémisztőnek, a lényéből sugárzó állati magnetizmus még egyfajta nyers vonzerővel is felruházza, kivált a szebbik nem körében. Nincsenek rajta származásáról árulkodó stigmák: avatatlan szemnek közönséges fiatalembert mutat, bár az átlagosnál erősebbet és egészségesebbet. Legföljebb a szemében csillan meg valami ijesztően furcsa fény, ha ő is úgy akarja.

A civilizált viselkedés szabályait mélységesen megveti ugyan, ám ettől még ismeri és szükség esetén be is tartja őket, néhány kisebb, személyre szabott módosítással. (A mosoly például nála nem derűt vagy baráti szándékot jelez, hanem agressziót: kimutatja a fogát.) Mindez azonban csupán ravasz mimikri részéről a túlélés érdekében. Valójában eszében sincs elfogadni az emberi értékeket és viszonylatokat, mivel egészen idegen fogalmakban gondolkodik: a világot benépesítő élőlényeket prédára, falkatársakra és rivális ragadozókra osztja.

Aldimar bőreváltó, bármikor képes egy hatalmas hiúz alakját ölteni. Emberként és hiúzként egyaránt beszéli az állatok nyelvét, de semmiféle mágikus hatalma nincs fölöttük, ha akar tőlük valamit, meg kell alkudnia velük. Mivel a vadállatok túlnyomó többsége ösztönösen menekül a közeléből, a legerősebbek pedig kihívást intéznek hozzá és harcba szállnak vele, ehhez komoly diplomáciai érzékre van szükség, amelyben – egyesek számára talán szokatlan módon – a Vadak Ura korántsem szűkölködik. A háziállatokkal szemben viszont a diplomácia sem segít, azok teljesen hisztérikussá válnak a közelségétől; az érzékenyebb lelkű emberek pedig – például a kisgyermekek és a félkegyelműek – idegesek lesznek és szorongani kezdenek, bár fogalmuk sincs róla, miért. Aldimar nem tudja elfojtani ezt a zavaró kisugárzást, mely eleinte igen sok gondot okozott neki, az évek során azonban lassan kitanulta a módját, hogy bizonyos mértékig irányítsa és összpontosítsa. Ma már képes célzott hatásokat kiváltani vele – például megbokrosítja a lovakat, veszett őrjöngésbe hajszolja a kutyákat, egy-egy pillanatra atavisztikus ösztönöket szabadít föl az emberek lelkében.

A Carcosa kastély bukását Aldimar gyermekfővel élte meg. Menekülését bőreváltó képességének köszönhette, az ostromlóknak kisebb gondjuk is nagyobb volt egy bojtos fülű kölyökmacska hajszolásánál. Édesanyját viszont a szeme láttára mészárolták le ugyanazon főúri dámák férjei és csatlósai, akik titokban nemrég még szerelmi bájitalokért és rontó ráolvasásokért könyörögtek neki. Aldimar vadállatias lelkét sokkal kevésbé rázta meg az élmény, mint egy hasonló korú embergyermekét. A természetnek az a rendje, hogy az öregek elhulljanak, a falka vezetését a fiatalokra hagyva. Egyes kuzinjaival ellentétben a Vadak Ura nem megszállottja a bosszúnak, bár ha a szükség úgy hozza, habozás nélkül kiveszi belőle a részét. 

 „Csitt, kedvesem!...”
(Hangulatzenéért kattints ide)

A család normann ágából származó Evoryn a második generáció idősebb tagjai közé tartozik: már férjes asszonyként érte meg a Carcosa kastély bukását, majd kulcsfontosságú szerepet játszott benne, hogy a túlélők nem csupán személyüket, hanem tekintélyüket és vagyonuk roncsait is át tudták menteni Frankhonba. Teljes neve özvegy Evoryn de Vermandois, azelőtt Cul-de-Bec, azelőtt Breitklingen, született Carcosa. Első férje, egy helvét katonabáró, a Carcosa kastély falain lelte halálát, miközben ifjú hitvese menekülését fedezte. A második, egy lotaringiai taláros nemes, oly nagy buzgalommal és hozzáértéssel intézte a frank királyi kancellárián a vitás birtokadományok ügyeit, hogy az uralkodói kegy élete utolsó esztendejében grófi rangra emelte. Ő párbajban esett el a harmadik férj, egy vérbeli herceg kezétől, aki III. Raoul király elsőfokú unokatestvére volt, mégsem ápolt jó viszonyt vele, míg egy tragikus hirtelenségű gyomorrontás véget nem vetett szakadatlan civódásuknak. A rokoni kör azzal szokott tréfálkozni, hogy ha Evoryn folytatni kívánja ezt a sort, legközelebb egy koronás uralkodóhoz kell feleségül mennie. Talán még gyermekkel is megajándékozná, ami feltétlenül javára válna a dinasztiának: a normann ági Carcosa leányok általában nehezen esnek teherbe, ám ha mégis sikerül nekik, rendkívül robusztus és életrevaló utódokat hoznak a világra.

Evoryn igazi nagyvilági dáma: művelt, kacér és elegáns, remek társalgó, még remekebb intrikus, hűvös és elutasító a tolakodó bugrisokkal szemben, tüzes és szenvedélyes a megfelelő pillanatokban. Egyéniségének azonban van egy morbid oldala is, mely riasztólag hat a környezetében tartózkodó kevésbé kifinomult személyekre – például a cselédségre és más együgyű pórokra. Azt még be lehetne tudni egyszerű szeszélynek, hogy mióta először öltözött gyászba az első férje miatt, kizárólag feketében hajlandó járni – nem mintha annyira szívén viselné a megboldogult Breitklingen báró emlékét, csak rettentően megtetszett neki a szín. A bensőséges vonzódásban azonban, melyet a Fekete Özvegy a pókok mindennemű fajtája iránt táplál, sokan hajlamosak valami bizarr és rendellenes eltévelyedést látni. Egyes oktondiak szerint a vérével táplálja őket, ami természetesen badarság; a pletyka hátterében az húzódhat meg, hogy fiatalasszony kora óta módszeresen igyekszik tűrőképessé edzeni szervezetét mindenféle pókméreg ellen. Nem mintha létezne olyan pók a világon, amelynek volna mersze megmarni őt. Ezek a jámbor kis jószágok, a nyeregszerelvény redői közt megbújó karakurttól a félelmetes táncdühöt terjesztől tarantelláig, valamennyien istennőként tisztelik a Fekete Özvegyet, s bármely percben készek életüket áldozni érte…

Evoryn Carcosa tapasztalatból tudja, milyen érzés hús-vér istennőnek lenni, így hát mélységesen megvet minden olyan vallást, amelynek nem ő áll a középpontjában. Ettől persze színleg még gyakorolja őket, ha érdekei úgy kívánják. A kampány kezdetén – mivel még nem telt le a gyászév Vermandois herceg halála óta – a Fekete Özvegy szemérmes névtelenségbe burkolózva, lefátyolozott arcú fogadalmas nővérként ájtatoskodik a Szenvedő Szűzanyának szentelt moissaci zárda jámbor apácái között, akiket – jóllehet eddigelé hajuk szála se görbült – halálos rettegés gyötör a menedékhelyüket valósággal elözönlő pókok temérdek sokaságú hada miatt.

Sötét selymek szövője
(Hangulatzenéért kattints ide)

Megjegyzés: Evoryn Carcosa alakját a francia történelem híres-hírhedt özvegy mátriárkái ihlették, Artois Matildtól Jeanne de Montforton át Medici Katalinig. Az állandó jelzőből kézenfekvő volt a pókokra asszociálni, ami némi „sötét elfes” zamatot csempészett a karakterképletbe.