A cédruserdő őre: Humbaba

A démonokról sok szó esett már, a görög mondavilágon nevelkedett olvasó azonban nyilván hiányolja a démonölők történeteit – hiszen a klasszikus antik hagyományban a gonosz szörnyeknek általában az a szerepük, hogy a hős diadalmas elejtésükkel bizonyíthassa rátermettségét.

Nos, Mezopotámiában ez nem egészen így van. A démonok itt saját jogon lépnek föl a mítoszokban: az istenek bizalmas szolgái, a védelmüket élvezik, és többnyire akkora hatalommal bírnak, hogy halandó lény nem vetekedhet velük, legyen bár mégoly rendkívüli személy.

Ellenpélda persze akad, bár az illető igazán nem akárki: régi ismerősünk, Gilgames, aki valami egyedülálló genetikai kombináció révén csak egyharmadrészt számít embernek, kétharmadrészt isteni származék. Ő a mezopotámiai mondák egyetlen valódi démonölője. A teremtés előtti káoszivadékokkal persze – mint láthattuk – ő sem mert szembeszállni. A későbbi, rosszindulatúbb démonnemzedék egyik képviselőjét viszont igenis legyőzte, jóllehet csak hathatós égi támogatással, és nem egyedül.

Gilgames csak mellékfoglalkozásként űzte a hősi kalandozást, alapvetően Uruk város királya volt. (Egyébként nem költött alak: történeti személy.) Uralkodóként nem örvendett túl nagy népszerűségnek, mert szakadatlanul dolgoztatta az alattvalóit, falakat és templomokat építtetett velük. A népének idővel annyira elege lett a robotból, hogy az istenekhez fohászkodott szabadulásért. Anu atya meghallgatta a kérésüket, és Gilgames elveszejtésére Urukba küldte Enkidut, a vadembert. Terve azonban ezúttal balul ütött ki, mert a két hős ugyan összemérte az erejét, de nem bírtak egymással, s végül az értelmetlen viszálykodás helyett örök barátságot esküdtek, Anu legnagyobb megrökönyödésére.

A király ismét népszerűtlen hóbortjának, a városépítésnek szentelhette magát, a munkálatok azonban csakhamar elakadtak, mert Uruk környékén nem nőtt elég fa. (Illetve, hogy pontosítsunk: egyáltalán nem nőtt.) Gilgames úgy határozott, hogy expedíciót indít Libanonba, és az ottani híres cédruserdőből szerzi be a szükséges faanyagot. Csak az volt a bökkenő, hogy a cédruserdő Enlil istennek volt szentelve, aki még strázsát is állított az őrizetére, egy Humbaba nevezetű démon személyében.

Innentől kezdve – ha figyelembe vesszük a mezopotámiai istenek viszonyulását az emberekhez – a vállalkozást bátran el is lehetett volna felejteni. Szerencsére azonban akadt egy mentő szalmaszál. Samas, a napisten ugyanis valami miatt éppen haragudott nagyatyjára, Enlilre, és bosszújához Gilgamest kívánta felhasználni eszközül. Jósálmokban biztatta a két hőst, hogy vágjanak csak neki nyugodtan, az ő pártfogása fogja kísérni őket.

Gilgamesék mindenekelőtt állig fölfegyverkeztek: ha hihetünk a kalandjukat megéneklő eposznak, fejenként háromszáz kiló bronzot aggattak magukra. (Ami persze nekik meg se kottyant.) Szükségét látták az alapos előkészületeknek, Humbabának ugyanis eléggé veszett híre volt. Az óriás termetű démon felváltva okádott tüzet és szélvihart, érzékei élesebbek voltak a vadállatokénál, testéből pedig vakító ragyogás áradt, mely erőtlenné lankasztotta a közelébe merészkedőket. Első megközelítésre nem ígérkezett könnyű ellenfélnek.

A cédrusok egy távoli hegyen nőttek, ahová csak kusza és alig járható ösvények vezettek, ám Enkidu szerencsére ismerte az utat fiatalabb korából, amikor a szűz vadonban bolyongva éldegélt. Az erdőnek – érdekes módon – kapuja volt, méghozzá hétrétegű. Enkidu a gyakorlatban szemléltette rajta, miért kapta a vadember nevet: Humbaba nevét ordítva nekirontott, és puszta kézzel ripityára zúzta. Közben eltörte a karját; ettől kissé elbátortalanodott, Gilgames azonban – aki a varázsláshoz is konyított valamicskét – sietve meggyógyította, és lelket öntött belé. Majd csendesen belopóztak az erdőbe, ami az előzetes produkciót tekintve némi következetlenségre vall, de három mázsás bronzpáncélban mindenképp tiszteletet parancsoló teljesítmény.

Megfelelő helyre bukkanva elővették a fejszéiket, és nekiláttak a cédrusok kidöntésének. Számításuk nem csalt: a szunyókáló Humbaba felriadt a zajra, és bömbölve csörtetett elő, hogy ízekre tépje a betolakodókat. Mikor megpillantotta őket, mély lélegzetet vett, hogy lángokat vagy jégvihart fújjon rájuk. Hogy melyiket a kettő közül, az sohasem derült ki, mert Samas isten ekkor beváltotta ígéretét, és akcióba lépett.

Szél támad, üvöltő, hatalmas,
metsző, vágó – Huvava ellen;
északi szél, sas-szárnyon szálló,
orkán kerekedik, forgószél,
viharos szél, izzó-szél, hideg szél,
minden-életet-elölő szél,
támad a szelek valahánya,
mind a nyolc szél üvöltve támad:
Huvavát szembe-hátba éri,
se té-, se tovalépni nem bír.

Következett az attak második fázisa, amelyben Gilgames és Enkidu becserkészte a szelek béklyójában vergődő démont. Humbaba már csak a testéből sugárzó, bűverejű ragyogásban bizakodhatott, de hiába: a két hős varázsfegyverei kioltották. Ekkor könyörgőre fogta a dolgot: vigyenek annyi cédrust, amennyit akarnak, ő maga is a szolgájukul szegődik, csak kegyelmezzenek neki! Gilgames egy pillanatra megtorpant – nyilván csábítónak érezte az ajánlatot -, Enkidu azonban ráförmedt, hogy ne tétovázzon, végezzen a szörnnyel.

Meghallgatta Gis e beszédet,
fejszét ragadott kezébe,
tőrét öve mellől kirántá.
Gyors csapással nyakához vágott,
másodszorra Enkidu sujtott,
harmadszorra Enkidu sujtott –
Huvavát földre terítette.
Harsant a csönd, az ijedelmes,
kővé dermedett a rokonság:
atyafiuk oda – halott Huvava!

Így ért véget az egyetlen olyan démon pályafutása, akinek a sors Mezopotámiában azt a szégyent tartogatta, hogy emberi kéztől vesszen el.

Legalábbis egyharmadrészt.

folytatása következik…
(Az alvilág keselyűi: a gallák)

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A skorpió oltára

2011.09.03. 10:00

Megjegyzés: Ismét visszatérünk egy poszt erejéig a Carcosa kampány irodalmi forrásvidékére. Robert E. Howard csaknem valamennyi játékosunknak régi, kedves olvasmánya: a Carcosák világa éppúgy magán viseli a bélyegét, mint egyes karakterek. Az a kevésbé ismert, rövid elbeszélése, amit alább mutatunk be az olvasóknak, idén tavasszal jelent meg a DeltaVision kiadó Kull király és az ősök c. válogatásában. A könyvről itt meg itt olvasható bővebb ismertető, és akinek ez meghozta a kedvét hozzá, emitt tudja megrendelni.

A SKORPIÓ OLTÁRA

– Sötétség istene, segíts!
   Karcsú ifjú térdelt a sűrű félhomályban, fehér bőre elefántcsontként csillogott. A gazdagon erezett márványlapok hidegek voltak a lába alatt, szívét azonban még dermesztőbb hideg szorongatta.
   Magasan fölötte, félig beleveszve a fátylakra szakadozó árnyékokba, roppant lapis lazuli kupola borult a domborműves márványfalakra. Előtte színaranyból mintázott oltár emelkedett, rajta csillámló kristályszobor: egy hatalmas skorpió, melynek tökéletes élethűsége több volt egyszerű műremeknél.
   – Nagy Skorpió! – folytatta fohászát az ifjú. – Segítsd meg hűséges hívedet! Tudod jól, hogy a rég letűnt időkben Kardforgató Gonra, őseim legdicsőbbike, a te szentélyed előtt esett el, véres halomra ölve az oltárod gyalázatára törő barbárokat. Akkor a papjaid szájával azt ígérted, az idők végezetéig oltalmazni fogod Gonra nemzetségét.
   – Nagy Skorpió! Számos sarj fakadt azóta Gonra ágyékából, férfiak s nők egyaránt, de soha egyikük sem kérte számon rajtad a szavad. Most azonban, keserű szükségem órájában, könyörögve járulok eléd, hogy emlékezz a régi fogadalomra! Jusson eszedbe a vér, amit Gonra kardja megivott, s ami Gonra ereiből kiömlött!
   – Nagy Skorpió! Guron, a Setét Árny főpapja az ellenségem. Valúzia királya, Kull kilovagolt bíbortornyos városából, hogy tűzzel-vassal sújtsa azokat a papokat, akik dacolnak vele s még mindig emberáldozattal hódolnak a régi sötét isteneknek. Mire azonban a király ideérne a megmentésünkre, engem és a lányt, akit szeretek, meztelenül fognak kifeszíteni az örök sötétség templomának bazalt oltárkövére. Guron esküvel fogadta! Testünket vén és förtelmes torzszülötteknek fogja odavetni, lelkünket pedig a névtelen istennek, aki a Setét Árny mélyén lakozik.
   – Kull, aki Valúzia trónusán ül, vágtatva közelít seregével, de ebben a hegyi városkában Guron az úr, és már a sarkunkban van, mindjárt utolér! Nagy Skorpió, segíts! Emlékezz Gonrára, aki az életét adta érted, amikor az atlantiszi barbárok karddal és üszökkel törtek Valúziára!
   A karcsú ifjú elcsigázva hajtotta le fejét, válla csüggedten meggörnyedt. A csillogó szobor az oltáron jéghidegen ragyogott a félhomályban, és semmi jelét nem adta, hogy a különös isten meghallgatta volna híve kétségbeesett fohászát.
   Az ifjú hirtelen talpra riadt. Futva közeledő lábak csattogtak kint a széles templomlépcsőkön. Egy lány szaladt be a kapuboltozat árnyékába, szellőszárnyon röppenő, fehér láng gyanánt.
   – Guron... jön! – zihálta, és szerelmese karjába vetette magát.
   Az ifjú arca falfehérre sápadt, szorosabbra vonta ölelését, és feszülten figyelte a bejáratot. Fenyegető léptek dobbantak lassan, súlyosan a márványon, s a kapunyílásban felkomorlott egy emberalak.
   Guron, a főpap ösztövér óriás volt, magas és szikár. Szeme két tüzes korongként izzott a boltozatos szemöldök alatt, szája keskeny hasítékát néma nevetésre húzta. Csak egy selyem ágyékkötőt viselt, melybe élesre köszörült, görbe tőrt tűzött, csontos kezében pedig nehéz, kurta szíjkorbácsot lóbált.
   Áldozatai összekapaszkodtak és tágra nyílt szemmel meredtek rá, mint madarak a kígyóra. És Guron lassú, hullámzó mozgásában, ahogy közelített feléjük, volt valami, ami a zsákmányát bűvölő kígyó csuszamlását idézte.
   – Vigyázz, Guron! – Az ifjú bátran beszélt, hangja azonban elcsuklott a keblét szorító borzadálytól. – Ha a királytól nem félsz és rajtunk sem esik meg a szíved, hát óvakodj kihívni a Nagy Skorpió haragját, akinek a védelme alatt állunk!
Guron felnevetett, kevélyen és magabiztosan.
   – A király! – gúnyolódott. – Ugyan mit árthat a király nekem, aki hatalmasabb vagyok minden uralkodónál? A Nagy Skorpió? Hahaha! Elfeledett isten, akire már csak a vénasszonyok meg a porontyok emlékeznek. Talán a Setét Árnyat akarod fenyegetni a skorpióddal? Bolond! Titeket már maga Valka, az istenek istene sem menthet meg! Mindketten el vagytok ígérve a Setét Árnyban honoló istennek.
   A reszkető fiatalok felé lendült és vállon ragadta őket, karomszerű körmeit mélyen puha, fehér húsukba vájva. Megpróbáltak ellenállni, ő azonban csak nevetett, s hihetetlen erővel a levegőbe emelte őket; tehetetlenül kapálózva lógtak kinyújtott karjáról, mint két csecsemő. Fémes, csikorgó kacaja gúnyos-gonoszan visszhangzott a márványfalak között.
   Aztán az ifjút a térde közé szorítva kezén-lábán összekötözte a szánalmasan nyöszörgő lányt, majd durván félrelökte a kőlapokra, és hasonlóképpen bánt el a kedvesével is. Hátralépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. A csendet sokáig csak a lány rőmült, görcsös zokogása zavarta. Végül a főpap így szólt:
   – Bolondok vagytok, ha azt hittétek, hogy elmenekülhettek előlem! A nemzetséged férfisarjai mindig szembeszálltak velem a tanácsban és az udvarban, kölyök. Most megfizetsz ezért, és a Setét Árny inni fog. Hahaha! Ma én vagyok a város ura, bárki címezi magát királynak!
   – A papjaim elözönlötték az utcákat, állig felfegyverezve, és senki sem mer ellenem szegülni. Ha a király most, ebben a percben törne a városra, akkor sem tudná elég gyorsan átverekedni magát a harcosaimon, hogy megmentsen titeket.
Pillantása körbevándorolt a templomon, és megakadt az aranyoltáron meg a néma kristályskorpión.
   – Hahaha! Csak az ostobák vetik a hitüket egy olyan istenbe, akit rég nem imádnak már az emberek! Akinek egyetlen papja sincs, és templomot is csak azért szentelnek neki, mert még nem feledték el teljesen régi nagyságát! Akit senki sem tisztel a félkegyelműeken meg a buta vénasszonyokon kívül!
   – Az igazi istenek sötétek és vérszomjasak! Emlékezzetek erre, ha majd a fekete oltáron feküsztök, amely mögött a Setét Árny honol! Mielőtt meghaltok, megismeritek az igazi isteneket, a hatalmas és rettenetes isteneket, akik feledésbe merült világokból és az éjszaka tilalmas régióiból valók! Akik halott csillagzatokon születtek, kihunyt és eljegesedett napokon, túl az állatöv sápadtan derengő fénykörén! Megismeritek a Néven Nevezhetetlen iszonyatos valóját, amit emberi nyelven szavakba foglalni nem lehet – ám szimbóluma a Setét Árny, az örökkön éhező sötétség!
   A lány abbahagyta a zokogást; akárcsak a fiú, ő is borzadályos csendbe dermedt. Szörnyűséges szakadék sejlett föl a pap fenyegetései mögött, tele baljós árnyakkal, melyekhez képest az emberi képzelet alkotta ördögök vásári maskarákká sápadtak.
   Guron közelebb lépett hozzájuk, lehajolt, és kinyújtotta karomszerű kezét, hogy megragadja és a vállára vesse őket. Fölnevetett, mikor látta, milyen kétségbeesetten próbálnak odébb vergődni. Ujjai a lány fehér bőrébe mélyedtek...
   Kiáltás szaggatta szét a csendet, mintha egy kristálygong robbanna ezer csörömpölő szilánkra. Guron a levegőbe vetette magát, majd arcra zuhant a márványlapokon, és üvöltve vonaglani kezdett. Valami parányi teremtés iszkolt el mellőle s tűnt el a kapubolt árnyékában. A főpap sikolyai éles, fejhangú visításba csaptak át, mely a legmagasabb hangnál hirtelen félbeszakadt. A csend halálos ködként ereszkedett a templomra.
   Végül az ifjú szólalt meg halkan, bizonytalanul.
   – Mi volt az?
   – Egy skorpió! – A lány hangja úgy reszketett, hogy alig lehett érteni. – Végigmászott a meztelen mellemen, de nem bántott, és mikor Guron hozzám ért, megmarta!
   Megint csend lett. Egy idő múlva az ifjú tétován azt mondta:
   – Ebben a városban emberemlékezet óta nincsenek skorpiók.
   – A Nagy Skorpió ideszólított egyet a népéből, hogy segítsen rajtunk! – suttogta a lány. – Az istenek sosem felejtenek, és a Nagy Skorpió betartotta esküvését! Adjunk hálát neki érte!
   És úgy, ahogy voltak, kezükön-lábukon megkötözve, hasra fordultak az oltár előtt, hosszan hódolva a hideg márványon a nagy, néma, csillogó skorpiónak – míg a távolból fülükbe nem csengett a kardcsörgés meg az ezüstpatkók csattogása, bejelentvén a király érkezését.


(Kornya Zsolt fordítása)

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

1 komment

Orkogo, a hős ork költő

2011.08.31. 10:00

Megjegyzés: Az ork költőkről és költészetükről indított rovatunk máris rokon húrokat pendített meg néhány olvasónk lelkében. Szeretettel ajánljuk a nagyközönség figyelmébe Orkogo barátunk, vagyis ismertebb nickjén Éberen Őrködő vendégposztját.


Elmesélem, hogy lettem költő,
Ehhöz nem kell egy emberöltő
Se.

Hát az bizony úgy vót, hogy a falumba’ (ork falu, csak így egyszerűen, ott van a térkép szélin) nagy-nagy versenyt rendeznek minden évbe’. Itt dől el több kart… katre… kategr… szóva’ több módon, hogy ki a legorkabb, szóva’ legszebb, legokosabb és mindenekelőtt legerősebb. Én a verekedős versenyre készülőttem, mer’ én nagyon erős vook. Meg szép is vook, és okos is vook, de nem akartam minden katregró… afene!... szóva’ minden versenyt megnyerni. Szóva’ mentem a verekedős versenyre.

Ja meg még aztat is el kell mondanom, hogy nekünk orkoknak nagyon sok-sok erős és szép hősünk van (ilyen lettem én is ám – a hosszú évek folyamán!), és egy ilyen igazán nagy és híres hősünk vót Agrador An Rakor. Hogy mé’ ilyen cifra neve van?! Há, me’ hős! Kérdezzé má’ hülyéket! Én meg még nem vagyok akkora nagyon híres hős, hogy ilyen bonyolult nevem legyen. Hinnye!

Szóva’ ez az Agrador bejárta az egész világot az elejétől a végéig, a jobb szélétől a bal széléig. Sok-sok népeket megismert, számos barátot és még több ellenséget szerzett, de a barátai még élnek. Az egyik ilyen nagy barátja Irion Alamata Elechtion nevű elf vót. Az elfeknek akkó is cifra nevük van, ha nem is hősök. Ki érti ezt? Ja, de ez az Irion azé hős vót ám!

Szóva’ ezek a hősök éppen az ork faluba’ vótak, amikor a verseny vót. És baromi sokat ihattak, mer’ Irion aztat mondta, hogy az orkok nem tudnak költeni. Hinnye! Erre biza meg Agrador aztat monda, hogy de igenis! Veszekedtek részegen egy sort, birkóztak egy kicsit a sárban, aztán Agrador rájött (mer’ ő vót természetesen az okosabb), hogy itt biza fogadni kell, hogy kinek van igaza! Megállapodtak, hogy másnap a versenyen felállítanak egy sátort, ahol költőverseny lesz, és ha indul ork, akkó Agrador nyer. Mi az, hogy „és ha nem”?! Indútam, tehát tökmindegy! Hinnye!

Másnap már esteledett, amikor végre kezdődtek a verekedős versenyek (itt vót sok induló – mer’ verekedni olyan jó!). Agradorék má’ nagyon unták, hogy egész nap egyedül üldögélnek a nyitott sátorban. Irion aztat mondta Agradornak, hogy adja fel, de egy ork nagyon nagy hős soha nem adja fel!
Én is épp a verekedős versenyre menten, sorba’ álltam, hogy a nevezési díjat kiperkáljam. Ekkor valami motoszkát éreztem az övemnél, gyorsan odanézek, hát épp egy ork kölyök köti le az erszényemet, hogy a kolera égesse ki az összes belit! Az a vernivaló kölök elkezdett futni a pénzemmel, én meg uccu, utána! Üvöltve kiabáltam:

Állj meg te gyerek!
Kitépem a szemed!
Lerúgom a beled!
Megeszem a kezed!

Erre egy marha nagy ork állít meg, hogy hagyjam a kölköt, ő kifizeti a pénzem, és egyébként is nyertem. Hö? – mondtam én. Közelebb hajolt, s a fülembe súgta, hogy csak bólogassak. Hinnye, aztat tudok, okos vagyok ám!

– Na, tessék! Nesze, ő a nyertes, a legnagyobb ork költő! – mondta a nagydarab ork, akiről később kiderült, hogy Agrador, egy felcicomázott elf felé fordulva, aki meg Irion vót persze.

– Mii?! Ez nem is vers! Ő csak egy gyerek után rohant, és közben üvöltözött – tiltakozott Irion.

– Ugyammá’! Hiszen ősi ork szokáshoz híven mozgalmas körítésbe ágyazta a mondanivalóját. Tudod, mennyire szeretnek mozogni az orkok! Ugye barátom? – fordult felém Agrador.

Én buzgón bólogattam, bár nem értettem egy szót se, meg aztat se, hogy mé’ kell egy orknak ilyen cifrán beszélnie. Ja, télleg! Igazad van! Me’ hős vót! Szóva’ Irion próbált vitatkozni, de mondtam má’, hogy Agrador okosabb vót, ezért neki vót igaza.

Szóva’ Agrador kifizette a pénzemet, és kihirdette, hogy megnyertem a költőversenyt, aminek a díja egy bazi nagy kard vót. Azé’ kaptam, hogy emennyek világot nézni, szörnyet gyakni, hogy hős ork költő legyek, és vigyem a világba’ az ork népi költészetet.

Én meg má’ nem indultam a verekedős versenyen, mer’ az elején mondtam, hogy csak egy kötegór… katigór… szóva’, hogy egy versenyen indulok, hogy a többieknek is esélyt adjak.

Hát így lettem ork költő
Mégpedig a legelső.
Gyakás közbe’ gyün az ihlet,
Ez a rím is így lett!

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

4 komment

Tapasztalataim szerint alapvető különbség van azoknak a játékosoknak az igényei és elvárásai között, akik a csatajátékon keresztül ismerkedtek meg a szerepjátékkal, illetve akik kihagyták ezt a lépcsőfokot. Vegyünk egy példát: korábban már említettem, hogy én annak idején kimondottan kedveltem az Earthdawnt, elsősorban a hangulata miatt. Viszont falra tudtam mászni tőle, hogy fárasztó alapossággal taglalta – például – a járműves harc szabályait, még a hagyományos „piaci” bunyónál is részletesebben. Ez valami BattleTeches atavizmus lehetett a FASÁ-nál, engem azonban ez csöppet sem vigasztalt. Kemény pénzeket pengettem ki olyan remek kiegészítőkért, mint a Crystal Raiders of Barsaive meg a Serpent River, aztán percekig káromkodtam egyfolytában, mert negyven oldalon keresztül magyarázták a hajócsatákat. Engem ez egyáltalán nem érdekelt, ilyen erővel logaritmustáblákat is kinyomtathattak volna. Persze biztos akadtak olyan vásárlók, akik lelkes izgalommal falták az inkriminált oldalakat. Lefogadom azonban, hogy ők ugyanilyen nekikeseredetten szitkozódtak a trollok és a t’skrangok kultúrájával foglalkozó fejezetek fölött, amik a különféle közösségek társadalmát és népszokásait mutatták be részletekbe menően. A dolgoknak ez a része meg őket nem érdekelte.

Az Earthdawnt különben ugyanaz vitte jégre, mint a Dark Sunt meg a Ravenloftot, ékes bizonyság gyanánt, hogy nem csak a TSR tud marhaságokat csinálni. Lou Prosperi merő jószándékból belevágott egy világméretű epikus háborúba, és lelkesen eljátszadozott a saját maga által kreált NJK-kkal, a játékosokat statisztaszerepre kárhoztatva (Prelude to War, Barsaive at War, Barsaive in Chaos). Barsaive, amely eredeti formájában egy sokrétű konfliktusokkal átszőtt háttérvilág volt, szép lassan leegyszerűsödött a „csúnya, gonosz, rabszolgatartó Théra versus a szép, púderfeudális, szabadkereskedő Throal” egyenletre, és elvesztette potenciálját a morális kihívásokat jelentő szerepjátékra.

A régi szép időkben, mielőtt az Earthdawn cigányútra tévedt volna, még théraiakkal is lehetett játszani, és a birodalom nem elmebeteg idióták gyülekezeteként volt ábrázolva, akik úgy képzelik el egy lázadó tartomány hódoltatását, hogy minden várost felégetnek és láncra verve elhurcolják a komplett lakosságot. „A provincia totális elpusztításának csak az lenne az eredménye, hogy Théra büszke birtokosa lenne több száz mérföldnyi felperzselt földnek, amivel az égvilágon semmit sem tudna kezdeni” – mutatott rá Carl Sargent a Sky Point & Vivane-ban. De hát ő csak szabadúszó bedolgozó volt, Lou Prosperi pedig a kiadványcsalád vezető direktora.

A háború végső összecsapása azzal a groteszk elemmel dúsult, hogy Théra elképesztő hátrányba került, mert minden és mindenki összefogott velük szemben. A nagy felszabadító hadjárat úgy nézett ki, hogy egy egész kontinens vonult két minden utánpótlástól elvágott, maroknyi helyőrséggel megrakott határerőd ellen. Tiszta Fekete Sereg-fílingje volt az egésznek, és az ember önkéntelenül a théraiakkal kezdett rokonszenvezni, elvégre halálmegvető bátorsággal vették fel a harcot az ezerszeres túlerővel. Kicsit fonák dolog úgy bizonygatni a felkelők rettentő nagy hősiességét, ha a rút elnyomónak kezdettől fogva semmi esélye nincsen.

No, ezután véget ért a háború, és Barsaive egyből sokkal unalmasabb lett, mert mindenki nagy egyetértésben ölelgette egymást, az ősellenséget meg lesöpörték a földrészről. Mr. Prosperi ügyesen felszámolta a szetting dinamikáját biztosító konfliktushelyzetet, aztán kínjában újabb kötött forgatókönyvű apokalipsziseket talált ki a pótlására, a Rémek elleni keresztesháborút meg a Iopos városában ármánykodó kalmárdinasztiát, akik fölöttébb ravaszul a kontinens tőlük legtávolabb eső pontján kezdték az árulást és a világhódítást.

Alighanem ez volt az a vízválasztó, ahol a legelszántabb Earthdawn-rajongók is beszüntették a további kiadványok vásárlását, visszacsinálták az egész felszabadító hadjáratot, és játszottak tovább az alapkönyvből, a saját szájuk íze szerint. Én – bevallom őszintén – már jóval korábban megelégeltem a dolgot.

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

Publikáló: kriles

30 komment

A démoni hősszerelmes: Pazuzu

Kései sarj létére hasonlóképpen békülékeny lelkivilágú démon volt Pazuzu, a gonosz szelek királyának fia. Fenséges apját Habúnak hívták – ez nagyjából minden, amit tudunk róla, de valószínűleg igen öreg és beteges lehetett már, mert uralkodói hatáskörét teljes egészében Pazuzu gyakorolta. Kedvenc mulatsága az volt, hogy forró szeleket és maláriát bocsátott a Folyóközre, aztán elgyönyörködött az eredményben. Az emberek körében mégis bizonyos fokú tisztelet övezte, mert hódoló áldozatok és könyörgések fejében ettől késznek mutatkozott ideig-óráig eltekinteni.

Az utukkukat, amíg a felvilágban kóboroltak, korántsem lehetett ilyen könnyen lekenyerezni. Pazuzu megbékítésének viszont legalább a lehetősége fennállt; mert azt mondanunk se kell, hogy az istenekhez hiába is fohászkodtak volna ellene védelemért. Anu, Enlil és Éa igen fejlett jogérzékkel rendelkeztek, s a világért sem ütötték volna bele az orrukat a démonkirályfi privát ügyeibe. (Kivételt képeztek azok az esetek, amikor a segítségét kérték valamelyik rendetlenkedő város megbüntetéséhez.)

Pazuzut azonban leginkább azért tisztelték az emberek, mert égen-földön ő volt az egyetlen olyan hímnemű lény, aki képes volt szerelmet színlelve közeledni Lamastumhoz, s ezáltal rövid időre eltéríthette őt anyai ösztöneinek beteges kiélésétől. No persze, mai szemmel nézve Pazuzu sem nevezhető kimondott férfiszépségnek. A termete ugyan elég daliás, s a vállából sarjadó négy szárny is fennköltté teszi megjelenését; a keselyűlábak, az oroszlánmancsok, a skorpiófarok meg a bestiálisan vicsorgó pofa azonban lerontják az összhatást. Ám a pártában maradt démonhölgy nemigen volt abban a helyzetben, hogy válogathasson.

A gonosz szelek hercegurához számolatlanul futottak be a felajánlások, mind arra buzdítva őt, hogy legyen szíves udvarolni Lamastum kisasszonynak. A várandós nők és a fiatal anyák Pazuzut ábrázoló amuletteket hordtak a nyakukban. A varázslópapok az ő közbenjárásáért fohászkodtak a gyermekágyas házakban. Kétségkívül hősszerelmesünk volt Mezopotámia legnépszerűbb démona.

Pazuzu utolsó dokumentált földi látogatására 1949-ben került sor, a párizsi Collége de France-ban. Késő éjszaka teljes hercegi díszben nyitott be René Labat professzor dolgozószobájába, aki éppen egy ékírásos szöveg lefordításával foglalatoskodott. Ékes akkád nyelven bemutatkozott a döbbent tudósnak, aztán felszólította, hogy haladéktalanul kövesse őt az alvilágba. Elhatározásától nem hagyta magát eltántorítani, ám kegyesen engedélyezett némi haladékot, amennyiben megkínálják konyakkal. A professzor bemutatta a rendhagyó italáldozatot, és közben szerét ejtette egy gyors telefonnak. Hamarosan megérkezett a rendőrség, megfosztották Pazuzut szárnyaitól, skorpiófarkától és gumimaszkjától, majd erélyes tiltakozása dacára beszállították az elmegyógyintézetbe.

folytatása következik…
(A cédruserdő őre: Humbaba)

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (5/5)
süti beállítások módosítása