A cédruserdő őre: Humbaba

A démonokról sok szó esett már, a görög mondavilágon nevelkedett olvasó azonban nyilván hiányolja a démonölők történeteit – hiszen a klasszikus antik hagyományban a gonosz szörnyeknek általában az a szerepük, hogy a hős diadalmas elejtésükkel bizonyíthassa rátermettségét.

Nos, Mezopotámiában ez nem egészen így van. A démonok itt saját jogon lépnek föl a mítoszokban: az istenek bizalmas szolgái, a védelmüket élvezik, és többnyire akkora hatalommal bírnak, hogy halandó lény nem vetekedhet velük, legyen bár mégoly rendkívüli személy.

Ellenpélda persze akad, bár az illető igazán nem akárki: régi ismerősünk, Gilgames, aki valami egyedülálló genetikai kombináció révén csak egyharmadrészt számít embernek, kétharmadrészt isteni származék. Ő a mezopotámiai mondák egyetlen valódi démonölője. A teremtés előtti káoszivadékokkal persze – mint láthattuk – ő sem mert szembeszállni. A későbbi, rosszindulatúbb démonnemzedék egyik képviselőjét viszont igenis legyőzte, jóllehet csak hathatós égi támogatással, és nem egyedül.

Gilgames csak mellékfoglalkozásként űzte a hősi kalandozást, alapvetően Uruk város királya volt. (Egyébként nem költött alak: történeti személy.) Uralkodóként nem örvendett túl nagy népszerűségnek, mert szakadatlanul dolgoztatta az alattvalóit, falakat és templomokat építtetett velük. A népének idővel annyira elege lett a robotból, hogy az istenekhez fohászkodott szabadulásért. Anu atya meghallgatta a kérésüket, és Gilgames elveszejtésére Urukba küldte Enkidut, a vadembert. Terve azonban ezúttal balul ütött ki, mert a két hős ugyan összemérte az erejét, de nem bírtak egymással, s végül az értelmetlen viszálykodás helyett örök barátságot esküdtek, Anu legnagyobb megrökönyödésére.

A király ismét népszerűtlen hóbortjának, a városépítésnek szentelhette magát, a munkálatok azonban csakhamar elakadtak, mert Uruk környékén nem nőtt elég fa. (Illetve, hogy pontosítsunk: egyáltalán nem nőtt.) Gilgames úgy határozott, hogy expedíciót indít Libanonba, és az ottani híres cédruserdőből szerzi be a szükséges faanyagot. Csak az volt a bökkenő, hogy a cédruserdő Enlil istennek volt szentelve, aki még strázsát is állított az őrizetére, egy Humbaba nevezetű démon személyében.

Innentől kezdve – ha figyelembe vesszük a mezopotámiai istenek viszonyulását az emberekhez – a vállalkozást bátran el is lehetett volna felejteni. Szerencsére azonban akadt egy mentő szalmaszál. Samas, a napisten ugyanis valami miatt éppen haragudott nagyatyjára, Enlilre, és bosszújához Gilgamest kívánta felhasználni eszközül. Jósálmokban biztatta a két hőst, hogy vágjanak csak neki nyugodtan, az ő pártfogása fogja kísérni őket.

Gilgamesék mindenekelőtt állig fölfegyverkeztek: ha hihetünk a kalandjukat megéneklő eposznak, fejenként háromszáz kiló bronzot aggattak magukra. (Ami persze nekik meg se kottyant.) Szükségét látták az alapos előkészületeknek, Humbabának ugyanis eléggé veszett híre volt. Az óriás termetű démon felváltva okádott tüzet és szélvihart, érzékei élesebbek voltak a vadállatokénál, testéből pedig vakító ragyogás áradt, mely erőtlenné lankasztotta a közelébe merészkedőket. Első megközelítésre nem ígérkezett könnyű ellenfélnek.

A cédrusok egy távoli hegyen nőttek, ahová csak kusza és alig járható ösvények vezettek, ám Enkidu szerencsére ismerte az utat fiatalabb korából, amikor a szűz vadonban bolyongva éldegélt. Az erdőnek – érdekes módon – kapuja volt, méghozzá hétrétegű. Enkidu a gyakorlatban szemléltette rajta, miért kapta a vadember nevet: Humbaba nevét ordítva nekirontott, és puszta kézzel ripityára zúzta. Közben eltörte a karját; ettől kissé elbátortalanodott, Gilgames azonban – aki a varázsláshoz is konyított valamicskét – sietve meggyógyította, és lelket öntött belé. Majd csendesen belopóztak az erdőbe, ami az előzetes produkciót tekintve némi következetlenségre vall, de három mázsás bronzpáncélban mindenképp tiszteletet parancsoló teljesítmény.

Megfelelő helyre bukkanva elővették a fejszéiket, és nekiláttak a cédrusok kidöntésének. Számításuk nem csalt: a szunyókáló Humbaba felriadt a zajra, és bömbölve csörtetett elő, hogy ízekre tépje a betolakodókat. Mikor megpillantotta őket, mély lélegzetet vett, hogy lángokat vagy jégvihart fújjon rájuk. Hogy melyiket a kettő közül, az sohasem derült ki, mert Samas isten ekkor beváltotta ígéretét, és akcióba lépett.

Szél támad, üvöltő, hatalmas,
metsző, vágó – Huvava ellen;
északi szél, sas-szárnyon szálló,
orkán kerekedik, forgószél,
viharos szél, izzó-szél, hideg szél,
minden-életet-elölő szél,
támad a szelek valahánya,
mind a nyolc szél üvöltve támad:
Huvavát szembe-hátba éri,
se té-, se tovalépni nem bír.

Következett az attak második fázisa, amelyben Gilgames és Enkidu becserkészte a szelek béklyójában vergődő démont. Humbaba már csak a testéből sugárzó, bűverejű ragyogásban bizakodhatott, de hiába: a két hős varázsfegyverei kioltották. Ekkor könyörgőre fogta a dolgot: vigyenek annyi cédrust, amennyit akarnak, ő maga is a szolgájukul szegődik, csak kegyelmezzenek neki! Gilgames egy pillanatra megtorpant – nyilván csábítónak érezte az ajánlatot -, Enkidu azonban ráförmedt, hogy ne tétovázzon, végezzen a szörnnyel.

Meghallgatta Gis e beszédet,
fejszét ragadott kezébe,
tőrét öve mellől kirántá.
Gyors csapással nyakához vágott,
másodszorra Enkidu sujtott,
harmadszorra Enkidu sujtott –
Huvavát földre terítette.
Harsant a csönd, az ijedelmes,
kővé dermedett a rokonság:
atyafiuk oda – halott Huvava!

Így ért véget az egyetlen olyan démon pályafutása, akinek a sors Mezopotámiában azt a szégyent tartogatta, hogy emberi kéztől vesszen el.

Legalábbis egyharmadrészt.

folytatása következik…
(Az alvilág keselyűi: a gallák)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.