Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

The Book of Ruins
by Michael Mayeau
Judges Guild, 1981.

A kiadvány tíz minilabirintust tartalmaz, amelyeket hosszas előkészítés nélkül, ad hoc alapon lehet a játékba iktatni, akár független intermezzók soraként, akár laza szövésű epizódfüzérként. Ezt a rugalmasan variálható megközelítést kezdettől fogva sokkal jobban kedveltem, mint a szűkre fókuszált, arányaikban idomtalan kampánylabirintusokat. Később az (A)D&D-ben ez a vonal a Book of Lairs-szériában folytatódott, sajnos meglehetősen egyenetlen nívón; a Bestiary of Dragons and Giants, félrevezető címe dacára, sokkal igényesebb reprezentánsa volt. Érdekes, hogy a TSR sokáig referenciaanyagként publikálta az ilyen kiadványokat, a szörnykatalógusok és egyéb mesélői segédletek között, mintha nem tekintették volna őket egyenrangúaknak a „normál” kalandokkal. Az ostoba tendenciának a Lords of Darkness megjelenésével szerencsére vége szakadt.

Nagy várakozással ültem tehát neki a Book of Ruinsnak, ám súlyos csalódás várt rám. A bevezetőben megadott minősítés pontosan fedi a valóságot: ezek a „kalandok” tényleg minilabirintusok, a szó legszorosabb értelmében. Adott egy limitált helyszín, ahová a parti behatol, mindenkit kardélre hány, majd összeszedi a kincseket. Árnyaltabb interakcióra, drámai konfliktusokra, tagolt cselekményre és hangulatjátékra semmi lehetőség: maradunk a taktikai szimuláció és a Gygax-gagyi szintjén. Az egyetlen epizód, ami valamelyes narratív háttérrel rendelkezik, a Temple of Tarsham; ez viszont hangsúlyos antipátiámat váltotta ki, mert nagyon utálom azokat a szituációkat, ahol a partinak földre szállt istenségekkel kell tárgyalnia és verekednie. Innen nyílegyenes út vezet a legbornírtabb vérpistikézéshez.

Mr. Mayeau labirintusai totálisan ötlet- és szellemtelenek, igazából még közhelynek sem nevezhetők. Ilyesmiket bármely minimálisan kompetens mesélő naponta húszasával tud szösszenteni, ha nem sajnálja rá a fáradságot. Tényleg szükségünk van újracsócsált variációkra a „hobgoblinok + orkok”, „ogár + orkok”, „alacsony szintű gonosz varázsló + orkok” témakörében? A „hárpiák fészke” sem éppen formabontó felállás, hacsak azt nem tekintjünk eredeti vonásnak, hogy hat hárpiának egyetlen bűbáj alá vont rabszolgája sincsen, és a parti ellen semmi okosabb nem jut eszükbe az eszeveszett közelharcnál. (Gyalogosan, persze; a szárnyukat nyilván dísznek hordják.) A mélypont kétségkívül az Out Post [sic!] of Hell, amelynek szerepjátékos potenciálja nagyjából a Doom rémálom fokozatával vetekszik. Első szoba: vérpatkányok; második szoba: varázsogárok; harmadik szoba: szarvas ördögök; negyedik szoba: ifrit; ötödik szoba: agyszívók… Kész szerencse, hogy Mr. Mayeau hangsúlyozza: Baalzebul semmilyen körülmények között nem fog beavatkozni!

A legkevésbé silány produktum a Final Refuge of Allmark, ebben legalább komoly taktikai kihívást jelent a líccsel való összecsapás. Ezt azonban még véletlenül sem dicséretnek szántam: aki egy lícsben semmi mást nem lát, csak egy mágiával feltápolt harci gépezetet, az first-person-shootereket tervezzen, ne szerepjátékot. Már csupán azért is, mert ahhoz nincs szükség grammatikai alapismeretekre, és a boldogtalan olvasónak nem kell ismételten szembesülnie vele, hogyan töri kerékbe az angol nyelvet Mr. Mayeau.

Összegzés: kár volt a papírpocsékolásért.

Megjegyzés: A Carcosák világában nincsenek orkok, ami nagy kár, hiszen a mesélő és a játékosok szerfölött kedvelik őket. Új irodalmi rovatunkat azért indítottuk, hogy ha a kampányban nem is, legalább a blogon képviselve legyenek. E félreismert nép költészetét sokan előítéletekkel kezelik, pedig számos örökbecsű művészt és művet adott a világnak. Reméljük, sorozatunkkal sikerül további rajongókat toborozni nekik!

BUZDÍTÁS TÚLERŐ ELLEN

Csülökre, csókos cimborák! Csapjuk szét az ellenfelet!
Törjünk be páncélt és pofát, míg ég és föld beléremeg!

Ha fegyvert forgat két karunk, balta legyen, vagy buzogány;
De nélkülük is elvagyunk – kemény az öklünk, bizony ám!

Végezni kéne reggelig, a munka a körmünkre ég;
Sokan vannak, de mindegyik csupasz csecsű kis nyamvadék.

Nincs félelemre semmi ok, tízzel fölérek egymagam,
Legfeljebb majd, ha fáradok, zsibbadni fog a derekam.

Mi támadunk, a farkasok; bégetnek ők, a birkanyáj –
Egyszóval, az alakzatot ne hagyjuk el, ha nem muszáj.

A préda megvár, jó komám, jut itt elég mindenkinek:
Szétosztjuk majd a harc után, nem ugrálunk egyénileg.

A harsonánkra jól fülelj, el ne szalaszd csatajelét,
S ne feledd, hogy ha ütni kell, a fontos az, csak a fejét!

Javunkra szól feltétlenül, hogy korgó hassal harcolunk;
Kövér kocák, szemben velük, mi frissek és fürgék vagyunk.

Ki szomjazik, tartson velem! A vizünk sajnos elfogyott,
De odaát van élelem, söröshordók és jó borok.

Előre hát, hős seregünk! Az ellen gyönge, gyáva szar!
Mindent ízzé-porrá törünk, és miénk lesz a diadal!

Megjegyzés: A Carcosák világában nincsenek orkok, ami nagy kár, hiszen a mesélő és a játékosok szerfölött kedvelik őket. Új irodalmi rovatunkat azért indítottuk, hogy ha a kampányban nem is, legalább a blogon képviselve legyenek. E félreismert nép költészetét sokan előítéletekkel kezelik, pedig számos örökbecsű művészt és művet adott a világnak. Reméljük, sorozatunkkal sikerül további rajongókat toborozni nekik!

SÁNTA BARGHÚL KÖLTÉSZETE

Hallottatok már a Sánta Barghúlról? Igen, róla: aki rántottát sütött a sárkánytojásból. Híres hős volt, nagy költő és széptevő; amerre megfordult, minden lánynak-asszonynak elcsavarta a fejét. Szültek is neki annyi porontyot, hogy számon se tudta tartani. Csak a felnőtt, fegyverbíró fiaiból kitelt egy kisebbfajta sereg. Nekik csinálta a sárkányrántottát, úgy ám! Fogadott valami kóbor Yvorl-pappal, hogy egyetlen tojásból jóllakatja őket.
   Én láttam egyszer Barghúlt, még kölyökkoromban. Rettentő öreg volt már, majdnem negyven éves. Vendégségben járt a törzsemnél: a főnök egy ökröt húzatott nyársra a tiszteletére és díszhelyre ültette a főtéri tanácstűznél. Én meg egy kunyhó tetejéről kiabáltam neki, hogy nem is néz ki olyan nagynak és erősnek, mint a róla szóló történetekben. Öreg is, sánta is, gondoltam; biztos el tudok futni előle. De huszonöt lépésről úgy vágta a fejemhez a söröskupáját, hogy anyám utána nem győzte összeöltögetni.
   Ilyen ork volt a Sánta Barghúl: nyugodt, megfontolt, körültekintő. Vágott az esze, mint a borotvakés, és sokkal szívesebben használta a baltájánál. Nem mintha szükség esetén nem sózott volna oda istenesen, de az ilyesmit mindig utolsó lehetőségnek tartogatta. Tizenhárom csatát nem lehet úgy túlélni, ha az ember csak verekedni tud.
   Máskülönben inkább kalandozó volt, mint hadvezér. Ez a kalandozás, ez nagyon jó dolog. Lényegében azt jelenti, hogy betörünk mások otthonába, aztán megöljük és kiraboljuk őket. Olyan változata is van, hogy megyünk az úton, és a szembejövőkkel csináljuk ugyanezt. Főleg a gazdag, kövér kereskedőkkel.
   Barghúl rengeteget kalandozott. Egyszer például talált egy titkos sírboltot a hegyekben, ahová valami régi királyt temettek, nagy halom arannyal-ezüsttel. Csak éppen ez a király nem volt egészen halott, és veszettül ragaszkodott a holmijához.
   – Micsoda hülyeség, itt kotlani a sötétben ezen a sok ócskaságon – próbált a hős a lelkére beszélni. – Nem mondták még neked, hogy ennek semmi értelme?
   Ám a király nem értett a jó szóból, így hát Barghúl levágta a fejét és lándzsavégre szúrta. Még ettől sem halt meg, de sok mindent már nem tudott csinálni. A szemét forgatta, a szakállát rázta, és megállás nélkül szórta az átkokat, tucatnyi különböző nyelven. A hős magával vitte, és ha megszállt valahol, kitűzte az udvarban vagy a sátra előtt. A kölykök egyszerűen imádták: köréje sereglettek, kórusban hergelték és kavicsokkal dobálták, míg Barghúl szét nem hessentette őket. Később megpróbálta megtanítani neki néhány versét, hogy ilyenkor azokat szavalja, de a király dührohamot kapott és semmiképpen nem állt kötélnek.
   Ha híres költő érkezik a törzshöz, az illem úgy diktálja, hogy a főnök két legszebb felesége gondoskodjon a szórakoztatásáról. Történt azonban egyszer, a Vágott Homlok örök szégyenére, hogy az ő főnökük csúnya és idős asszonyokat küldött. Barghúl nem szólt semmit, de éjfélkor átment az ostoba ork szállására, leütötte és megkötözte a testőreivel együtt, aztán a szeme láttára hancúrozott egy jót a csinos, fiatal feleségekkel – akiknek egyáltalán nem volt ellenére a dolog.
   Reggel aztán a következőképpen fordult a főnökhöz:
   – Most elvágom a kötelet; ha akarod, rám küldheted a harcosaidat. Ez esetben sok vér fog folyni a Vágott Homlok tanácsfája alatt, mert én bizony nem adom olcsón a bőrömet, bár előbb-utóbb biztosan elnyomtok majd. Nem vettem el semmit, csak ami a hagyomány szerint megilletett; ha te ezért megöletsz, az összes törzs látni fogja, milyen méltatlanul bánsz a vendégeiddel. Ha viszont elfogadod a kezemet és a barátságomat, akkor megígérem neked, hogy nem fogom megverselni a szégyenedet.
   A főnök magába szállt és belátta, hogy hibázott. Kezet ráztak a hőssel, és attól fogva barátok voltak.
   Amit a kalandozásain szerzett, Barghúl az emberek egyik városába vitte, hogy pénzre és felszerelésre váltsa. Volt ott egy orgazda, aki nagy tiszteletnek örvendett, még hivatalt is viselt a szenátusban. Vele üzletelt a Sánta Barghúl, de ember lévén, cseppet sem bízott benne.
   Egyszer aztán így szólt hozzá:
   – Régóta figyelem, ahogy mérsz és számolsz, és az a benyomásom, hogy minden egyes arany után, amit kifizetsz nekem, tíz kerül a te erszényedbe. Négy ellen nem volna kifogásom, de el tudnám fogadni az ötöt, sőt talán a hatot is. Tíz viszont mindenképpen soknak tűnik, ezért mostantól új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat.
   – Mit értesz te a pénzügyekhez? – kérdezte az orgazda. – Már így is óriási kockázatot vállalok azzal, hogy egyáltalán szóba állok veled.
   – Szerintem épp ellenkezőleg: ezért tudsz a néped előtt pártfogóként és védelmezőként tetszelegni. Én ugyanis tartom magamat a megállapodáshoz, hogy a városodban és a környékén nem kalandozok, a hajóitokat és a karavánjaitokat pedig sose bántom, bárhol botlok beléjük.
   – Az ilyen beszéd nem kedves a fülemnek, különösen egy közönséges banditától – mondta az orgazda, s a hősre egyszeriben féltucat számszeríj szegeződött.
   A Sánta Barghúl vállat vont.
   – Sok fiam van – közölte.
   – Eszemben sincs holmi törzsi vérbosszút zúdítani a nyakamba; a pimaszkodást viszont nem tűröm, így hát kérésednek megfelelően új alapokra helyezzük a kapcsolatunkat – felelte az ember. – Hordd el magad, és ha kedves az életed, közelébe se gyere még egyszer a városomnak! Vérdíjat tűzök ki a fejedre.
   – Ezek valóban teljesen új alapok – bólintott a költő, és távozott.
   A városból régi barátjának, a Vágott Homlok törzs főnökének a táborába ment, és összehívta a fiait. Másfél hónapba telt, míg valamennyien megérkeztek, híveikkel, baltatestvéreikkel és rabszolgáikkal együtt.
   – Kalandozni fogunk? – kérdezték az apjuktól tisztelettudóan.
   – Nem – mondta a Sánta Barghúl. – Háborúzni.
   Tudnivaló ugyanis, hogy míg a kalandozásban a préda a fontos, a háborúban az ölés.
   A következő újholdas éjszakán a Vágott Homlok törzs harcosai, élükön a hőssel és fiaival, egyetlen fergeteges rohammal elfoglalták, majd porig égették a várost. Nem ejtettek se zsákmányt, se foglyokat: minden értéket a romok alá temettek, az embereket az utolsó szálig kardélre hányták. Az orgazdát elevenen elásták egy gödörbe, aztán tüzet gyújtottak fölötte. Virradatkor, mikor a lángok lassan kihunytak, a költő kitűzte a legmagasabb törmelékhalomra az őrült király fejét, aki nem volt hajlandó megtanulni a verseit. Azóta is ott van, dúlt üstökkel szórja érthetetlen nyelvű szitkait a gyommal fölvert romokra, s az emberek messzire elkerülik azt a helyet, mert azt hiszik, átok ül rajta.
   Hát ilyen volt, ifjú harcosaim, a Sánta Barghúl költészete.

Megjegyzés: A novella először 2008-ban jelent meg, a Cherubion kiadó Orktánc című fantasy antológiájában.

A nevem Rigorel Carcosa. Átokmesternek is hívnak, nem ok nélkül. De most nem magamról akarok beszélni, hanem a családomról.
   Az emberiség birkanyáj. Vakon és céltalanul tolong a történelemben, amerre az ösztönei csábítják, vagy a kolomp szava a vezérkos nyakában. Rég szakadékba botorkált volna, ha nincs, aki vezesse: megmutassa neki a kövér füvű legelőt, szárnyékot állítson a vihar ellen, lenyírja a gyapját, levágja a betegeket, a rossz vérűeket, a fölös számúakat. Pásztorokra van szüksége; és mi vagyunk ezek a pásztorok.

Rigorel, a pap, az inkvizítor, az átokmester

Uralkodni születtünk. Nem viselünk koronát, nem markolunk jogart, nem ülünk trónuson: bolondok lennénk ilyen béklyókat venni magunkra. Nem akasztunk a nyakunkba kolompot, de mi választjuk ki a vezérkosokat. És ha rossz irányba tévednének, a mi kezünkben van a bot, a mi füttyszavunkra ugranak a nyájőrző kutyák.
   Nem az istenek választottak ki minket erre a feladatra. Egyesek közülünk másképpen gondolják, de nekem az öregkor meghozta a bölcsességet, és tudom, hogy ellenségei vagyunk az isteneknek. Ők túl távol vannak az emberektől: nem értik, de nem is érthetik meg őket, ahhoz kevés bennük a közös vonás. Mi még épp eléggé emberiek vagyunk, hogy átérezzük a gondjaikat, a szenvedéseiket, döbbent rácsodálkozásukat a sötét ürességre, amely a világ tarka paravánja mögött lappang; de annyira már nem, hogy ez eltántorítson minket a kötelességünktől és lehúzzon az ösztönök langymeleg iszapjába.
   Prométheuszok és Luciferek és Lokik vagyunk, csábító kígyók és ős sárkányok. Mi hoztuk el az emberiségnek a tüzet és a fényt; mi vettük rá őket, hogy harapjanak bele a tudás almájába; mi őrizzük számukra a Heszperidák kertjét, túl a Nyugat Oszlopain. És mivel hatalmunk nem vetekedhet az istenekével, jótéteményeinkért minden korban és időben elnyerjük a büntetésünket. Prométheuszt leláncolták; Lucifert letaszították; Lokit a föld alá börtönözték. Én pedig a saját szememmel láttam vérbe és üszökbe hanyatlani a családomnak egy teljes nemzedékét.
   Mégis itt vagyok és kitartok a nyáj mellett, mert ez a létezésem értelme, s mert ismerem a teremtés legféltettebb titkát: az istenek is halandók. A Nagy Pán volt a legvénebb és a leghatalmasabb mind közül, ám az egyik ősöm Pelágia erdőiben kóborolva hallotta, ahogy a gyermekei a siratóénekét zengik. A Nagy Pán halott; mi azonban élünk, és tovább tereljük a nyájat.
   A katolikus anyaszentegyház főpapi palástját viselem; Aeterna városában szabad bejárásom van a pápához, ehhez a szánalmas kreatúrához, aki rettegve riad föl éjszakánként, ha eszébe jutnak az átkaim; és ha nem is parancsolok az egész Szent Inkvizíciónak, ez csupán azért van, mert nem egyedül viseljük gondját a nyájnak, vannak más pásztorok is rajtunk kívül. Nap mint nap kiszolgáltatom a szentségeket és véghezviszem az átváltoztatás csodáját. Balgaság lenne tőlem, ha kétségbe vonnám a Golgota hatalmát; de tudom jól, hogy éppúgy el fog múlni, mint előtte a Valhalláé, az Olümposzé és oly sok más istentanyáé. A gazdák féltékenykednek, marakodnak, cserélődnek; csak mi, pásztorok maradunk meg a nyáj mellett.
   Ki emlékszik már azokra a vérrel kimázolt rajzokra, amiket a barlanglakó törzsek véstek a sziklafalra, mikor az első Kar Koshák kutyát neveltek a farkasból és betörték a puszta szilaj vadlovait? Vagy azokra a lógó mellű, csüngő hasú bálványokra, amik előtt a vályogfalvak kopasz népe hódolt, mikor az első Dæwaghák megtanították őket vetni és aratni? Még az ősi nyelveket is elnyelte a feledés homálya, amiken könyörgő imákat és hálaadó énekeket költöttek a tiszteletükre. De mi, Carcosák most is itt vagyunk; ahogyan a Di Vegák is.

Kar Kosha főnök kíséretével

A rossz pásztor és a jó pásztor. A sötétség és a világosság. A delejtű két átellenes pólusa. Örök vetélytársak, megbonthatatlan szövetségben a közös ellenséggel szemben.
   A mi emlékezetünk messzebbre nyúlik vissza, mint a nyájé. Mindkét családnak voltak krónikásai; s ha ez nem lenne elég, nekünk kapu-, nekik börtönőreik. Persze az ő képességeik is végesek, s a múlt egy bizonyos határon túl a mondák ködébe vész. De vannak róla legendáink, hogyan találkoztunk először. Prédára éhes hordák özönlöttek elő a vad vidékről, onager-vontatta harci szekerek nyomában, amelyeken varkocsba eresztett hajú Kar Kosha főnökök rázták a lándzsájukat. Az első városok falán pedig olajozott szakállú Dæwagha vezérek várták őket, sisakosan és páncélosan, bronzbaltával a kezükben.
   Hosszú idő telt el azóta. Birodalmak emelkedtek föl és buktak el; királyaik emlékét szélmarta feliratok őrzik a sivatagban, zord kőoszlopok a láp hideg ködében. A nyáj gyarapodott, terjeszkedett, okosodott. A fejlődés persze nem volt egyenletes, bővelkedett a zökkenőkben és visszaesésekben. Az emberjószágok olykor tunyaságba és tespedésbe hanyatlottak; máskor féktelen veszettség tört ki rajtuk és habzó szájjal egymásnak estek; megint máskor a pásztoraik ellen fordultak, hiú reményeiket a távoli gazdába vetve.
   Tizenöt éve sincs, hogy ez utoljára megesett. A baljós előjelekre éppúgy nem figyeltem föl, mint a családunk többi tagja, de hibámért keményebben lakoltam náluk: életben maradtam, hogy emlékezzek.
   Miféle kárhozatos ostobaság homályosította el az elménket? Könnyű lenne a vaksorsot vagy az isteni elrendelést emlegetni – olcsó kibúvó, mely előbb-utóbb ugyanebbe a kelepcébe vezetne minket. Szembe kell néznünk a hibáinkkal, mert ha nem tanulunk belőlük, újra és újra el fogjuk követni őket. Ahogyan a nyáj is teszi, ha irányítás nélkül marad; de mi nem tartozunk a nyájhoz, és nincs pásztorunk, aki gondot viselne ránk. A hatalommal kéz a kézben jár a felelősség.
   Mi pedig hatalmasok voltunk; ó, de még mennyire! Nem akadt olyan ország az egész keresztény Európában, ahol keresztül ne tudtuk volna vinni az akaratunkat, ha nem személyesen, hát csatlósaink és lekötelezettjeink révén. A szavunk még a pogány végeken és a sztambuli kalifátusban is nagy súllyal esett latba; csak a tatár puszták estek kívül a befolyási körünkön, végeredményben érthetően, hiszen a tatárok nem emberek. Mi pedig annyira megingathatatlanul biztosak voltuk a hatalmunkban, hogy az elemi elővigyázatosságról is megfeledkeztünk, s energiáinkat a nyáj pásztorlása helyett kicsinyes viszálykodásokra fecséreltük a családon belül. Szeretném azt mondani, hogy legalább beértük a politikus intrikákkal, ám ez az igazság szemérmetlen kendőzése volna.
   Szörnyűség, de az ezredforduló óta eltelt évszázadokban egyre gyakrabban esett meg az a szégyen, hogy Carcosa vont Carcosára kardot a harcmezőn – vagy tőrt az éjszaka sötétjében.
   Vak gőgünkben és elbizakodottságunkban ügyet sem vetettünk az intő ómenekre – pedig ott voltak a szemünk előtt, napnál is világosabban. Előbb az antioxiai hercegséget veszítettük el, amely a keresztes háborúk óta állt a mi irányításunk alatt; azután szláv rokonaink kényszerültek a birtokaik feladására, hogy a tatár nyomás elől Európába húzódjanak vissza; végül a khemita oldalágunkra sújtott le valami titokzatos csapás, egyetlen apró leánygyermeket hagyva magnak.

 Az antioxiai udvar

A zászlósurunkat aggasztották ezek a fejlemények, s mivel a szentbirodalmi ágban a szeniora voltam, több ízben kikérte róluk a véleményemet. Én úgy ítéltem meg, a legfontosabb most a családon belüli egyenetlenkedések elsimítása, lehetőleg oly módon, hogy minél nagyobb hatalmat összpontosítsunk a mi águnkban a többi rovására. A tanácsaimat is ennek megfelelően fogalmaztam meg. Antioxia elvesztése csak azt bizonyítja – mondtam –, hogy ostobaság nyíltan felvállalni az uralkodói szerepkört, még egy tengerentúli hercegségben is; továbbá jó lecke a kevély normann kuzinoknak. A szláv Carcosák visszavonulása a tatárok elől, ha hosszú távon nézzük, a család szempontjából csupán az erők átcsoportosítása; az pedig sosem árt, ha közben kissé meggyengülnek és rászorulnak a mi támogatásunkra. Ami a khemita rokonokat illeti, ők mindig is furcsák és kiszámíthatatlanok voltak; talán nem is baj, hogy az outrémeri ág vezetése átkerült tőlük az izraelitákhoz, az ő mozgatórugóik sokkal nyilvánvalóbbak.
   Pap vagyok. Most úgy illenék, hogy imára kulcsolt kézzel kérleljem Istent, bocsássa meg bűneimet. Ám őszintén szólva nem hiszem, hogy a hatalmában állna; ha pedig mégis, én ugyan nem fogok könyörögni érte. Carcosa vagyok. Amit mondtam és tettem, azzal nekem kell elszámolnom a családnak és a magam lelkiismeretének.
   Mialatt mi ilyen szövevényes áskálódásokkal csapoltuk a saját erőnket, ellenségeink között lassan, de biztosan alakult az összefogás. Nem a Di Vegákra gondolok: ők ahol csak tudnak, gáncsolnak bennünket, de soha eszükbe nem jutna a kipusztításunkra törni, ahogyan nekünk sem az övékre. Ám a nyáj gyakran berzenkedik a pásztor ellen; és bizony, ha a figyelme elkalandozik, csúf meglepetést okozhat neki.
   Mindig is kemény kézzel vezettük őket, mióta azonban időnk javát a belső torzsalkodás kötötte le, egyre kevesebb türelmünk jutott rájuk: elhanyagoltuk a méltányos engedékenységet és túlzásba vittük a fegyelmező szigort. Ráadásul – mivel a nyájból már hosszú ideje senki nem mert nyíltan szembeszegülni velünk – eluralkodott rajtunk a sebezhetetlenség tévképzete. Mivel különbek voltunk náluk, lenéztük őket és nem törődtünk velük.
   Szem elől tévesztettük a kötelességünket. A pásztoroknak nem az a dolguk, hogy egymással vetélkedjenek.
   Ellenségeink egyre szaporodtak, mi pedig észre sem vettük vagy súlyosan alábecsültük őket. Egy önérzetében sértett tudós; egy hivatali előlépéstől elütött inkvizítor; egy megunt és kigúnyolt szerető. Egy boszorkányvadász, akiből csúfot űztek; egy zsoldosvezér, akit gyávának neveztek; egy bizalmi csatlós, aki mellőzöttnek érezte magát.
   Néhány kivétellel tudtunk róluk, de külön-külön nem sok veszélyt jelentettek ránk, azt pedig biztosra vettük, hogy nem fognak össze: ahhoz túl sok ellentét és régi gyűlölség választotta el őket. Ez volt a legnagyobb tévedésünk, mely kis híján végzetesnek bizonyult.
   Akkor csaptak le ránk, mikor családi nagygyűlést hívtunk össze a központi kastélyunkba, hogy tárgyalásos úton rendezzük a leginkább elmérgedt belviszályainkat. Csaknem teljes számban jelen voltunk, a világ minden tájáról; nem is álmodtuk volna, hogy bárkinek mersze volna ránk támadni.
  Mondtam már, hogy hatalmasok vagyunk; és nem csupán a származásunkat, a vagyonunkat vagy a politikai befolyásunkat értettem alatta. Egyszer tanúja voltam, ahogy apám és a húga egy óra leforgása alatt a földdel tett egyenlővé egy fallal körülvett várost. Ez a fajta hatalom nagyon veszélyes: túlzott önbizalmat ad nekünk. Egy idő után legyőzhetetlennek hisszük magunkat.
   Nos, nem vagyunk azok.

Carcosa bajnok az ellenség gyűrűjében

Nincs lelkierőm felidézni annak a szörnyű napnak az eseményeit: a tüzet, a vért, a halálsikolyokat. A bajnokunk utolsó lovaglását, a zászlósúr elestét a falakon, a nők és a gyermekek lemészárlását. A tehetetlen kétségbeesést, a kiszolgáltatottság keserű érzését, a megalázó tudatot, hogy többé nem mi határozunk a sorsunk felől.
   Megtettem a magamét a kastély védelmében; nem eleget. Élve fogtak el, és némi vita után úgy döntöttek, nem végeznek ki, mivel fölszentelt pap vagyok. Helyette félholtra vertek, meghempergettek trágyában, meztelenül kikötöztek egy cölöphöz, aztán magamra hagytak a füstölgő romok között. Amint a bosszúszomjuk lelohadt, rögtön összekaptak a zsákmányon, velem nem foglalkoztak többet. Úgyse húzom ki reggelig, gondolták; hiszen öregember voltam már, a hatvanötödik évemben.
   Itt viszont ők követtek el végzetes hibát. Miközben a veszekedésük marakodássá fajult és ingatag szövetségükön a közös ellenség habarcsa híján mutatkozni kezdtek az első repedések, valaki az éj leple alatt visszaosont a felperzselt kastélyba, elvágta a kötelékeimet és magával vitt. Nem számítottam rá, hogy megmentenek, arra pedig végképp nem, hogy éppen ő. Feleannyi idős sem volt, mint én, ráadásul asszony, és a vérfürdő óta annak a Carcosa ágnak a feje, amelyik ellen a családi nagygyűlésben teljes tehetségemmel intrikáltam.
   Az ostromlott várból csak kevesen menekültünk meg, jobbára mások önfeláldozása árán. A gyűlésen azonban nem mindenki vett részt, kivált a fiatalok közül, akiknek a véleménye amúgy sem sokat számított. Egyesek túl messze jártak, hogy időben ideérjenek; másokat valami kötelesség tartóztatott; megint mások merő szeszélyből maradtak távol, vagy meg se invitáltuk őket, mert a jelenlétük bonyodalmakat okozott volna. A család rettentes vérveszteséget szenvedett, nagyobbat, mint ezer éve bármikor – de nem tudtak kiirtani minket.
  Szerencséjükre, mondhatnám; hiszen ha a Carcosák elbuknának, az emberiség védtelenül állna a magasabb hatalmak szeszélye és rosszindulata előtt. Mégsem mondom, mert azoknak, akik balsorsba döntöttek bennünket, nem vált szerencséjükre, hogy félmunkát végeztek. Egy megcsúfolt és megalázott papot életben hagyni több, mint bűn: hiba. Isten nem áll bosszút érte, erre számtalan példával szolgált a történelem… maga a pap viszont igen.

A Carcosa kastély ostroma

Nem azonnal, persze: a bosszúnak még várnia kellett. A legsürgetősebb feladat az volt, hogy mentsük, ami menthető, és próbáljuk meg újra felépíteni a család hatalmát a romokból. Siralmasan kevesen éltük túl a vészt, nagyjaink és vezéreink mind elhullottak az ellenséggel csatázva. Rajtam és néhány távollevő rokonomon kívül csak az ifjak maradtak.    Ám talán jobb is volt ez így: a fiatal elme könnyebben tanul, mint a vén. Márpedig a keserű leckét, amit kaptunk, át kell örökíteni az új Carcosa nemzedékekre.
   A családon belüli rivalizálás egészséges, egy bizonyos fokig: frissen tartja a vért és megóv a tespedéstől. De soha többé nem csaphat át abba az önsorsrontó gőgbe, amikor vakságunkban már egymást pusztítjuk és megfeledkezünk a külső fenyegetésről. Egy vérünkből való gyermek, aki jóserővel van megáldva, akkor nyilatkoztatta ki az első jövendölését, amikor anyja kimenekítette őt a lángoló kastélyból s apja a falakon az életét áldozta védelmükben. „Ha nem okulunk a szüleink példáján, mi is ugyanúgy fogunk odaveszni.” Ma ez a gyermek, immár férfivá serdülve, az új zászlósurunk.
   Bajban ismerszik meg az igaz barát, tartja a mondás. Amíg hatalmasok és gazdagok voltunk, körülrajzottak minket a hívek és a talpnyalók, fennen hivalkodtak a barátságunkkal, hízelkedve dicsőítettek bennünket a királyi udvarokban. Bukásunk után ezek varázslatos gyorsasággal pártoltak el tőlünk, s nem győztek szidalmakat és gyalázkodásokat szórni ránk, hátha sikerül feledtetniük, hogyan dörgölőztek hozzánk korábban. Európában egyszerre igen kockázatos lett a Carcosa nevet emlegetni, hacsak nem azért, hogy a legocsmányabb rágalmakkal illessék.
  Mégis voltak, akik kitartottak mellettünk. Néhány szövetséges család, amellyel rokonságban álltunk, fölébe helyezte a vér szavát a pillanatnyi érdekeknek; és akadt egy-két tántoríthatatlanul becsületes személy is, aki nem feledte el, mivel tartozik nekünk a régi pártfogásért. Ők egyengették nekünk a talajt, hogy száműzöttként gyökeret verhessünk a keresztény világ legfényesebb királyságában: Frankhonban.
  Ám mit sem értünk volna a segítségükkel, ha ott folytatjuk, ahol ellenségeink orvtámadása megakasztott minket: a belviszályokkal, a torzsalkodással, a merényletekkel, egymás hatalmának ármányos aláásásával. Össze kellett fognunk, hogy fennmaradjunk, és közös erővel munkálkodni jövőnk alapvetésén. Végre megértettünk egy nagyon fontos dolgot, amely kezdettől fogva részét képezte örökségünknek, ám a hatalomban töltött évszázadok elfeledtették velünk.
   Normannok és szlávok, outrémeriek és levanteiek, felföldiek és szentbirodalmiak, ibériaiak és árvák: Carcosák vagyunk valamennyien. Egy család.
   Az újrakezdés nem volt könnyű: a nyájat, ha egyszer szétszaladt, küzdelmes munka egybeterelni. Mi azonban, száműzöttek és földönfutók, megtaláltuk magunkban az erőt, hogy fölemelkedjünk a feladathoz. Evoryn nagyasszony okos beosztással fogyasztotta a rangbéli férjeket, hogy súlyunkat és befolyásunkat gyarapítsa, míg unokahúga, Hellehild kérői kecsegtetésével és kijátszásával munkálkodott ugyanezen cél érdekében.  Kapuőrünket, Eibont elpusztították az ellenségeink, hogy földi maradványaival förtelmes mágiát űzzenek a romlásunkra; ő azonban új életre támadt egy grönlandi kriptában, s viszontagságos úton visszatért hozzánk, hogy dacoljon velük. Holtnak hitt unokatestvérem, Hasdrubal előkerült az alpesi erdőségekből, ahol éveken át bomlott elmével kóborolt, és elfoglalta a család bajnokának posztját, a nátháneus lovagrend nagymestereként. Látnokunk és jósunk, az ifjú Névtelen férfikorba lépvén kivégezte az anyját (akinek, nem lévén vérbeli Carcosa, semmiféle jogcíme nem volt a vezetésünkre), és mint új zászlósúr, átvette a család fölött az irányítást.
   Az én hajamat már belepte a dér, és tudom, hogy nincs sok hátra az életemből. De büszkén és emelt fővel fogok távozni, mert a családunkat ért szörnyű csapás utána még tanúja és cselekvő részese lehettem annak, hogy a földre sújtott Carcosák újra talpra állnak és kihívón néznek az istenek szemébe.
   Megtettük a kötelességünket: mikor már-már kicsavarták a kezünkből, visszaragadtuk a pásztorbotot.

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Glory Hole Dwarven Mine
by Edward R. G. Mortimer
Judges Guild, 1981.

Ismét egy megalabirintus, ez azonban nem annyira ócska, mint az előző. Nem lépi túl a gygaxi paradigma kereteit, de gazdagítja néhány érdekes elemmel. A játéktér például – minő csoda! – nem irracionális szörnytenyészetnek tűnik, hanem valódi bányának. A „szörnyek” jelenléte merőben másodlagos, környezetüket elsősorban a bányafunkciók határozzák meg, kincsük túlnyomórészt helyben fejtett nemesércekből áll. Az egyes helyszínek elrendezése kifejezetten realisztikus, a bányatraktusok ugyanis nem toronyházi irodaszintek módjára épülnek egymásra, hanem szövevényes hálózatot alkotnak, ahová több ponton lehet bejutni a külvilágból, belső összeköttetéseik pedig meglehetősen bonyolultak. Az így kapott struktúra komplex és elég nehezen áttekinthető, viszont – ellentétben Kelandor földbe ásott fellegvárával – nem sérti a hitetlenkedés felfüggesztését.

Maga a labirintus valóságos darázsfészek, féltucat különböző frakció vetélkedésének szolgál színteréül, amibe még néhány NJK kalandozócsapat tevékenysége is belezavar. Egyáltalán nincsen hermetikusan elzárva a külvilágtól, és ha a parti elszánja magát a beavatkozásra, annak messzeható következményei lesznek, melyek nem állnak meg a labirintus küszöbén. Ha abból a feltételezésből indulnak ki, hogy két kiruccanás között békésen gyógyulhatnak és memorizálhatnak a felszínen, sokkoló meglepetések várnak rájuk. Hogy egy illusztris levelezőpartneremet idézzem: „a labirintus aktívan reagál a karakterekre.”

További pozitívuma a kalandnak az ötletes és gazdagon árnyalt NJK-k felvonultatása. Nagyon tetszik például az elátkozott gnóm, aki kilencszáz éve szikkadozik egy gonosz ereklye rabságában, vagy az öreg aranyásó meg a lánya, akik első megközelítésben a feszültségoldó komikum síkján funkcionálnak, valójában azonban furcsa és sötét titkok letéteményesei. Mesélői szempontból hasonlóan sokrétű potenciállal rendelkezik Shorty, az ügybuzgó goblin barlangi vezető, no meg a Fekete Lótusz szadofeminista különítménye, amely a Győzhetetlen Nagyúr megbízásából tevékenykedik a bányában. A példákat még hosszan sorolhatnám. (Bár az öngyilkos törpekommandókat csak az menti, hogy más-más ügyben fáradnak, és egy-egy vérengző kockaorgia után a parti törheti rajta a fejét, most tulajdonképpen kinek volt baja velük?)

A főellenség sajnos eléggé kiábrándító – a móriai balrog (A)D&D-olvasatban –, Mr. Mortimert itt cserbenhagyta a fantáziája. Számomra az is sokat rontott a kiadvány értékén, hogy az egyik bányaszint dugig van ereklyeként prezentált modern technológiával, ez azonban végső soron ízlés kérdése.

Végezetül egy kurta észrevétel: megfogadtam ugyan, hogy ilyen korai kiadványok esetében nem siránkozok a képanyag minősége miatt, jelen esetben azonban kénytelen vagyok kivételt tenni. A belső illusztrációkkal nincs gond – az 5. oldalon szereplő kés például kimondottan üdítő változatosság a legtöbb debil fantáziafegyverhez képest –, a címlap viszont egész egyszerűen iszonyú. Felelőséggel állíthatom, hogy ennél még én is tudtam volna jobbat csinálni. Sok szar grafikát láttam már régi és új RPG-kiadványokban, ám ez mélyen alulmúlja mindegyiket.

A Glory Hole Dwarven Mine abszolút nem az én ízlésem, de vannak benne jó ötletek. Ha eltekintünk a hajmeresztő képi körítéstől, a maga műfajában egészen kellemes.