Megjegyzés: A fantasztikus irodalommal foglalkozó rovatunkban ezúttal egy igazi csemegét nyújtunk át az olvasónak: Clark Ashton Smith méltatását írói pályatársáról, Montague Rhodes Jamesről, amely a Planets and Dimensions (Bolygók és dimenziók) című esszékötetben jelent meg 1973-ban, The Weird Works of M. R. James címmel.

Montague Rhodes James

Clark Ashton Smith
M. R. JAMES HÁTBORZONGATÓ VILÁGA

Montague Rhodes James, az Eton College alumnusának négy novellagyűjteményét a Longmans, Green & Co. égisze alatt most egy kötetben adják ki újra. A természetfölöttit és egyéb furcsaságokat kedvelőknek igencsak ajánlott, mondhatni kötelező darab, főleg ha még ismeretlen számukra a szerző munkássága.

James talán a legeredetibb a kortárs szerzők közül; nemcsak nagyszerű írásaival, hanem elméleti munkásságával is hozzájárult a műfaj gazdagodásához. Műveit ritkán látható zsenialitással és találékonysággal írja, gyakran messze felülemelkedve a mindennapi elméken, és írásának részletessége örök tananyagként is megállná a helyét. Hangulata teljesen egyedi, markánsan különbözik Bierce ördögi komorságától vagy Machen fokozatosan felépített, klasszicista rémképeitől. Jamesnél nyoma sincs a lázas, mégis logikus hallucinációknak, félelmetes-egzotikus szépségnek, ami Poe műveire annyira jellemző; nem követi Walter de la Mare költői hasonlatainak és aprólékos karakterábrázolásának nyomdokát sem. Blackwood mélyreható, elemző lelkisége éppúgy hiányzik belőle, mint Lovecraft démoni ősvilága vagy föld alatti szörnyetegei.

James novelláinak stílusa tömör és hétköznapi; a próza ritmusa lendületes, egyszerű és szabatos; célratörő fogalmazása éles ellentétben áll a költőként is publikálók homályos, visszhangos, lélekcsábító kádenciájával. Általában többé-kevésbé otthonos a helyszín, a háttérben gyakran jelennek meg a folklór és a távoli múlt alakjai – és legtöbbször ebből a homályos, archaikus mélységből, mint egyfajta barlangból, bukkan elő a jelenkor napfényébe a mű központi rettenete. A különböző véletlenek és dolgok ravasz csoportosításával a gyanútlan olvasót ijesztő következtetésekre vezeti, vagy az önmagukban ártalmatlan események láncolata során jut el hirtelen valamely félelmetes kísértethez vagy éji rémhez.

A modern élet, a humor, a személyiség aprólékosan ábrázolt részletei, a táj- és történelmi leírások ellenpontozzák, kiemelik a természetfeletti, abnormális elemeket – de sosem nyomják el azokat aránytalanul. Mindig megtalálható a természetfölötti veszély nyoma, amelyet sem a tudományos, sem a vallásos magyarázat nem tud letagadni. Időnként a mű csúcspontján ténylegesen feltűnik, központi szerepben, míg máskor a szerző csak félig-meddig mutatja be – amivel talán még hatásosabbá és ijesztőbbé teszi. A természetellenes, de létező valóság minden esetben jelen van és elfogadott.

James éjlakói és fantomjai gyakran olyan élénken, életszerűen vannak megjelenítve, hogy szinte valós fizikai sokkhatással jár a színrelépésük. Az író már-már orvosi precizitással játszik minden érzékszerven, hogy a lehető leghatásosabban rátapintson a rémületet keltő magra.

Christopher Lee a BBC egyik James-adaptációjában

Egyes felhasznált képek és hasonlatok minden bizonnyal a legnagyobb fokú zsenialitás őrült kútfőjéből pattantak ki. Például a megnevezhetetlen lény a The Uncommon Prayer-Book (Nem mindennapos imák könyve) című novellában egy „öreg, koszos, fehér flanellbálára” hasonlít, valami arcféleséggel a felső végén, és amikor rázuhan egy férfi vállára, nyúlra támadó menyétként takarja el annak arcát. Vagy ott van a Mr. Humphreys and His Inheritance (Mr. Humphreys öröksége), az egyik legtitokzatosabb és rejtett utalásokkal teli műve; ebben szerepel valami, aminek „égett emberi arca” és „fekete karjai” vannak, és egy kerti labirintusból kúszik elő megmagyarázhatatlanul, „a rothadt almából elővonagló darázs förtelmes módján”. A The Tractate Middoth (A Middoth traktátum) olvasója a saját, eléggé bizarr instrukciói szerint találkozhat egy föld alatti szoba asztalánál ülő férfi pókhálós szemű kísértetével. Ugyan ki nem osztozna a The Diary of Mr. Poynter (Mr. Poynter naplója) olvastán Denton viszolygásában, amikor székéből kinyúlva nem egy kutya szőrét simítja meg, hanem valami más, csúszómászó lény Ábsálom-szerű hullámos fürtjeit? Vagy ki tudná lerázni Dennistoun rémületét a Canon Alberic’s Scrap-Book (Alberic kanonok metszetkönyve) során, amikor egy démon keze bukkan fel az asztal alól, egyszerre keltve egy tolltörlő, egy patkány és egy hatalmas pók benyomását?

Az elbeszélések olvasása és újraolvasása közben felfigyelhetünk közös elemekre, helyszínekre. A szereplőknek gyakran egyházi vagy egyetemi háttere van, és a legjobb történetek közül nem egy játszódik egyházi székhelyeken. Számos természetfeletti lénynél visszatérő elem a visszataszító szőrösség. A jelenés gyakran kapcsolódik valamely tárgyhoz (vagy éppen a tárgy idézi meg), mint például a bronzsíp a templomos rendházból, amely az Oh, Whistle and I'll Come to You, My Lad (Csak fújd meg sípod, s én tüstént jövök, fiam) fontos motívuma, vagy a már említett Canon Alberic's Scrap-Bookban szereplő régi metszet, amely Salamon királyt és az éji démont ábrázolja. Ide sorolható az ősi sírhalomból előkerülő angolszász ezüstkorona az A Warning to the Curiousban (Intés a kíváncsiaknak), és persze a furcsa, „aprólékos rajzolatú” függönymintázat a szintén említett The Diary of Mr. Poynter lapjain.

Számos novella utal a múltbeli sátánistákra és varázslókra, akiknek rosszindulatú szelleme a modern időkben is kísért, és legalább egy történetben, a Casting the Runesban (A rúnák idézése) a boszorkánymester élő szereplő. Más elbeszélésekben a régi bűnök tűnékeny, félig-meddig elfeledett kísértetei ismerős medencékből vagy bokrok közül sikoltják ki fájdalmukat. James pandemóniumának szereposztása korántsem egyhangú – részét képezi a katedrális sírboltjában lakozó szatír; a gyilkos érintésére megelevenedő macskaszobor; egy árnyas kút mélyén tanyázó, penészes szagú valami, ami hirtelen elkapja a kincskereső nyakát; egy köpenyes, csuklyás alak, kezek helyett csápokkal; egy sovány teremtmény félelmetes karmokkal, melynek szája „vadállathoz hasonlatos”; a bűnt és tragédiát újrajátszó bábok; kutyához hasonlatos, mégis másfilyen lények; ember nagyságú bögöly, amellyel egy homályos, rovarokkal teli szobában találkoznak az olvasók; és még egy erejét vesztett, ősrégi lény is, ami saját megfogható matéria híján gyűrött ágyneműből készít magának testet.

M. R. James különös zsenije és legnagyobb erőssége, hogy a fenti példákhoz hasonló furcsa, rosszindulatú, természetfölötti jelenségeket meggyőzően írja le. Magabiztosan kijelenthetem, hogy kevés hozzá fogható alkotója van ezen írói nekromanciának – és talán senki sem múlja őt felül.

(Boza Gergely fordítása)

M. R. James hátborzongató világa

Megjegyzés: M. R. James első magyar nyelvű novelláskötete nemrégiben jelent meg a DeltaVision kiadó MesterMűvek sorozatában. Az érdeklődők itt találnak róla olvasói értékelést, és emitt rendelhetik meg, ha megnyerte a tetszésüket.

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Ben bácsi meséi I.

2011.07.30. 10:00

Megjegyzés: A napokban újra felvettük a kapcsolatot egy régi játékostársunkkal, akit a munka- és lakhelyváltás viszontagságai szakítottak el tőlünk. Ez alkalomból mindjárt meg is örvendeztetett minket egy meghitt hangulatú irománnyal a karaktere nevében. Az alább következő monológot Benjamin Carcosa – azaz Ben bácsi – a kampány idővonalában akkor adta elő, amikor hosszas távollét után hazatért a Kicsi Szépség esküvőjére, hogy elérzékenyülve keblére ölelhesse rég látott ifjú rokonait…


Ben bácsi jóllakottan…

Ennyi év után újra itt, köztetek... Nem is gondoltátok volna, igaz? Amikor majd’ egy emberöltővel ezelőtt felfedeztem életem értelmét, még én sem hittem volna, mekkora utat kell bejárnom, hogy legalább részben beteljesítsem a sorsom és ráébredjek, ki és mi vagyok valójában.

Ti persze már nem emlékezhettek, milyen vézna, csökevényes kisgyerek voltam. Mindig is irigykedtem a rokonaimra, akiknek félelmetes erejük vagy hatalmuk volt. Nekem meg látszólag semmi… Még egy fikarcnyi jele sem, hogy valódi Carcosa vagyok, nem pedig holmi oldalági fatty, akit csak megtűr a család! Apám nem is gondolt velem, amikor az örökségről volt szó, csak anyám tartott számon, mint éhes szájat, amit mindennap be kellett tömni a testvéreimé mellett. Persze serdülőkoromig ez nem volt nagy művészet, hisz cingár kölökként kevéssel beértem…

Egészen addig a napig – tizenkettő, ha lehettem –, amikor először szöktem le egyedül egy kis mókázásra a megvetett szolganép, az urasági goblinok közé. A testvéreimmel korábban is gyakran gyötörtük ezeket a satnya kis varangyokat, akikkel még én is elbántam (persze ha lefogták őket nekem), de ezúttal be szerettem volna bizonyítani, hogy segítség nélkül is megállom a helyem. Végre valahol én is erősnek akartam magam érezni, arra vágytam, hogy hatalmasnak és félelmetesnek lássanak… eh, tudjátok, miről beszélek. Nos hát, hogy ne kerteljek sokat: bármire készültem (hisz magam sem voltam teljesen tisztában vele), nagyon nem sikerült a dolog.

Ragadozó helyett sajnálatos módon préda lettem, és a gyerekes csínytevés, miszerint megrugdosok vagy kibelezek pár vartyogó kis nyamvadékot, fordítva sült el. Ők kaptak el engem. Persze a családtól féltek, és noha levadásztak, letepertek és megkötöztek, megölni nem mertek, bármennyire szerettek volna. A sámánjuk hosszan veszekedett a törzs többi tagjával, míg meghozták a döntést: megölnek, de úgy, hogy balesetnek tűnjön.

Így hát lakomát készítettek. Lakomát, amelynek fő fogása ezúttal nem valami elhullott szarvas volt, hanem a számukra ínyencfalatnak számító, mifelénk honos jáspisgőte és gránitvarangy három napig szabad levegőn érlelt, majd raguvá főzött húsa. Természetesen került bele némi különleges fűszerszám is, pár száz kobaltlégy-lárva, ám ez csupán fokozta a fejedelmi fogás élvezeti értékét. Legalábbis számukra. Ilyet évente egyszer esznek, mindenki csak egy-egy falatot, a maradékot pedig a sámánjuk, hogy aztán napokig hol kómában motyogva, hol kínok között fetrengve, hol habzó szájjal hörögve adja elő a következő évre szóló jóslatokat…

Mondanom sem kell, a lakmározás előtt értésemre adták, hogy minden összetevő halálos méreg; aztán kajánul tömték tele tiltakozásra nyíló számat, és ha nem akartam megfulladni, nyelnem kellett. Ami utána következett, az kicsit zavarosnak tűnik. Pár nap múlva, mire kitisztult minden, még mindig ott voltam a kis vakarcsok között. A sámán meghajolt előttem, és könyörgött, hogy ne öljem meg őket, minden kívánságom teljesítik.

Megölni. Én. Őket. Mikor nemrég még gúzsba kötve hevertem, kényükre-kedvükre kiszolgáltatva. Mindazonáltal az első dolog, ami földerengett bennem, az volt, hogy rettenetesen éhes vagyok, így hát enni kértem. Ezek az ocsmány kis dögök meg elém hordtak mindent, ami az ő gyomrukkal emészthető volt, kifosztották a saját éléstárukat, csak hogy ennem adjanak.

Pár óra múlva vettem csak észre, mennyire belefeledkeztem az étkezésbe. Minden olyan új volt, minden olyan finom... Semmivel sem tudtam betelni. Szó szerint! Miután első éhem elvertem és végignéztem az elfogyasztott fogások után maradt edényhalmon, már kezdtem megérteni, hogy valami nincs rendjén. Elkaptam hát az egyik kis mocskot; fura módon a vézna kezem fogásától is úgy vinnyogott, mintha nyúznák. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mikor kicsit megszorongattam, eltörtem a karját.

Szóval, miután újdonsült erőmtől megrészegedve eljátszadoztam vele, a kimúlása előtt még elcincogta, miért rémültek meg ennyire tőlem. Azt állította, hogy miután ettem a moslékukból, előbb haláltusában fetrengtem, majd azt hitték, végem is lett, olyan hirtelen hallgattam el. Mikor azonban a sámán jelezte nekik, hogy most már kioldozhatnak, megharaptam a harcost, aki fölém hajolt. Pontosabban szólva kettéharaptam, mint szelindek a csontot.


…és Ben bácsi éhesen

Amit ezután műveltem, elég ijesztő lehetett, legalábbis a kis mocsok szerint: állítólag a fél falu próbált megfékezni és végezte a gyomromban. És a legszörnyűbb az egészben, hogy közben végig eszméletlen voltam, ennek ellenére élvezettel csámcsogtam a húson, véren, beleken, csontokon, miegymáson.

Na, ezeket mesélte el nekem, mielőtt kitekertem a nyakát. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem értettem semmit. Rájuk förmedtem, hogy erről hallgassanak, különben visszajövök és mindőjüket felfalom, aztán siettem haza a kastélyba, ahol már ímmel-ámmal ugyan, de keresni kezdtek. Senki sem örült igazán, hogy megkerültem, nekem pedig jól is jött, hogy nem kell bonyodalmas magyarázkodásba bocsátkoznom.

Mivel a családnak nem voltam túlzottan fontos, nem szúrt szemet nekik, milyen szűkszavú és zárkózott lettem hirtelen. Naphosszat ki se mozdultam a szobámból, csak a könyvtárba, hátha valami porlepte fóliánsban megtalálom a nyitját, mi a fene történt velem. Ez sajnos nem következett be, hiába fáradoztam. Ellenben arra lettem figyelmes, hogy olvasás közben egyre többet majszolok és intem magamhoz a könyvtár szellemcselédeit egy újabb adag sültért vagy pástétomért. Étvágyam napról napra nőtt, és egy hét múlva már ott tartottam, hogy éjszakánként is többször fel kellett kelnem falatozni.

Magam is éreztem, hogy ez így nem mehet tovább: néhány álmatlan éjszaka után döntésre jutottam. Személyesen mentem le a főszakácshoz, hogy utasítsam: ezentúl nagyobb adagokat készítsen számomra. A vén Birou (nyugodjék lelke békében) csak a csenevész gyermeket látta bennem, és rám pirított, hogy bár fejlődő szervezet vagyok, ám a mértéktelen zabálástól nem leszek hipp-hopp nagyobb vagy erősebb, csak beteg. Először leordítottam a fejét, hogy merészel engem kioktatni; de aztán rájöttem, hogy ha most eljátszom az engedelmest, a bizalmába férkőzhetek és talán rajta keresztül sikerül kiderítenem, miféle furcsa változások mennek végbe bennem.

Így is lett. Bármennyire utáltam az öreget, ha ő nincs, alighanem elemészt a saját mohóságom. Tudtán kívül ő volt az, aki segített megzabolázni a bennem tomboló poklot, és rányitotta az érzékeimet arra a csodára, amit ti talán sosem fogtok kellőképpen értékelni: az ízek varázslatos világára.


Lehet így is…

Mire eltelt egy év, megtanultam uralkodni szenvedélyemen, mert immár nem magában az evés aktusában leltem örömömet, hanem az ínyemen szétáradó ízek kifinomult harmóniájában. Az öreg tapasztalt séf volt, sok éve szolgált már a kastélyban, jó néhány különlegesség volt a tarsolyában. Persze az én igényeim csakhamar kimerítették a tudományát, amit ma már az évek távlatából visszanézve elég szerénynek találok. Ráébredtem, hogy ha be akarom teljesíteni a sorsom, messzebbre kell tekintenem és nem szabad hagynom, hogy önnön lustaságom és adottnak vélt körülményeim korlátozzanak. Ezért meginvitáltam az öreg Birout, vacsorázzon velem a kis goblin korcsoknál.

Kétségtelen, hogy a család a maga ízléséhez képest egy nagy konyhaművészt veszített el.. De amit a sámán főzött Birouból, az valóságos megvilágosodást hozott számomra. Kicsit rágós volt az öreg, ez tény, de a galóca és aranypenész csodákat művelt vele. Kóstoljátok meg egyszer ezt a ragut: ígérem, soha többé nem fogjátok elfelejteni!

Mindent megtanultam hát, amit a vén Birou tudott, s tanoncidőmre az első mesterművemmel tettem föl a koronát. Ámde ott volt még a nagyvilág számtalan tája és konyhája: mind arra várt, hogy fölfedezzem! Előbb csak a szűkebb környéken tettem tanulmányutakat. A szüleim örültek, hogy nincs velem sok gond, így testben és tudásban gyarapodva egyre messzebbre kalandoztam otthonról. Nagykorúvá érésem után hónapokig, majd évekig voltam távol, hogy a nekem rendeltetett utat járjam.

Ahogy teltek az évek, egyre újabb szakácsokat vettem magam mellé, hogy készítsék el az általam megálmodott fogásokat. Közben rájöttem, hogy az emberi képesség véges, a legjobb szolga sem ismerhet minden receptet. Az én ízmemóriám azonban tökéletes, minden ételt fel tudok idézni magamban, akár évtizedek távlatából is. Megkíséreltem ezt a tudást mentálisan átültetni a szakácsaim elméjébe. Sajnos, bármilyen féltő óvatossággal jártam el, rendre megőrültek tőle: egyszerűen nem voltak képesek feldolgozni a számukra idegen élményeket. Ez sokáig nagy gondot okozott nekem.

Aztán egy szép napon, mikor hazalátogattam a régi kastélyba, merő nosztalgiából felkerestem az urasági goblinokat, hogy bekapjak náluk valami ínyencséget. Ekkor eszméltem rá, hogy az összes faj közül ezek az undok kis vakarcsok rendelkeznek a legsokoldalúbb és legkifinomultabb ízérzékeléssel; az agyuk pedig kellően primitív ahhoz, hogy azoktól az emlékektől se bomoljon meg, amelyeket más síkokon barangolva szereztem. A felismerést tett követte: intettem a goblinoknak, hogy fogják le a sámánjukat, és bemásoltam ez elméjébe fáradságos munkával összegyűjtött tudományomat.


…és lehet így is

Az elgondolásom nagyszerűen bevált! A kis nyomorult évekig főzött nekem, mielőtt elkopott volna a használatban. Később még két sámánt fogyasztottam el (az utód első feladata mindig elődjének ízléses elkészítése és feltálalása volt), míg ki nem fundáltam a módját, hogyan konzerváljam őket hosszabb távra. Miután ez a probléma megoldódott, még kevésbé kötődtem az otthonomhoz, és hagytam magam elcsábítani a távoli konyhák és ínyesműhelyek hívogató szirénhangjától. Bizonyára ennek köszönhetem az életemet, hiszen Domenech és Mordechai kuzinjaimhoz hasonlóan én sem tartózkodtam a régi kastélyban, amikor a romlásunkra összeszövetkezett gazemberek orvul lesújtottak ránk.

Furdal is a lelkiismeret, hogy ilyen sokáig távol maradtam tőletek, miközben az évek múlása a család rangidősei közé emelt; de értsétek meg, csak akkor lehetek igazi Carcosa, ha már tudom magamról, hogy ki vagyok, és megettem, amit meg kellett tennem. Így hát sok esztendő után megjött a ti Ben bácsikátok; és ha már itt van, ki is fogja venni a részét a család vezetésében rá háruló feladatokból!

Mondjátok, hogy öregszem, hogy szentimentális vagyok. Lehet. Talán ideje lenne asszonyt is vennem magamhoz, hisz ahogy elnézem, az én generációm ezen a téren már megtette a kötelességét: az unokáikat lovagoltatom a térdemen, akik nem szűnnek meg nyaggatni, hogy meséljek nekik a sok messzi tájról és legendás vidékről, ahol megfordultam. Mert hisz bejártam én ennek a világnak (sőt, néhány másiknak is) majd’ minden szegletét, hogy csillapítsam a tudásszomjamat és összegyűjtsem az anyagot életem magnum opusához; és közben bizony adódtak izgalmas kalandjaim. Egyik-másik talán érdekelni is fog titeket, kivált a legifjabb nemzedéket.

Szóval gyertek ide mind, hadd öleljelek át benneteket! Igaz, hogy kicsit megtestesedtem, de még éppolyan virgonc vagyok, mint fiatalkoromban; ha gondoljátok, áthívhatjuk a szomszédokat, barátokat is, csapunk egy szerény mulatságot a visszatérésem örömére… És még valami: ha nem jelent gondot, mától az én szakácsom főz!

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

24 komment

Címkék: benjamin anecdoticum

Szerepjáték régészet IX.

2011.07.27. 10:00

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

In Search of Kelandor’s Gold
by Greg Geilman
Judges Guild, 1982.

Ez egy kilenc szintet tartalmazó „kampánylabirintus”, abból a fajtából, ami abszurd premisszái és szűk cselekvési fókusza miatt totálisan alkalmatlan a személyiség- és kultúrszimulációra; más szóval, a Gygax-gagyi tipikus esete. A konkrét szituációt tovább rontja a nordikus és a hellén istenvilág kritikátlan kizsákmányolása, mely a szerző hézagos ismeretanyagának köszönhetően a legócskább közhelyek színvonalán valósul meg. Apollón főpapja például az előgenerált JK-listán atyai jóbarátja egy harcosnak, aki az „óriás az emberek közt, istenek megölője” dicsőítő jelzőkkel büszkélkedhet. A régi görögök ezt hübrisznek hívták, a mai szerepjátékosok pedig tápolásnak és vérpistikézésnek. Ezzel nagyjából már körül is írtam a célcsoportot, akik számára a „kaland” készült.

A labirintus két (!) oldalon prezentált tágabb környezetében egy magas szintű vándor az úr, aki telitűzdelte az erdőt tiltó táblákkal (Szemetelni Tilos! Tűzgyújtás Csak Kijelölt Helyen! etc.), és kőkeményen betartatja a rendelkezéseket. A szerző itt büszkén hivatkozik Robin Hoodra, mint kézenfekvő analógiára. A kulturális katyvaszt a lovagregények és az udvari szerelem hasonló nívójú belehabarása teszi abszolút élvezhetetlenné.

A szövegtörzs (13-63. oldal) a labirintust tárgyalja; becsülettel végigrágtam magam rajta, bár a végére eléggé elzsibbadtam. Lóbaszó nagy marhaságokat nem találtam benne, de semmi érdekeset vagy eredetit sem. Olyan sablonok végeérhetetlen halmozása az egész, amik már 1982-ben is unalmasak és elkoptatottak voltak. A kiadványt pár „alapszörny” – gnómok, csontvázak, törpék, óriáspatkányok, szellemek, kígyók etc. – játékadatainak ismertetése zárja, összesen tizenegy oldalon. Hogy erre mi szükség volt, azt végképp nem értem. A kaland ugyan elvileg „általános RPG-formátumban” íródott, a gyakorlatban viszont ordít róla az AD&D, és nehezen tudom elképzelni, hogy lettek volna olyanok a célközönségében, akik ne ismerték volna a Monster Manualt. Ezt a redundáns információval kitöltött teret sokkal értelmesebben is ki lehetett volna használni, például a labirintus környezetének miniszettinggé bővítésére, ahogyan számos más Judges Guild-kiadványban.

Összegzés: a modul a megszállott labirintusjárókra gyakorolhat némelyes vonzerőt, mivel kétségkívül jókat lehet benne népirtani, a hangulat és az originalitás teljes hiánya azonban számukra is negatívum. Ami engem illet, akkor lássam még egyszer, amikor a hátam közepét.

 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

25 komment

Szerepjáték régészet VIII.

2011.07.21. 10:00

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Lara’s Tower
by Kevin Nunn
Judges Guild, 1981.

Az orkok befészkelték magukat egy toronyba, ahonnan szüntelen rablóportyákkal háborgatják a környéket. A torony jogos gazdája Lara, az Aphrodité-papnő, aki egy ujjpattintással ki tudná söpörni őket, valami rejtélyes okból mégis inkább a parti segítségét kéri. A feladat: végigmenni az épületen és mindenkit legyakni. Az akció logikusan adódó következménye – hogy ti. az orkok után így még a JK-k is ki fogják fosztani az otthonát – Larát szemlátomást nem nyugtalanítja. Mi több, jutalmul még százezer aranyat (!) is ajánl a csapatnak érte. Más téren viszont roppant szigorúnak mutatkozik, így például ellentmondást nem tűrően megszabja a karakterek szintmaximumát (1).


(1) A metajátékos gondolkodás akkor is iszonyúan rombolja a hangulatot, ha a játékosok csinálják; olyan brutális öngóllal azonban nemigen találkoztam még publikált modulban, amikor az NJK-k viselkednek így. A gygaxi paradigmában teljesen természetes, hogy bevezetésként megszabjuk a körülbelüli szinthatárokat; de a Sátán szerelmére, ezt játékon kívül kell közölni, nem úgy, hogy egy NJK szájába adjuk!


Az ún. háttértörténet még viccnek is rossz: alsós színvonalú gügyögés áporodott közhelyekkel. A torony belső struktúrája legalábbis rendhagyó: az élelmiszerraktár például a pincében van, a konyha meg a nyolcadik emeleten. Latrinák természetesen nincsenek (acélvese-szindróma?), úgyhogy lelki szemeim előtt máris fölmerült a horrorisztikus kép, ahogy a kilencedik emeleti hippogriff-istállóban termelődő irdatlan mennyiségű trágya előbb a konyhaszintet árasztja el, majd közvetlenül alatta az Aphrodité-papnő opulens hálószobáját. Az orkok vezetői egyébként ebben a hálószobában tanyáznak, ezért a partira a kaland tetőpontját képező drámai leszámolás után még egy meglehetősen antiklimaktikus élmény vár: le kell vadászniuk pár kuktát és lovászt. (Persze ne finnyáskodjunk, százezer aranyba igazán belefér.) Ha nagyon vérszomjasak, szegény hippogriffeket is lemészárolhatják; amennyiben még ez sem hűti le őket, alternatív folytatásként javaslom a patkány- és csótányirtást.

A Frontier Forts of Kelnore rendszerével bármelyik mesélő tucatjával tud ilyen labirintusokat gyártani. Illetve bocsánat, ne sértsük meg Mr. Seringet: ennél nagyságrendileg jobbakat. A Lara’s Tower még Gygax-gagyinak is katasztrofális. Mr. Nunn büszke zárómegjegyzése pedig, miszerint Larát és a tornyot a saját négy éve tartó kampányából adaptálta, csak őt és a jelzett kampányt minősíti. Nem vitatom, hogy az ő társaságukat szórakoztatta ez a nívó; de muszáj vele másokat is boldogítani?

 

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

A káoszivadékok: a skorpióemberek és testvéreik

Mint láthattuk, a mezopotámiai istenek nagy előszeretettel hadakoztak családjukon belül. Maga Anu sem volt öröktől fogva az ég királya: uralkodói posztjához véres belháború útján jutott. Nem mintha személyesen részt vett volna benne – az eddigiekből is kitűnik, hogy harci erényekkel nem igazán jeleskedett, jobban szerette másokkal megvívatni a csatáit. Így történt ez az ősidőkben is, a világ teremtésekor, amit az istenek szörnyű viszálykodása előzött meg. Anu azon az alapon lépett elő uralkodóvá, hogy az általános vérengzés berekesztésekor ő volt a legidősebb az életben maradt istenek közül, és agyafúrtan kijátszotta egymás ellen a többieket.

Elődeit inkább ősszörnyeknek nevezhetjük, mint isteneknek, hiszen uralkodásuk idején nem éltek még emberek, akik imával és áldozatokkal hódoltak volna nekik. (Sőt, nem léteztek az ég, a föld és a csillagok sem.) A hímnemű istenős a sötét és formátlan Apszu volt, az édesvizek ura. Párját, a sós vizek úrnőjét, Tiámatnak hívták, és roppant sárkányszörny alakját viselte. Ezek ketten nyakló nélkül szaporodtak a nedves, hideg homályban, számtalan ivadékkal népesítve be a káoszt. Anu, a majdani égisten, a dédunokák nenzedékébe tartozott.

Nem tudni, milyen tágas lehetett az őskáosz, de biztosan nem volt végtelen, egy idő után ugyanis a túlnépesedés jelei mutatkoztak. Apszu morgolódni kezdett, hogy nem tud aludni a fiatal istenek szüntelen zsivajától. A nyugalmat radikális intézkedéssel kívánta helyreállítani: elhatározta, hogy egytől egyig kiirtja őket. Tiámat – hiába, az érző anyai szív! – nem helyeselte az elképzelést, de mikor látta, hogy haragvó férjét nem lehet jobb belátásra bírni, szabad utat engedett neki.

Apszu terve kezdetben jó úton haladt a megvalósulás felé, amennyiben százával falta fel sivalkodó istensarjait. A siker azonban elbizakodottá tette, s amikor szembekerült egy vakarcs ükunokájával, megfeledkezett a kötelező óvatosságról. A pimasz kis poronty, akit Éának hívtak, vakmerően álomvarázst bűvölt rá, és Apszu lesüllyedt a világóceán fenekére, ahol mind a mai napig békésen szundikál, immáron semmiféle zajtól nem zavartatva, noha azóta a föld lényegesen lármásabb lett.

Ezt már Tiámat sem tűrhette, különösen mert a fiatal istenek vérszemet kaptak: szeleket és áramlatokat kavartak a káoszban, így zaklatták a nyugalmát. (Ezért az akcióért Anu volt a felelős, akinek ennyivel ki is merült a részvétele a nagy háborúban.) Elhatározta, hogy bosszút áll hitveséért. Ám Apszu esetéből okulva ő már körültekintőbben látott munkához.

Először is hadseregről gondoskodott, azzal a sajátos módszerrel, hogy szült néhány légiónyi démont. Vezérként kedvenc gyermekét, a félelmetes Kingut állította az élükre. Kingu tizenegy csapatba szervezte a harcosait; mindegyikben más-másfajta démonok voltak, s összességükben határozottan félelmetes látványt nyújtottak.

A Mélység Anyja, Mindenek Szülője,
rettentő bajvívó-fegyverek gyanánt órjás-testű
kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül
őrölő állkapcsúakat s méreggel tölté
testüket vér helyett… Bősz sárkányokat is
költött a tenger iszapjából, szörny-taréjú
iszony-lehelőket, miket ha fölugorni
lát az élő vagy állani meredten –
az ijedségtől szörnyet hal legottan!
Basmukat, lahamukat, veszett kígyókat,
skorpió-embereket, vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő
orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat,
akik a harcban könyörtelenek,
félelmet-nem-ismerők, győzhetetlen
fortélyúak – szám szerint tizenegyet
e furcsa szörny-nemekből létrehívott.

Nem róhatjuk föl a fiatal isteneknek, hogy Kingu hadai láttán inukba szállt a bátorságuk. Anu – bevett szokása szerint – megpróbált tárgyalásos úton megegyezésre jutni, ám fáradozásai ezúttal kudarcot vallottak.

Így hát kezdetét vette a háború második felvonása, amelynek során istenek és démonok irtották egymást jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Az első két istennemzedék – amelynek egyes képviselői Tiámat pártjára álltak – teljesen kipusztult, és a harmadikból is csak hírmondók maradtak. A küzdelmet végül a hagyományos csodafegyver döntötte el az ifjabb istenek javára: harcba vetették Mardukot, aki magát Tiámatot is lebírta, bár közben kis híján sikerült romba döntenie az egész őskáoszt.

A legyőzött démonoknak volt annyi sütnivalójuk, hogy minden felelősséget vezérükre, Kingura kenjenek, akit aztán Marduk rövid úton fel is koncolt. (Egyébiránt az ő véréből teremtették az embert.) A többi foglyot az istenek nem végezték ki, hanem előrelátó módon a zsoldjukba fogadták. A pikkelyes haldémonok például Éa szolgálatába álltak, aki nagy haszunkat vette később, amikor feltámadt az érdeklődése a halandók iránt: őket küldte a szárazföldre, hogy megtanítsák a gyámoltalan emberiséget a városépítésre, a csatornatervezésre, a csillagjóslásra, a fekete mágiára és a civilizáció egyéb nélkülözhetetlen vívmányaira.

Érdekes szerep jutott a skorpióembereknek, akik deréktól lefelé skorpiók voltak, onnan fölfelé emberek, és puszta tekintetükkel sújtották halálra ellenfeleiket. Rájuk bízták azoknak az átjáróknak az őrzését, amelyek a halandók világából a halhatatlanokéba – vagy az élőkéből a holtakéba – vezettek. Ilyen minőségükben a közönséges utazók ritkán találkoztak velük, és ha mégis, utána többnyire nem nyílt alkalmuk élménybeszámolót tartani. A szabályt erősítő kivétel volt a legendás hős, Gilgames, aki akkor kötött velük ismeretséget, amikor ősatyját, az özönvizet túlélő Um-napistit kereste.

Azokután Masu hegyéhez érkezett el, hol ég a földdel
egybeszakad, világvégére, az alvilág bejáratához…
Látta a hegyet, mely öröktől a Nap támadatát s lenyugtát
őrzi a föld meredek partján. Az ég íve vállain nyugszik,
törzse az alvilágba ér le… Két skorpió-ember vigyázza
a zárt kaput, melyen halandó mindeddig nem jutott keresztül.
Arcuk kínzó rettenetesség, szörnyethalás szemük nézése,
tekintetükből rémítő fény esik a hegyek oldalára.
Gilgames megpillantja őket s arca félelemtől sötétül.
Összeszedi erejét mégis – remegve térdet hajt előttük.

A kaput strázsáló házaspár (az egyikükről ugyanis közelebbről kiderül, hogy igazából skorpióasszony) valóban párját ritkítóan félelmetes jelenség lehetett, ha Gilgames ennyire megrémült tőlük. Várakozásunkkal ellentétben nem kellett megküzdenie velük az átkelés jogáért; a szöveg azt sugallja, hogy ez esetben – hősiesség ide vagy oda – bizony alulmaradt volna. (Ne feledjük, hogy ezek a démonok hajdan a világot uraló istenekkel hadakoztak!) A skorpióemberek rövid beszélgetés után azért engedik tovább Gilgamest, mert egyszerűen… megsajnálják.

A káoszivadékokról, a mezopotámiai démonok első nemzedékéről alapjában véve megállapíthatjuk tehát, hogy sokkal nagyobb megértéssel fordultak az egyszerű halandók felé, mint később született osztályos társaik – vagy akár maguk az istenek. Időnként még az is megesett, hogy merő szánalomból segítettek nekik.

Lehet, hogy ha annak idején másként dől el a háború Tiámat és utódai között, sokkal jobb világ köszöntött volna a Folyóköz népeire…

folytatása következik…
(A démoni hősszerelmes: Pazuzu)

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (0/5)
süti beállítások módosítása