Eibon Carcosa és az örökkévalóság

HÜBRISZ ÉS HALHATATLANSÁG

Valahol minden szerepjátékosban ott munkál a vágy, hogy emberfölöttivé emelje a karakterét. A Carcosák eleve ebbe a dimenzióban mozognak, ami a játéktechnikában már induláskor tükröződik. Ez a megoldás természetesen nincs híján a buktatóknak. Itt nem az úgynevezett tápolásra gondolok – a mi karaktereink magától értetődő természetességgel táposak, előre megfontoltan, mesélői áldással és támogatással. Ez önmagában nem baj. Baj csak akkor lenne belőle, ha narratív síkra is átvetítődne – vagyis a karakterek teljes mértékben dominálnák a kalandokat, kiölnék belőlük a kihívást, kulcstényező helyett egyedülvaló tényezővé növekednének. Ha legyőzhetetlenek és halhatatlanok volnának.

A Carcosák hangsúlyosan halandók: nem élnek tovább a közönséges embereknél, nincsenek fölvértezve az öregedés, a betegségek és a korai halál ellen. Elméletben akad ugyan néhány kivétel, de gyakorlatilag ők is beillenek a sorba: Eibon minden nemzedékben erőszakos halált hal és újjászületik, Belzador egy bizonyos időn túl csak rituális önáldozattal képes megújítani magát, Nichien megszállott kutatása pedig a halhatatlanság virága után a soha be nem fejezhető „örök küldetés” klasszikus példája.

Bármennyire kiemelkednek belőle, a Carcosák természetes közege az emberi társadalom: nem szakadnak el tőle, szükségük van rá, mert ennek a keretében bontakoztatják ki önmagukat. Részemről ez tudatos mesélői döntés volt annak idején: el akartam kerülni a Vampire-szindrómát, vagyis azt a jelenséget, hogy a család egy saját megalomán szabályok szerint működő Carcosa-társadalmat építsen ki az emberiség kulisszái mögött, amely belterjessé válva egyre olümposzibb magasságokba emelkedik, s a végén annyira eltávolodik a historizáló háttérvilágtól, hogy már csak a kiüresedett sallangok révén kötődik hozzá. Ez aláássa a fiktív hitelességet és nem utolsósorban érdektelenné teszi a játékot, számomra legalábbis bizonyosan. A Carcosák nem parazitái, ragadozói vagy vámpírmatuzsálem-szerű háttérmanipulátorai az emberiségnek, hanem a maguk perverz módján a védelmezői – éppúgy, mint a másik morális póluson a DiVegák. Ha áttekintjük az eddig lejátszott kalandokat, akkor – számomra is eléggé meglepő módon – kifejezetten ez a kép rajzolódik ki róluk, méghozzá igen határozott körvonalakkal.

Öntudatnak a Carcosák igazán nincsenek híján, de ez sohasem csap át náluk a régi görögök által hübrisznek nevezett érzésbe, amikor is egyenrangúnak tartanák magukat az istenekkel (Istennel, Jehovával, Allahhal, a Földanyával, a Nagy Kék Éggel, a szellemvilággal, a természeti erőkkel – nem kívánt törlendő). Fölmerülhet persze a kérdés, hogy miért van ez így, hiszen a Carcosa mentalitásból egyébként logikusan következne. Továbbra is a görög mitológia nyomdokain haladva, megkockáztatnám a föltevést, hogy az ilyesmi hosszú távon meglehetősen egészségtelen – bármit képzeljenek ugyanis magukról a Carcosák, a valóságban nem mérhetők a fent felsorolt hatalmakhoz, és ha túlságosan konokul ragaszkodnak ehhez a téveszméjükhöz, a mondott hatalmak csattanós nyaklevessel térítik észhez őket. Valami ilyesmi történhetett például a felföldi ággal, és nyilván más hasonló esetek is adódtak már a család históriájában. Vagyis a Carcosák nem azért óvakodnak a hübrisztől, mert ne lennének rá természetüknél fogva hajlamosak, hanem mert a történelem során a saját kárukon tanulták meg, hogy sohasem vezet jóra.

Megjegyzés: A Carcosa-kampányban igyekszünk koherens egésszé összegyúrni mindazokat a történelmi és irodalmi hagyományokat, amelyek ihletést adnak nekünk a szerepjátékhoz. A sorból természetesen nem maradhat ki a vikingek öröksége sem. Így hát, bár a XVII. században járunk, a Carcosák világában Európát nem kovácsolta egységbe a kereszténység és a feudalizmus: Scania zord vidékein még mindig eleven a pogány hit, a király csupán első az egyenlők között, és a hosszú házakban székelő jarlok tavasszal tengerre szállnak, hogy végigportyázzák a dúsabb földeket. (Ámbátor a harcosok kard és csatabárd mellett muskétával is fel vannak szerelve, a hajók fedélzetéről pedig nem hiányozhat az ágyú sem: Störtebekker kapitány martalócaira tessék gondolni, kevésbé gáláns és sokkal vérszomjasabb kiadásban.) Ami pedig az irodalmi inspirációt illeti, a jó példa minden magyarázatnál ékesebben beszél. Alább egy részlet következik Jack London Kóbor csillag c. regényéből, amely idén jelent meg a DeltaVision kiadó MesterMűvek sorozatában. Akinek a kóstoló esetleg meghozza a kedvét a könyvhöz, itt olvashat róla ismertetőt, és emitt akár meg is rendelheti.

RAGNAR LODBROG GYERMEKKORA

Nem ismertem az anyámat. Az Északi-tengeren, hatalmas viharban, a hajón szült meg engem. Előkelő asszony lehetett, egy északi partvédő erőd sikeres ostroma után hurcolták el a tengeri kalózok. Zsákmányként foglyul ejtett, láncra fűzött rabszolganő volt a hajón, amikor én megszülettem. A szülés után meg is halt a vad téli viharban. A nevét sohasem tudtam meg, csak annyit, hogy az északi dánok közül való volt, akiknek országát akkortájt fosztogatták a kalózok – így mondta nekem később az öreg Lingaard.
   Sok minden egyebet mesélt még nekem az öreg Lingaard, én azonban túl kicsi voltam hozzá, hogy mindent megjegyezzek. Csak a születésem utáni események vésődtek tisztán az emlékezetembe, mert ezeket sokszor, nagyon sokszor beszélte el később Lingaard. A kalózhajó utasainak legnagyobb része elpusztult abban a viharban, amikor anyám meghalt. Én azonban megmenekültem a hullámsírból. A vén Lingaard, aki felcsere, temetésrendezője, bábaasszonya és ezermestere volt a hajónak – túl öreg lévén már minden nehéz munkához – megmentett engem. Az első fürösztést a tenger sós habjában kaptam, ahogy egy hullám átcsapott a fedélzeten, és a pólyám egy frissen nyúzott farkasbőr volt, amibe Lingaard hevenyészve belecsavart.
   Néhány órája élhettem csak, amikor Tostig Lodbrog meglátott Lingaard kezében. Övé volt ez a kalózhajó, és a hét másik is, amelyek együtt fosztogatták az Északi-tenger partvidékét és minden viharral dacoltak a tengeren. Tostig Lodbrognak, a kalózkapitánynak volt még egy másik neve is. Muspellnek hívták, ami izzót jelent, mert szeme, arca, egész lénye örökké izzott a dühös haragtól. Bátor volt és kegyetlen, és szíve, mely hatalmas mellkasában dobogott, nem ismert könyörületet. Azt beszélték róla, hogy fiatalabb korában a hasfarthi ütközetben baltájával kivágta Ngrun oroszlánszívét és úgy, gőzölgő-véresen megette. Azóta olyan rettenthetetlen a harcban. Ez a dühös harag tüzelte arra is, hogy egyetlen fiát, Garulfot, eladja rabszolgának a jütök népének; legnagyobb ellenségének, Guthlafnak pedig holta után sem bocsátott meg: Brunanburh kalózkocsmájában a nagy italozásoknál ő mindig Guthlaf kikészített koponyájából ivott. Ivóserlege, mit fűszeres, meleg borral töltött tele ünnepi alkalmakkor, az ellensége koponyája volt.
   A vihar elvonult, és a kalózsereg hatalmas kancsókat ürítgetett a fedélzeten a kemény munka után, amikor Tostig Lodbrog megpillantott engem Lingaard kezében. Nem voltam nagyobb, mint egy férfitenyér, hisz idő előtt születtem.
   – Hohoho… nézzétek, egy törpe! – hahotázott öblösen Tostig, és letette kezéből a hatalmas boroskancsót, mit félig kiürített az előbb. Felkelt, hogy jobban megnézzen.
Csikorgó hideg nap volt, de – ahogy mondják – ő kitakart engem a farkasbőrből, lábamat hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette, és meztelenül ide-oda lóbált az éles, metsző szélben.
   – Hohoho, egy apró ember – hahotázott tovább –, egy tengeri tetű, szánalmas féreg! – És össze akart morzsolni hatalmas markában; az ujjai Lingaard szerint vastagabbak volt az én vézna kis combomnál. Ám hirtelen más vad ötlete támadt.
   – Szomjas az ifjú emberke, minden bizonnyal szomjas! Hagyjuk hát, hogy leöblítse a torkát! – kiáltotta hahotázva, és mindenestül belepottyantott engem félig telt, hatalmas borosedényébe. Alighanem megfulladtam volna a felnőttek italában – én, aki az első kortyokat anyatej helyett sós tengervízből és fűszeres borból nyeltem –, ha nincs mellettem Lingaard. Ő azonban sietve kihalászott a boroskancsóból. Tostig Lodbrog haragra gerjedt, és szörnyű öklének egyetlen odavetett csapásával leterítette Lingaardot. Végiggurultunk a fedélzeten, és a hatalmas vadászkutyák, amiket a kalózok az északi dánokkal folytatott háborúban zsákmányoltak, vadul ránk rohantak.
   – Hohoho! – hahotázott Tostig Lodbrog, és az oldalát fogta nevettében, ahogy a gyámoltalan öregembert és a farkasbőrt, amibe belecsavarva a melléhez ölelt engem, tépték-marcangolták a vad kutyák. De Lingaard keményen magához szorított, és a kutyák csak a farkasbőrt szaggatták le rólam, mit az öreg áldozatul engedett át nekik.
   Tostig Lodbrog ismét felhajtott egy teli kancsót, és figyelmesen nézegetett tovább. Lingaard hallgatott; okosabb volt, semhogy könyörületet kérjen attól, aki hírből sem ismer ilyesmit.
   – Az északi dán fajta nyavalyás nép – mondta Lodbrog. – Koszos asszonyaik törpéket szülnek, nem férfiakat. Mit csináljunk ezzel a féreggel? Sohasem lesz belőle ember. Tudod mit, Lingaard? Nevelj belőle borosfiút a Brunanburhba – de vigyázz ott a kutyákra, nehogy összetévesszék egy nekik hajított húscafattal és szétmarcangolják…
   Így indult az életem. Apró gyermekkoromban nem is láttam asszonyt. Férfiak között nevelkedtem. Az öreg Lingaard volt a bábám és dajkám, gyerekszobám a táncoló hajófedélzet, altatóm a tengerzúgás és az emberlábak rohanó dobogása a harcban vagy a viharban. A nélkülözésből kijutott bőven; Isten tudja, hogyan maradtam életben mégis. Vasszervezettel kellett születnem, vascsillagzat alatt, és vasegészséggel dacoltam minden megpróbáltatással.
   Fölcseperedtem mégis, és alaposan rácáfoltam Tostig jóslataira törpeségemről és ványadtságomról. Nagyon gyorsan nőttem, alig voltam néhány esztendős, már olyan nyurga kölyök voltam, hogy távolról sem meríthetett többé a boroskancsójába. Pedig nem sokkal korábban még ez volt a legkedvesebb tréfája, nyers és brutális humora így tombolta ki magát poharazás közben.
   Első önálló emlékeim gyermekkoromból, amelyeknél már nem Lingaard elbeszélésére támaszkodom, Brunanburh borpecsétes csapszékébe vezetnek, ahová elkísértem durva mulatozásaikra gazdámat, Tostig Lodbrogot és viharvert kalózait. Borosfiú lettem valóban, egykedvűen hordtam Guthlaf borral megtöltött koponyáját a főhelyen ülő Lodbrognak, aki vadul ordítozva verdeste az asztalt. A többi harcos is félelmetesen őrjöngött ivás közben, de nekem mindez az élet rendes és hétköznapi módjának tűnt, mert sohasem ismertem másfajta embereket, mint ezeket az eszeveszettségig vad tengeri rablókat.
   Természetesen én is hamar hasonultam hozzájuk; jó iskolám volt a borosasztal mellett és a kegyetlen kalózcsatákban, amikor senki sem törődött velem. Az ordító, duhaj, marcona férfiaknak én szolgáltam fel az italt, és én hordtam nekik a fegyvert harc közben. Hallgattam részeg énekeiket Hjalliról és a merész Högniről, Niflung aranyáról és Gudrun szörnyű bosszújáról. És hallgattam durva szitkaikat és átkozódásaikat, amikor verekedtek.
   Nyolcéves sem voltam, már kimutattam a fogam fehérjét. Jütök és Tostig Lodbrog emberei ittak együtt a Brunanburhban. A jütök, Aggarddal az élükön, három hajóval érkeztek partjainkra, és a fegyverbarátságot itt pecsételték meg a boroskancsók mellett. Vad mulatozás volt, a szokottnál is hangosabb. Én Tostig Lodbrog mögött álltam, kezemben Guthlaf koponyájával, amelyben gőzölgött és illatozott a forró, fűszeres bor. Vártam, hogy Tostig befejezze végtelen, káromkodásokkal teli kifakadását, amellyel az északi dánokat szidalmazta. Kedvenc témája volt ez. S miközben dühöngve verte az asztalt és becsmérelte harcos ellenfeleinek természetét, én a különös borosedénnyel a kezemben megvártam, amíg rátért az északi dán asszonyok szörnyű és vad szidalmazására. Akkor ráeszméltem, hogy az én anyám is északi dán volt, a vöröslő düh elöntötte a szememet, és odavágtam hozzá Guthlaf koponyáját. A forró bor kiloccsant, elborította arcát, valósággal leforrázta; ahol csak érte, égővörös lett a bőre, és perceken át vakon tántorgott ide-oda. S miközben tehetetlen dühében őrjöngve, félig vakon tapogatózott felém hatalmas, bosszúálló mancsával, én gyors egymásutánban háromszor belevágtam még a hasába és az ágyékába, mert magasabban nem értem fel ökleimmel ezt az északi óriást.
   A nemes Aggard ujjongott. Visszatartotta az embereket, akik kivont karddal rontottak volna rám.
   – Remek kölyök! – kiáltotta. – Nézzétek, milyen vad és vakmerő! Odinra, hadd harcoljon; ne avatkozzatok bele!
   És ott, Brunanburh csapszékében, az ordítozó, vad tengeri rablók között én, az északi dán borosfiú megvívtam párviadalomat a rettegett, hatalmas erejű Tostig Lodbroggal. A harc kimenetele nem lehetett kétséges. Lodbrog visszanyerte látását, és én egyetlen ütésére kifulladva és kábultan repültem végig az egész kocsmán, magammal sodorva néhány kelyhet és teli serleget a csörömpölő asztalról. Lodbrog a dühtől rekedten ordította parancsát:
   – Ki vele! Dobjátok a kutyák elé!
   De Aggard közbelépett. Lodbrog vállára veregetve, harsogó nevetéssel eloszlatta haragját, és elkért engem tőle ajándékba, új barátságuk zálogául.
   Amikor a jég elolvadt a fjordokról, délre hajóztam a nemes Aggard kíséretében. Most nála lettem borosfiú és kardhordozó; egyéb név híján Ragnar Lodbrognak nevezett el. Aggard országa Frízia szomszédságában terült el. Ködös és mocsaras, siralmasan puszta vidék volt. Három éven át kísértem őt rajongó hűséggel; vadászatokon, a veszedelmes mocsarakban, mindig a háta mögött; ott álltam a mulatságain is, bort szolgálva fel palotája hatalmas csarnokaiban, hol fiatal felesége, Elgiva asszonyai élén szerelmesen leste minden mozdulatát. Vele voltam déli hadjáratán, arrafelé, amerre most Franciaország partjai húzódnak. Ott megtudtam, hogy délen melegebbek az évszakok, lágyabb az éghajlat és forróbban ölelnek az asszonyok.

(Kornya Zsolt újrafordítása Vécsey Leó 1924-es szövege alapján)

Megjegyzés: Újabb külsős közreműködőt köszöntünk a blogunkon Pierre de la Croix személyében, aki fölöttébb fantáziadúsan ötvözi természetrajzi és kultúrtörténeti ismereteit, hogy tovább gazdagítsa a Carcosák világát. Hálásak vagyunk a hozzájárulásáért, és ezúton jelezzük az olvasóknak: ez a vendégposztja csupán az első a sok közül…

Jugria

Túl a ruszok földjén és a tatár hordák uralta sztyeppéken, túl a tajga komor és embert riasztó rengetegén, azon az égövön, ahol a nap hónapszám süt egyfolytában, hogy aztán ugyanennyi ideig fel se jöjjön, terül el a titokzatos Jugria, ez a hideg, végtelenbe nyúló, fák nélküli pusztaság. Barátságtalan táj – télen fogcsikorgató a hideg, nyáron pedig vérszomjas szúnyogok lepik el –, mégsem teljesen lakatlan.

Réges-rég, az emberiség hajnalkorában a világ a fagy markában vergődött. Később, amikor a jég szorítása engedett, a lassan felmelegedő tájakon megjelentek az első falvak és földművesek, eleinte még csupán kőből csiszolt eszközökkel, ám idővel a fémek titkát is felfedezték. Más törzsek azonban nem tértek át az új technológiára, s mivel nem akartak hiábavaló harcban elvérezni jobban felfegyverzett, terjeszkedő testvéreik ellenében, egyre északabbra húzódtak, a vadászzsákmány nyomában. Ugyanazt az életmódot folytatták, mint azokban az időkben, amikor még fél Európát jég borította, a hungárus királyság területén pedig rénszarvasok kóboroltak. A világ peremére szorulva hódoltak tovább az emberiség által tisztelt legősibb szellemeknek, időnként harcba bonyolódva a délről feltörekvő új népekkel. Nem minden ilyen háborút nyertek meg; ám ha a támadók nem vert fejjel kotródtak vissza a melegebb tájakra, akkor idomulniuk kellett hozzájuk, ötvözve a régi és az új kultúrákat. Scaniában ennek az életformának az örökösei a lappok, de tőlük keletebbre is sok hasonló törzs él a kontinens belsejében és az örök fagyba dermedt tengerpartokon.

Rénszarvascsorda

A változás azonban ezt a komor vidéket sem hagyta érintetlenül. Néhány ezer éve olyan népek húzódtak fel délről, amelyek magukkal hozták az állataikat. A lovak és a marhák nem bírták a zord körülményeket, ám a tundraövezet lakói egymástól függetlenül több helyütt rájöttek, hogy legmegbecsültebb vadászzsákmányuk, a rénszarvas könnyen háziasítható. Sőt, ez a folyamat részben már spontán módon végbe is ment. A rénszarvasok nyáron hatalmas csordákba állnak össze, és a szúnyogok elől a tundrára vagy a magasabb fekvésű helyekre vonulnak a tűlevelű erdőkből, ahol kis családokban vészelik át a telet. A jugriai nemzetségek ősidők óta követték az állatok vándorlását, télen pedig kőkerítések közé rekesztették őket, és csak annyit vágtak le belőlük, amennyire a megélhetéshez szükségük volt, ám a szaporulatot nem veszélyeztette. A háziasítás tehát tulajdonképpen csak annyit jelentett, hogy szorosabbra fűzték a kapcsolatukat. A lappok rénszarvasszánon követik a népes csordákat (terelni őket ma sem igen lehet), a rénszarvas bőréből ruházkodnak és a rénszarvas húsát eszik; a keletebbre élő népek pedig a tejét is megisszák és lovagolnak rajta.

A jugriaiak gazdasága tehát meglehetősen egyoldalú, szegényesnek azonban távolról sem mondható. Hatalmas csordáik oly bőségesen ellátják őket minden szükségessel, hogy ha történetesen nem a tajgaövezetben telelnek, az ott lakó nemzetségektől – melyekkel gyakran rokonságban állnak – cserealapon könnyen beszerezhetik az erdő gyümölcseit (méz, viasz, állatbőrök). Még a rusz fejedelemségek és a délebbi országok termékei is eljutnak hozzájuk, főleg a fegyverek meg a fényűzési cikkek, amelyekért rénszarvasaganccsal, ritka szőrmékkel és sózott hallal fizetnek. Ám kereskedelmi tevékenységük cseppet sem csökkenti harciasságukat: a természet kihívásai, a tundrán és a tajgán folytatott vadászatok éppúgy keményre edzették őket, mint a szakadatlan belvillongások meg a délről és a tenger felől rájuk törő fosztogatókkal vívott küzdelmek. A külső támadókkal szemben az úttalan erdőrengetegek, a tundrán fújó jeges szelek, nyaranta az országrésznyi mocsarak is segítségükre vannak, sámán-törzsfőik félelmetes varázserejéről nem is beszélve. Legkérlelhetetlenebb ellenségeik a ragadozó ősöktől származó tatárok, akik nem kevésbé vén és hatalmas szellemek pártfogását élvezik, s a nagy rénszarvascsordák ugyanolyan ellenállhatatlan erővel csábítják őket, mint a civilizált embereket az arany és a drágakövek. A jugriai törzsek hiába védekeznek szívós eltökéltséggel, folyamatosan tért veszítenek velük szemben, mivel képtelenek az összefogásra: vezetőiket, a más-más ősöket tisztelő öregsámánokat kibékíthetetlen ellentétek osztják meg, melyeknek gyökerei mélyen a szellemvilágba nyúlnak.

Tatárok Jugriában

A tundra hitvilága sajátos üledéke az emberi nem történelmének. Itt, a világ peremén leltek utolsó menedéket a legrégibb ősidők hiedelmei, melyek máshol mindenütt feledésbe merültek; majd az évszázadok során számos délről felhúzódott kultusz torlódott rájuk, maguk is gyakran kiveszőfélben, a kereszténységgel és az iszlámmal bezárólag. Az eredmény egészen különös egyveleg: akad olyan nemzetség, akik egy nordikus valkűrt tartanak az ősanyjuknak, s egy ütött-kopott angyalszobor képében tisztelik, melyet rénborjak vérével mázolnak be és arccal abba az irányba fordítanak, amerre szerintük a Fekete Kő városa (Mekka) esik. Egyvalamiben azonban minden törzs megegyezik, mert aki nem osztja ezt a felfogást, arra nem vár hosszú jövő Jugriában: sohasem mulasztják el engesztelő áldozatokkal keresni a jégvidék szörnyszellemeinek kegyét. Nem segítséget vagy pártfogást várnak tőlük, csak azt akarják elérni, hogy kerüljék el őket és ne törődjenek velük.

E szörnyetegek közül talán a legfélelmetesebb a földi bika. Termetét tekintve kolosszális, a vén fenyveserdőkből is messze kimagaslik, ahogy a fákat letiporva utat tör magának. Innen tudni, hogy néz ki egyáltalán; mert a közvetlen találkozást még senki sem élte túl vele. Akik távolról megpillantják és időben elmenekülnek, azok két hatalmas szarvról és vörösesbarna szőrzettel borított, ormótlan testről beszélnek, amint magányosan vándorol vagy éppen kimászik egy folyamágyból. A szaglása kitűnő (a látása kevésbé), mérföldekről kiszimatolja áldozatát, akit konok elszántsággal üldöz, míg utol nem éri: ekkor éles fogaival kettéharapja és szőröstül-bőröstül felfalja. Kíméletlenül csap le az útjába eső táborhelyekre: a kutyájával hazatérő vadász csak rénszarvastetemeket, összetört szánokat, sátorfoszlányokat talál, az embereknek nyoma sincs. Nem kegyelmez sem a csecsszopóknak, sem az aggoknak. Ha vándorló rénszarvasokkal találkozik, a csorda szanaszét szalad, és senki sem képes újra összeterelni. Ám nem csupán az ereje meg a vérszomja teszi rettegetté: elég, ha valaki a szemébe néz vagy megérzi a szagát, azonnal betegségbe esik, és ha nincs a közelben egy gyógyításhoz értő sámán, nyomorultul elpusztul. Arra is keserves halál vár, aki magához veszi a tundrán elhullajtott vagy a folyómederből kimosott szarvát, mégis sokan vállalják a kockázatot, mert nagy varázserő szunnyad benne, drága kincs az öregsámánok számára. A járványok kitöréséért és elterjedéséért általában ő a felelős.

A földi bika

Leggyakrabban az északra tartó folyóvizek környékén lehet találkozni vele, melyek télen fenékig befagynak. (A tatárok kutyafejű népétől annyira irtózik a természet, hogy még a vizek sem az ő száraz, sivatagos őshazájuk felé folynak, hanem a másik irányba, a jéghegyek és az örök hó birodalmába.) A földi bika igazi otthona a túlvilág, amit a jugriaiak zavaros hite hol a vizek mélyére helyez, hol a föld alá, hol messze északra, a nagy folyók torkolatvidékére. Gyakran neki tulajdonítják a földrengések előidézését is. Ám akár szellemlény, akár nem, időnként nagyon is kézzelfoghatóan megmutatkozik az anyagi világban, nemegyszer a saját maga által kavart hóviharban rejtőzve. Egyes példányai olykor délebbre is elkóborolnak, néha egészen Sztargorodig, pusztító járványokat támasztva. A tatárok érdekes módon immunisak ezekre a betegségekre, és egyetlen olyan esetről sincs tudomásunk, amikor a földi bika zaklatta vagy háborgatta volna őket.

Egyes tudós fők a grudnói univerzitáson úgy tartják, a földi bika leírható a hagyományos természetrajz fogalmaival: kiveszőben lévő állatfaj, a rég letűnt jégkorszak utolsó hírmondója, amely az évezredek során a növényevő életmódról áttért a ragadozóra. E tudósok közös vonása, hogy soha egyikük sem járt Jugriának még a közelében sem. Az általuk emlegetett állat valóban létezett, erről szerte Európában barlangrajzok és csontleletek tanúskodnak, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy az első emberek előszeretettel vadászták, trófeái a legbátrabb harcosok díszei voltak. Ez alighanem siettette a kihalását; nem maradt nyoma, csak a szellemsíkon. És csodálhatjuk-e, hogy a holt préda szelleme, ha kedvező együttállások idején átjárást lel az anyag világába, gyilkos haraggal fordul a vadászok kései ivadékai felé, akik veremcsapdáikkal és kőhegyű lándzsáikkal a nemlétbe hajszolták?

Jugriai öregsámán

A leghatalmasabb jugriai öregsámánok nem csupán a földi bika kiengesztelésére képesek, hanem fel is tudják idézni az árnyak közül. Kétélű fegyver ez, mert a viselkedésére semmi befolyásuk nincs, ősi gyűlölete rájuk is kiterjed; mégis élnek vele olykor belviszályaikban, mivel a földi bika haragja rettenetes, egész törzseket pusztít ki egy-egy megjelenése alkalmából. Különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a jelek szerint a tatárok is kitanulták a módját, hogyan szabadítsák el a szellemvilágból. Gazdátlan rénszarvascsordák, széttiport táborhelyek és alattomosan fertőző kórságok vallanak erről a titkait zordan őrző tundrán. A kutyafejűek ősei vétlenek voltak a bűnben, amely a halandó állatból bosszúálló szellemet csinált, így hát sokkal jobban hajlik az ő akaratukra, mint az öregsámánokéra. Könnyen lehet, hogy a tatárok évszázados kísérletezés után végül rátaláltak arra a módszerre, amellyel uralmuk alá hajthatják a konok ellenállást tanúsító Jugriát…

Ritka pillanat: két földi bika találkozása

Előkép: A földi bika a szamojéd (enyec, nyenyec, nganaszán) népek hitvilágában szereplő lény, amelynek a fent leírt természetfeletti vonásokat tulajdonítják. Alakjának megalkotásához a kutatók szerint a – főleg a szibériai folyók által kimosott – mamuttetemek és -agyarak szolgáltak ihletésül. Az agyarakkal néha kereskedtek is, az újkori és középkori Európában ugyanúgy megmunkálták, mint az afrikai és indiai elefántcsontot.

Megjegyzés: A nyenyec nép történelme során fokozatosan húzódott nyugat felé, a rénszarvasok vándorlását követve. A XIX. században – amikor először írta le őket a tudomány – már nemcsak Oroszország európai részét, hanem a mai Finnország határait is elérték. Hadd említsek meg itt egy számomra örökre emlékezetes szamojéd mondát, amelyben egy ifjú mindenét elveszíti egy kegyetlen télen, ám nem csügged és új helyet harcol ki magának a világban. Előbb a szellemek segítségével kirabol egy nemzetséget, majd betegséget idéz egy gazdag fejedelemre, akitől összes vagyonát és mind a száz lányát követeli a gyógyításért cserébe, mikor azonban megkapja őket, mégis pusztulni hagyja. Később hasonlóképpen bánik el egy másik fejedelemmel, aki támadást intéz ellene; az ő lányait is feleségül veszi, s egy messze földön híres nemzetség őse lesz. A történet akár egy jugriai Carcosáról is szólhatna…

Eu kastélya

Földrajz

Eu grófsága a normandiai hercegség legkeletibb részén helyezkedik el, keletről Boulogne és Amiens, délről Vexin és Évreux grófságai határolják, nyugatról és északról pedig az Albioni csatorna. Hadászatilag közepesen tagolt terep, melyet a rajta átfutó folyók szabdalnak völgyes-lankás, erdőkkel borított dombsággá. Bár nem esik túlságosan messze a frank királyság paradysi központjától, Albionhoz és Tengeralföldhöz való közelsége mégis ütközőzónává teszi. A vidék nem mondható sem túl szépnek, sem túl hasznosnak, ám a lakói mégis igen szívósan - már-már rögeszmésen - ragaszkodnak hozzá.

Történelem

Az aeternai birodalom idejében a terület Gallia Belgica tartományhoz tartozott, és Caletinek hívták az itt élő gall törzs, a caletes után. Egyes elképzelések szerint ez a törzs a vaskori vándorlások idején a keleti pusztákról érkezett ide: a Kar Kosha nemzetség korabeli szállásvidékéről. Ezt az elméletet egy tudós georgita lovag fogalmazta meg a XII. században: Gilbert Lusignan-Carcosa, a Kódexvadász, a család krónikása. Feltételezése értelmében a caletes – akiknek a neve a Kar Ithes szóból származik – eredetileg a Kar Koshák törzséből kiszakadt párianemzetség volt. Hipotézisére alapozta a történelmi jogigényt, hogy a grófság a Carcosák ősi és elidegeníthetetlen tulajdona, immár több mint másfélezer éve.

Az aeternai birodalom összeomlása után a terület frank fennhatóság alá került, s új urai Eunek nevezték el – vagyis a helynek, ahol megáll az idő. Hogy ezt mire alapozták, arra Gilbert lovagnak szintén volt egy elmélete: az itt élők szerinte mindig a múltban éltek, a múltat magasztalták, mindent jót és rosszat a múltbéli eseményekre vezettek vissza. Különös elképzelés, ám az évszázadok során kiderült, hogy nem is akkora botorság, mint első pillantásra tűnik.

Nagy Károly halála után Eu a nyugati frank királysághoz került. Nem lévén túl gazdag és jelentős tartomány, a Karolingok nem sokat törődtek vele, sőt – igyekeztek megfeledkezni róla. A vidéknek ekkor már nagyon furcsa híre volt, tanácsosabbnak tűnt békén hagyni különös szokásoknak hódoló lakosságát, hisz nemigen volt semmijük, aminek az uralkodó hasznát vehette volna. A dinasztikus viszályok zűrzavarában valahogy senki nem tartotta fontosnak, hogy adót szedjen és harcosokat toborozzon a félreeső grófságból, és Kövér Károly állítólag kifejezett megkönnyebbüléssel engedte át hűbérként Rollónak, a barbár viking hadúrnak.

Eu hallgatag tölgyei

Rollo nem bizonyult sem olyan elnézőnek, sem olyan bátortalannak, mint a Karolingok, és amikor Eu-be küldött adószedői eltűntek vagy félőrülten és üres kézzel kerültek elő, személyesen indult el rendet tenni a tartományban. Két hét múlva aztán visszatért Rouenba, egyetlen embert sem veszítve kíséretéből, de hogy pontosan mi történt ezalatt, arról soha nem beszélt, ahogyan az útitársai sem, az utolsó nyársforgató szolgát is beleértve. Egyes híresztelések szerint varázserejű pecsét került az ajkukra; még ijesztőbb volt azonban az a pletyka, hogy a szóban forgó időszak teljesen kiesett az emlékezetükből. Maga Rollo nem volt az a fajta ember, aki egyszerűen belenyugszik az ilyesmibe, ő tehát biztosan tudott volna mit mondani, csak nem akart; a kíséretére nézve azonban igaz lehetett a dolog, különben a titok előbb-utóbb feltétlenül kiszivárgott volna. Mindenesetre az utazás sikerrel járt, mivel Eu ettől fogva pontosan és rendszeresen beszolgáltatta adóját a hercegi kincstárba, jóllehet erre nem volt példa már Syagrius óta, aki a régi Aeterna utolsó erőskezű helytartója volt ezen a vidéken.

Három nemzedékkel később, hetvenhét esztendő múlva Rollo unokája, Félelemnélküli Richárd csodálkozva konstatálta, hogy a furcsa hírű tartományból nem érkezik több adó. Ekkor már igencsak benne járt a korban, ezért kedvenc fattyúgyermekét, Heisnes-i Vilmost küldte Eu-be rendet tenni, azzal az ígérettel, hogy ha sikerrel jár, megkapja a grófságot örökbirtokul, természetesen Normandia mindenkori hercegének vazallusaként. (Ez a vérvonal Richárd törvényes fián keresztül folytatódott.)

Vilmos érkezése a mindmáig legenda Eu-ben, kisebb-nagyobb eltérésekkel mostanság is mesélik. Bár népes kísérettel vonult a grófságba, mégis arra utasította őket, verjenek tábort a vexini határon, mivel egyedül kíván szemlét tartani új tartománya fölött. Magányosan folytatva útját hamarosan egy rengeteg erdőbe jutott, ahol egy hatalmas termetű favágó épp egy kolosszális tölgy kidöntéséhez készülődött, ami azonban a fának szemlátomást nem tetszett, mert roppant ágaival csapkodva és markolászva védekezett. Vilmos közbelépett, és leteremtette a favágót, hogyan mer fejszét emelni az ő erdejének legfejedelmibb szálfájára; aztán a tölgyet is megszidta, milyen jogon tör az ő alattvalója életére. A döbbent páros abbahagyta a viaskodást, és Vilmos felé fordulva közösen kijelentették, hogy ez az erdő egy nagy viking harcos tulajdona, és jobban teszi, ha nyakába szedi a lábát, mert ők bizony együttes erővel vesznek rajta elégtételt az orcátlanságáért. Ekkor Vilmos előhúzott egy ezüsttőrt, amely még Rollótól maradt rá, és megvágta vele a tenyerét. Ahogy a földre hullő vér a gyökerei közé szivárgott, a tölgy azonnal megérezte, hogy Rollo ivadékával áll szemben; az óriás favágó pedig a tőr láttán tüstént fejet hajtott és térdre ereszkedett. Vilmos ekkor kérdőre vonta őket, hogy miért estek egymásnak, és miután igazságot tett a vitájukban, Eu-ben immár mindenki tudta, hogy a grófságnak új ura van.

A tartomány ezt követően hosszú évekig hűségesen szolgálta Normandia hercegeit, akik időközben – bár Frankföldön a király hűbéresei maradtak – magukhoz ragadták Albion koronáját. Az albioni harcokból Vilmos ivadékai is derekasan kivették a részüket, s a hősiességük jutalmaként elnyert szigetországi birtokaikról kapták a Hastings nevet. (Ebbe a családba házasodott be Badian Carcosa, a Vérivó: bővebben lásd A normann ág című írásunkban.) Nem hanyagolták azonban el régi normandiai örökségüket sem, és hetvenhét évente rendszeresen újrabizonyították rátermettségüket a földnek és a népnek.

Marie de Lusignan szeretett erdejében

Nyolc nemzedék után a családnak fiágon magva szakadt: Hastingsi Henriknek csupán egy Alix nevű leánygyermeke érte meg a felnőttkort. Henrik rendkívüli alapossággal és körültekintéssel keresett férjet számára, hiszen tudta, hogy nekik kell majd elvégezni a következő bizonyítást. Közeli barátságban volt Gilbert Lusignan-Carcosával, Badian ükunokájával, aki maga házasság szempontjából ugyan nem jöhetett számításba, hiszen georgita lovagként nőtlenségi fogadalmat tett; féltestvére, Raoul de Lusignan azonban alkalmas jelöltnek tűnt, és Henrik választása végül őrá esett. Raoul és Alix valóban be tudták mutatni a szertartást, és a grófi cím a Lusignanokra szállt. Ám alig két nemzedékkel később az öröklés ismét vitatottá vált: Alix unokája, Marie de Lusignan ifjú hajadonként magára maradt, mivel fivérei titokzatos módon mind korai halált haltak. A ciprusi Lusignanok azonnal bejelentették az igényüket Eu-re, ez azonban Marie számára a kolostori száműzetést jelentette volna, így inkább nagyanyja tanácsára hallgatott és Carcosa rokonsága támogatását kérte. A segítség nem is késlekedett: Tancred Carcosa, az Embernyúzó tüstént elrabolta Marie-t, megerőszakolta, kivágta a nyelvét és feleségül vette. Így szerezték meg a tartományt a normann Carcosák, kibékíthetetlen vérviszályba bonyolódva a Lusignanokkal, akik néhány évszázaddal később megtorlásul kiforgatták őket az antioxiai hercegségből.

A Carcosák csaknem egy évszázadig uralták Eu-t, és innen kiindulva folyamatosan gyarapították birtokaikat Normandiában: Raymond Carcosa, az Építő – Tancred dédunokája – kiterjesztette hatalmát Guines-re, Amiens-re és Boulogne-ra is. Az akvitániai örökösödési háborúban azonban végzetes hibát követtek el, amikor – nem először és nem utoljára – Frankhon helyett Albion mellett tették le a voksukat. William Bourchier-Carcosa, a Vaslovag vitézül forgatta a kardját Frétavalnál, ám végül alulmaradt a frank korona bajnokával, François DiVegával vívott párviadalban. A vereség után Arthur frank király megfosztotta őket normandiai birtokaiktól, ami érzékeny, de nem végzetes csapást jelentett az ágra. (Hiszen ekkor még az övék volt Antioxia, továbbá számos hűbér Albionban és Armorikában.)

Bajnokok csatája

A pártütőktől elkobzott földeket Arthur király a saját rokonai között osztotta szét. Eu ma a Bourbonok kezén van; hogy a bizonyítás szertartását elvégzik-e, nem tudni, ám vélhetőleg sikerült találniuk valamilyen megoldást, hiszen a grófság szerényen ugyan, de azóta is évről évre beszolgáltatja az adót nekik és a koronának.

Eu titkai

Ahogy Gilbert Lusignan-Carcosa a családi krónikában kifejti, az ókorban Eu területét a keletről bevándorolt Kar Ithes nemzetség telepítette be, vagyis ősi Carcosa föld, jóval mélyebbre nyúló gyökerekkel, mint bárki sejthetné. Tény, hogy a grófság lakói felettébb furcsa népek. A családok egyrészt meglehetősen belterjesek, idegeneket nem igazán fogadnak maguk közé, másrészt évszázadok óta ugyanazt a néhány mesterséget űzik, amit Gilbert mester szerint a Kar Koshák mellett végeztek szolganépként. Ezek a fakitermelés, a halászat, a kosárfonás, a fegyverkovácsolás és a kecsketartás. A mezőgazdaságban pedig a hagyományos gabonaneműek mellett nagy hangsúllyal van jelen a gyümölcskertészet, különösen ami az almát illeti.

A tartomány kétségkívül leghírhedtebb gyümölcse az ördögalma. Sokan kutatták már az eredetét, az igazságot azonban csak a Carcosák ismerik. Történt ugyanis, hogy XXXXVIII. Eibon Carcosa valaha rég ezen a tájon vette föl a harcot egy elbitangolt démonnal. Összecsapásuk során kiverte a fogait, melyek egy almafa tövébe hullottak és besüppedtek a gyökerei közé. Az incidens észrevétlen maradt, a család csak jóval később nyomozta ki, amikor az alvilági miazmával fertőzött fák már az egész vidéken elszaporodtak. Aki eszik a gyümölcsükből, annak egész napok esnek ki az emlékezetéből. Rollo emberei két teljes hetet felejtettek el, így vélhetőleg igencsak belakmároztak belőle, talán – ki tudja? – a vezérük utasítására. Raymond Carcosa idejében az ördögalmafákat nagyrészt kiirtották, ám ma is hallani furcsa esetekről, amik arra engednek következtetni, hogy nem tűntek el teljesen.

Ördögalmafa

Eu legnagyobb titka azonban feltétlenül a bizonyítás szertartása, amely mágikus köteléket hoz létre a grófság ura, illetve a lakói és a földje között. Kétségtelen, hogy ez a hetvenhét évenként elvégzendő rituálé biztosítja a nép jólétét és a föld termékenységét, továbbá komoly hatalommal ruházza föl a terület urát birtokának határain belül. A bizonyításnak nincs előre meghatározott menete, a naturális mágia legtöbb nagy horderejű műveletéhez hasonlóan személyre szabottan változik – ám hogy pontosan milyen minták szerint, az rejtély. Az utolsó családtag, aki bemutatta, William Bourchier-Carcosa volt, csaknem félezer évvel ezelőtt; a hagyományozási lánc ezzel megszakadt. Közelebbit talán Gilbert mester feljegyzéseiből lehetne tudni, ha a családi krónika utolsó általa írt fejezetei nem vesztek volna oda őrült tombolása közben, amikor magára gyújtotta az akkói vár tornyát.

Megjegyzés: Posztunk megírásához számos számos ponton szolgált ihletéssel Frederic Moll: The Duchy of Normandie c. Pendragon-cikke.

Aubesmil

Rövid történetünk két rejtélyes eltűnéssel vette kezdetét. Családunk, hogy kiaknázza a khunti gyilokliánban rejlő lehetőségeket, az alapanyag és szakértelem után a megfelelő borászati technológiáról gondoskodott. Pontosabban szólva Vonikot bíztuk meg vele, hogy szerezze a be számunkra a szükséges mennyiségű hordót, prést, puttonyt és ki tudja még, mit. (Nem én képviselem azt a bizonyos szakértelmet, úgyhogy ne várjatok tőlem értelmes felsorolást.) Vonik tovább passzolta a feladatot egy Fergam nevű kereskedőnek, aki annak rendje-módja szerint be is vásárolt mindent, de az már sajnos meghaladta a képességeit, hogy el is juttassa Velünkazúrba. A szállítmány Aubesmil határában, az utolsó éjszakai pihenő során szőrén-szálán eltűnt. Sőt, nemcsak az árunak veszett nyoma, hanem az igásállatoknak és a társzekereknek is, az egyik őrszemről nem is beszélve. A másikat, akire békésen szunyókálva találtak rá, a kereskedő elrettentésül felköttette.

Fergam nyomban bejelentette az esetet a helyi konstáblernek, akit erre rövidesen széttépett egy medve. A földesúr, Dimetrios Aubes báró a helyszínre küldte az unokaöccsét, hogy járjon utána a rejtélyes eseményeknek, ő azonban szintén eltűnt; mi több, valaki a mi nevünkben váltságdíjat követelt érte a bárótól, igényeit egy levágott fül csatolásával nyomatékosítva. A báró újabb konstáblert menesztett Aubesmilbe, állítása szerint az egyik legjobb emberét, és bár nem ült fel a rászedésnek, tudtunkra adta, hogy nem veszi jó néven a dolgot. Lépnünk kellett tehát, és nem csupán az elvesztett szállítmányunk miatt.

A jogos tulajdonunkat felelőtlenül elprédáló kereskedőt Vonik készséggel kiszolgáltatta nekünk. A kihallgatásáról normann kuzinjaink gondoskodtak, személy szerint a Fekete Özvegy és William, a Manipulátor. (Szegény nyavalyás, komolyan megsajnáltam, amikor megláttam a pókmarásokkal borított testét.) Jómagam a felakasztott őrrel alakítottam ki bensőségesebb viszonyt, így sikerült kiderítenem, hogy a szállítmány eltűnésének éjszakáján a vele együtt posztoló társa kínálta meg egy bögre forró teával, amelyben kétségkívül altató volt.

A kereskedő, illetve a szállítmányt kísérő többi fegyveres vallomását összevetve (utóbbiaknak tüstént megeredt a nyelve, amikor William baráti borozásra invitálta Fergamot, majd félóra múlva megmutatta nekik, mit művelt vele Evoryn) arra a következtetésre jutottunk, hogy valamiféle tündemágiával bűvölték el őket, és elég hamar eljutottunk Galandig, mint feltételezhető szarkavaróig, akit én a továbbiakban engedelmetekkel csak kis köcsögként fogok emlegetni.

A szükséges előkészületek megtétele után útra kelt Aubesmil felé a Carcosa különítmény: William, Aldimar, Humungus, valamint jómagam. Az előőrs feladatát magától értetődően Aldimar vállalta.

Elsődleges célunk az volt, hogy felvegyük a kapcsolatot a báró által kinevezett új konstáblerrel, és közösen kinyomozzuk az eltűnések részleteit, illetve előkerítsük azt a Lysander nevű ficsúrt, és lehetőség szerint az ellopott árut is. (Bár én leginkább csak a kis köcsög nyakát akartam megszorongatni.)

A konstáblerrel és az embereivel a falu szélén, a földesúri malom mellett találkoztunk. Guilevarnak hívták: egy baltával faragott arcú, karakán, de igen okos asszonyság volt, akivel William pontról pontra áttárgyalta az eseményeket, hitelesen alakítva a viharvert katonatisztet, míg én szakértően bólogottam hozzá. Aldimar és Humungus a környéken őgyelgett, majd ez az őgyelgés a malom feltűnésmentes megközelítésévé alakult át (az egyikük kiszúrta, hogy odabentről figyelnek minket). Mi Williammal folytattuk a beszélgetést a konstábler asszonnyal, várva a fejleményeket. Egyértelművé vált, hogy van egy olyan személy a faluban, akinek a tevőleges részvétele nélkül a szállítmányt semmiképpen nem lehetett eltüntetni: a molnár, egy igen tekintélyes figura, aki rendes körülmények között hivatalánál fogva a földesurat is képviselte.

A mániákus molnár

Ekkor váratlanul csatazaj hallatszott a malomból, mire a konstábler és katonái fegyvert rántva odaszaladtak, William pedig eltűnt a szemem elől, de biztosra veszem, hogy ő sem tétlenkedett. Jómagam várakozó álláspontra helyezkedtem, hiszen Aldimar és Humungus tudtak vigyázni a bőrükre, és a báró emberei sem tűntek anyámasszony katonáinak. Emellett számítani lehetett arra is, hogy ha a malombéli összecsapás mögött feltételezésünknek megfelelően a kis köcsög (izé, Galand) áll, akkor ő valahol kint fog meglapulni, hogy kihasználhassa a szárnyait. Feltételezésem elég hamar be is bizonyosodott, amikor lövöldözni kezdett ránk, mert bár ő láthatatlan volt, a kis stöpszli nyílvesszői nem. Ezekből meg tudtam állapítani, hogy közvetlenül a malom felett repked. Előbb egy-két vaktában odavágott varázslattal próbálkoztam, nem túl nagy sikerrel, így kénytelen voltam módosítani a taktikámon. Szaporán megmásztam a malom két emeletét, útközben magamgoz véve két zsák jófajta lisztet, majd óvatosan kibújtam a tetőre. A kis köcsög annyira belemerült a lövöldözésbe, hogy nem figyelt föl a közeledtemre, így igen nagy meglepetésként érte, amikor megpörgettem a fejem fölött a két felhasított liszteszsákot, és elárasztottam a tartalmukkal a tetőt. Akkora adagot kapott a pofájába, hogy még az íját is elejtette, ezután pedig már nem volt menekvés számára. Markomba kaparintottam, és csak szorongattam, szorongattam, ő meg csak visított, visított, visított…

Mindeközben a malomban folyó csatározások kicsaptak a partszegélyre is. A tetőről én csupán annyit láttam, hogy a többiek valami jól megtermett, két csülkön járó disznóféleséggel hadakoznak, amit végül William terített le két (!) robbanógolyóval. Utólagos elmondásuk szerint ez volt a molnár, akit Galand holmi fura tündekórsággal fertőzött meg, amitől elsorvadt az agya és afféle alakváltó vérdisznó vált belőle (brrr!). Emellett még pár piaci bandita is lapult a malomban, akiket a fiúk különösebb erőfeszítés nélkül ártalmatlanná tettek: egyikük úgy megrémült Aldimartól, hogy ijedtébben kiugrott az ablakon, egyenest a vízimalom lapátkerekére. Mit ne mondjak, nem bizonyult jó ötletnek.

Lysander Aubes szintén előkerült, Humungus találta meg, a malomépület alá volt odakötözve, a fél fülén kívül semmije sem hiányzott. Az ellopott szállítmány sajnos kámforrá vált, a kis köcsög nyilván eltökítette valami tündesíkra, de ez csak időleges fennakadást jelent: a család vásárol majd újat, a veszteségeinket meg behajtjuk ezen az ostoba Fergamon. Minden jó, ha a vége jó; részemről külön örültem neki, hogy miután lelepleztük a tetteseket, egy füst alatt a büntetésüket is megoldottuk, nem kellett vacakolni bonyodalmas ítélőszéki procedúrákkal.

Megjegyzés: A történet alapozásául Skip Williams The Beasts of Aubesmil című d20-as kalandja szolgált, amely 2006-ban jelent meg a Dungeon magazin 131. számában.