Megjegyzés: Eredetileg nem állt szándékunkban irodalmi műhelyt csinálni a Carcosa blogból – de hát mitévők legyünk, ha egyszer felszítottuk az olvasóink fantáziáját, akik izgalmasabbnál izgalmasabb írásokkal jelentkeznek nálunk? Nibela cikkei, amelyek közül ez a mostani csupán az első, hasonlóképpen háttértanulmányként szolgálnak a Carcosák világára készülő elbeszéléseihez, mint Bori vendégposztjai.

Kowre, a rénisten

A saamik

Az emberiség hajnalán Kowre, a Rének Ura maga mellé vette az emberek ősanyját, magját ölébe vetette, arcába lehelt, s míg az asszony mély álomba merült, a földre fektette. Védelmére bízott egy megtermett, fényes, fehér rént, hogy ha majd magához tér, legyen mit ennie, s legyen miből öltözéket készítenie.

A hely, ahol az asszony felkelt és később megszülte gyermekeit, a saamikat – vagy ahogyan más népek nevezik őket, a lappokat –, Európa északi szegletében található, és a barbár Scania közepétől a sarkkörön túli területeken át a Kola-félszigetig terjed.

A saamik nem alkotnak önálló államot, nincsenek hatással Európa erőviszonyaira, de vándorlásaik során számtalan tájat bejárnak: Scania fjordok szabdalta gránithegyeit, a zord fenyővadonnal borított dombokat, az ezernyi tavat dajkáló Tóföldet, észak erdős, majd egyre kopárabb tundráit. Ezen a dermedt vidéken, Saamiföldön mégsem erőtlenednek el a sápadt törzsű nyírek, melyek úgy csillannak ki a tűlevelű rengetegből, mint meztelen testű kadnihák.

Saamiföld határai

Kis termetű népség a saami, másutt a nők akkorák, mint náluk a férfiak. Több mint tízféle dialektusban beszélnek, s előfordulhat, hogy ha az Inari-tónál született saami összetalálkozik egy trondheimi hegyi rokonával, nem is értik egymás szavát.

Viseletük egyedülálló, csak rájuk jellemző: ha már olyan egyszínű világban élnek, legalább az öltözetük legyen színpompás, regélje el, honnét jönnek

Hagyományos életformájuk vándorló – a téli fagyoktól délre, a nyári szúnyoginváziótól északra –, aminek utat kedves állatuk, a vadrén szab, de a kereskedést sem vetik meg. Több család tömörül egy közösségbe, azaz siidába, együtt vigyázzák négy lábon járó javaikat. Ha őket elveszítik, sírnak az égben és oda mindenük. Ezen az sem segít, hogy máskülönben halászattal, bogyógyűjtéssel egészítik ki egyoldalú táplálkozásukat, vagy hogy híresek faragott fa-, illetve csontnyelű késeik jó minőségéről.

Mind több és több idegen nyomul fel vidékükre, forgatják ki a földet és húzzák fel házaikat, megnehezítve ezzel a tradicionális vándorutak bejárását; ráadásul némely fiatal, kinek nyűg már a folytonos, megerőltető kóborlás, helyben élő párt választ magának és közöttük vállal kétkezi munkát. Olyan folyamat indult el a közösségeikben, ami mind több saamit csábít el a letelepedett élet felé, veszni hagyva a régi idők szokásait.

Jól ismerik szomszédjaikat. Ha tehetik, békében élnek Jugria őslakóival, kik sokban hasonló életmódot követnek. A jugriaiak ősibb idők óta hódolnak sámánhagyományaiknak, s vélhetően tovább is marad fenn náluk, köszönhetően tág határú, zord hazájuknak. Tisztelik és elismerően emlegetik a messzi turgaszlávok medveurát, kiről varázslóik révén hallottak először. A civilizáltabbnak mondott népekről és a tatárokról – kiket a maguk nyelvén padnakjunnénak hívnak és emberevő vadaknak tartanak –, már közel sincsenek ilyen jó véleménnyel.

Éves prémadó egy jarl hosszúházában

A scaniai jarlok meg a rusz fejedelmek hal- és prémadóval sanyargatják a földjükre tévedő vándorokat, a parasztok pedig évről évre igyekeznek kiszorítani őket megszokott téli táborhelyeikről. A saamik nem veszik fel velük a harcot, inkább kifizetik a drága földbérletet. Kevéssé értenek a joghoz, törvényhez, világi ügymenethez, nemegyszer be is csapják őket.

A pogány jarlok véres és marcona isteneket tisztelnek, a viharok meg a háborgó tenger urait, a buja gyönyörök úrnőjét, és mind közül a legfélelmetesebbet: a szürke szakállú, ösztövér öreget, aki fél szemével a jövőbe lát. A rénisten csak táplálék számukra, népe fejet hajt és félrehúzódik rettenetes haragjuk elől. De az új vallás hirdetői sem hagynak nekik nyugtot. Jönnek szép, vaskos könyveikkel, dörgedelmes szavaikkal, zengnek fatörzsre szögelt vérző urukról, megváltott bűnökről, amiknek létezéséről a saamik nem is tudnak. Ostorozzák őket természeti hitük, rítusaik miatt, főképp a varázslókat, s ha nem állnak kötélnek, nem átallnak párat megsütögetni, hátha akkor nagyobb kedvük támad a kereszt felvételére.

Egyetlen haszna a térítőknek, hogy elhozták magukkal az írást. Így a saamik megtanulták, hogyan őrizzék papírra vetve a szavakat, scaniai rúnákkal és latin vagy cirill betűkkel, melyek egyre inkább kiszorítják a nyírfakéregre, csontokra rótt régi jeleket. Az iskolasátor, amelyben korábban saját hagyományaikra okították a fiatalokat, ma már az idegen népek hagyományait is befogadja.

A Noaidák

A világ kiszámíthatatlan, hatalmas. Láthatatlan erők tartják mozgásban, s ki ne akarná ezeket az erőket megnyerni magának, hogy neki kedvezzenek? Egyszerű ember nem vállalkozhat ilyen feladatra, de a varázslók már igen.

A saami sámánok a Noaidák. Külön nemzetség ez, születni kell bele, nem fogadnak be akárkit. Ők közvetítenek a felsőbb hatalmak és az emberek között. Ez volt a feladata Galla Vuorának is, aki egy nyolc nagycsaládból álló siidában élt. Fia, Erke segítette őt a hivatásában, bízva abban, egy nap majd rá száll a Noaida köntös, s ő veheti kezébe apja dobját, ő repülhet általa énekszóval az erdők felett.

Noaida sámán harcban a betegség szellemével

Sok munka hárult Gallára. Értett a gyógyításhoz, áldozati szertartásokat végzett, hozzá fordultak, hogy segítsen eligazodni a szemmel nem látható világban, fürkéssze ki a jövőt. Ámbátor erre ott volt Attan is, a siida leggazdagabb családjából, ám egy Noaida mindig többet ér egy jóslátónál. Galla ismert minden ösvényt, szent helyet; megérezte, ha egy térség rossz, kerülendő; óvó áldással látta el övéit, ha oly fajzatok földjén kellett keresztülhatolniuk, mik nem szívelik az embert.

Erke méltán hitte, apja őt választja majd utódjául, ha eljön halála órája. Nem számolt azonban Favtnával…

Favtna rabolt gyermek volt, azok közül való, akiket a saamik azért lopkodnak össze magányosan élő hegyi családoktól, pásztoroktól, hogy a téli táborhelyen elcserélhessék olyan árukra, amiket maguk nem tudnak előállítani.

A hatéves Favtnát még csak elragadni sem kellett, maga toppant Attan bátyja, a gyerekek után portyázó Matti elé. Kócos volt és fülig mocskos, ajka száraz, repedezett. A meglepett férfi először azt hitte, elkóborolt ajatar kölyökkel van dolga, annak szokása erdei tisztáson feltűnni. Körbe is tekintett. Kiszámíthatatlan az ajatar, nem vágyott arra, hogy nyakába ugorjon, földre döntse, elveszejtse.

Gyanúja apadt, a gyerek maradt, rémült arccal, szívszorítóan alulöltözötten a hideg tavaszban. Mivel az orrlyukából minden lélegzetvételnél pára gomolygott, túlvilági apara sem lehetett. Matti hat lépéssel rövidítette le kettejük között a távolságot, készen arra, hogy utána iramodjon, ha szökni próbálna.

A gyerek ráemelte világos szemét, majd aléltan omlott a rét füvére. Mattinak sosem volt ilyen könnyű fogása, még csak zsákba se kellett tennie a madárcsontú, pillekönnyű teremtést.

Matti és asszonya

A siidához visszatérve Galla elé vitte zsákmányát, hogy állapítsa meg, nem váltott porontyot talált-e. A Noaida megvizsgálta a megadóan fekvő gyermek karját, vállát, bokáját, de nem lelt sehol kígyókat a bőrén. Az viszont nemigen tetszett neki, hogy ha az arcába nézett, nem tudta egyértelműen megmondani, kislány-e vagy kisfiú.

Úgy döntöttek, kivárnak. Ha az uldák pár napon belül nem jelentkeznek alkukötésre, maradhat.

Elteltek a várakozás napjai, a névtelen lelencért senki sem jelentkezett. Mivel a saamik szavát nem értette, a rénekre vigyázó kutyák pedig vadul megugatták, leginkább arra hajlottak, eltévedt parasztgyerek lehet.

Ahogy minden más csent gyermekkel, vele is jól bántak: etették, ruházták, bevonták mindennapi tevékenységükbe. Ragadtak rá a saami szavak, s amikor egy idő múlva megkérdezték, honnét jött, vállat vont és azt felelte:

– Az erdőből.

Innentől kezdve ajatar gyermeknek hívták és kislányként kezelték.

Fenyves, ameddig a szem ellát…

Felfigyeltek rá, hogy a kutyák ugyan nem kedvelik, a rénekre ellenben jó hatással van. Pedig az érzékeny állatokkal nem lehetett akárhogyan bánni! Megugrottak azok néha a saját árnyékuktól is. Így hát mind több feladattal bízták meg a rének körül.

A szótlan, magánakvaló, visszahúzódó, értelmes pillantású kislány hamar eldöntötte, nem akar tanyára kerülni. Ehhez viszont be kell bizonyítania, hasznos tagja a siidának. Előnyére vált, hogy hamar erősödött, és ritkán keveredett összetűzésbe a többi gyerekkel.

Igen megkedvelte Gallát, akinek éneke megnyugtatta a réneket, s akinek dobjára felfestették az egész világot. Titkon nevet is választott magának: Favtna. Egy csillagé volt, hátha így még közelebb tudhatja magát Gallához, és feleségéhez, Nastihoz, kik mindketten ég egy-egy fényes pontjáról kapták nevüket. Galla fia, a nyolcéves Erke nem nézte jó szemmel, hogy a kislány folyton az apja sarkában jár. Így amikor véletlenül megütötte a fülét, hogy egy Noaida éneket dúdol, kapva kapott az alkalmon, hogy móresre tanítsa. Ott termett mellette, fellökte, és fölé magasodva rádörrent:

– Neked nem szabad ezt énekelned! Nem vagy Noaida! Azt akarod, beléd ugorjanak a szellemek? Meg egyébként is, csak egy senki lány vagy, akit télen odaadunk egy kereskedőnek a nagy hegyeken túl!

Favtna, aki máskülönben jobban szeretett figyelni és úgy kiismerni másokat, ezúttal megharagudott. Fürgén felpattant, felkiáltott és puszta kézzel Erkének esett.

– Ostoba hólyag! Nem vagyok senki, Favtna vagyok! Nem te fogod megmondani nekem, hová megyek, és egy szellem se tud belém ugrani, mert látom őket!

A kisfiút letaglózta Favtna váratlan ereje. Ki nem nézte belőle, hogy megüti; egy foga bánta, hogy kikezdett vele. Attannak kellett szétválasztania a verekedő kölyköket.

A fiatal Favtna

Favtna elszólása értő fülekre talált. Attan kikérdezte, miket lát még:

– Kétféle rén van a csordában – dörzsölte lesütött szemmel az öklét; még mindig érezte bütykein Erke állát.

– Mifélék?

– Hidegek és melegek. Látszólag egyformák, de ha elmegyek mellettük, némelyektől fázom, másoktól melegem lesz. Miért van ez? – pillantott fel Attanra.

Galla, aki eddig csöndben hallgatta őket, töprengve méregette a kislányt.

– Azért, mert a Noaidák csordájában olyan rének is vannak, amiket a szellemektől kapunk. Ezért olyan gazdag a mi nemzetségünk, de csak addig, amíg a Noaida él. Ha meghal, a szellemrének szétfutnak, és egyedül az új Noaida hívhatja őket vissza.

Híre ment, hogy Favtna látja a láthatatlant. A kislány csak mosolygott találgatásaikon, hogy lehet képes ilyesmire, mindent ajatar származására fogott. Ennek köszönhette, a nagy téli vándorlás után hiába ütöttek tábort a parasztok szomszédságában, meg sem fordult fejükben, hogy megszabaduljanak tőle.

Tizennyolc éves volt, amikor Galla egy megriadt rén után ment és véletlenül szakadékba zuhant. Gerince tört, nyomorékan feküdt sátrában, napról napra fogyott belőle az élet. Érezte a végét maga is; fia, Erke mind gyakrabban ült mellette.

Favtnát, aki különös szépségű lánnyá serdült, dühítette, hogy a fiú nem engedi be őt a haldokló Gallához. Erke húga, Risten hiába csitította:

– Te nem vagy vér szerinti lánya, még ha Mattitól el is vett téged, hogy a mi családunkkal élj. Erke hamarosan átveszi apám helyét.

Favtna hevesen megrázta fejét, szemében harag lobogott:

– Erke féltékeny! Attól tart, kitúrom a helyéről! Nézz rá, sápadtan jár-kel, izzad, mint egy disznó, nem való Noaidának! Ha szellemekről hall, kisujjnyira töpörödik a farka! Kisfiúként erre vágyott a legjobban, de most már egyéb vágya sincs, csak szabadulni a kötelességtől!

– Pedig történjék bármi, ő Galla fia, s a legkedvesebb fiú örökli a hatalmat, nem a lányok…

Favtna összeszorított fogakkal felkerekedett, s ahogy szokásává vált ezekben az időkben, járt egy nagyot.

Harcosmellény és sámánköntös

Jól mérte fel Erkét. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy apjának már csak órái vannak hátra, messziről kerülte a sátrát, nyúzottan, rettegve járkált. Apja hiába hívta magához, nem mert bemenni hozzá. Galla egyre rosszabb állapotba került: kínlódva sikoltozott, ordított fia után.

A siida lelke megfagyott, ki sem mertek mozdulni sátraikból. Zúgott a levegő, szél fütyült légmozgás nélkül a magasban.

– Mi történik most? – kérdezte idegesen Favtna. Alig bírt egy helyben ülni és hallgatni Galla borzalmas szenvedését.

– Galla halott, de mégsem egészen. Addig egy Noaida sem halhat meg, amíg át nem veszik tőle az erejét. Leköti lelkét a tetemébe, nem hagyja elröppenni a túlvilágra.

– És ti mért nem tesztek semmit?

– Mit tehetnénk? Odakint szellemek nyögnek, repkednek Galla sátra körül. Ők is szabadulnának, de képtelenek. Együtt szenvednek a Noaidával. Hallod a réneket? Ideges a csorda. Mindenki érzi, mi történik.

– Én ezt meguntam! – ugrott talpra Favtna, s lendült a sátor kijárata felé.

– Ne, bajod fog esni! – ragadta meg karját Risten. Máskor kerülte a lány érintését, aki néhanapján oly illetlen pillantásokat vetett rá, amilyeneket csak a férfiak szoktak.

– Majd pont te aggódnál értem? – húzódott gunyoros mosolyra Favtna ajka. Lerázta Risten kezét, kilépett.

„…a sátrak csúcsán túl surrogott, zúgott, forrt a lég.”

Sűrű, forró volt a levegő. Végtelennek tűnő éjszaka borult a táborra, a sátrak csúcsán túl surrogott, zúgott, forrt a lég. Erke apja sátra előtt állt cövekként, ujjai görcsösen matattak mellkasán. Sötét fürtjei izzadt csomókban tapadtak koponyájára. Arca Favtna felé fordult, az eltelt órák alatt éveket vésett rá a szenvedés.

Ahhoz mégis volt ereje, hogy elállja fogadott lánytestvére útját.

– Nem hallod, hogy hív? – sziszegte Favtna. Szíve zakatolt, izmai pattanásig feszültek, minden vágya az volt, hogy bejusson Galla sátrába. – Hogy van szíved hallgatni?

– Hallom, de képtelen vagyok rá!

– És ha te nem mersz, más se menjen? Meddig akarod gyötörni a tehetetlenségeddel? Állj félre! – kiáltott rá fojtott hangon a lány.

– Minek? Te nő vagy, és nem apám ágyékából való; semmi keresnivalód itt!

– Ne tudd nálam jobban, mihez van jogom vagy sem! – tolta félre Favtna.

Erke lemondóan hagyta. Az apja el volt átkozva. Ő már rég lemondott arról, hogy Noaida legyen. Iszonyodott attól a birodalomtól, ahová az apja járt, végtelenül gyenge volt, ha az öreg varázsszavakat tett a nyelvére. Azok a dallamok földre sújtották. Hiába serdült erős, sudár termetű férfivá, Noaidának kevés volt.

A sűrű levegő fölszállt, a zúgás és apja sikolyai elhaltak. Erke szeme kikerekedett. Pár szívdobbanásnyi idő után a siida más tagjai is kidugták fejüket sátraikból. Patadobogás hangzott fel a pihenő csorda felől.

– Galla szellemrénjei távoznak. Végre meghalt – suttogták. Erke megszabadult a nyomás alól, háta kiegyenesedett.

Favtna bújt ki Galla sátrából, a nők ruhája helyett Noaida köntösben. Szeme alatt karikák sötétlettek, fáradt arcbőrét elszántság feszítette. Azzá lett, amivé mindig is akart.

Favtna, a sámánnő

Izzó tekintettel vette útját a vadrének felé, meg sem állt a csordáig. Jócskán megfogyatkoztak a siida állatai, ennyivel szűkösen húzzák ki tavaszig. Favtna lehunyta szemét, állát bal vállához érintette. Fejét lassan a másik oldalra fordította, jobb vállánál fejezte be a mozdulatot. Ahogy leírta az ívet, arca az egyik irányba nézve hirtelen lehűlt. Arra lesznek hát a szellemállatok!

Fejét hátravetette, kieresztette a hangját:

– Oija ja, oija ja! – szállt a hívás, hosszan és messzerivallón, míg egyszerre csak dübörgés szakította félbe.

Erke tanúja volt, hogyan vonzotta vissza Favtna az összes eltávozott jószágot. A lányból áradó erő megrészegítette, s bár máskor is elképzelte már az asszonyának, most bizton tudta: ő kell neki.

Pásztorok ugrottak, hogy egybetereljék az állatokat, kutyák inaltak a csorda közé segíteni nekik. Risten kióvakodott Favtna mellé

– És mindezt nőként vitted véghez! – suttogta tisztelettel.

Favtna diadalmasan elmosolyodott, megérintette mostohatestvére állát:

– Mától férfiként élek, csak így nyerhettem el Galla erejét.

Risten ölébe kő hullott, szája kiszáradt, nem bírt tovább Favtna arcába nézni.

Utazás a szellemvilágban

Megjegyzés: Ugyan a lapp hiedelemvilágot benépesítő lényekről szólok még a későbbiekben, néhányról közülük már most említés esett. Míg a kadniha, az apara és ulda nem emberi lény, az ajatarral más a helyzet. A gyimesi csángók vadlányának felel meg, vagyis Favtna ember.

A Galla személynév lapp nyelven a Szíriuszt jelenti, a Nasti egyszerűen csillagot, míg a Favtna az Ökörhajcsár (Bōotes) csillagképet.

Ötletadóul szolgált Edith Klatt: Rénszarvasok pásztora című műve is.

Megjegyzés: Bori folytatja Nagyvárad és környéke bemutatását a Carcosák világában; az előző írását itt olvashatjátok. Ezek a cikkek háttértanulmányként készülnek egy nagyobb lélegzetű elbeszélésfüzérhez, amelynek szerkesztését a mesélőnk magára vállalta, és ha elkészül, igyekszik kiadót is találni hozzá.

Lappangó álmok

Egy nap a bazárban

Hajnalodik. A Szent Péter- és Szent István-hegy fölött a nap első sugaraitól megfestett aranyszínű ködpamacsok kergetőznek. A merészebb bögük éjjel felúsztak a meleg vizű Hévjó patakban egészen a várárokig, és bőségesen lakmároztak az emberek által kidobott gyümölcsmaradékból. Előbb azonban ádáz küzdelmet vívtak a jobb helyekért a lappantókkal, ezekkel a gyíkarcú, erős uszonyú mederlakókkal, akik a Körös felől jöttek. Állkapcsuk vad csattogása, hörgésük és sikításuk emberi fül számára nem hallható. Ám lassan itt az ideje, hogy mindannyian visszavonuljanak a mederfenékre, mert jön a reggel, és a vízi lények tudják, a nappal számukra az alvás időszaka.

Ébred a vár és a város

Ébred a város. A várudvaron álló mecsetben mozgolódás támad, és kisvártatva megszólal a müezzin hangja, ahogy buzgón imára hívja az igazhitűeket: Alláhu akbar! Hasszán Ibrahim basa álmosan pislog, és elismerően biccent a mellette álló szerdárnak: Mohamed szolgája ezúttal is tökéletesen énekli az ezánt.

A basa a kora hajnali ima után az Aranyos bástyában kialakított fogadóteremben találkozik az iderendelt küldöttséggel. Lukács Donát, a Societas Varadinum nagymestere, feszülten várakozik, majd elkerekedett szemmel hallgatja a török úr feltételeit: engedélyt kap, hogy ásatásokat végezzen a várudvaron, sőt a mecset régi keresztény szárnyában is, ha megtesz neki egy apró szívességet. Meg kell ölnie a kétszínű Radovics Pált, lehetőleg még ma, a vásári forgatagban. Donát csak hümmög, majd szemügyre veszi a segítségére kirendelt protestáns csatlósok csapatát, és felismeri közöttük saját megbízható kémeit. Tekintetükkel gyorsan üzenetet váltanak, és a ravasz nagymester sietősen és készségesen beleegyezik a tervbe, hisz semmi nem lehet fontosabb a basa kívánságánál – Allah adjon neki hosszú életet!

Jó nap ez a basa halálára – szalad körbe a hír a Radovics rezidenciában. Polyák zsoldosok élesítik fegyvereiket, és tervezik a gyilkosságot. Hol és mikor lenne a legalkalmasabb lecsapni? A bazár sikátoraiban hullámzó vásári tömegben, vagy amikor a törökök a vadkertbe mennek vadászni? A jezsuita mérget kever, azzal vonja be a tőrök és a nyílvesszők hegyét. Gyors hírnököt tart készenlétben, hogy a sikeres akció végeztével azonnal megvigye a hírt Kassára. Farkast, bármennyire is szeretné, nevelőapja nem viszi magával, hanem a szobájába zárja.

Sötét tervek napvilágnál

Lázas izgalomban mozgolódik az egész város, mert ma van a negyedéves nagyvásár. Kézművesek és kereskedők jönnek a közeli megyékből és külhonból is. Nehéz társzekerek gördülnek csikorogva az utakon, állig felfegyverzett, délceg janicsárok vigyázzák a rendet és szedik be a vámot. A sárkaparók is bátrabban kószálnak az utak mentén, Alláhot vagy Krisztust magasztalják, attól függően, hogy kitől remélik az alamizsnát.

Két sárkaparó kölyök, Omu és Pitk, azonban nagy dologra készül. Hosszú ideje tervezik, hogy beszöknek az emberek közé, sok pénzt keresni. Pitk a fürgébb észjárású, kedve szerint befolyásolja a mamlasz, együgyű Omut. Négykosárnyi vargányát szedtek az erdőn, azt akarják jó pénzért eladni a bazárban. Hajnalhasadáskor megfürödnek, lesikálják magukról a sarat. Hosszú karmaikat levágják, gubancos hajukat turbán alá szorítják. Lopott ruhákba öltöznek, és csakhamar teljesen úgy néznek ki, mint bármelyik kisebb termetű ember. Megindulnak a bazár felé.

A vásár

A város kacskaringós utcáin kávé és baklava illata terjeng. A fogadók előtt szabadtéri tűzhelyeken bárányok és szárnyasok sülnek, zsírjuk sercegése az első hang, amit a vándorkereskedő meghall. A felállított sátrakban finom borokkal teli hordók várják kóstolójukat, és a fehér cipók kérgének roppanására összefut a nyál a nézelődők szájában. Rabnők cipelik a fejükön az ízletes gyümölcsökkel teli kosarakat. Az aranymívesek és ékszerészek műhelye előtt mindig sok asszonynép tolong, kedvtelve legeltetik a szemüket a szebbnél szebb csecsebecséken. A török főurak drágakövekkel kirakott kelyheket, tubákos szelencéket, és remekbe szabott, ezüst markolatú kardokat próbálgatnak. Zenészek, táncosok érkeznek, a zsivajtól alig értik az emberek egymás szavát. Mutatványosok dobálják sebesen labdáikat a gyermekek legnagyobb örömére. A veszélyes mesterséget űző tűznyelők körül sokan bámészkodnak, az ő kalapjuk telik meg leghamarabb csengő érmékkel.

Radovics Pál éneklő hangon kínálja portékáját: arannyal átszőtt drága kelméket, fátylakat, asszonynépnek való illatos kencéket és szépítkezéshez használatos porokat, melyeket saját, titkos receptjei nyomán állított elő. Laposakat pislog, várja, hogy a basa sétája közben hozzá is elérjen. Közeledtére egyre nagyobb izgalom lesz rajta úrrá. Lopva szétnéz, hogy megbizonyosodjon, emberei a helyükön vannak, ám attól, amit lát, földbe gyökerezik a lába. Az álruhás polyákok Lupuj Péter körül állnak, és szájtátva, áhítattal hallgatják a meséit. Péter nagy lelkesedéssel beszél nekik Vladislav királyról, a szép, vitézi erényekről, a bátorságról és tisztességről. A fiatal fiú csillogó szeme, piruló arca fogva tartja a polyákok figyelmét, néhányuknak még a könnye is kicsordul. Péter mintha bűvös erővel vonzaná magához az embereket.

Radovics gyilkosságra készül

Radovics rekedten hápog a dühtől, és elhatározza, hogy maga veszi kézbe a dolgokat. Megmarkolja a köntöse alá rejtett mérgezett tőrt, és elindul Hasszán Ibrahim felé. Ebben a pillanatban éktelen ordítozás támad: lármázó tömeg keveredik közéjük, és a janicsárok alig bírnak rendet tenni. Kiderül, hogy két sárkaparó szökött be a bazárba, de leleplezték őket, és most a főtéren nyilvános fenyítést kapnak. Radovics úgy érzi, eljött az ő ideje, ám ekkor maró fájdalmat érez az oldalában. Odakap a kezével, döbbenten szemléli a vért, és rájön: valaki megszúrta, de nem halálos a seb. Körülnéz, és megpillantja Lukács Donátot, akit már messzire sodort tőle a sokaság. Összeakad a tekintetük, mindkettőjüknek megrándul a szája széle. A jezsuita bosszúszomjasan indulna a nagymester vérét venni, de két fegyveres protestáns mellette terem, és erélyesen hátralöki. Radovics megérti, hogy Donát, bár könnyen megtehette volna, nem akarta megölni, csak megmutatta az erejét. Fogcsikorgatva hátrál, és káromkodva fenyegetőzik, mert egyebet nem tehet. A törökök elhatározzák, hogy nem mennek a vadkertbe vadászni, sokkal jobban érdekli őket egy másféle szórakoztató látványosság: a félemberek kínzása. A bazárban pedig csak most kezdődik a késő estig tartó igazi vásár.

Földanya gyermekei: a sárkaparók

Réges-régen Nagyúr megteremtette a világot: az eget, a földet, a vizeket, a növényeket és az állatokat. A fényből, a földből és saját leheletéből életre hívta az embert. Ám Sunnyogi, az ördögök legálnokabbika résen volt, és amikor Nagyúr nem vette észre, ráköpött az egyik porból éppen csak kinövekvő teremtményre, aki azonmód megállt a fejlődésben. Így születtek a félemberek, akik örökre a földhöz kötve maradtak. Földanya azonban megsajnálta őket, és úgy döntött, áldását adja rájuk. A szerencsétlenül járt szerzetek gyökereket növesztettek, azon szívták fel az életben maradáshoz szükséges tápanyagot. Jól laktak esővel. Nyelvükre édes, ízletes bogarak szálltak. Arcukat a nap és a levegő felé fordították, mint a növények. Beszélni nem tudtak, de értelmes gondolatok, szenvedélyes érzések kavarogtak bennük. Egy napon az ember, aki tudott járni és beszélni, megsajnálta felemás helyzetben ragadt testvéreit. Elvágta a gyökereiket, és kihúzta őket a talajból, hogy magához hasonlatossá tegye őket. Az elszakadás olyan fájdalommal járt, hogy a félemberek kínjukban felordítottak. Keserves sírásuk betöltötte az egész világot; ez volt az első hang, amit az emberek nyelvén megtanultak. Mindent elveszítettek, otthontalanokká lettek. Kétségbeesetten kaparni kezdték a földet, hogy visszataláljanak régi életükhöz, de az elszakadt gyökér végét többé nem találták meg. Azóta is keresgélnek, vándorolnak: bejárják az egész földet, hogy olyan helyre leljenek, ahol újra gyökeret verhetnek és biztonságban élhetnek. És azóta gyűlölik az embert.

A sárkaparók teremtéstörténete

Így tudják a sárkaparók saját eredetüket. Nem származnak sehonnan, mégis ott vannak mindenütt. Az öregek Földanyához imádkoznak, tőle várják sorsuk jobbulását. Hagyományaik szerint duznáikat is azért vájják a föld mélyébe, hogy minél közelebb kerüljenek az istennőhöz. Ám a nyirkos sárkunyhókat egyre kényelmetlenebbnek találják. A vészterhes időkben sok fiatal sárkaparó elfordul a régi hittől, és az emberek világáról álmodozik: irigylik cifra ruháikat, meleg otthonaikat, csengő aranyukat. A koldulást nem szégyellik. Néhány odavetett falatért még keresztet is vetnek, vagy Allah nevét dicsérik. Ők tették ezt velünk, felelősséggel tartoznak értünk! – mondogatják magukban, és nem tartják bűnnek, hogy ellopják a városlakóktól, amire szükségük van. Unják már, hogy nekik mindig csak a vadgombák, fakérgek és a sziklahasadékokban tanyázó gyíkok jutnak vacsorára. Fegyver híján nehezen vadásznak, de ha mégis sikerül csapdázással elejteni egy-egy kisebb vadat, az egész törzs örömünnepet ül. Vannak, akik a föld felszínén próbálnak az emberekéhez hasonló házat készíteni, de kövekből nem tudnak építkezni, a fából és sárból tapasztott kunyhókat pedig rendszerint elveri az eső.

A sárkaparók alacsony, tömzsi testalkatú, gyors mozgású lények. Ujjukon hatalmas karmok éktelenkednek, ezek segítik őket az ásásban, kaparásban. Testüket agyagréteg borítja a folytonos sártúrástól, de ha a folyóban megfürdenek és levakarják magukról ezt a kérget, éppen úgy néznek ki, mint az emberek. Tarkójukból két érzékeny, porcos nyúlvány nő ki, melyek láthatatlanul elvesznek bozontos hajukban. Ezek a hajdani gyökerek csökevényei, amelyekkel a körülöttük lévő világ legapróbb rezdüléseit is érzékelik. Csak egyre nem képesek: Földanya hangját meghallani, a régi életükkel kapcsolatot teremteni.

Sárkaparók a tűz körül

Három törzs lakik a váradi peremvidéken. Ki szótlanul, ki szitkozódva végzi napi teendőit a táborban. A kicsinyek száraz gallyakat gyűjtenek az erdőben, hogy este legyen mivel tüzet gyújtani. Ha nincs tűz, nincs tánc és nincs öröm. Esős éjszaka után a duznák megtelnek vízzel, és a sáros, csatakos latyakot ki kell hordani a felszínre – ez az asszonyok dolga. Száraz időben jó a földkunyhóban aludni a fanyar szagú leveleken és fűcsomókon, de ha jön a hideg, vacognak és dideregnek a kölykök. Olyankor csak az esti tűzből visszamaradt félig élő parázs melegítheti be a földbe vájt hajlékot. Az éjszakai szemesek vigyáznak, hogy ki ne aludjon a tűz, és ha valakinek kihűl a háza, kikászálódhat friss parázsért.

A tűz azonban nem jelenti ugyanazt mindenkinek. Amíg a fiatalok bolondoznak körülötte, a fehér hajú öregek a szellemvilág üzenetét vélik a lángokban kirajzolódni. Igazi látó csak egy akad a törzsben: Uska, a főnök legkisebbik lánya, aki ha révületbe esik, nemcsak látja az ősök foszló, párás alakjait a szent tűz fölött lebegni, hanem hallja is, hogy mit mondanak. Legtöbbször jó tanácsot adnak, hogy merre vonuljon tovább a törzs, az emberek közül kik jó szándékúak és kiktől kell őrizkedni, vagy melyik istenséghez érdemes imádkozni. Már fél esztendeje, hogy ezt szajkózzák: Földanyához térjetek meg, sárkaparók, ne hallgassatok az ember hamis bálványaira! Nehéz betartani a parancsolatot, még magának Uskának is. Földanya csak régi szóbeszéd, sosem találnak már vissza hozzá. Vannak, akik haragszanak is rá, hiszen ki tud könnyen megbocsátani egy olyan anyának, aki elhagyta gyermekeit?

Sárkaparó duzna

Ám az asszonyok felső hatalomhoz, lehetőleg istennőhöz vágynak imádkozni, mert megnyugtatja őket a tudat, hogy talán létezik valaki erősebb, aki megsegíti őket, ha elég erős a hitük és sok áldozatot hoznak. A hold tiszta és fényes; fehér arcával éjszaka is rájuk mosolyog. A sárkaparók figyelmét nem kerüli el, hogy újholdkor a székely emberek nagy zajt csapnak házaik előtt, és ezt kiabálják: né, feljött a szép Babba, a Fehér Királynő! Jószágikra, családjukra mind a Bódogasszony áldását kérik. Olyan erősen hisznek benne, hogy Isten felett emlegetik. Van olyan, aki kertjének alján egyszerű, fából faragott istennő-szobrot állít, virággal földíszíti, és lehajtott fejjel, mormogva imádkozik előtte. A székely asszonyok sóhajtoznak, nyögnek, hol letérdelnek, hol felállnak, aztán kalákába verődnek, és csengő hangon énekelnek. Szép dolog az istennő színe előtt ily módon kedveskedni! Nem is sárkaparónak való. De a varázslatos ceremóniák megtöltik a félemberek lelkét is áhítattal, félelemmel és bizonytalansággal. Táborhelyükön ők is énekelni kezdenek a holdnak, illatos virágokat szórnak a tűzbe, végül pedig egy szülés előtt álló asszony kis agyagszobrát állítják a parázsra, hadd legyen legalább neki jó melege. A legtöbb sárkaparó férfi csak legyint és neveti az asszonyi babonaságot; ők már régen nem hisznek semmiben. Vonakodva ugyan, de azt azért elismerik, hogy Uska szülést könnyítő varázslatai jobban sikerülnek, mióta a holdistennőhöz imádkozik. A pulyák sem mernek annyit rendetlenkedni, mert tudják: Babba Mária mindent lát és mindent tud.

Szörnyű tragédia veri fel a tábor csöndjét: Omu és Pitk megcsonkítva, véresre verve kúszik haza törzséhez. Zokogva mesélik, hogy jártak pórul a városban, pedig a szándékaik igazán tisztességesek voltak. Omu bőg a legkeservesebben, és lilára vert fejét tapogatja. Egyszerre beszél, átkozódik mindenki. Hogy az ördög rágja ki a belüket, a varjú vájja ki a szemüket a gonosz emberfajzatoknak! Jajgatnak, lármáznak az asszonyok, és együttérzésük jeleként megszaggatják rongyaikat. A férfiak keze ökölbe szorul. Az öregek csóválják a fejüket, azt mondják, a kölykök maguk keresték a bajt, hisz régi törvény, hogy a sárkaparó nem mehet az ember közelébe, nem vegyülhet az ő világával. A fiatalok veszettül hetvenkednek, bosszút akarnak állni társaikért, akik valószínűleg egy életre megnyomorodtak. De mit tehetnek a fegyverekkel felszerelkezett, kőházak biztonságában élő emberek ellen? Össze vannak zavarodva. A szellemek akaratát kellene megtudakolni, de Uska hiába esik révületbe, hiába szólongatja a Babba Máriát, nem kap választ. A másik világ most makacsul hallgat. A törzsfőnök mogorván bámul maga elé, kétségbeesetten töri a fejét. Végül győz benne a megalkuvás és a félelem. Eldönti, hogy nem vágnak vissza, mert úgyis ők húznák a rövidebbet, és csak elkergetnék őket a peremvidékről. Közeleg a tél, kár lenne itt hagyni a már jól kialakított szálláshelyet. A fiatalok lesunyják a fejüket, látszólag egyetértenek, de amikor mindenki nyugovóra tér, kiszöknek duznáikból, és az erdő mellett találkoznak. Elhatározzák, hogy megleckéztetik az embereket: feltúrják veteményeskertjeiket, elrágják gyümölcsfáik gyökerét. A földbe ássák magukat, és fürgén kaparni kezdik a járatokat a városszéli házak irányába. Tudják jól, a sárkaparó ügyesebb, mint a vakond: akár napokig is kibírja a föld alatt anélkül, hogy a felszínre jöjjön levegőt venni.

Uska révül

Uska ezen a fogyó hold sarlóitól megvilágított éjszakán a Szent László-fürdőbe igyekszik. Tarisznyája roskadozik a puhára főzött szelídgesztenyétől, a bögük kedvenc csemegéjétől. Reméli, hogy lótuszvirágot kap érte cserébe, amellyel visszaadhatja a pórul járt Omu és Pitk egészségét. A tavirózsát a török urak hozták Váradra, és a növény egyből megszerette új otthonát. Gyógyító erejét azonban a meleg vizű tóban élő tündérektől kapja, akiknek apró gyermekeik az éjszakára összecsukódott virágkelyhekben hancúroznak, és a nevetéstől kicsorduló könnyeik bevonják a szirmokat. Ezek az édes könnyek jelentik az írt a legtöbb betegségre. A tó gyöngyházragyogású tükre fölött meleg gőzpára kavarog. A törpe mocsári fák lombja alatt, a sás között apró bogarak zizegnek és békák kuruttyolnak. Uska leveti rongyos ruháját, mert tudja, a vízi tündérek csak azt fogadják el, aki lemezteleníti magát, akinek nincs takargatnivalója. Óvatosan körülkémlel, majd halk csobbanással a kellemesen bizsergető, meleg tóba siklik. Mosakszik. Aztán vár.

A bögük nappal a meder alján alszanak, csak éjszaka jönnek elő. Ezernyi apró fénypont kezd világítani a tó fenekén, amelyek egyre közelebb emelkednek a felszínhez. Ez a bögü-tündérek szeme. Hajuk, az ide-oda kanyargó hínár, most Uska lábára csavarodik. Végül csodaszép arcukat is megmutatják, majd hosszú, csápokra hasonlító kezükkel-lábukkal megtapogatják a jövevényt. Azonnal megismerik. Uska nyugodtan, mozdulatlanul lebeg a vízben, pedig legbelül reszket. De tudja, hogy a szíve tiszta, kezéhez még sosem tapadt vér. Érzik ezt a bögük is, ezért szívélyesen bánnak vele. Lassan, méltósággal úszkálnak körülötte, alig fodrozzák a vizet. Szóba elegyednek egymással, kicserélik a tündérrózsát a szelídgesztenyére. Éjfélkor a bögük legöregebbike is a felszínre jön. Ezer esztendeje született, és még jó ezer évig fog élni. Uska legnagyobb meglepetésére elárulja: a forró vizű tó a föld legmélyéből, szűk hasadékokból fakad. Bizonyára Földanya hullat forró könnyeket elveszett gyermekeiért – így magyarázza a tó keletkezését Uska. A bögük csak nevetik, és közlik vele, hogy az emberek és a sárkaparók egyformán bolondok. Az Ég Királynője, a Föld Anyja vagy a vízben teremtő Ősanya egy és ugyanaz az istennő, kár volt a személyét ennyi darabra szabdalni, ennyiféle hitet kitalálni. De ha egy az istennő, akkor hol és hogyan lehet a nyomára lelni? Nem válaszolnak a tündérek Uska kérdéseire, zavartan kuncognak, sokatmondóan összekacsintanak, de jókedvükben azért mégis elfecsegik a titkot: nincs értelme a Mindenség Anyját keresni, mert soha nem is rejtőzködött. Ő ott van mindenhol és mindenben.

Uska találkozik Földanyával

Uska elgondolkodik a hallottakon, miközben a parton öltözködik. Kétségek gyötrik, nem tudja már, miben higgyen. Vajon csak össze-vissza beszélnek a bögük, és maguk sem tudják, mi az igazság? Hirtelen álmosság lesz rajta úrrá, szellemek környékezik meg. Fölöttébb csodálkozik ezen, hisz nem ivott semmilyen bűvös főzetet, hogy révületbe essen. A másik világ lényei azonban megállíthatatlanul körbefonják. Szédülés fogja el a körülötte veszedelmes gyorsasággal kavargó lelkek látványától. Szívverése a fülében dörömböl, szaporán szedi a levegőt, zsibbad minden tagja és nem bír megállni a lábán. A földre zuhan, de nem veszíti el az eszméletét. Forróság árad szét a tarkójában. Ez az érzés másmilyen, mint az eddig megszokott révülései. A két csökött porcnyúlvány önálló életre kel: összefonódnak és elemi erővel mélyen a földbe fúródnak. Szinte odaszegezik Uska fejét, aki már ordít a kíntól. Ekkor különös dolog történik: odalent valami megragadja, és fogva tartja a lány fejéből kiinduló gyökércsápot. A hasogató fájdalom megszűnik, helyét békés, mozdulatlan csönd tölti ki. Uska mélyeket lélegzik, egy pillanatig nyugalomban pihen – aztán teste összerándul. Egyszerre megérti: Földanya szól hozzá…

Megjegyzés: Új rovatunkban Pierre de la Croix válogatott értekezéseit fogjuk közölni a fantasztikus természetrajz köréből. Első cikke mindjárt egy hamisítatlan szörnyeteggel ismertet meg minket…

Chelyderpeton robustus, avagy közönségesen békakirály

A rusz mocsarak és folyópartok gyakran tartogatnak csúf meglepetést az óvatlan utazóknak. Úgy vélné az ember, ha távolabb húzódik a víztől, ahol az óriásira növő ragadozóhalak már nem érhetik el, az emelkedőkön nyugodtan leheveredhet a friss, illatos, zöld fűbe, kipihenni az átkelés fáradalmait. Ám szerencsésnek mondhatja magát, aki a hirtelen fájdalomra riadva csak valamelyik végtagját veszíti el; a többség ugyanis a rettenetes szörnyeteg gyomrában végzi, amit a helybéliek a félelemmel és tisztelettel teljes békakirály néven emlegetnek.

Az egyszerű, ostoba halász, akinek a hálóját elszakította valami, gyakran azt hiszi, hogy nyugodtan megfoltozhatja a partszegélyen rakott tábortűznél, a fűzfák alatt. A lángok fényében aztán egyszerre csak egy szélesre tátott, fogakkal sűrűn teletűzdelt szájjal találja szemben magát, amely mögött az örök sötétség vár reá.

Khem krokodilusai elbújhatnak szégyenükben a szörnyű óriás gőte étvágya, türelme és zsigeri rosszindulata előtt. Ruszföld mocsarai, tavai és árterei ideális életteret jelentenek az ősvilág e félelmetes túlélőjének, de megtalálható a tengerekben is, a nagy folyamok torkolatvidékén, ahol a sodrásuk felhígítja a sós vizet. Vitathatatlan, hogy ő az ingoványos, lápos területek uralkodója. Nagy aszályok idején még a szárazföld belsejébe is elkóborol, udvartartásával egyetemben.

Az óriás gőte – krokodilusszerű vonásai ellenére – inkább rokona a nyálkás, csúszós bőrű békáknak és varangyoknak, mint a pikkelyes kígyóknak és gyíkoknak. A világ legősibb teremtményei közé tartozik, nem csupán a ma lakhelyéül szolgáló folyóknál vénebb, hanem az óceánoknál is. Eredete még azokra az időkre nyúlik vissza, amikor az egész földkerekséget mocsár borította. Elsőként mászott elő a tengerből, hogy meghódítsa a szárazföldeket és az őskor csúcsragadozójává váljon; uralmát csak évmilliók múlva vitatták el tőle más, ifjabb és szilajabb kihívók. Ám ő túlélt minden viszontagságot, a lápok és a folyók mélyére húzódva, s várton-várja az idők fordulását, míg egy újabb vízözön ismét a mocsárvilág korlátlan urává teszi.

A békakirály elterjedési területe

A melegebb vizekből a békakirályt már kiszorították gyorsabb, jobban alkalmazkodó riválisai, de kétéltű ősei örökségeként a hidegebb közeget jobban bírja. A legkeményebb rusz teleket is átvészeli: béka- és gőterokonaihoz hasonlóan mélyen beleássa magát az iszapba, és csak a tavaszi olvadáskor kel újra életre.

Ekkor jön el a párzás ideje: a nőstény petéit a parti fák vízbe nyúló gyökereire rakja. Előtte azonban a valamivel kisebb hímek versengésbe kezdenek a megtermékenyítéséért. Akárcsak a kecskebékák, ilyenkor próbát tesznek minden útjukba eső dologgal, ami valamelyest is hasonlít a nőstényre (fatörzsekkel, más élőlényekkel, a többi hímmel). A legsikeresebb az lesz közülük, aki a legtöbb nősténnyel a legrövidebb idő alatt képes párosodni.

A pár nap múlva kikelő, apróhal méretű ivadékokkal az anyjuk nem törődik, sőt időnként fel is falja őket, hasonlatosan a hímekhez. A sok száz éhes poronty minden eléjük kerülő és ehetőnek tűnő tárgyat megtámad, egymást is beleértve. A fiatalabb, már lábat növesztő példányok inkább a part menti sekély részeket kedvelik, rejtőszínük is ehhez alkalmazkodik; idősebb korukra aztán sötétebbé válnak és a mélyebb vizekbe húzódnak.

Jól bírják a hideget és a szélsőséges körülményeket, ezért ritkán ugyan, de találkozni lehet velük magasabb terepen is, hegységekben és fennsíkokon. A hőséget szintén elviselik: ha a mocsár kiszárad (ami a sztyeppén gyakran előfordul), beássák magukat a földbe és mély álomba merülnek várják ki a következő esőzést. A legvénebb példányok még a tűzzel szemben is mágikus ellenállást fejlesztenek ki: bár kényelmetlenül érzik magukat a lángok között, az életük nem forog veszélyben. Egy-egy pusztító tűzvész után félelmetes látvány az ártéri erdő parázsló maradványai között élelem után kutató békakirály, tetőtől talpig füstölgő hamuval borítva.

Fiatal példány

Rendkívül falánk állatok, ha csak tehetik, pukkadásig telezabálják magukat, ám ínséges időkben jól tűrik az éhezést – néha évekig. Az idősebb példányoknak már megvan a kedvenc zsákmányuk és vadászmódszerük; egyesek főként hallal táplálkoznak, mások az itatóhelyekre járó emlősöket ejtik el, a legfélelmetesebbek pedig emberevők. A fiatalabbak viszont még sokáig minden kínálkozó prédát megtámadnak, sőt elfogyasztják a dögöket és némely vízinövényeket is. Meleg, párás környezetben sokat szenvednek a különféle fertőzésektől és élősködőktől, főleg ha megsérül a bőrük, ami nem gyakori eset, de végzetessé válhat számukra.

Ha a mocsaras vidéken megpillantunk egy békakirályt – szinte mindig egy fiatal példányt, napozás közben –, biztosra vehetjük, hogy nincs egyedül, és az idősebbek jó eséllyel már be is cserkésztek minket. Általában öt-tíz kifejletlen, négy-öt fiatal és két-három felnőtt egyed él nagyjából tíz holdas territóriumon, egy óriási nőstény vezetése alatt. Ha valamelyik zsákmányt ejt vagy bajba kerül, jellegzetes szagú váladékot bocsát ki, amellyel összes társát a helyszínre vonzza. A mátriárka közelében mindig lebzsel egy-két kisebb hím, prédamaradékra vagy párosodási alkalomra lesve. Éjszakánként gyakran elkísérik őt szárazföldi portyáira.

A békakirályt nem csupán csillapíthatatlan étvágya és rettenetes ereje teszi veszedelmessé, hanem vastag, nyálkás bőre is, mely hathatós védelmet nyújt a tüskék és harapások, kardok és lándzsák ellen. Masszív koponyáját még a tatárok vasbuzogánya sem képes beszakítani. A kifejlett példányok testhossza három méter körül van, mivel azonban amíg élnek, nem szűnnek meg növekedni, a legöregebb mátriárkák valóságos monstrumok. Állkapcsukat borotvaéles fogak szegélyezik, ám a szájpadlásukból még nagyobbak sarjadnak, nem ritkaság köztük a negyven-ötven centiméteres sem.

Az óriás gőte vízben és szárazföldön egyaránt otthonosan mozog: bár tüdővel lélegzik, a bőrén át is képes felvenni oxigént, így akár fél napot is kibír a víz alatt. Bőrváladéka erősen mérgező, szabad bőrfelületre jutva pillanatok alatt felszívódik, és halált vagy hosszan tartó, súlyos rosszullétet okoz. Ugyanilyen következményekkel jár, ha valaki eszik a húsából, amire persze csak az éhhalál szélén lévők vetemednek, hiszen messziről bűzlik és undorító íze van.

Víz alatti lesben

Ha a békakirály egyszer kiválasztotta prédáját, csökönyös konoksággal igyekszik elejteni és felfalni, még akkor is, ha amaz egyébként jóval nagyobb nála. Megszelídíteni vagy mágiával befolyásolni képtelenség. Ezért nem vezet eredményre nála az a gyakorlat, amit Khem földjén és délebbre folytatnak a krokodilusokkal: rendszeresen áldozati felajánlásokat (madarakat, háziállatokat, elítélt bűnözőket) helyeznek ki az általuk lakott folyók és tavak partjára. A krokodilus ezekből belakmározva idővel annyira jámborrá válik, hogy a gyerekek nyugodtan pancsolhatnak mellette, és az asszonyok is békén hordhatják a vizet. A házi krokodilus megvédi a közösséget a többi fajtársától, sőt – a rablóktól és a fosztogatóktól is. (Közismert a történet, amikor a Styx deltájában egy vasba öltözött ferengi martalócbanda csónakját megtámadta és felfordította egy kezes bestia.) Nem véletlenül irigyeltek azok a falvak, amelyeknek sikerül ilyen félelmetes oltalmazóra szert tenniük.

Az óriás gőték esetében ez az elgondolás azért sem megvalósítható, mert ha a rangidős mátriárka valamiképpen mégis megtöltené feneketlen bendőjét – amire kisebb az esély, mint hogy a kutyafejű tatárok emberré változzanak –, az udvartartása attól még éhes marad. Egyes halásznemzetségeknél mindazonáltal kialakult az a szokás, hogy az év bizonyos szakában – jellemzően a szaporodási időben – egy szűzlányt láncolnak ki a partra áldozatul a békakirálynak. Egyik-másik állítólag még túl is éli a megpróbáltatást, és kilenc hónap múlva burokban világra hoz egy szörnyszülött gyermeket. A közvélekedés szerint ez csupán a babonás parasztok rémmeséje, ám Argus Carcosa, a Mélység Dalnoka nincs teljesen meggyőződve erről, és sokért nem adná, ha sikerülne felkutatnia és kíséretébe fogadnia e furcsa frigy néhány hús-vér gyümölcsét.

Magas poszton a békakirály ivadéka

A rusz falvak többsége mindenesetre inkább más módszerekkel próbál védekezni az óriás gőte ellen. Közismert ugyanis, hogy kisebb és ártalmatlan rokonaihoz hasonlóan fél a gólyáktól (ezért számít Ruszföldön halálos bűnnek bántani őket), bár azok a felnőtt példányokra nem veszélyesek. A gólyák által látogatott vizekből nem ritkán odébb is hurcolkodik. Másik esküdt ellensége az óriás lesőharcsa, amely immunis a mérgére, és a vizek mélyén gyakran rettenetes harcokat vív vele. Ennek azonban az emberek vajmi kevés gyakorlati hasznát látják, hiszen a harcsaszörnyek éppoly előszeretettel táplálkoznak velük, mint a békakirály.

Elnevezését a békakirálynak a rusz boszorkányok nyomán kapta, akik szerint a rangidős példányoknak hatalmuk van a mocsarukban élő összes kétéltű fölött, a szerelmi bűbájolásra használatos levelibékától a hatalmas lápi varangyig. A legnagyobb és legöregebb szörnyek esetében ez a hatalom lakóhelyének valamennyi alacsonyabb rendű teremtményére kiterjed: férgekre, pókokra, gyíkokra, rovarokra, apróhalakra és egyes kígyókra (bár ez utóbbiak közül nem mindegyikre). Ha egy ilyen vénségesen vén mátriárka költözik, az valóságos természeti katasztrófával ér fel, hiszen vele tart alattvalóinak egész serege, minden csúszómászó és repülő féreg. A vidék, ahol átvonulnak, olyan képet ölt, mintha a bibliai tíz csapás sújtotta volna.

Szerelmi varázslatokhoz a boszorkányok gyakran kérik a békakirály segítségét, ahogyan a meddőséggel és az impotenciával kapcsolatos bűvöléseikhez is, akár az előidézés, akár a feloldás a céljuk. Ennek módját mélységes titokban tartják, a legszigorúbb kínvallatás során sem hajlandók – vagy képesek – elárulni. Érdemes hozzá folyamodni akkor is, ha valakit átok sújt a békák nemzetségének megsértése miatt (például ha előzetes engesztelés nélkül megöl egy levelibékát, amitől minden háziállatával együtt terméketlenné válik). Bőrváladéka nélkülözhetetlen alapanyag az emberiség által ismert legerősebb kontaktmérgek előállításához. Ilyen az acqua tofana, a taljánföldi Caligarik féltve őrzött titka, melyet egyesek szerint a megkínzott áldozatok szájáról lecsorduló tajtékból kotyvasztanak, míg mások kőrisbogárpor és arzén keverékének tartják. Egy másik hírhedt méreghez – ami kesztyűre kenve szívódik fel, és az ibériai Borják specialitása – állítólag élő varangyosbékát kell egy kis zsák só és mészpor közé varrni, majd egy teljes évig érlelni. A Carcosa család jelenlegi nemzedékében nincs igazi méregmester (a Fekete Özvegy és a Kertész tudománya csak bizonyos részterületeket ölel fel), ám a Caligarikkal és a Borjákkal ápolt szívélyes kapcsolatoknak hála, pótolni tudják ezt a hiányosságukat.

Munkában a méreg

A tatár iga alatt nyögő rusz fejedelemségekben és a folyamatos háborúskodásba merült hungárus királyságban a boszorkányok gyakran használnak békákat üzenetek közvetítésére, sőt – céljaik elérése érdekében ők maguk is képesek békává változni. Ha a réten kaszáló emberek meglátnak egyet, óvakodnak ártani neki, mert ezzel nemcsak a boszorkány haragját vonhatják magukra, hanem a békák-gőték nemzetségének bosszúját is: a mérges varangy belevizel az italukba, a tűznek parancsoló szalamandra felgyújtja a házukat, a békakirály az ingoványba csábítja és felfalja a gyermekeiket. A szláv vidékeken egyetlen mentsvár létezik a békakirály haragja ellen: az ősök megtestesülésének vélt házikígyók pártfogása. Ezek, ha a család a kellő tisztelettel és megbecsüléssel bánik velük, távol tartják a hajlékától a rontást; sőt, az éj leple alatt személyesen is harcba szállnak a gonosz szörnyeteggel, és gyakran sikerül elüldözniük, olykor még elpusztítaniuk is.

Nem kizárt, hogy a békakirálynak Helvéciában is honos egy elfajzott változata, amit a néphit tatzelwurm névvel illet: ezt a lényt macskafejűnek és kígyótestűnek írják le, és úgy tartják róla, előszeretettel ejt zsákmányt a házisertések közül. Egy csontvázlelet, mely nemrégiben került a baziliszkai kuriózumtárba Michał Boym magiszter gyűjtéséből, megerősíteni látszik ezt a hipotézist.

Tatzelwurm

Előkép: Megpróbáltam egy lényben egyesíteni a szláv, a finnugor és a balti népek békákkal kapcsolatos hiedelmeit. A szláv népi hitvilág szerint az ördög a világ megalkotásakor a mocsarakat kapta kijelölt lakóhelyül, s azóta itt tanyázik a saját teremtményeivel (a különféle csúszómászókkal, mérges rovarokkal, férgekkel), akiknek az alakját gyakran magára ölti. Szent Illés azért is áll nagy tiszteletben náluk, mert a villámaival egyedül ő képes kordában tartani ezt a szörnyseregletet. Érdekes hozzáállás Isten részéről, hogy amikor egy orosz mondában az ördög felsorolja, hová bújik el a villámok elől, és utoljára az embert is megemlíti, Isten azt válaszolja neki, hogy ott sincsen számára menedék, mert ő az embert is tétovázás nélkül agyonsújtja: elvégre az ő lelke rögtön mennybe jut, de az ördögnek nem lesz hová mennie. Végül némi alkudozás után kiegyeznek abban, hogy meghúzhatja magát a mocsárban, illetve a kövek alatt. Az ördög meg-megpróbál innen kitörni, de Szent Illés mindig résen van, és visszakergeti a villámaival. Igyekeztem tehát egy ördögi lényt megalkotni, amely méltó rá, hogy a mocsárvilág uralkodója legyen. A békákról, mint a boszorkányok kísérőjéről szóló hiedelmekben a magyar néphit is igen gazdag: itt szerepel például, hogy aki megöl egy levelibékát, keserves halállal lakol.

Megjegyzés: Ami a békakirály félemberi ivadékait illeti, a XVII-XVIII. századi orvostudományban népszerű volt az a felfogás, hogy a szörnyszülöttek világra jöttét a terhes asszony nagy lelki megrázkódtatása idézi elő. Ennek nyomai a néphitben is megtalálhatók. Magyarországon is elterjedt babona, hogy ha a várandós anya ijedten vagy kíváncsian rácsodálkozik valamire, az nyomot fog hagyni a magzatán (ha kutyára, akkor szőrös lesz, ha varangyosbékára, akkor ragyás, ha tökre, szeplős, és így tovább).

Megjegyzés: Továbbra is feltett szándékunk betekintést nyújtani olvasóink számára a méltatlanul elhanyagolt ork népi kultúrába. Mai posztunk ékes példával szolgál rá, hogy a közkeletű vélekedés dacára az orkoktól csöppet sem idegen a líra – bizony velük is előfordul, hogy melankolikus hangulatba esnek. 

AZ ÉNEKMONDÓ MERENGÉSE ALKONYATKOR

Egy sírdomb emelkedik messze a puszta szélén,
Hol este az öreg nap halotti lángra gyúl;
Mint búcsúmáglya, lobban zarándokútja végén,
Vörös csókot lehel rá, s az éjszakába hull.

Láttam a vért virulni haldokló szűz szemérmén,
Fátyolba ködlő szempárt, mely lassan megvakul;
A szenvedés kihunytát, a végső révbe érvén,
Hol minden földi bánat enyészik s elcsitul.

Az a sírdomb a sorsunk, mind ott fogunk pihenni;
Kialszunk, mint a napfény, nem vált meg tőle senki,
Az árnyékunk marad csak, kísért a föld alatt.

Ám a mi lelkünk lángja nem fog sötétbe veszni;
A bátorság megóvja, a fájdalom megedzi,
S büszkén lobog örökké, nem sápadt árnyalak.

Megjegyzés: Olvasóink már hiányolták, hogy a hungárus népről és a Kárpát-medence viszonyairól nem sok szó esik a Carcosák világában. Nos, most elkezdjük kitölteni ezt a fehér foltot is, amiért a köszönet legújabb külsős közreműködőnket, Borit illeti… Íme az első vendégposztja a blogunkon, amit reményeink szerint továbbiak is követnek majd.

Nagyvárad címere

A város és világa

Felix Terra, Civitas Regni… Így vált valaha ismeretessé a város, mely a rég elfeledett Igfon erdő szomszédságában, mocsaraktól körülvett magaslaton, a Hegyköz dombjainak ölelésében terül el. Nagyvárad egyes utcái felszaladnak a szőlődombokra, mások mélyen benyomulnak lankás vonulataik közé. A várost a Sebes-Körös táplálja, melynek partján ősöreg füzek bólogatnak, és gubancos gyökereik alatt nagy hatalmú vízi lények, a lappantók tanyáznak. Balról a Hévjó patak torkollik bele, mely a Püspök-fürdőben ered, és meleg gyógyvizet szállít a folyóba. Ezt a meleg vizet a város hajdani hungárus urai a vár körüli árokba vezették, hogy télen se fagyjon be. Módszerüket követik a mostani török megszállók is. A Püspök-, avagy más néven Szent László-fürdő gyógyító buzgárjai olyannyira megtetszettek Szejdi Ahmednek, hogy úgy döntött, megkíméli a helyet és maga is élvezi természeti adottságait. A sűrűn fakadó, forró vizű források különleges kincset rejtenek: egy igen ritka virágot, a tündérrózsát, melynek varázslatos hatalmáról csak kevesen tudnak. A gőzpárás tavak mélyén, a lótuszvirágok levelei alatt szeszélyes vízitündérek – bögük – laknak, és féltékenyen rejtegetik titkaikat. Ha valaki tisztelettudóan szól hozzájuk és jó kedvükben találja őket, talán elfecsegnek egy-két régi dolgot, de leginkább lehúzzák magukkal a mélybe azt, aki megzavarja őket. 

Nymphea Lotus Thermalis

Várad vára, az egykori „szép végház” – bár török kézre került – még mindig sokat őriz pompájából. A Bethlen palota templomából mecset lett ugyan és az udvarban börtön épült, de a megszaggatott bástyák, a kopott kurtinák párkányvonalai méltósággal állnak még. A belső várpiacon, mélyen a föld alatt, régi hungárus királyok sírjai rejtőznek tele mindenféle kincsekkel, melyről az itt élő janicsárok mit sem sejtenek. A város két fő részre tagolódik: az óvárosban, azaz a Körös jobb és bal partján, a vár melletti negyedekben találhatók az arisztokrata családok lakóházai (Villa Nova), a basák dzsámijai, a Vadkert (Ortus Cervorum) és a bazár, ahol keleti áruk és helyi kézművesek termékei cserélnek gazdát. Ez utóbbi a tereferék, pletykálkodások, vagy éppen épületes eszmecserék színhelye; a sikátorok füstös, ínycsiklandó illatoktól sűrű levegőjében számos összeesküvés születik. Ettől kissé délre, Újfalun (Wyfalv) telepedtek meg az ötvösök és a fegyverkovácsok. A folyó jobb partján, a sárral tapasztott palánkkal körülvett Olaszi negyedben kőfaragók és téglavetők vertek tanyát, és Ziphra Hasszán basa is itt épített iskolát és mecsetet a nagy Próféta tiszteletére. A Körös és a váradi dombok közötti terület neve Sancti Petri; ez a katolikus szerzetesrendek titkos fellegvára. A romos, de még lakható házakban a családok vasárnap esténként Bibliát olvasnak, és álruhás papok igét hirdetnek.

A török ostrom előtt felégetett szőlők és az üresen árválkodó borospincék után kezdődik a peremvidék, a kitaszítottak otthona. Büntetésből megcsonkított, szörnyű betegségektől sújtott vagy a törvény elől menekülő emberek laknak az üszkös romhalmazokban. Szigorúan elkülönülnek az időközben tartósan megtelepedett félemberektől, a sárkaparóktól, akik hírből sem ismerik a tisztességet, és első indulatukban ölnek. Kocsmai verekedések, rablógyilkosságok és tiltott áfiumok csereberéjének színtere ez a környék, ahová még a legbátrabb vitéz sem teszi be a lábát egymagában.

A váradi vár

A bazárban az a szóbeszéd járja, hogy a török hódítók ereje rohamosan hanyatlik, mert a független hungárus királyság egyre nagyobb sikerrel szorítja ki őket a Partiumból és Transzilvániából. A városon belül dúl a harc a protestáns és a katolikus közösségek között: a protestáns családok a törökkel szövetkezve kívánják biztosítani védelmüket és megmaradásukat, míg a katolikus csoportok az északon elterülő polyák respublikától várják a segítséget. Kiterjedt ügynökhálózat működik protestáns, illetve katolikus kémekkel, miközben egy titkos, ökumenikus szervezet – a Societas Varadinum – arra törekszik, hogy egy új humanista világrendre épülő társadalmat teremtsen, és semmilyen eszköztől nem riad vissza célja elérése érdekében. A társaság leginkább természetfölötti erőket hív segítségül: csodatévő ereklyékre próbál szert tenni és fel akarja támasztani a lovagkirály kultuszát. Ehhez szükségük van egy varázslóra is, aki szakrális rituálék és szómágia révén befolyásolhatja a történelmi eseményeket. Eközben egyre aggasztóbb hírek érkeznek a keleti határvidéket védő székely harcosoktól, akik állítják, a tatár hordák bekebelezték az oláh és a rusz fejedelemségeket, lassan felmorzsolják az utolsó szabad kozák szjecseket, betörtek Transzilvániába és megállíthatatlanul nyomulnak a Partium vidéke felé. Számtalan menekült érkezik a városba Havaselvéről, akik furcsa szokásokat és babonákat hoznak magukkal, különösen hangsúlyozva a Baba Dochia, azaz a női félistenség megújító erejébe vetett hitüket. Új hazát keresnek, és reménykednek, hogy itt végre befogadják őket. A nyelvek és szokások bábeli zűrzavarában egyre nehezebb eligazodni. Nagysubás, földönfutóvá lett csobánok tilinkóznak a városszéli tábortüzek mellett, ám tekintetük gyanakvó, és ügyelnek, hogy botjuk mindig készenlétben álljon. Betyárok, frissen összebarátkozott ivócimborák és szabadlegények múlatják az időt a fogadókban, görbe szemmel nézik a turbános urakat, és suttogva mesélnek a hajdani vérszopó vajdáról, aki – bár Isten őrizzen tőle! – most mégis kívánatos személy lenne, ha feltámadna haló poraiból és elkergetné a kutyafejűeket a határról. A székelyek viszont a Babba Máriához imádkoznak, és a váradi hitbuzgó keresztények tűzzel-vassal irtanák e furcsa, női istenségeket tisztelő pogány szokásokat.

A Radovics ház

A Villa Nova nemesi családjai közé messziről jött idegen költözik: Radovics Pál. Az özvegy nemesember látszólag törökbarát, hiszen egyből összebarátkozik a basa íródeákjával. Kalmárként keresi a kenyerét, és mindent megtesz, hogy egyetlen fiának, a széltől is óvott Farkasnak a lehető legjobb neveltetést biztosítsa. Külhoni vendégek jönnek-mennek a kőből épült Radovics rezidenciában, és sosem látott bőséggel cserélnek gazdát a szebbnél szebb keleti és nyugati áruk. Úgy mondják, a tehetséges kalmár jót tesz a városnak, felpezsdíti az életet, meglehet, sok irigye is akad. A fiatal Radovicsot azonban ritkán látni, és ha mégis kimerészkedik az utcára, hamar kiábrándítja magából az utána epekedő kisasszonyokat: a karótnyelt, hallgatag legény modora nyers, tekintete szúrós, és árad belőle a pimasz fennhéjázás. 

A vérbőlvaló

Senki nem sejti, hogy a kereskedő házában folyó minden tevékenységet borzalmas titkok álcázására ókumlálták ki. Radovics Pál valójában kitagadott jezsuita, aki éppen szélsőséges nézetei miatt vált Báthory Zsófia kassai udvarának oszlopos tagjává. Egyedül ő ismeri a fejedelemasszony tragédiáját: Zsófia törvényes fia – I. Rákóczi Ferenc – születése után öt évvel egy fattyúnak ad életet, akitől azonnal meg akar szabadulni. A gyermek azonban különös képességekről tesz tanúbizonyságot, örökli ugyanis a Báthory vérvonalban lappangó varázserőt, mely csak minden hetedik generációban bukkan fel. Radovics Pál azonnal rájön, hogy igazi vérbőlvaló mágus született, akit azonban képezni kell. Bármennyire is fáj, Zsófia asszonynak be kell látnia: törvénytelen fia sokkal erősebb és életrevalóbb, mint Ferenc, de mivel megszeretni nem tudja a gyermeket (talán fél is ördögi erejétől), hajlik Radovics uram ármányos tervére. A jezsuita számba veszi a lehetőségeket, és kigondolja, hogy Farkas lesz Ferenc trónra juttatásának eszköze. Nem kevesebbről álmodnak Kassán, mint az egész Hungária és Transzilvánia fölötti korlátlan hatalom megszerzéséről. A gyenge Ferenc egymaga sosem lenne képes ilyen nagyszabású lépésre, mindenképpen szüksége lesz a természetfölötti erők támogatására.

Radovics titokban Váradra hozza az ifjú Báthory-fattyút, és drága pénzért külföldről rendeli hozzá a jobbnál jobb mestereket. A házban lengyel katolikus kémek és Rákóczi Ferenc uralomra jutását támogató hungárus arisztokraták fordulnak meg. Farkas mágiát, nyelveket és fegyverforgatást tanul, szigorú órabeosztás szerint, mindennap. Varázshatalma élettelen tárgyak és anyagok akarata szerinti mozgatásából áll. Csontok, kövek, fémek – tetszés szerint porladnak szét, állnak össze vagy lebegnek a levegőben, csak erősen kell akarnia. Képességeit akkor tudja legjobban használni, ha vele van csodatévő amulettje: a Nyilakő. A furcsa ásvány a legenda szerint abból a csillagból hullott alá, amely Szent László király szenté avatásának napján jelent meg az égen évszázadokkal ezelőtt. Báthory Zsófia nem szívesen, de a cél érdekében mindent feláldozva vált meg híres ereklyegyűjteményének e díszétől. Radovics terve szerint első lépésben a törököket kell kiseprűzni a Partiumból, ezért polyák zsoldosokat és fegyvereket csempész a városba. A basa megsejt valamit a rá leselkedő veszélyből, mert megerősíti a vár védelmét, kijavíttatja a szakadt bástyákat és a helybéli protestánsokból rendfenntartó sereget toboroz. A kontyos urak csatlósai gőgösen járnak-kelnek, hiszen a puska tartásának kiváltságát élvezik. Néhányan még a Mohamed hitére is áttérnek.

Sárkányfog-vetemény

Radovics fanatikus katolikus szellemben neveli a fiút, miközben egyfolytában emlékezteti arra, hogy hol a helye: törvénytelen féltestvér, akinek hálát kell mutatnia jótevői iránt. Kedvtelve fenyíti Farkast, ha szükségét látja, akár korbáccsal is, de a házból soha egy jajszó sem hallatszik, mert Farkas dacosan tűr, és titokban mindenkit gyűlöl maga körül. A jezsuita azonban nem számol azzal, hogy a fiúban a Báthory természet sajátos vonásai feszülnek egymásnak: nemeslelkűség és irracionális vérszomj. Farkas pedig nagyon közel áll ahhoz, hogy a világra szabadítsa a benne szunnyadó, kínnal-keservvel visszafojtott Gonoszt.

Societas Varadinum

Szabadgondolkodók vagyunk… Így jellemzi magukat a társaság nagymestere, Lukács Donát. Ha kell, protestánsok, ha kell, katolikusok – ügynökeik mindkét egyházba beszivárognak, sőt, némelyek a muszlim közösségbe is. Nézeteik szerint egyszerű keresztények, akik titkos összejöveteleiken világmegváltó terveket szőnek, legfőképpen arról, hogy miként lehetne megszabadulni a közelgő tatár szörnyetegektől és új életre kelteni az elzüllött, romlásba döntött várost. Váradot újra boldog földdé, királyok városává akarják tenni. Tagjaikat minden társadalmi rétegből és nációból toborozzák, legfőbb feladatuknak tekintik az elesettek megsegítését. Aki pedig terveikben megakadályozza őket, halállal lakol.

Amikor az oláh apától és székely anyától származó vándordiák, Lupuj Péter az első transzilvániai menekültekkel megérkezik a városba, a társaság egyből felfigyel rá. A fiatal fiú ugyanis akárhová megy, bizalmat és új reményt önt az emberekbe. Cserébe azonban elemel ezt-azt, és ha rajtakapják, úgy kimagyarázkodik, hogy a kárvallott mindjárt megtisztelve érzi magát, sőt, még meg is toldja az adományt. Péter mindig az adott helyzetnek megfelelően alkalmazkodik: betéve tudja a katolikus, református és ortodox templomi rituálékat, régi latin szövegeket idéz, de ha a múltjáról kérdezik, bölcsen hallgat. Előszeretettel kószál a peremvidéken, és titkolja ugyan, de képes meggyógyítani a súlyos betegeket. A gyilkosok és törvénytelenek között jár, és félelemnek a legapróbb jelét sem mutatja. Ámbár miért is bántanák? Hisz rongyos gúnyáján kívül egyebe sincs, csak hatalmas mesélő kedve: jár a nyelve, mint a motolla, régi legendákat támaszt föl, és még a sárkaparók főnöke is ott marasztalná ebédre – ha népének lenne mit a levesbe aprítania.

Donát mester meghívja, lakjon a társaság által fenntartott házban, Péter pedig szívesen elfogadja, mivel csípősek már az éjszakák és nincs hová mennie. A nagymester hamarosan rádöbben: a fiú csodás erő birtokában van, mert kézrátétellel és ráolvasással bárkit vissza tud hozni az életbe, akiben még pislákol a lélek. Nem az én dicsőségem, hanem az Istené – mondogatja a legény, és Donát tudja már, hogy csakis egy hitbőlvaló mágus képes ilyesmire. A fiatal varázsló az élő dolgoknak parancsol, de csak akkor, ha elég erősen bízik a felsőbb erőkben, és persze saját magában. A nyeszlett, örökké jókedvű fiú valójában mély sebet hordoz, mely éjszakai rémképek formájában tör rá: szemtanúja volt, ahogy szüleit felkoncolták a tatárok, és ő már nem tudott rajtuk segíteni. Talán azért nem sikerült a gyógyítás, mert elbizonytalanodott hitében… Miért engedte ezt Isten? Mi célból teszi őt próbára?

A lovagkirály

A társaság tagjai a lovagkirály tiszteletét kívánják visszaállítani a városban, és a főszerdárt lefizetve titkos ásatásokat kezdenek a vártemplomban. A királysírok közül csak egyet keresnek, Szent Lászlóét, melyet 1565-ben meggyaláztak ugyan a fanatikus protestánsok, és a szent csontjait a Körösbe szórták, de Donát egy régi kézirat nyomán azt reméli, találhat még itt egy különleges ereklyét. Fáradozásaik nem maradnak eredmény nélkül: hamarosan megkaparintják a kis aranytégelyt, benne a szent király beszáradt vérével. Lupuj Péter érintésére folyékonnyá válik és felbuzog a vér. Ezt a csodát akarja a nagymester céljaihoz felhasználni: titokban elterjeszti, hogy a lovagkirály szelleme visszajár és gondot visel népére. Úgy okoskodik, hogy a legenda felelevenítésével és a csodavárással sikerül lelket verni a férfiakba, és a kutyafejűek elleni harcra buzdítani őket.

Ám amíg Donát csak egy szép, vitézi eszményképet akar az emberek elé állítani, Péter kétli, hogy a lelkesedés elég lenne a tatárokkal szemben. Ezért ő a síron túlról visszajáró királyt igazivá akarja tenni, azaz valóban föltámasztani. Ehhez azonban több mágiára és Szent László egy csontjára is szüksége van. Bár magának sem meri nyíltan bevallani, de titkon abban reménykedik, hogy halott szüleit is visszahozhatja az életbe. Amikor egy napon véletlenül összetűzésbe kerül Radovics Farkassal, és kölcsönösen felismerik egymásban a varázserőt, Lupuj Péter merész tettre szánja el magát: ellopja a fiatal jezsuitától a Nyilakövet, Donáttól a vér-ereklyét, és visszamenekül Transzilvánia szívébe, a székelyek földjére. Jól emlékszik még anyja meséire, miszerint évszázadokkal ezelőtt egy kiegyenlítetlen székely-tatár harcban megjelent Szent László, és győzelemre segítette a már-már szétszórt, vesztésre álló népet. A csoda lefolyása alatt a váradi székesegyházból eltűnt a király koponyája, és miután a tatárok eltakarodtak a fej – alaposan átizzadva – újra megjelent a szokott helyén. Azt is beszélik, hogy valahol egy kis székely templomban őrizik a szent csontjának egy darabkáját, melyet az 1565-ös sírrombolás után menekített el Váradról egy buzgó katolikus pap.

Farkas őrjöng dühében, hogy így kibabráltak vele, és fél nevelőapja büntetésétől. Elszökik otthonról, és a tolvaj után ered, hogy visszaszerezze családi amulettjét. Péter pedig csak ezt várja. Városról városra csalja, ingerli, hogy felszabadítsa benne az ősi Báthory mágia teljes erejét. Egy ilyen nagyszabású tervhez ugyanis mindkettőjük hatalma szükséges. Arról egyikük sem tud, hogy legyenek bár vérből- avagy hitbőlvalók, mágusként kétféle utat választhatnak: szép öregkort élhetnek meg, ha erejüket beosztva időnként kisebb varázslatokat hajtanak végre; vagy pedig egyszerre szabadítják fel minden hatalmukat, de akkor ez az életükbe kerülhet.

Péter és Farkas a derzsi templomban csapnak össze: kifulladásig viaskodnak, de hiába mond Péter számtalan igézetet, hiába fogja be és irányítja ellenfele erejét a maga elképzelése szerint, a lovagkirályt nem sikerül életre hívnia. Csalódottan, hitehagyottan áll az eszméletlen Farkas mellett – ám ekkor tekintete a templom falát borító freskóra esik.

A derzsi freskó

Isteni üzenetnek látja a megdöbbentően világias képet, amely Szent László leghíresebb legendáját ábrázolja: a lovag egy lányrabló kun vitéz után iramodik. Amikor utoléri, élet-halál harcba kezdenek. Egyformán erősek, egyikük sem bír felülkerekedni. A szent király látszólag sebezhetetlen, a Jót testesíti meg, míg a kun a maga sötét színeivel a Gonoszt képviseli, akinek a szájából lángnyelvek csapnak ki. A pogányt végül nem László, hanem az elrabolt lány sebesíti és öli meg egy csatabárddal. Mit jelenthet a kép? Talán a két küzdőfél őket – Pétert és Farkast – jelképezi, és ezáltal megismétlik a Jó és a Gonosz összecsapását? Vagy éppen ellenkezőleg: mivel annyira kiegyenlített közöttük a harc, lehet, hogy egyazon erőt jelentenek ők ketten, és csak együtt képesek legyőzni a nagyobb Gonoszt, a tatár veszedelmet? A lány kezében tartott bárdra irányul ismét a figyelme: ívelt pengéje kísértetiesen emlékezteti a holdsarlóra, és mint ilyen, a női ciklikusságot idézi föl benne. Hold Asszony… Fehér Királynő… Babba Mária! Péter most már biztosan tudja, hogy semmire nem mennek az istennői hatalom segítsége nélkül.

A sárkaparók

A vadkerti bokrok alatt, a bazár sikátoraiban, a fogadók dohányszagú zugaiban félve suttognak róluk. Félemberek, de inkább állathoz hasonlatosak. Kártékony férgek. Felmerészkednek egészen a kertek alá, és onnan riogatják a jószágot! Hasszán Ibrahim hibája, mert engedte őket itt letelepedni és elszaporodni. Bárcsak hamarosan továbbvándorolnának!

A sárkaparók az embereknél egy fejjel alacsonyabb, sötét képű, mogorva népség, amely eleinte kér, és ha nem adnak neki, elvesz. Ahol megtelepednek, kikaparják a sarat, és a föld mélyébe vájják vackukat. Az így kialakított hajlékot duznának hívják. Gyűlölnek mindenkit, mert úgy tartják, Isten őket nem szereti, csak az embereket, akiknek tiszta házakat, kőből épült várat és meleg ruhákat ad. Ha enni akarnak, dolgozni vagy vadászni kell, de vadászni nincs mivel, csak ha valami kezdetleges fegyvert, legtöbbször íjat készítenek maguknak. Puskája, kardja sárkaparónak nem lehet, azt a városlakók sosem engednék. Ha keserű arcú, rongyos ruhájú vándorlegény vagy betyár keveredik a táborukba, még talán valami rokonszenvfélét is éreznek, de az urakra vicsorognak és rettenetes átkokat hadarnak.

A sárkaparót üldözik mindenütt, ha pedig megtűrik valahol, kutyául bánnak vele. Ha dolgozni akar, alig kap fizetséget, azt mondják: örülj ennek is, félember, köszönd meg, hogy élni hagyunk! Ha éhes, vetnek ugyan valamit, de éreztetik vele a kegyelemkenyeret. Ha pénzzel fizet, egyből gyanakodnak: honnan lopta? Ha nem fizet: biztosan lopni akar! Rablásból, csalásból áll az emberek világa, hát a sárkaparónak is így kell élnie, ha már tisztességgel nem lehet! – erősítik magukban a hitet esténként, amikor összebújnak nyirkos földházaikban. Remélik, hogy nekik, szerencsétlen páriáknak másképpen osztja majd az igazságot Isten, mert itt a földön sorsuk ellen értelmetlen lenne lázadniuk.

Sárkaparók tánca

Uska, a sárkaparók főnökének legkisebbik lánya a Szent Péter-telep házait járja. Csak a városszéli épületekig merészkedik, mert beljebb már törvény van: török urak és fegyvereseik vigyázzák a rendet. Ide is, oda is bezörget, élénken kínálja szolgálatait: megmondja a jövendőt, szerelmi kötést csinál, és egyáltalán minden boszorkánysággal kapcsolatos praktikát ismer. Itt még reménye lehet rá, hogy valaki igénybe veszi a tudományát, mert babonás katolikusok laknak errefelé. Várad másik végébe nincs miért mennie: ott jómódú protestánsok élnek, akik nem hisznek a mágiában és nem félnek az átkoktól. Ténykedéseit ezek az emberek rendszerint olcsó vásári fortélynak tartják.

Uska egyik lábára biceg, és pontosan tudja, hogy fogyatékossága miatt nem tűrnék meg a családban, hacsak nem értene valóban ahhoz, hogy időről időre megidézze a szellemvilágot, és ezzel pénzt keressen. Asszonyi dolgokban tud leginkább segíteni, a magasságos Babba Mária kegyelméből. Őt magát azonban senki nem veszi komolyan: a sárkaparó legények még csak-csak évődnek vele, kérdezik, hogy van-e szeretője és mikor akar már férjhez menni, de hangjukba gúny vegyül, és bár Uska csípősen megfelel nekik, legbelül emészti a fájdalom. Szégyenét, baját megtartja magának, hisz tudja, az ő panaszát nem hallgatja meg senki. Pedig a lány arca szép, a haja fényes fekete, csak hát az a rossz lába… Ugyan ki kínlódna vele, hogy a hátán cipelje, ha menekülőre kell fogni a dolgot?

A bögük, a lappantók, az Igfon erdő mélyén rejtőző ős-szellemek mind a barátai, és megengedik neki, hogy tisztásaikat szentélyként használja, vagy vizeikben tisztára mossa magát. Megmutatják neki, melyik fűben-fában rejtőzik orvosság vagy betegség. De még a tündérrózsa hatalma sem elég ahhoz, hogy meggyógyítsa a lábát, így Uska jobb híján másokat kúrál főzeteivel. Hisz benne, hogy Babba Mária számon tartja a jócselekedeteit, és majd megjutalmazza érte. Talán visszaadja az egészségét… Legtitkosabb vágyát – hogy egyszer igazi emberré váljék – még imáiba se meri foglalni. Azonban egyik révülése alkalmával elárulják neki a szellemek, hogy nemsokára egy sokadik testben élő hitbőlvaló varázsló érkezik a sárkaparókhoz, aki a maga erejéből gyógyít. Uska pedig nem akarja elszalasztani élete nagy lehetőségét. Eldönti: ha a csodatévő ember nem hajlandó segíteni rajta, akkor majd jól a fejébe néz, és erőszakkal elveszi tőle a hatalmát…