november 2024
Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas
<< <	Archív
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30

Ben bácsi meséi I.

2011.07.30. 10:00

Megjegyzés: A napokban újra felvettük a kapcsolatot egy régi játékostársunkkal, akit a munka- és lakhelyváltás viszontagságai szakítottak el tőlünk. Ez alkalomból mindjárt meg is örvendeztetett minket egy meghitt hangulatú irománnyal a karaktere nevében. Az alább következő monológot Benjamin Carcosa – azaz Ben bácsi – a kampány idővonalában akkor adta elő, amikor hosszas távollét után hazatért a Kicsi Szépség esküvőjére, hogy elérzékenyülve keblére ölelhesse rég látott ifjú rokonait…

Ben bácsi jóllakottan…

Ennyi év után újra itt, köztetek... Nem is gondoltátok volna, igaz? Amikor majd’ egy emberöltővel ezelőtt felfedeztem életem értelmét, még én sem hittem volna, mekkora utat kell bejárnom, hogy legalább részben beteljesítsem a sorsom és ráébredjek, ki és mi vagyok valójában.

Ti persze már nem emlékezhettek, milyen vézna, csökevényes kisgyerek voltam. Mindig is irigykedtem a rokonaimra, akiknek félelmetes erejük vagy hatalmuk volt. Nekem meg látszólag semmi… Még egy fikarcnyi jele sem, hogy valódi Carcosa vagyok, nem pedig holmi oldalági fatty, akit csak megtűr a család! Apám nem is gondolt velem, amikor az örökségről volt szó, csak anyám tartott számon, mint éhes szájat, amit mindennap be kellett tömni a testvéreimé mellett. Persze serdülőkoromig ez nem volt nagy művészet, hisz cingár kölökként kevéssel beértem…

Egészen addig a napig – tizenkettő, ha lehettem –, amikor először szöktem le egyedül egy kis mókázásra a megvetett szolganép, az urasági goblinok közé. A testvéreimmel korábban is gyakran gyötörtük ezeket a satnya kis varangyokat, akikkel még én is elbántam (persze ha lefogták őket nekem), de ezúttal be szerettem volna bizonyítani, hogy segítség nélkül is megállom a helyem. Végre valahol én is erősnek akartam magam érezni, arra vágytam, hogy hatalmasnak és félelmetesnek lássanak… eh, tudjátok, miről beszélek. Nos hát, hogy ne kerteljek sokat: bármire készültem (hisz magam sem voltam teljesen tisztában vele), nagyon nem sikerült a dolog.

Ragadozó helyett sajnálatos módon préda lettem, és a gyerekes csínytevés, miszerint megrugdosok vagy kibelezek pár vartyogó kis nyamvadékot, fordítva sült el. Ők kaptak el engem. Persze a családtól féltek, és noha levadásztak, letepertek és megkötöztek, megölni nem mertek, bármennyire szerettek volna. A sámánjuk hosszan veszekedett a törzs többi tagjával, míg meghozták a döntést: megölnek, de úgy, hogy balesetnek tűnjön.

Így hát lakomát készítettek. Lakomát, amelynek fő fogása ezúttal nem valami elhullott szarvas volt, hanem a számukra ínyencfalatnak számító, mifelénk honos jáspisgőte és gránitvarangy három napig szabad levegőn érlelt, majd raguvá főzött húsa. Természetesen került bele némi különleges fűszerszám is, pár száz kobaltlégy-lárva, ám ez csupán fokozta a fejedelmi fogás élvezeti értékét. Legalábbis számukra. Ilyet évente egyszer esznek, mindenki csak egy-egy falatot, a maradékot pedig a sámánjuk, hogy aztán napokig hol kómában motyogva, hol kínok között fetrengve, hol habzó szájjal hörögve adja elő a következő évre szóló jóslatokat…

Mondanom sem kell, a lakmározás előtt értésemre adták, hogy minden összetevő halálos méreg; aztán kajánul tömték tele tiltakozásra nyíló számat, és ha nem akartam megfulladni, nyelnem kellett. Ami utána következett, az kicsit zavarosnak tűnik. Pár nap múlva, mire kitisztult minden, még mindig ott voltam a kis vakarcsok között. A sámán meghajolt előttem, és könyörgött, hogy ne öljem meg őket, minden kívánságom teljesítik.

Megölni. Én. Őket. Mikor nemrég még gúzsba kötve hevertem, kényükre-kedvükre kiszolgáltatva. Mindazonáltal az első dolog, ami földerengett bennem, az volt, hogy rettenetesen éhes vagyok, így hát enni kértem. Ezek az ocsmány kis dögök meg elém hordtak mindent, ami az ő gyomrukkal emészthető volt, kifosztották a saját éléstárukat, csak hogy ennem adjanak.

Pár óra múlva vettem csak észre, mennyire belefeledkeztem az étkezésbe. Minden olyan új volt, minden olyan finom... Semmivel sem tudtam betelni. Szó szerint! Miután első éhem elvertem és végignéztem az elfogyasztott fogások után maradt edényhalmon, már kezdtem megérteni, hogy valami nincs rendjén. Elkaptam hát az egyik kis mocskot; fura módon a vézna kezem fogásától is úgy vinnyogott, mintha nyúznák. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mikor kicsit megszorongattam, eltörtem a karját.

Szóval, miután újdonsült erőmtől megrészegedve eljátszadoztam vele, a kimúlása előtt még elcincogta, miért rémültek meg ennyire tőlem. Azt állította, hogy miután ettem a moslékukból, előbb haláltusában fetrengtem, majd azt hitték, végem is lett, olyan hirtelen hallgattam el. Mikor azonban a sámán jelezte nekik, hogy most már kioldozhatnak, megharaptam a harcost, aki fölém hajolt. Pontosabban szólva kettéharaptam, mint szelindek a csontot.

…és Ben bácsi éhesen

Amit ezután műveltem, elég ijesztő lehetett, legalábbis a kis mocsok szerint: állítólag a fél falu próbált megfékezni és végezte a gyomromban. És a legszörnyűbb az egészben, hogy közben végig eszméletlen voltam, ennek ellenére élvezettel csámcsogtam a húson, véren, beleken, csontokon, miegymáson.

Na, ezeket mesélte el nekem, mielőtt kitekertem a nyakát. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem értettem semmit. Rájuk förmedtem, hogy erről hallgassanak, különben visszajövök és mindőjüket felfalom, aztán siettem haza a kastélyba, ahol már ímmel-ámmal ugyan, de keresni kezdtek. Senki sem örült igazán, hogy megkerültem, nekem pedig jól is jött, hogy nem kell bonyodalmas magyarázkodásba bocsátkoznom.

Mivel a családnak nem voltam túlzottan fontos, nem szúrt szemet nekik, milyen szűkszavú és zárkózott lettem hirtelen. Naphosszat ki se mozdultam a szobámból, csak a könyvtárba, hátha valami porlepte fóliánsban megtalálom a nyitját, mi a fene történt velem. Ez sajnos nem következett be, hiába fáradoztam. Ellenben arra lettem figyelmes, hogy olvasás közben egyre többet majszolok és intem magamhoz a könyvtár szellemcselédeit egy újabb adag sültért vagy pástétomért. Étvágyam napról napra nőtt, és egy hét múlva már ott tartottam, hogy éjszakánként is többször fel kellett kelnem falatozni.

Magam is éreztem, hogy ez így nem mehet tovább: néhány álmatlan éjszaka után döntésre jutottam. Személyesen mentem le a főszakácshoz, hogy utasítsam: ezentúl nagyobb adagokat készítsen számomra. A vén Birou (nyugodjék lelke békében) csak a csenevész gyermeket látta bennem, és rám pirított, hogy bár fejlődő szervezet vagyok, ám a mértéktelen zabálástól nem leszek hipp-hopp nagyobb vagy erősebb, csak beteg. Először leordítottam a fejét, hogy merészel engem kioktatni; de aztán rájöttem, hogy ha most eljátszom az engedelmest, a bizalmába férkőzhetek és talán rajta keresztül sikerül kiderítenem, miféle furcsa változások mennek végbe bennem.

Így is lett. Bármennyire utáltam az öreget, ha ő nincs, alighanem elemészt a saját mohóságom. Tudtán kívül ő volt az, aki segített megzabolázni a bennem tomboló poklot, és rányitotta az érzékeimet arra a csodára, amit ti talán sosem fogtok kellőképpen értékelni: az ízek varázslatos világára.

Lehet így is…

Mire eltelt egy év, megtanultam uralkodni szenvedélyemen, mert immár nem magában az evés aktusában leltem örömömet, hanem az ínyemen szétáradó ízek kifinomult harmóniájában. Az öreg tapasztalt séf volt, sok éve szolgált már a kastélyban, jó néhány különlegesség volt a tarsolyában. Persze az én igényeim csakhamar kimerítették a tudományát, amit ma már az évek távlatából visszanézve elég szerénynek találok. Ráébredtem, hogy ha be akarom teljesíteni a sorsom, messzebbre kell tekintenem és nem szabad hagynom, hogy önnön lustaságom és adottnak vélt körülményeim korlátozzanak. Ezért meginvitáltam az öreg Birout, vacsorázzon velem a kis goblin korcsoknál.

Kétségtelen, hogy a család a maga ízléséhez képest egy nagy konyhaművészt veszített el.. De amit a sámán főzött Birouból, az valóságos megvilágosodást hozott számomra. Kicsit rágós volt az öreg, ez tény, de a galóca és aranypenész csodákat művelt vele. Kóstoljátok meg egyszer ezt a ragut: ígérem, soha többé nem fogjátok elfelejteni!

Mindent megtanultam hát, amit a vén Birou tudott, s tanoncidőmre az első mesterművemmel tettem föl a koronát. Ámde ott volt még a nagyvilág számtalan tája és konyhája: mind arra várt, hogy fölfedezzem! Előbb csak a szűkebb környéken tettem tanulmányutakat. A szüleim örültek, hogy nincs velem sok gond, így testben és tudásban gyarapodva egyre messzebbre kalandoztam otthonról. Nagykorúvá érésem után hónapokig, majd évekig voltam távol, hogy a nekem rendeltetett utat járjam.

Ahogy teltek az évek, egyre újabb szakácsokat vettem magam mellé, hogy készítsék el az általam megálmodott fogásokat. Közben rájöttem, hogy az emberi képesség véges, a legjobb szolga sem ismerhet minden receptet. Az én ízmemóriám azonban tökéletes, minden ételt fel tudok idézni magamban, akár évtizedek távlatából is. Megkíséreltem ezt a tudást mentálisan átültetni a szakácsaim elméjébe. Sajnos, bármilyen féltő óvatossággal jártam el, rendre megőrültek tőle: egyszerűen nem voltak képesek feldolgozni a számukra idegen élményeket. Ez sokáig nagy gondot okozott nekem.

Aztán egy szép napon, mikor hazalátogattam a régi kastélyba, merő nosztalgiából felkerestem az urasági goblinokat, hogy bekapjak náluk valami ínyencséget. Ekkor eszméltem rá, hogy az összes faj közül ezek az undok kis vakarcsok rendelkeznek a legsokoldalúbb és legkifinomultabb ízérzékeléssel; az agyuk pedig kellően primitív ahhoz, hogy azoktól az emlékektől se bomoljon meg, amelyeket más síkokon barangolva szereztem. A felismerést tett követte: intettem a goblinoknak, hogy fogják le a sámánjukat, és bemásoltam ez elméjébe fáradságos munkával összegyűjtött tudományomat.

…és lehet így is

Az elgondolásom nagyszerűen bevált! A kis nyomorult évekig főzött nekem, mielőtt elkopott volna a használatban. Később még két sámánt fogyasztottam el (az utód első feladata mindig elődjének ízléses elkészítése és feltálalása volt), míg ki nem fundáltam a módját, hogyan konzerváljam őket hosszabb távra. Miután ez a probléma megoldódott, még kevésbé kötődtem az otthonomhoz, és hagytam magam elcsábítani a távoli konyhák és ínyesműhelyek hívogató szirénhangjától. Bizonyára ennek köszönhetem az életemet, hiszen Domenech és Mordechai kuzinjaimhoz hasonlóan én sem tartózkodtam a régi kastélyban, amikor a romlásunkra összeszövetkezett gazemberek orvul lesújtottak ránk.

Furdal is a lelkiismeret, hogy ilyen sokáig távol maradtam tőletek, miközben az évek múlása a család rangidősei közé emelt; de értsétek meg, csak akkor lehetek igazi Carcosa, ha már tudom magamról, hogy ki vagyok, és megettem, amit meg kellett tennem. Így hát sok esztendő után megjött a ti Ben bácsikátok; és ha már itt van, ki is fogja venni a részét a család vezetésében rá háruló feladatokból!

Mondjátok, hogy öregszem, hogy szentimentális vagyok. Lehet. Talán ideje lenne asszonyt is vennem magamhoz, hisz ahogy elnézem, az én generációm ezen a téren már megtette a kötelességét: az unokáikat lovagoltatom a térdemen, akik nem szűnnek meg nyaggatni, hogy meséljek nekik a sok messzi tájról és legendás vidékről, ahol megfordultam. Mert hisz bejártam én ennek a világnak (sőt, néhány másiknak is) majd’ minden szegletét, hogy csillapítsam a tudásszomjamat és összegyűjtsem az anyagot életem magnum opusához; és közben bizony adódtak izgalmas kalandjaim. Egyik-másik talán érdekelni is fog titeket, kivált a legifjabb nemzedéket.

Szóval gyertek ide mind, hadd öleljelek át benneteket! Igaz, hogy kicsit megtestesedtem, de még éppolyan virgonc vagyok, mint fiatalkoromban; ha gondoljátok, áthívhatjuk a szomszédokat, barátokat is, csapunk egy szerény mulatságot a visszatérésem örömére… És még valami: ha nem jelent gondot, mától az én szakácsom főz!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

A mi pontjaink: (5/5)

A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

24 komment

Címkék: benjamin anecdoticum

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr653111135

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Niccolo Carcosa 2011.07.30. 14:23:13

Jó látni és hallani Ben bácsi, hogy nem ülték meg a gyomrodat a hasszaszinok, meg az a praliné nevű új keletű édesség sem. Az mondják, olyan finom, mintha angyalok műve lenne, de ezt te tudod a legjobban megmondani.

További jó étvágyat neked!

Niccoló

Carcosa rovatok

Carcosa mentes rovatok

Utolsó hozzászólások

Állandó oldalak

Állandó oldalak

Partnereink

Szerepjáték

Fantasztikus irodalom

Címkék

Pontverseny

Archívum

Legtöbbet látogatott írások

Naptár

Belépés

Carcosa fórum

Immár elérhető a Carcosa fórum is! Regisztrálj most, és bepillantást nyerhetsz a setting hátterébe!

Kincseskamra - Letöltés

Arcképcsarnok

Keresés

Következő játékülések

Kép a legutóbbi játékokból

2011.07.30. 10:00

Publikáló: kriles

Címkék: benjamin anecdoticum

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek: