Ben bácsi meséi I.

2011.07.30. 10:00

Megjegyzés: A napokban újra felvettük a kapcsolatot egy régi játékostársunkkal, akit a munka- és lakhelyváltás viszontagságai szakítottak el tőlünk. Ez alkalomból mindjárt meg is örvendeztetett minket egy meghitt hangulatú irománnyal a karaktere nevében. Az alább következő monológot Benjamin Carcosa – azaz Ben bácsi – a kampány idővonalában akkor adta elő, amikor hosszas távollét után hazatért a Kicsi Szépség esküvőjére, hogy elérzékenyülve keblére ölelhesse rég látott ifjú rokonait…


Ben bácsi jóllakottan…

Ennyi év után újra itt, köztetek... Nem is gondoltátok volna, igaz? Amikor majd’ egy emberöltővel ezelőtt felfedeztem életem értelmét, még én sem hittem volna, mekkora utat kell bejárnom, hogy legalább részben beteljesítsem a sorsom és ráébredjek, ki és mi vagyok valójában.

Ti persze már nem emlékezhettek, milyen vézna, csökevényes kisgyerek voltam. Mindig is irigykedtem a rokonaimra, akiknek félelmetes erejük vagy hatalmuk volt. Nekem meg látszólag semmi… Még egy fikarcnyi jele sem, hogy valódi Carcosa vagyok, nem pedig holmi oldalági fatty, akit csak megtűr a család! Apám nem is gondolt velem, amikor az örökségről volt szó, csak anyám tartott számon, mint éhes szájat, amit mindennap be kellett tömni a testvéreimé mellett. Persze serdülőkoromig ez nem volt nagy művészet, hisz cingár kölökként kevéssel beértem…

Egészen addig a napig – tizenkettő, ha lehettem –, amikor először szöktem le egyedül egy kis mókázásra a megvetett szolganép, az urasági goblinok közé. A testvéreimmel korábban is gyakran gyötörtük ezeket a satnya kis varangyokat, akikkel még én is elbántam (persze ha lefogták őket nekem), de ezúttal be szerettem volna bizonyítani, hogy segítség nélkül is megállom a helyem. Végre valahol én is erősnek akartam magam érezni, arra vágytam, hogy hatalmasnak és félelmetesnek lássanak… eh, tudjátok, miről beszélek. Nos hát, hogy ne kerteljek sokat: bármire készültem (hisz magam sem voltam teljesen tisztában vele), nagyon nem sikerült a dolog.

Ragadozó helyett sajnálatos módon préda lettem, és a gyerekes csínytevés, miszerint megrugdosok vagy kibelezek pár vartyogó kis nyamvadékot, fordítva sült el. Ők kaptak el engem. Persze a családtól féltek, és noha levadásztak, letepertek és megkötöztek, megölni nem mertek, bármennyire szerettek volna. A sámánjuk hosszan veszekedett a törzs többi tagjával, míg meghozták a döntést: megölnek, de úgy, hogy balesetnek tűnjön.

Így hát lakomát készítettek. Lakomát, amelynek fő fogása ezúttal nem valami elhullott szarvas volt, hanem a számukra ínyencfalatnak számító, mifelénk honos jáspisgőte és gránitvarangy három napig szabad levegőn érlelt, majd raguvá főzött húsa. Természetesen került bele némi különleges fűszerszám is, pár száz kobaltlégy-lárva, ám ez csupán fokozta a fejedelmi fogás élvezeti értékét. Legalábbis számukra. Ilyet évente egyszer esznek, mindenki csak egy-egy falatot, a maradékot pedig a sámánjuk, hogy aztán napokig hol kómában motyogva, hol kínok között fetrengve, hol habzó szájjal hörögve adja elő a következő évre szóló jóslatokat…

Mondanom sem kell, a lakmározás előtt értésemre adták, hogy minden összetevő halálos méreg; aztán kajánul tömték tele tiltakozásra nyíló számat, és ha nem akartam megfulladni, nyelnem kellett. Ami utána következett, az kicsit zavarosnak tűnik. Pár nap múlva, mire kitisztult minden, még mindig ott voltam a kis vakarcsok között. A sámán meghajolt előttem, és könyörgött, hogy ne öljem meg őket, minden kívánságom teljesítik.

Megölni. Én. Őket. Mikor nemrég még gúzsba kötve hevertem, kényükre-kedvükre kiszolgáltatva. Mindazonáltal az első dolog, ami földerengett bennem, az volt, hogy rettenetesen éhes vagyok, így hát enni kértem. Ezek az ocsmány kis dögök meg elém hordtak mindent, ami az ő gyomrukkal emészthető volt, kifosztották a saját éléstárukat, csak hogy ennem adjanak.

Pár óra múlva vettem csak észre, mennyire belefeledkeztem az étkezésbe. Minden olyan új volt, minden olyan finom... Semmivel sem tudtam betelni. Szó szerint! Miután első éhem elvertem és végignéztem az elfogyasztott fogások után maradt edényhalmon, már kezdtem megérteni, hogy valami nincs rendjén. Elkaptam hát az egyik kis mocskot; fura módon a vézna kezem fogásától is úgy vinnyogott, mintha nyúznák. Én lepődtem meg a legjobban, hogy mikor kicsit megszorongattam, eltörtem a karját.

Szóval, miután újdonsült erőmtől megrészegedve eljátszadoztam vele, a kimúlása előtt még elcincogta, miért rémültek meg ennyire tőlem. Azt állította, hogy miután ettem a moslékukból, előbb haláltusában fetrengtem, majd azt hitték, végem is lett, olyan hirtelen hallgattam el. Mikor azonban a sámán jelezte nekik, hogy most már kioldozhatnak, megharaptam a harcost, aki fölém hajolt. Pontosabban szólva kettéharaptam, mint szelindek a csontot.


…és Ben bácsi éhesen

Amit ezután műveltem, elég ijesztő lehetett, legalábbis a kis mocsok szerint: állítólag a fél falu próbált megfékezni és végezte a gyomromban. És a legszörnyűbb az egészben, hogy közben végig eszméletlen voltam, ennek ellenére élvezettel csámcsogtam a húson, véren, beleken, csontokon, miegymáson.

Na, ezeket mesélte el nekem, mielőtt kitekertem a nyakát. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem értettem semmit. Rájuk förmedtem, hogy erről hallgassanak, különben visszajövök és mindőjüket felfalom, aztán siettem haza a kastélyba, ahol már ímmel-ámmal ugyan, de keresni kezdtek. Senki sem örült igazán, hogy megkerültem, nekem pedig jól is jött, hogy nem kell bonyodalmas magyarázkodásba bocsátkoznom.

Mivel a családnak nem voltam túlzottan fontos, nem szúrt szemet nekik, milyen szűkszavú és zárkózott lettem hirtelen. Naphosszat ki se mozdultam a szobámból, csak a könyvtárba, hátha valami porlepte fóliánsban megtalálom a nyitját, mi a fene történt velem. Ez sajnos nem következett be, hiába fáradoztam. Ellenben arra lettem figyelmes, hogy olvasás közben egyre többet majszolok és intem magamhoz a könyvtár szellemcselédeit egy újabb adag sültért vagy pástétomért. Étvágyam napról napra nőtt, és egy hét múlva már ott tartottam, hogy éjszakánként is többször fel kellett kelnem falatozni.

Magam is éreztem, hogy ez így nem mehet tovább: néhány álmatlan éjszaka után döntésre jutottam. Személyesen mentem le a főszakácshoz, hogy utasítsam: ezentúl nagyobb adagokat készítsen számomra. A vén Birou (nyugodjék lelke békében) csak a csenevész gyermeket látta bennem, és rám pirított, hogy bár fejlődő szervezet vagyok, ám a mértéktelen zabálástól nem leszek hipp-hopp nagyobb vagy erősebb, csak beteg. Először leordítottam a fejét, hogy merészel engem kioktatni; de aztán rájöttem, hogy ha most eljátszom az engedelmest, a bizalmába férkőzhetek és talán rajta keresztül sikerül kiderítenem, miféle furcsa változások mennek végbe bennem.

Így is lett. Bármennyire utáltam az öreget, ha ő nincs, alighanem elemészt a saját mohóságom. Tudtán kívül ő volt az, aki segített megzabolázni a bennem tomboló poklot, és rányitotta az érzékeimet arra a csodára, amit ti talán sosem fogtok kellőképpen értékelni: az ízek varázslatos világára.


Lehet így is…

Mire eltelt egy év, megtanultam uralkodni szenvedélyemen, mert immár nem magában az evés aktusában leltem örömömet, hanem az ínyemen szétáradó ízek kifinomult harmóniájában. Az öreg tapasztalt séf volt, sok éve szolgált már a kastélyban, jó néhány különlegesség volt a tarsolyában. Persze az én igényeim csakhamar kimerítették a tudományát, amit ma már az évek távlatából visszanézve elég szerénynek találok. Ráébredtem, hogy ha be akarom teljesíteni a sorsom, messzebbre kell tekintenem és nem szabad hagynom, hogy önnön lustaságom és adottnak vélt körülményeim korlátozzanak. Ezért meginvitáltam az öreg Birout, vacsorázzon velem a kis goblin korcsoknál.

Kétségtelen, hogy a család a maga ízléséhez képest egy nagy konyhaművészt veszített el.. De amit a sámán főzött Birouból, az valóságos megvilágosodást hozott számomra. Kicsit rágós volt az öreg, ez tény, de a galóca és aranypenész csodákat művelt vele. Kóstoljátok meg egyszer ezt a ragut: ígérem, soha többé nem fogjátok elfelejteni!

Mindent megtanultam hát, amit a vén Birou tudott, s tanoncidőmre az első mesterművemmel tettem föl a koronát. Ámde ott volt még a nagyvilág számtalan tája és konyhája: mind arra várt, hogy fölfedezzem! Előbb csak a szűkebb környéken tettem tanulmányutakat. A szüleim örültek, hogy nincs velem sok gond, így testben és tudásban gyarapodva egyre messzebbre kalandoztam otthonról. Nagykorúvá érésem után hónapokig, majd évekig voltam távol, hogy a nekem rendeltetett utat járjam.

Ahogy teltek az évek, egyre újabb szakácsokat vettem magam mellé, hogy készítsék el az általam megálmodott fogásokat. Közben rájöttem, hogy az emberi képesség véges, a legjobb szolga sem ismerhet minden receptet. Az én ízmemóriám azonban tökéletes, minden ételt fel tudok idézni magamban, akár évtizedek távlatából is. Megkíséreltem ezt a tudást mentálisan átültetni a szakácsaim elméjébe. Sajnos, bármilyen féltő óvatossággal jártam el, rendre megőrültek tőle: egyszerűen nem voltak képesek feldolgozni a számukra idegen élményeket. Ez sokáig nagy gondot okozott nekem.

Aztán egy szép napon, mikor hazalátogattam a régi kastélyba, merő nosztalgiából felkerestem az urasági goblinokat, hogy bekapjak náluk valami ínyencséget. Ekkor eszméltem rá, hogy az összes faj közül ezek az undok kis vakarcsok rendelkeznek a legsokoldalúbb és legkifinomultabb ízérzékeléssel; az agyuk pedig kellően primitív ahhoz, hogy azoktól az emlékektől se bomoljon meg, amelyeket más síkokon barangolva szereztem. A felismerést tett követte: intettem a goblinoknak, hogy fogják le a sámánjukat, és bemásoltam ez elméjébe fáradságos munkával összegyűjtött tudományomat.


…és lehet így is

Az elgondolásom nagyszerűen bevált! A kis nyomorult évekig főzött nekem, mielőtt elkopott volna a használatban. Később még két sámánt fogyasztottam el (az utód első feladata mindig elődjének ízléses elkészítése és feltálalása volt), míg ki nem fundáltam a módját, hogyan konzerváljam őket hosszabb távra. Miután ez a probléma megoldódott, még kevésbé kötődtem az otthonomhoz, és hagytam magam elcsábítani a távoli konyhák és ínyesműhelyek hívogató szirénhangjától. Bizonyára ennek köszönhetem az életemet, hiszen Domenech és Mordechai kuzinjaimhoz hasonlóan én sem tartózkodtam a régi kastélyban, amikor a romlásunkra összeszövetkezett gazemberek orvul lesújtottak ránk.

Furdal is a lelkiismeret, hogy ilyen sokáig távol maradtam tőletek, miközben az évek múlása a család rangidősei közé emelt; de értsétek meg, csak akkor lehetek igazi Carcosa, ha már tudom magamról, hogy ki vagyok, és megettem, amit meg kellett tennem. Így hát sok esztendő után megjött a ti Ben bácsikátok; és ha már itt van, ki is fogja venni a részét a család vezetésében rá háruló feladatokból!

Mondjátok, hogy öregszem, hogy szentimentális vagyok. Lehet. Talán ideje lenne asszonyt is vennem magamhoz, hisz ahogy elnézem, az én generációm ezen a téren már megtette a kötelességét: az unokáikat lovagoltatom a térdemen, akik nem szűnnek meg nyaggatni, hogy meséljek nekik a sok messzi tájról és legendás vidékről, ahol megfordultam. Mert hisz bejártam én ennek a világnak (sőt, néhány másiknak is) majd’ minden szegletét, hogy csillapítsam a tudásszomjamat és összegyűjtsem az anyagot életem magnum opusához; és közben bizony adódtak izgalmas kalandjaim. Egyik-másik talán érdekelni is fog titeket, kivált a legifjabb nemzedéket.

Szóval gyertek ide mind, hadd öleljelek át benneteket! Igaz, hogy kicsit megtestesedtem, de még éppolyan virgonc vagyok, mint fiatalkoromban; ha gondoljátok, áthívhatjuk a szomszédokat, barátokat is, csapunk egy szerény mulatságot a visszatérésem örömére… És még valami: ha nem jelent gondot, mától az én szakácsom főz!

 

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Publikáló: kriles

24 komment

Címkék: benjamin anecdoticum

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr573111135

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Niccolo Carcosa 2011.07.30. 14:23:13

Jó látni és hallani Ben bácsi, hogy nem ülték meg a gyomrodat a hasszaszinok, meg az a praliné nevű új keletű édesség sem. Az mondják, olyan finom, mintha angyalok műve lenne, de ezt te tudod a legjobban megmondani.

További jó étvágyat neked!

Niccoló

Evoryn Carcosa 2011.07.30. 18:56:49

Jaj, Niccolo drága,

én is szeretnék ilyen lojális üzeneteket kapni a normann ági Carcosáktól! Sajnos, nem sok példa volt még rá...

(Lehet, hogy azért, mert ők nem öletik meg magukat egyszerű küldetésekben, és szegény szenioruk utána nem kénytelen magyarázkodni a család rangidősei előtt.)

De ez természetesen csak amolyan ostoba női asszociáció, igazán nem kell komolyan venni, ha nem akarod!

Csókol szerető nénéd:
Evoryn Carcosa

Benjamin Carcosa 2011.07.30. 19:13:44

Evoryn, kedves aranyom!

A mai estém Eiboné, de semmi akadálya, hogy a holnapi a tiéd legyen! Tudod, ahogy a nótám is tartja: "több nőt, több bort!"

Viszont csókol szerető bácsikád:
Ben Carcosa

Niccolo Carcosa 2011.07.30. 19:27:13

Evoryn néni,

engelmeddel: nem haltam meg a küldetés során, különben nem beszélgetnénk; pusztán egy fizikai váz ment tönkre. Mérlegelésem szerint ez számomra több előnnyel járt, mint hátránnyal, a feladatunk teljesítését pedig előrébb mozdította.
A szeniorommal pedig a belátása szerint rendezem az ügyet, ha penitenciára szólít fel, fejet hajtok a döntése előtt.

Tisztelettel:
Niccoló

Vorvara Carcosa 2011.07.30. 19:37:41

Figyelj Niccoló,

ha neked attól lesz jobb, hogy a fizikai vázádat - vagy midet - ölik halomra, csak szól; én szívesen benne vagyok ezekben a készségfejlesztő dolgokban. Meg van is ilyen latin mondás, hogy ismétlés a tudás mamája, vagy ilyesmi, te biztos jobban tudod.

Cupp:
Vorvara

Benjamin Carcosa 2011.07.30. 19:39:43

Niccolo: Te meghaltál, pont. A szádat evésre használd, ne beszédre, különben sohasem fogsz magadhoz térni ebből a kellemetlen állapotból. A többi az én dolgom.

Rokoni szeretettel ölel:
a te Ben szerető bácsid

Esperanza Carcosa 2011.07.30. 19:46:05

A bölcs fiú enged atyja intésének; de a csúfoló semmi dorgálásnak helyt nem ád.

Példabeszédek 13.1.

Vorvara Carcosa 2011.07.30. 20:19:55

Hajjaj, értek én a szóból, csak a rákfenét bírom, a savat nem; meg eléggé féltem azt az egyetlen irhámat. El is húztam a fertőző hátsómat.

Vorvara Carcosa

Leonor Carcosa 2011.07.30. 20:41:55

@Vorvara Carcosa: Miért, rád pirított valaki, vagy mi a picsa van? Nehogy már az én falkám kölyke a haspókok hőbörgésére ugráljon! Te majd akkor sunyítsál, ha én vicsorítok rád, addig maradj a páston, ha már egyszer beleugattál, baszd meg! Anyád teljesen elrontott: majd én visszahúzlak a szláv bőrödbe.

Leonor Carcosa

Hellehild Carcosa 2011.07.30. 20:52:08

Nem mindenki lehet olyan félelmetes és rettenthetetlen, mint te, Leonor! Vannak olyanok - sajnos, még a te szűkebb családodban is -, akik rögtön bepisilnek, mihelyt Ben bácsi böffent egy hangosabbat. Kétségkívül igazad van: nevelés kérdése a dolog.

-HH

Vorvara Carcosa 2011.07.30. 20:57:08

Hellehild hercegnő, kincsem, virágom, én is ráfújok szívesen arra a piros kis pofidra, aztán meglátjuk, hogy belőled mi folyik ki utána.

Hellehild Carcosa 2011.07.30. 21:02:04

Hátha benedvesedek tőle? Tegyünk egy próbát, Vorvara: a nőket éppúgy szeretem, mint a férfiakat. Jaj, de miket is beszélek - te erről igazán nem sokat tudhatsz, szegénykém... Hány herceged élte túl eddig az első csókodat, hogy a lábad közé férkőzhessen?

-HH

Vorvara Carcosa 2011.07.30. 21:10:05

Azok nem puszikálós rizsporos rongyok voltak Hellehild babám, hanem kemény, szívós harcosok. Bezony ám, kemények voltak ott, ahol kellett; azt is tudták ám, hogy hogyan kerül a csődör az istállóba, ha érted mire gondolok.

Az a kis vérbaj és kankó meg szerintem megérte nekik.

Hellehild Carcosa 2011.07.30. 21:16:47

"...az a kis vérbaj és kankó..."

Milyen jó, hogy a család ilyen sokat profitált a keféléseidből!

-HH

Hellehild Carcosa 2011.07.30. 21:26:17

Na jó, én megyek, vár az ágyban az Alban nevű rizsporos rongy, aki profi módon puszikál, és egy ezred helvét talpast hozott a családnak. Kellemes éjszakát kívánok neked, Vorvara: remélem, tudsz választani a jobb és a bal kezed társasága között!

-HH

Vorvara Carcosa 2011.07.30. 21:31:45

Hát tudod kedveském, ez a mókás kis lábon elrohadás lehet ám profitáló is, ha a megfelelő vezért dönti le a lábáról. Arról meg mit tehetek, hogy a legény nem bírta a strapát?

De most olyan csinos daliám lesz, ez bírni fogja ám a kiképzést!

Leonor Carcosa 2011.07.30. 21:37:34

@Vorvara Carcosa: Akit én szereztem neked, baszd meg. Menj aludni, Vorvara, elég volt!

Vorvara Carcosa 2011.07.31. 19:17:11

Csernobog fekete tökére, az egész udvara itt ropja a fejemben! Ne haragudj Leonor néném, akkora marha voltam tegnap este, mint a mestergerenda. Valahogy megszédültem a pálinkától, nem tudom, hogy honnan hozta Rufio, de az biztos, hogy nem Vrozsnyó kifőzdéjéből. Pedig esküdözött nekem az a kötényes goblin a konyhában, hogy minőségi szesz, na mindegy.

Hallod-e Hellehild, nehogy már azon menjünk vérre, hogy ki a nagyobb… mesterasszony, veled meg aztán biztos nem fogom ebben összemérni magam. Na, ma este átugrok hozzád egy üveg vodkával – a sajátomból –, aztán kibékülősre ihatjuk magunkat.

Vorvara Carcosa

Hellehild Carcosa 2011.07.31. 23:59:22

Hogy ki a nagyobb kurva? Én. Mondd csak ki bátran, régi tisztes mesterség, nagy kultúrhagyománya van. Engem nem zavar, ha nevén nevezed a dolgokat, csak Ví szokott berzenkedni a minősítés ellen, egyébként joggal. Ő tényleg nem kurva, mert csak a maga örömére kefél, én meg a hasznot is nézem mellette.

Gyere nyugodtan, és hozd a fertőtlenítőszert is, majd szépen leöblítjük a vitát.

-HH

Vylhva Carcosa 2011.08.11. 19:15:53

Hellehild drága, Vorvara édesem, igyatok az én egészségemre is!
Hellehild, köszönöm, hogy megerősítetted néhány bizonytalan fejben az ÉN női hovatartozásomat – hiába mondtam, nekem nem nagyon hitték el páran. Rosszul ítélnek meg engemet; de hát ilyen az emberi természet: más szájából mindig hihetőbb a szó, ha menteni kell magunkat.
Azonban, ha megbocsátotok, én nem magasztalnék fel semelykőtöket sem a legjobb kurvának, mert sem a személyeteket, sem ezt, a szépen művelt mesterséget nem lehet egyetlen mérce fölé tenni! Ámde, ha már különbséget kell tennünk egymás kvalitása között, szerényen megjegyezném, én valóban, a szó igazi értelmében férfifaló vagyok.

Apropó, Furore kedves! Hogy tetszik az ajándékom?
Látod, én nem csupán jókívánságokkal láttalak el - ami az érzéki vágyaid csillapítását illeti.

Hellehild Carcosa 2011.08.14. 18:09:28

Ví, a férfifaló... Szőröstül-bőröstül, csontokkal együtt, még takarítani sem kell utánad! :D

-HH

Vorvara Carcosa 2011.08.14. 21:07:36

Ví, ez jó volt!
Hellehilddel meg úrinőkhöz méltóan megbeszéltük a problémát, elmeséltem neki, hogy a moróziai lófők gyomra miért szorul össze, amikor egy igric elkezdi dalolni a "Táncol már a fakó csikó" nótát, végül abban maradtunk, hogy a szűcs meg a varga nagyon hasonló hivatás, de mégsem ugyanaz.

Aztán Furore, Hellehild, te meg én igazán összeülhetnénk már valamikor egy italra. Fene tudja, hogy mikor látjuk egymást megint, ha vége van ennek a nagygyűlésnek.

Hellehild olyanokat mesélt nekem a paradysi udvarról, hallod, ezek azon mennek torokra, hogy kinek milyen csipke van a ruháján...
Aztán csak van neked is egy-két jó véres történet a tarsolyodban az Újvilágról.

Vorvara Carcosa

Vylhva Carcosa 2011.08.16. 14:54:37

Mit zagyváltok itt össze? Csak nem ittasan irkáltatok nekem?

Hellehild, kedvesem, bagoly azért nem vagyok!

Vorvara, tündérem, milyen szűcs, milyen varga? Remélem, ez nem valami rosszmájú célzás akar lenni!
Megbocsáss, de mostanság nem értem, sem a rímeket, sem az aforizmákat, sem a rébuszokat! Elszáll a fülem mellett mind - egy kaptafa.
Megkérlek, ezt a mondandódat fogalmazd meg úgy, hogy értsem is! Köszönöm!

Vorvara Carcosa 2011.08.16. 15:59:31

Jaj, na, elfelejtettem az átkot, beszél a tököm itt virágnyelven.

Valahogy így fest a dolog:
Hellehild hülyíti annak az Albannak a fejét, az meg úgy táncol, ahogy ő fütyül. Lesz egy ezred helvét zsoldosunk.

Én ha tábori kurvának álcázva bemegyek a katonák közé, akkor pár napon belül a fél sereg halott lesz, a másik fele meg éppen véreset fog pisálni.

Mindketten dugtunk egy jót, de Hellehild az ujja köré csavarta a fickókat, én meg kiírtottam őket. Mindkettő hasznos a családnak, csak máshogy.

Ennyiben maradtunk úgy nagy vonalakban.
süti beállítások módosítása