április 2024
Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas
<< <	Archív
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30

Saamiföld: Túl az emberen

2012.01.04. 10:00

Megjegyzés: Nibela korábban már írt nekünk a rénisten gyermekeiről. A mai cikkében arról olvashatunk, miféle különös szerzetekkel osztoznak a világon a saamik, és újra találkozunk néhány ismerős karakterrel is…

Saiwo – a világ a saamik talpa alatt

Tóföldet, azon belül Saamiföldet másféle népek is lakják, nem csak emberek. Az egyszerű lelkek örülnek, ha csak homályos rémtörténeteket hallanak róluk, melyek más törzsekkel, más siidákkal estek meg. Éjszakánként azért fohászkodnak, hogy ők maguk sose találkozzanak ilyesféle fajzatokkal. Míg ezt a siida asszonyai, gyermekei és pásztorkodó, vadászó férfiai megtehetik, a sámánok nem. Nekik kötelességük tisztában lenni vele, kik alakítják még a világmindenség egyensúlyát: kikkel kell szövetséget kötniük, s kiket kerüljenek még ők is messziről. A tét nem csupán személyes túlélésük, de gyakorta az egész siida fennmaradása is. Ahogy a civilizált világban is tartják, a törvények ismeretének hiánya nem ment fel a következmények alól: Saamiföld íratlan szabályaira ez még inkább igaz.

Apara – te játszanál vele?

Ha huncut, csilingelő gyermekkacaj hallatszik a bokrok közül és fehér ruhácska villan fel hol itt, hol ott, biztosra vehető, közel jár az apara. Hangjuk színtiszta igazság. Gyermekek ők, de holt gyermekek szellemei. Kedvelik a játékokat – bújócskát, kergetőzést –, és a különféle tréfákat sem vetik meg. Bájosak, ugye? Pedig ez áll tőlük a legtávolabb.

A látszat hatalmát ők is jól ismerik, ez válik bosszújuk eszközévé is. Erőszakos, csúf halált halt gyermekek ők. Nem kívánt csecsemők, akiket anyjuk kitett az erdőbe; kardélre hányt porontyok azokból időkből, amikor szilaj scaniai martalócok dúlták fel a vidéket. Emlékezetük messzebbre nyúlik a felnőttekénél. Halandó testük maradványai körül tűnnek fel, távolabb nem szokásuk merészkedni. Még eleven bennük elmúlásuk iszonyata, mohó irigységgel lesik a nyughelyüket keresztező élőket.

Matti egy szem fia is találkozott nemrégiben eggyel, és csak hidegvérének köszönhette, hogy nem lett belőle nagyobb baj. Egy apara kislány egy rénborjút akart elcsalni a csordából, de a fiú hangos hujjhujjal elkergette. Anyja, Lohtta sokkal hátborzongatóbb élményt tart számon, amit ebédfőzés közben meg is osztott a sátorban tartózkodókkal:

– Lánykoromban, nyáron a nővéremmel végigjártuk az erdei csapdáinkat. Csecsemősírást hallottunk. Nővérem aggódva tekintett körbe, honnét jöhet. Kis keresés után meg is találtuk a picit egy nagy kőre téve. Igen mérgesek lettünk, mert ilyet csak a szívtelen anyák tesznek, vagy az ajatarok, ha fiuk születik. Épp eldöntöttük, elvisszük magunkkal, amikor a semmiből egy ötéves forma kislány tűnt elő. Felkapta a kisbabát és befutott vele a sűrűbe. A baba igen sírt, rohantunk utána. Csak azért nem lett nagy bajunk, mert futás közben elestem, kificamodott a bokám, így nem mehettünk tovább. Visszafordultunk, erre a kislány a nyomunkba szegődött a babával. De miféle csecsemő volt az! Már nem sírt, hanem haragosan morgott! Egész teste szürkésfehéren világított, két szeme tejfehéren meredt ránk. Sose láttam még olyan gyűlöletet egy baba szemében. És a kislány is olyan vádlón nézett ránk, mintha mi tehettünk volna arról, ami velük történt.

A saamik tartanak az aparáktól, és jó okuk van rá. Ki játékukba beleszáll, életét teszi kockára. Kergetőzésbe hívó aparához csatlakozni öngyilkossággal ér fel. Közvetlenül kárt ugyan nem tehetnek senkiben, de addig csalják a balgát magukkal, míg szakadékban, ingoványban, vadállat ölelésében elveszejthetik. Kacajuk akkor elhal, közel húzódnak az áldozathoz, hadd lehessenek tanúi halálának. Az élők kimúlása számukra élvezet és öröm.

A Noaidákon múlik, hogy békétlen aparák ne zaklassák a siidát. Ők ismerik azokat a szertartásokat, melyekkel távol tarthatók. Favtna is hallott egyről Galla halálos ágyánál, tudja már, mire való a Noaida-övön lógó hófehér gally. Ha azzal kétszer a homlokára üt, hófehérre színeződik ott minden növény, ahol az apara teteme nyugszik. Ott van az átjáró az élők meg a túlvilág, a Manala között. Bölcsebb aparák kerülik a lelepleződést, mert a Noaida képes ezeket a kis kapukat betapasztani, s így az aparákat elűzni.

Átjáró az élők és a holtak világa között

Még mindig jobb aparával találkozni, mint uldával. Rájuk bizony – és sok más hasonló teremtményre is – igaz a mondás, hogy az élők rosszabbak a halottaknál.

Minden országnak megvannak a maga legendái a földmély lakóiról, hiszen ezek a lények sokfelé honosak, számos fajtájuk zaklatja az embereket. A saamik is ismerik őket. Otthonuk a föld alatti Saiwo, és gyakran gyűlik meg velük a bajuk.

– Gyermekkoromban három egymást követő nyáron azért kellett tábort bontanunk, mert éppen az ő otthonuk fölött vertünk tanyát – mesélte Matti. – Hullottak a rének, mint a legyek, mire kiderült, hogy ők küldték ránk a rosszat. Galla apja elment velük tárgyalni. Képzeljétek, még nekik állt följebb! Panaszkodtak ránk, hogy hullik a fejükre a rénszar meg a húgyeső!

Efféle utazásokra vállalkozni korántsem veszélytelen vállalkozás. A lenti világ dögletes az ember számára, és ha nem tartja be nehezen követhető szabályait, könnyen előfordulhat, hogy sohasem tér vissza. Ezért szokták többnyire a Noaidákra bízni az ilyenfajta alkukat. Galla özvegye, Nasti úgy emlékezett, apósa óva intett mindenkit az uldákkal való találkozástól. Vellamónak bemutatott áldozat nélkül még ők sem indulnak ilyen küldetésre. Hallomásból úgy tudta, az idegen országok uldái sokkal komiszabbak, még a pofájuk is másmilyen; örülhetnek a saamik, hogy Saiwo lakói nemigen érdeklődnek irántuk. Sok kellemetlenségtől kímélik így meg magukat, még akkor is, ha az uldák gyereksarcot követelnek tőlük.

Bevett szokás, hogy az uldák csecsemőket emelnek el, s a saját kölyküket teszik helyettük a pólyába. Lohtta el sem tudta képzelni, miféle sors várhat odalenn a kis ártatlan porontyokra. Ő különösen gyűlölte őket. Tisztán emlékezett rá, született neki egy fiúöccse, aki helyett egy sápadt, vizenyős képű picit leltek három nap múlva. Nem is élt pár napnál többet, szülei nagy bánatára. Anyja soha többet nem szült fiút.

Ulda – a földmély lakója

Az uldákkal még csak-csak zöldágra lehet vergődni, ha másképpen nem, hát elköltözik a siida a fejük fölül, de a kadnihák még náluk is rosszabbak. A legalattomosabb, legaljasabb tündeszerzetek, akiket hátán hord az anyaföld. Úgy beszélik, ha megpillantod őket, már késő.

Többnyire pirosba öltözött, szemrevaló fehérnépként bódítanak. Lepleik alatt a testüket kígyómintás tetoválás borítja. A saamik hite szerint a kígyókő hasznos talizmán ellenük: megszorongatja a festett kígyókat a kadniha testén, aki ezt nem szenvedheti, és odébbáll.

A férfinép sosincs tőlük biztonságban: ha halászni járnak szép, csöndes tavakra, ahol körbejár az áramlás, netalán egy sziget is van középütt, akkor ajánlatos más zugot keresniük. Az ilyen helyen tanyáznak a kadnihák, és a saját otthonukban erősebbek, mint másutt, a kígyókő itt mit sem ér ellenük.

Kígyókő – védelem a kadniha ellen

Favtna egyebet is tudni vélt róluk, és ezzel nem volt egyedül:

– Egész lényük látszat csupán. A sammakko, vagy ahogy a ruszok, jugriaiak mondják, a békakirály atyafiságával cimborálnak. A szövetség jele az a sok kígyójel a testükön. Biztosra veszem, hogy azért ilyen erős a mérgük, mert a sammakkóktól szerzik. Talán ők maguk azok a nagy, irdatlan nőstények, akik parancsolnak nekik, csak néha emberibb alakot öltenek, hogy elragadják a férfiak magját és elvegyítsék a maguk vérével. Tavaly a téli szálláson találkoztam egy másik siida Noaidájával, aki úgy véli, az ilyen nászból született korcsokat a kadnihák eladják az uldáknak. Nuomi Torem a tudója, mihez kezdenek velük! Pár ostoba meg azt tartja róluk, holmi sápkóros tündeszerzetek, akik víz alatti palotákban élnek A fémtől ugyan irtóznak, ám kötve hiszem, hogy jó vége lehet, ha ezüst ékszerekkel megbéklyózzák és erőszakkal feleségül veszik őket! Egyrészt a rokonságuk bosszút fog állni a nőrablásért; másrészt kíváncsi vagyok, mit szól majd hozzá a férj, ha egy fogsor vigyorog vissza rá az asszony lába közül! – nevetett kárörvendően.

Kadniha – veszedelmes férfifaló

A kadnihák az okai annak, hogy a saamik félnek az ajataroktól. Kedvelt szokásuk asszonyszemély bőrébe bújni és ekképpen lépre csalni a vágytól ittasultakat. Nem egyszer derült ki már, hogy egy ajatar nem ember volt, hanem magát annak álcázó kadniha, aki így környékezte meg a férfiakat. Ravasz, alakváltó népség, igencsak kihasználják a halandók szükségét. Ismerik a termékenység titkát, de nagy árat kell fizetnie annak, aki tőlük remél segedelmet; és a Noaidák gyanítják, ez csak tudományuk egyik oldala…

Attannak megvolt a maga kialakult véleménye az ajatarokról, nem sokat adott a róluk terjengő riogatásokra.

– Felesleges a ringyó Tellervóhoz fohászkodni, hogy kímélje meg az életünket! Az efféle széplányok unatkozó tóföldiek, vagy sveák, esetleg norskok! Tavasztól őszig fehér lepelben, virágkoszorúban futkosnak az erdőben, s azt lesik, melyik férfival hentereghetnek! Közben persze nagy hűhót csapnak, mennyire tisztelik a szellemeket, hogy az ostobák féljenek tőlük. Én viszont átlátok rajtuk! Nem többek erdei szajháknál, akik nem érik be a férjükkel! Üzekednek fűvel-fával! Annyi szégyent hoznak családjukra, hogy nem is értem, mért viselik el őket! Ki tudja, kinek a kölykét pottyantják ki az ölükből, aztán ha olyan a kedvük, kiteszik a vadonba meghalni! Meg is érdemlik, ha a kereszt nagyhangú papjai összefogdossák őket és boszorkányság vádjával megsütögetik a talpukat!

Ajatar – vadleány az erdőből

Ezzel sikerült kivívnia Favtna ellenszenvét. Mindenki várta, mikor pattan fel a sámánnő, hogy képen vágja, ő azonban csak sandán mosolygott.

– Úgy, Attan, szidd csak az ajatarokat! Szúrja a szemed, hogy köpnek a férfiak törvényeire és a maguk íze szerint élnek nyaranta. Tudják jól, pinájuk hatalom és joguk van élni vele; mi több, élvezni, amit ölükbe helyezett Eanan földanyánk.

– Te már csak tudod, hogyan kell leköpni az ősi hagyományokat – mérte végig Attan Favtnát lekicsinylően. – Míg a Noaidák botjukkal bírják le a szellemeket, te majd lukadba dugod őket?

A sámánnő hátrébb dőlt, Attant fürkészte.

– Vitatod Galla döntését? Ki akarsz hívni, jóslátó? Egy szavadba kerül. Akkor meglátjuk, kinek a pártján állnak a szellemek.

– Óvatosan ezzel, Favtna! – lépett közbe Matti, ki tanúja volt a beszélgetésnek. – Még nem erősítetted meg szövetségedet a sildékkel. Hiába hívtad ide a szellemréneket, ennél többre lesz szükséged.

Favtna nem örült Matti közbeszólásának; magától is tudta, milyen kötelezettségei lettek új Noaidaként. Nem volt elegendő a maga képére átalakítani Galla régi sámánköntösét; áldozatokkal tartozott a szellemeknek, hogy őt is ugyanúgy – vagy jobban – támogassák, mint az elődjét.

A sok veszedelmes tündeszerzet mellett legalább a sildéktől nem kell félnie senkinek. Köd és pára a birodalmuk, abból állnak ők maguk is. Aki őket keresi, a magas ég felhői felé fordul. Átjárásuk van a saami mennybe, Iami Aimóba. Segítik, esetenként védelmezik is az embert, akár az egész siidát is, ha a sámán lepaktál velük. Igen ám, de ahhoz fehér rénszarvast kell áldozni, s fehér rénje csak a kadniháknak van…

Ha egyezséget kötnek velük, a sildék képesek megszállni az önként ajánlkozó embereket, és szélként kergetik a betegség szellemeit. Állítólag nem csak a fém tudja megölni a kadnihát, hanem az is, ha sildét idéznek bele.

Sildék – fenn a mennyben, felhők mélyén

Nem minden túlvilági lény használ cselt és káprázatot; vannak, akik sokkal kézzelfoghatóbb módszerekkel élnek, és ha valakinek helyén van a szíve, bolondját járathatja velük. Ilyenek a stallók. Óriások ők, két-három fejjel magasodnak a legszálasabb scaniai rablók fölé, de az eszük rövid. Karizmaik akkorák, mint egy felnőtt férfi combja, botorság birokra kelni velük. Megjelenésük durva, vad, szúrós kanszaguk megelőzi őket. Átlátszó, üvegszerű kardot hordanak, és ha akadályozzák őket, szemrebbenés nélkül használják is. A testi erőt tisztelik, a mágiát lenézik, pedig ők maguk hol vannak, hol nincsenek.

– Néha élők, néha nem. Hol hús-vér lények, mint te vagy én, hol szellemek, akár az aparák – súgta Galla Favtnának. – Ha élők, senki ember nem parancsol nekik, csak vezérük kürtjére hallgatnak; ha szellemek, akkor egy fekete Noaida uralja mindet. Kívánom, olyannal sose találkozz! Földi bika szarvával űz bűbájosságot, azzal köti meg a stallót szellem képében.

Egy titkos, kőoszlopokkal határolt völgyből rajzanak ki időről időre, amit a maguk kemény nyelvén Valhöllnek hívnak. Közeledtüket kutyafalka jelzi, de ezek sem termetre, sem természetre nem rendes ebek.

Míg a kadnihának a férfiak a zsákmányai, a stallo nőkre vadászik. No nem azért, hogy nyársra húzva felfalja őket – pedig az a hír járja, azért van kevés stallo nő, azaz njanna, mert éppen ezt művelik velük –, hanem hogy asszonyává tegye.

– Össze kéne ereszteni ezt a két szörnybandát, csapjanak orgiát közösen!– horkant fel Favtna, amikor először hallott a stallókról meg a kadnihákról.

Milyen kár, hogy ez a kétfajta népség ki nem állhatja egymást, s amikor csak tehetik, bőszen ritkítják a másik sorait!

Stallo – erős, de nem túl okos

Megjegyzés: Saiwo a lappoknál valóban a földmély hona, míg Manala a túlvilág, Iami Aimo pedig a menny. Az uldákat föld alatti manókként tartják számon, akik kicserélik az embergyerekeket a sajátjukkal. A kadniha saiwo-neidah néven is ismeretes, mint piros ruhás szirén, őt felruháztam néhány további képességgel, amit eredetileg az ajatarnak tulajdonítottak (gonosz erdei boszorkány, aki fel tudja ölteni a bőrére tetovált kígyók alakját; eredetileg nem mérgez, hanem betegséget terjeszt). A sildék az emberekhez semlegesen viszonyuló szellemek, míg Stallo gyakori gyerekriogató óriás a mesékben. Alakja a viking portyák korában keletkezett, általában úgy is néz ki, mint egy jókora, marcona viking. A fekete sámán létezése és Stallóval való kapcsolata valós hagyomány.

A vagina dentata a férfiak rémálma. Ősi mítoszból táplálkozik a fogakkal rendelkező, péniszt leharapó vagina képzete, amivel most megajándékoztam a kadnihákat.

Lapp istenségek is felbukkantak a szövegben. Eanan a földanya, Nuomi Torem az égisten – Numi Tórem néven számos régi vallásban szerepel főistenként –, Vellamo a vizek olykor hidegszívű istennője, Tellervo pedig az erdő tündérúrnője.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

A mi pontjaink: (5/5)

A ti pontjaitok: (4,3/5)

Publikáló: kriles

34 komment

Címkék: háttéranyag bestiárium

A bejegyzés trackback címe:

https://carcosa.blog.hu/api/trackback/id/tr933515706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2012.01.04. 14:56:11

Nagyon jó ez a cikk, gratulálok! :D
Ej, némely dialógust még tovább is olvastam volna, átállhatnál a novellára egész nyugodtan. :D
A vagina dentata-hoz kapcsolódóan kis irodalomtörténeti csemege: Freud volt az első, aki megfogalmazta egyik művészeti írásában (A kísérteties), hogy a kasztrációtól való félelem az „uncanny” azaz a rémisztő, a kísérteties egyik legnagyobb forrása, és szépen visszavezette az ókori görögökig, azaz Medúzáig. A kasztrálás ideáját továbbgondolva kifejtette, hogy ezalatt bizony mélyebb értelmet is találhatunk, azaz például a gonosz szem/tekintet (the evil eye; ismét lehet Medúzára asszociálni) képes „kasztrálni”, azaz valamilyen formában ártani, egészséget tönkretenni, esetleg halálba kergetni. Itt már közelít az elgondolás a lélekrablás miatt érzett terrorhoz is, ez is a folklórból táplálkozik, a rontó, ártó mágiához kapcsolt hiedelmekből. (Gondoljátok csak el, hogy például a magyarban mennyi szavunk, mondásunk, babonás praktikánk őrzi a csúf szervtől, a szemtől való félelmet, például: szemmel verés, levetkőztet a szemével, a veséjébe lát stb.) E. A. Poe-nak is van egy nagyszerű története (The Tell-Tale Heart), amelyben a kísérteties és a horror éppen erre építenek: a csúf szemre (no meg az idegesítően dobogó szívre, ami az őrületbe kergeti a főszereplőt). Ha már Poe, akkor mindenképpen meg kell említeni egy másik történetét, a Berenice-t, ez aztán iskolapéldája a vagina dentata-tól való félelem megjelenítésének.
Ó, Vera, nagyon jók a képek is! A vadlány képe nem a Boszorkánykörből van? Lehet sok szempontból nem a legtökéletesebb Zsigmond Dezső filmje, de nekem az egyik nagy nagy kedvencem, na jó, én mondjuk elfogult is vagyok az erdélyi témákkal kapcsolatban, hehe!

Carcosa rovatok

Carcosa mentes rovatok

Utolsó hozzászólások

Állandó oldalak

Állandó oldalak

Partnereink

Szerepjáték

Fantasztikus irodalom

Címkék

Pontverseny

Archívum

Legtöbbet látogatott írások

Naptár

Belépés

Carcosa fórum

Immár elérhető a Carcosa fórum is! Regisztrálj most, és bepillantást nyerhetsz a setting hátterébe!

Kincseskamra - Letöltés

Arcképcsarnok

Keresés

Következő játékülések

Kép a legutóbbi játékokból

2012.01.04. 10:00

Publikáló: kriles

Címkék: háttéranyag bestiárium

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

B_Bori · http://hetedhetorszag.blogspot.com/ 2012.01.04. 14:56:11

elGabor · http://doom-doom-doom.tumblr.com/ 2012.05.21. 17:05:50

Piere de La Croix (törölt) 2013.09.03. 13:22:45

Piere de La Croix (törölt) 2013.12.03. 14:35:28

Piere de La Croix (törölt) 2014.12.26. 18:12:20