A Dromdal család
2010.06.12. 11:00
Megjegyzés: A Carcosák nem légüres térben lebegnek, koruk társadalmának élő-lüktető szövedéke veszi körül őket, mely számtalan kibontakozási lehetőséget kínál számukra, ám egyben határt is szab féktelen becsvágyuknak. A saját szintjükön ezt a közeget azok az arisztokrata családok alkotják, amelyek hozzájuk hasonlóan ősi múltra tekinthetnek vissza, s történetük az évszázadok során összefonódott a Carcosa-házéval. Ezek a famíliák nem szükségképpen barátai vagy ellenségei a Carcosáknak; a kampány alakulásától függ, milyen viszonyt alakítanak ki velük. Elsőnek közülük a Dromdal családot vesszük górcső alá. (Áttekintésünk, szemben A Carcosák normann ága című írással, nincs aktualizálva – vagyis a kampányunk kezdetén fennálló helyzetet tükrözi.)
A Dromdal-kastély a múltról álmodik
(Hangulatzenéért kattinst ide.)
A Dromdalok kelta eredetűek, távoli őseik a pogány erini királyok pecérei és falkamesterei voltak. Manapság, a kifinomult udvari kultúra korában sokan hajlamosak lefitymálni az ilyen felmenőket; a Dromdalok azonban sohasem tagadták meg őket, s ma is büszkén hangoztatják, milyen megbecsült helyet foglaltak el uraik háznépében. Állítólag az ő kezük alól került ki Mac Datho leinsteri király nevezetes vörös kutyája, amely miatt vérviszály tört ki Ulster és Connacht között; valamint az a még híresebb példány, amelyet a hős Setanta ütött agyon, s mivel a jószág pótolhatatlan volt, kárpótlásul neki magának kellett elszegődnie csordásebként a gazdájához.
Mindez persze csak legenda; az azonban már bizonyos, hogy amikor az európai lovagi kultúra első nagy felvirágzását éli az albioni Arthur Pendragon király idején, a Dromdalok őseit ott találjuk az ő cameloti udvarában, továbbra is falkamesteri címmel, ám immár vitathatatlanul előkelő, birtokos nemesurakként. A kontinensre – egészen pontosan Armorikába – a Kerekasztal egyik lovagja, Sir Marrok szolgálatában kerültek, aki Bisclavret grófja volt, és hír szerint vérfarkasokból tartott fenn vadászfalkát. A bisclavreti falkamesterek családjából vett feleséget az az Eudes nevű frank fegyvernök, aki Nagy Károly korában Roland armorikai herceg vazallusa volt, s a roncesvallesi vereség után ő hozta haza hűbérura legendás kardja, a Durandal törött darabjait. Hű szolgálatai jutalmául a császár személyesen ütötte lovaggá, s feljogosította rá, hogy ő és leszármazottai a kard nevét viseljék. Kelta nyelven – amely a mai napig második anyanyelve Eudes utódainak – a „Durandal” idővel „Dromdal”-ra torzult; jelentése és eredete azonban nem merült feledésbe, aranybetűkkel van a családi krónikába följegyezve.
A rákövetkező évszázadokban a Dromdalok – akiknek a csatorna túlpartján is voltak birtokaik – főként albioni kelta családokból házasodtak, s hűségesen szolgálták Armorika uralkodóhercegeit, az utolsó független frank tartományi dinasztiát. A falkamesteri rangot végig megőrizték, de minden alkalmat megragadtak, hogy más téren is kitüntessék magukat. Cormac Dromdal a nagy keresztes hadjáratban az elsők közt hágott az ostromlott Jeruzsálem falára; Amorgin Dromdal, Az oroszlánbőrös lovag és a Tavaszváró szonettek szerzője korának legünnepeltebb trubadúrköltője volt; Fergus Dromdalt a bouvines-i csatában csupán egy hajszál választotta el tőle, hogy foglyul ejtse Ottó germán császárt.
A Dromdal-ház aranykora
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Az armorikai örökösödési háborúban a Dromdalok az albioni pártra álltak, magukkal vonva népes rokonságukat is, amelyben olyan jeles lovagok forgatták a kardot, mint Enguerrand Mondragon vagy Hugues Carcosa, a Mészáros. A háborút eldöntő harmincak csatájában a harminc albioni bajnok közé Angus Dromdalt is beválogatták. Ő volt az, aki odakiáltott a frank csapat sebesült vezetőjének, amikor az a harc hevében szomjúságára panaszkodott: „Idd a véred, Beaumanoir, az majd szomjad oltja!” A sértéstől feldühödvén Beaumanoir lovag olyan csapást mért Angusra, hogy annak beszakadt a sisakja és nyomban visszaadta lelkét a Teremtőjének – egyikeként ama kilenc albioni bajnoknak, akiket a győzedelmes frankok holtan hagytak hátra a páston.
A frank király nem bánt kesztyűs kézzel árulónak tekintett alattvalóival Armorikában, a harminc bajnoknak és családjuknak azonban lovagiasan amnesztiát biztosított, így a Dromdalok csillagzata nem áldozott le a tartomány Frankhonba olvadásával. Albioni birtokaikat ugyan elveszítették, s társadalmi kötődéseik is meglazultak, úgyhogy ettől fogva inkább a frank főnemesség köréből házasodtak; ám ekkor adták először tanújelét egy jellegzetes új vonásuknak, mely idővel ugyanolyan családi ismérvükké vált, mint a remek harci- és vadászebek tenyésztése. Angus özvegye, Mathilde Prisius-Dromdal ugyanis alapítványt hozott létre az armorikai háborúban árvaságra jutott nemesifjak támogatására, melynek tevékenységét később jelentősen kiszélesítette. A széles körű jótékonykodás azóta is jellemző a Dromdalokra, mindenütt igyekeznek felkarolni a szükséget szenvedőket, gyakran erejükön felül áldozva a keresztényi emberbarátság oltárán. Ma már számba venni is bajos lenne, hány ispotályt, lazarettet, fogolyszabadító fundust, tanintézményt, szegény- és árvaházat pénzelnek országszerte.
A család adakozó szelleme, fájdalom, nem párosult hasonló mérvű üzleti érzékkel; a Dromdalok anyagi helyzete az utóbbi időben megrendült, dacára bőséges birtokaiknak és gazdagon jövedelmező ebtenyészeteiknek. A másik csapást III. Raoul király új társadalompolitikája mérte rájuk, amelynek fő sugalmazója Armando DiVega bíboros, a Vörös Eminenciás. Eszerint a központi hatalmat a nagy nemesi házaknak a fővárosba csábításával kell erősíteni, hogy gyökereiktől elszakítva az uralkodó által osztogatott hivataloktól és kegydíjaktól váljanak függővé. Boniface Dromdal az elsők közé tartozott, aki engedett a csábításnak, mely az udvari fővadászmesteri címben és a hozzá tartozó busás évjáradékban testesült meg; ámbátor döntéséhez az is hozzájárulhatott, hogy hitvese – Constance d’Herminville – édesnővére volt Perseus DiVega feleségének.
Armando DiVega, a Vörös Eminenciás
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Boniface mindössze három évig viselte a hangzatos címet, aztán nyoma veszett egy afrikai vadászexpedíción, melyet azzal a céllal indított, hogy befogjon egy elefántpárt a királyi vadaskert számára – Damien fia pedig nem örökölhette meg a hivatalát, mert épp ekkoriban érték tetten egy brutális gyilkosságon. Hajszálon múlt csupán, hogy nem került hóhérkézre, ám a fegyencteleptől előkelő származása sem tudta megmenteni. A fővadászmesteri évjáradék elvesztése a tönk szélére juttatta a famíliát, melynek irányítását Boniface hajlott korú édesanyja, Auraluna Mondragon-Dromdal vette át. Ő menyében, az özvegy Constance-ban látta a család szerencsétlenségének kovácsát, aki hamarosan szintén eltűnt, a budoárjában hagyott búcsúlevél tanúsága szerint egy szászországi zárdában. Egyetlen unokalányát az agg mátriárka kénytelen volt egy felkapaszkodott talján borkereskedőhöz férjhez adni, ami messze a legbotrányosabb mésalliance a Dromdalok évszázados történetében; ám ez is csak ideig-óráig javított a helyzeten, mivel a talján pénzesládák sem feneketlenek, nem bírják elnyelni a tengernyi adósságot.
A dicső múltú család jelenleg – kegyvesztetten, hivatal nélkül, betáblázott birtokokkal, férfisarjak híján – a szakadék szélén egyensúlyoz; és az egyetlen hajszál, ami visszatartja a csúfos és végérvényes bukástól, egy kilencvenhárom éves öregasszony elszántsága és vasakarata.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.