.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Hajótörés Darkoveren
2010.10.13. 10:00
.JPG)
Ha a belső kronológiát tekintjük, a Hajótörés Darkoveren a Darkover-ciklus nyitókötete – a helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A sorozat felépítése tudniillik meglehetősen bonyolult, külön tanulmányt lehetne róla írni (aminthogy írtak is). Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a története Marion Zimmer Bradley egész életét végigkísérte, középiskolás korától a halálos ágyáig. Bár a szerző mindig hangsúlyozta, hogy a Darkover-regények nem függenek egymástól, mindegyik élvezhető önmagában is, összességükben mégiscsak egy szerteágazó roman fleuve-öt alkotnak, és ebben a kontextusban célszerű értelmezni őket.
A korai Darkover-történetek fókuszában a földi és a darkoveri kultúra konfliktusa áll: innen táplálkozik a cselekmény dinamikája. Bradleynek ehhez természetesen egy kiforrott és virágjában lévő civilizációra volt szüksége; az eredet kérdését másodlagosnak vélte, és nem sok értelmét látta, hogy a bolygó régmúltjáról írjon, a földi birodalommal való kapcsolatfelvétel előtt. Ez az felfogása csak később, fokozatosan módosult, párhuzamosan azzal a változással, ahogy a sorozat jellege lassan eltolódott a SF-től a fantasy felé. A Hajótörés Darkoveren – amely a ciklus hetedik köteteként jelent meg 1972-ben, tíz évvel az első után – fordulópontot képez e folyamatban: a korábbi könyvek inkább SF-nek minősülnek, a későbbiek pedig fantasynek.
A regény lényegében csillagközi robinzonád. Egy földi telepeshajó kényszerleszállást végez egy zord és barátságtalan, de lakhatónak tűnő bolygón; a túlélők újjászervezik magukat, földerítik a környezetüket, kapcsolatba lépnek az őshonos bennszülöttekkel; majd sorra megbirkóznak a felmerülő nehézségekkel, és a készen kapott körülményekhez alkalmazkodva kialakítják az új életükhöz szükséges kereteket. A történetben eddig nincs semmi formabontó: tisztes múltra visszatekintő irodalmi mintát követ. Az érdekesség nem az egyes cselekményelemekben rejlik, hanem a szerző ideológiai attitűdjében.
A SF azért tudta könnyűszerrel adaptálni a robinzonádot, mert közös az eszmei tartalmuk: a racionálisan gondolkodó, pragmatikus ember győzelme a természet fölött. A klasszikus SF-robinzonádok arról szólnak, hogy a katasztrófa túlélői fölmérik maguk körül az idegen környezetet, majd a helyi erőforrások és a rendelkezésükre álló technológia összehangolt, tervszerű kihasználásával kiszabadulnak szorult helyzetükből, és visszatérnek a csillagok közé. Hogy ennek az alapsémának hányféle izgalmas variációja van, arra magyar nyelven is számos példát hozhatunk, Stanisław Lem Édenétől kezdve a Barry B. Longyear által jegyzett Kedves ellenségemen keresztül Zsoldos Péter művéig, A feladatig.
Bradley azonban gyökeresen szakít ezzel a hagyománnyal. Nála a természet győzi le az embert, a szellemszélben megnyilvánuló irracionalitás a tudományos-technikai civilizációt. A hajótöröttek közössége alkalmazkodik és életben marad – de csak azon az áron, hogy feladja modern erkölcseit, magas szintű technológiáját, és visszasüllyed a barbarizmusba. Irányadó hősalakjuk nem a régi értékekért kilátástalan harcot folytató Leicester kapitány, hanem az őrültnek hitt Lovat doktornő, aki nem keres magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, inkább átengedi magát a szerelmi eksztázisnak a titokzatos, tündérszerű idegennel. A regény végén a kapitány is rádöbben, hogy küzdelme hiábavaló, és ő maga semmisíti meg a számítógépes adatbázist, amely a fölemelkedést biztosíthatná az eljövendő generációk számára. Nehéz lenne olyan történetet kitalálni, amely ennél sarkalatosabban és programszerűbben mondana ellent a klasszikus SF eszmeiségének.
.JPG)
Ami a sorozatban betöltött funkcióját illeti, a könyv a technofób darkoveri kultúra genezisét beszéli el – szerkezeti értelemben véve tehát prekvel, utólag írt háttér a többi kötethez. A tizenötödik fejezetben, egy skót telepescsoport hagyományőrző összejövetelén, az egyik rezonőr karaktert kísérteties, prekognitív vízió szállja meg az utódaikra váró jövőről:
Camilla meglepve tapasztalta magában az irigység nyilait, ahogy beléptek a gyertyákkal és fáklyákkal fényesen kivilágított terembe. A lányok színpompás, skótmintás szoknyában és vállkendőben, a férfiak szoknyában, karddal és a vállukra terített és csattal összefogott gyapjúkendőkben díszelegtek. Sok fényes vörös hajú volt közöttük. Színes hagyomány. Ők továbbadják, a mieink meg eltűnnek. Ó, a fenébe is, hát miféle hagyományok azok? Az Űrhajózási Akadémia évenkénti parádéja? Az övék legalább illik ehhez az idegen világhoz.
Két férfi, Moray és a magas, vörös hajú Alastair, kardtáncot lejtett: a duda hangjára fürgén szökdeltek át a fényes pengéken. Camillának hirtelen különös látomása támadt csillogó kardokról, de ez nem játék volt, hanem halálosan komoly... aztán elillant a látomás, és ő is csatlakozott a táncosokat tapssal jutalmazókhoz.
Ahogy a fenti idézetben is, a narratívát gyakran egyfajta álomszerűség színezi át, mintha elmosódna a határvonal jelen és jövő, valóság és képzelet között, s a szereplők gondolat- és érzelemvilága átszivárogna a környezetükbe. És lényegében tényleg erről van szó: a szellemszél befolyása, miközben feloldja gátlásaikat és lerombolja a racionális énjüket, egyúttal felébreszti bennük a mélyen szunnyadó érzékfölötti erőket. Többé nem akarnak civilizált ember módjára erőszakot tenni Darkoveren; megtanulják olyannak elfogadni, amilyen, és rányílik a szemük a szépségére.
A regény valóban megáll önmagában, mégis érdemes a többi Darkover-történettel összevetve olvasni, mert az embernek közben olyan érzése támad, mintha egy kaleidoszkóp tarka forgataga hirtelen perspektivikus mozaikká kristályosodna. Fény derül például a minduntalan fontos szerepet játszó mátrixkövek eredetére; de új megvilágításba kerül Hastur és Cassilda mitikus násza is, amelyből a nagy nemesi házak kvázi-mágikus laran-képességeiket levezetik. Egyes telepesek nevének összecsengése a darkoveri uralkodócsaládokéval homályba vesző leszármazásvonalakat sejtet; a hányatott sorsú Valentine atyát pedig, aki megrázó lelki válságban veszti el, majd szerzi vissza hitét, szentként tisztelt vallásalapító képében látjuk viszont.
A kapcsolatok e hajszálfinom hálójában jelzésértékű, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó neve nem marad fenn, sőt – a szerző még a prekvelben sem említi. Darkover történelme a telepesek hajótörésével kezdődik; földi gyökereik nem fakadtak meg az idegen talajban. Bradley túl jó író ahhoz, hogy valamiféle utópisztikus idillnek fesse le a darkoveri kultúrát – ám a földivel való összevetésben egy percig sem rejti véka alá, melyik oldalt tünteti ki a rokonszenvével.
Bár a Hajótörés Darkoveren, kissé egyszerűsített címmel, magyarul is megjelent, mégis azt tanácsoljuk, hogy aki teheti, olvassa eredetiben. A magyar változatot fellapozva ugyanis már a második bekezdésben egy olyan bődületes félrefordítás vág orrba minket, hogy a szemünk is könnybe lábad tőle – és a helyzet a továbbiakban sem javul. A szöveg hemzseg a tételes, szótárilag kimutatható hibáktól, és ami ennél is rosszabb, elkeserítő fantáziátlansággal vasalja laposra Marion Zimmer Bradley elégikus szépségű, helyenként látomásos prózáját. (Amin őszintén szólva meglátszik – de a legkevésbé sem hátrányára! –, hogy életének abban a szakaszában írta, amikor szívesen hódolt az LSD örömeinek.) Az átültetést F. Nagy Piroska végezte el, aki a Kuczka-korszakban az egyik leggyakrabban foglalkoztatott hazai SF-fordító volt. Kár, hogy messze nem a legjobb.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
