.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Viharkirálynő!
2010.10.30. 10:00
.JPG)
A Darkover-ciklus második kötete évszázadokkal az első után játszódik. A földi telepesek utódai rég elfeledték, honnan származnak, és sikeresen alkalmazkodtak új otthonuk ökológiai adottságaihoz. A bolygó éghajlata ijesztően szélsőséges – hóviharok váltakoznak pusztító erdőtüzekkel, özönvízszerű áradások tikkasztó aszályokkal –, természeti erőforrásai pedig fölöttébb szűkösek, különösen ami a fémeket és a fosszilis üzemanyagokat illeti. Ilyen körülmények között nem alakulhat ki a földi mintát követő tudományos-technikai civilizáció: a darkoveri kultúra anyagi alapját a mátrixkristályok segítségével fölerősített érzékfölötti képességek biztosítják – összefoglaló néven a laran. Valamicske laranja szinte mindenkinek van, ám a legmarkánsabban azokban a családokban jelentkezik, akik Cassilda és az isteni Hastur nászára vezetik vissza az eredetüket (vagyis az idegen lényekkel való vérkeveredésre). Ők Darkover tudósai és technikusai, egyszersmind a földbirtokos arisztokraták, mindkét minőségükben örökletes uralkodó elit. Mivel a civilizáció fennmaradása a szó legszorosabb értelmében az ő személyes képességeiktől függ, szigorú eugenikai program szerint élnek, amely a laran különféle változatainak megőrzését és továbbfejlesztését célozza. Ebben az ökofeudális rendszerben a forradalomnak a puszta gondolata is agyrém: az örökletes kiváltságok és kötelezettségek felszámolása az egész társadalom összeomlását és fizikai megsemmisülését vonná maga után.
A könyv cselekményének fókuszában két ifjú nemesi sarj áll, akik rendkívül ritka és hatalmas larannal bírnak: az egyikük folyamatosan látja maga körül az időben szerteágazó alternatív jövőket, a másik pedig – a címszereplő – képes befolyásolni a bolygó elektromos mezejét. A különleges adomány azonban nem teszi őket szuperemberré, éppen ellenkezőleg: elviselhetetlen súllyal nehezedik rájuk. Minél erősebb valakinek a laranja, annál nagyobbak a kötelességei a család, a helyi közösség, végső soron az egész darkoveri társadalom iránt; és annál kevesebb a mozgástere, ha személyes érzelmei konfliktusba kerülnek a tőle elvárt magatartással. A történet arról szól, hogyan birkózik a két hős ezzel a teherrel; hogyan igyekeznek menekülni, kibúvókat keresni, kompromisszumokat kötni. Egyikük megbékél a sorsával, s bár nem dédelget uralkodói ambíciókat, a Hastur-dinasztia fejévé emelkedik; a másik hiába szeretne beilleszkedni, nem állja ki a próbát és tragikus véget ér.
Eddig minden adott is volna egy remek olvasmányélményhez; sajnos azonban Bradley elkövet egy kapitális hibát, amikor a didaktikus feminista felhangok belekeverésével erőszakot tesz a háttérvilág belső logikáján. Egyetlen tudományos alapokon nyugvó genetikai program sem engedheti meg magának, hogy ne kezelje egyenrangúként a két nemet – márpedig a darkoveriek tökéletesen tisztában vannak az örökléstan elméletével és gyakorlatával. Túl kevés laran-használó van a bolygójukon, hogy ötven százalékukat a kiszolgáltatott szülőgép szerepére kárhoztassák. És valóban, a regényben lépten-nyomon azt látjuk, hogy az uralkodócsaládok nőtagjai együtt dolgoznak és harcolnak a férfiakkal, a mátrixtechnológia központjaiként funkcionáló tornyokban éppúgy, mint az ostromlott várakban és a csatamezőkön. A nemi szerepük persze értelemszerűen más, de semmi jel nem utal arra, hogy emiatt bármiféle módon jogfosztottak lennének (ahogyan, teszem azt, az athéni demokráciában). Egyszerűen érthetetlen, hogy miért bizonygatja nekünk folyton a szerző, milyen zsarnoki elnyomás alatt szenvednek szegények. Talán mert előre eltervezett házasságokba kényszerítik őket, a megkérdezésük nélkül? Ez tény és való; csakhogy a házassághoz két fél kell, és a vőlegény véleménye éppúgy nem érdekel senkit, mint a menyasszonyé. A tenyészprogram kérlelhetetlen logikája ütközik itt az egyéni vágyakkal, mindkét nemet egyformán sújtva.
Bradley erre az ellentétre építi föl a regény érzelmi dinamikáját, jobbára igen ügyesen; kár, hogy néha elragadja a propagandisztikus hév, és kizökken a saját kontextusából. Ilyenkor hosszas feminista fejtegetésekkel boldogít minket, vagy kiselőadást tart a szabad szerelem örömeiről, vagy valami másfajta módon rugaszkodik el Darkover általa teremtett realitásaitól. Példának okáért:
– Van Hastur-vér a családodban?
– Fogalmam sincs, damisela – felelte Donal mereven, s a többiek úgy hallották a sértődöttségét, mintha fennszóval mondta volna ki: Mi vagyok én, tenyészcsődör, hogy a vérvonalamról ítéljenek meg?
Szeretném én látni azt az arisztokratát, aki sértve érzi magát, mikor arról érdeklődnek tőle, hogy isteni származék-e.
.JPG)
A másik probléma a könyvvel, hogy a pozitívnak szánt férfiszereplők – tisztesség ne essék szólván – egytől egyig töketlenek. Teljesen passzívan viselkednek, sodródnak az eseményekkel, menekülnek a felelősség elől, és lubickolnak az önsajnálatban. Érdemi cselekvésre kizárólag akkor szánják el magukat, amikor már sarokba vannak szorítva és nincs más választásuk, ez pedig – lássuk be – nem kifejezetten szimpatikus vonás. Én például bármennyire igyekeztem, képtelen voltam olvasás közben azonosulni Allart Hasturral; annyira szánalmas alaknak találtam, hogy eleinte ingerelt, később meg már mulattam rajta kínomban. Nem mintha a regényben nem lennének döntésképes férfiak, csak éppen ezek mind negatív figurák; és abban a pillanatban, amikor egy férfiszereplő a határozottság legcsekélyebb jelét mutatja, a szerző tüstént elkezdi őt sötétebb színekkel ecsetelni. Az egyoldalúság annál is bántóbb, mivel a nőalakok ábrázolásában Bradley teljes jellemfestői tehetségét kibontakoztatja: Dorylis, Cassandra és Renata a várakozással ellentétben nem feminista karikatúrák, hanem három teljesen különböző, de komplex és gazdagon árnyalt személyiség, ki-ki a maga hibáival és erényeivel; ők valóban élnek a mű lapjain, és cseppet sem esik nehezünkre rokonszenvezni velük.
A Viharkirálynő! csak a belső kronológia szerint a második darabja a sorozatnak; ténylegesen ez volt a tizenkettedik Darkover-regény, 1978-ban. Bradley ekkor már elég nagy név volt ahhoz, hogy függetlenítse magát a kiadói elvárásoktól és a saját szája íze szerint írjon. Irodalmi célkitűzése nyilvánvaló: klasszikus, jó értelemben vett melodrámát akart alkotni, vagyis tragikus szerelmi történetet társadalmilag kötött közegben. Férfiszemmel nézve úgy ítélem, felerészben sikerrel járt. A hölgyolvasók bizonyára kedvezőbb arányt szavaznának meg neki.
Ha a ciklus egészét szemléljük, a Viharkirálynő! a középső alkotói periódusba tartozik, amikor a Darkover-széria – hála piaci sikerének – már fölszabadult a zsánerkényszer nyomása alól, de még nem sodródott el abba az excentrikus irányba, amely némileg elidegenítette tőle régi olvasótáborát. Most ingoványos talajra értem; megpróbálok szőrmentén fogalmazni.
Marion Zimmer Bradleyről tudnivaló, hogy biszexuális volt. A hatvanas években, SF-szerzői tevékenysége mellett, leszbikus románcok írásából tartotta el magát, különféle álneveken; később is meghökkentően széles körű toleranciát tanúsított a szexualitás alternatív formái iránt. (A második férjét – aki Görög szerelem címmel írt pamfletet – elítélték egy kiskorú fiúgyermek megrontásáért; börtönben halt meg.) A Bilitisz Leányai nevű szervezet tagjaként sokáig aktív szerepet játszott a radikalizálódó feminista mozgalomban.
A hetvenes évek második felétől, ahogy növekvő renoméja biztosította számára a szerzői autonómiát, nézetei szép lassan átszínezték írói munkásságát. Könyveiben, köztük a Darkover-regényekben, egyre töményebb adagokban tálalta föl olvasóinak a harcos feminizmust, már-már a gyomorrontásig. Ezzel párhuzamosan mind egzotikusabb területekre kalandozott a nemiség ábrázolásában, különféle hetero-, homo-, bi- és transzszexuális variációkkal, amiket a fantázia nyújtotta lehetőségekkel is megtetézett (semlegesneműek, androgünök, hermafroditák, idegen és mesterséges lények). Félreértések elkerülése végett, mindezt finom tollal és ízlésesen tette, de…
Én nem tartom magamat prűdnek, és mi sem áll távolabb tőlem, semhogy elvitassam a jogot a különféle szexuális szubkultúráktól a saját irodalom kialakítására. Csak éppen az ilyesmi engem nem túlzottan érdekel, és ha a fantasyben találkozok vele, egy bizonyos határon túl kifejezetten irritál. Nem kezdek polemizálni vele, csak leteszem és nem olvasom. Sajnos, a nyolcvanas években Marion Zimmer Bradley nálam elérte ezt a határt.
A Viharkirálynő! még a korábbi korszakából való. Ajánlom olvasásra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
