Rémisztő, de élettel teli
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Amikor a Carcosák először látogattak Khunt erdejébe, a szükség hajtotta őket: egy eltűnt rokonuk nyomait kutatták. A Kicsi Szépség kiszabadítására szervezett expedíció egyik tagjára azonban nem várt hatást tett a hatalmas, érintetlen rengeteg. Humungus, a Kertész otthon érezte magát az ősöreg fák lombjainak sötét boltozata alatt: a Carcosa kastély mesterséges vadasparkja után végre igazi termőtalajba mélyeszthette gyökérzetét.

Társai nem osztoztak hirtelen támadt lelkesedésében. Többségük közömbös maradt az erdő iránt, ám William például meg sem kísérelte leplezni élénk undorát. Eibont csupán annyiban érdekli Khunt, hogy a világokat elválasztó falak itt vékonyabbak a szokásosnál; mivel azonban az őshonos tündefajzatok, minden szeszélyességük és ostobaságuk dacára, az idézőmágiától igencsak ódzkodnak, a Kapuőr elfogadhatónak ítéli a kockázatot és nem szentel kiemelt figyelmet a térségnek.

Leonor alighanem szintén remekül érezné magát Khuntban, az ő hazája azonban, amelynek felszabadításáért konok harcot folytat a tatár hódítókkal, a messzi rusz vadon: innen támogatja öccse birtokfoglalását, egyelőre csak testvéri jókívánságokkal, ám szükség esetén tevőleges segítséggel is. Aldimar pedig a falvakat és városokat éppúgy vadászterületének tekinti, mint a háborítatlan természetet; ő semmilyen helyhez nem kötődik, lételeme a folyamatos portyázás. Ezért inkább gyakori látogatója az erdőnek, mint lakója

Evoryn Khuntba költözése első pillantásra meglepőnek tűnhet, igazából azonban kézenfekvő fejlemény. Talán ő a legsokoldalúbb és a legtürelmesebb valamennyi Carcosa közül, s a külvilágban három sikeres házasság után már nincs hová emelkednie. Az új tartomány vezetését eszében sincs elvitatni ifjú rokonától, de a másodhegedűs szerepét sem kívánja sokáig játszani mellette. Az erdő elég nagy mindkettejüknek, csak a kínálkozó alkalmat kell kivárni; és ehhez a Fekete Özvegy kitűnően ért…

Ami a Kertészt illeti, ő mindig idegenkedett a zsúfolt városoktól, az udvari intrikáktól meg az affektáló nemesi társaságtól: itt, a zord vadonban végre új otthonra lelt, ahol gyökeret verhet és megvalósíthatja álmait. Persze Humungus valóban uralkodni akar, nem csupán tessék-lássék betelepedni az erdőbe, aztán fel-alá garázdálkodni benne, ahogy a néhai Fekete Banda tette. Ehhez pedig töviről hegyire ismernie kell a tartományát, kezdve mindjárt az alattvalóival.

Már az első felderítőutakból kitűnt, hogy a Kertészt nem csalták meg rejtett érzékei: a területen, amelyet uralma alá vont, a növényi életformák a dominánsak. A két közeli királysághoz képest itt kevés tündérszerzet él, elszórt és szervezetlen közösségekben. Különös régió ez, a roppant erejű gyökérzet és a fojtogató indák hazája: a tápláléklánc csúcsán nem a hús-vér lények állnak.

A legszámosabb és legszaporább népség hamar hírt adott magáról. Keresni sem kellett az apró, térdig érő kéregrágókat, akik csapatostul rajzották körül a szállásterületükre merészkedő húslényeket, hátha alkalmuk nyílik mérgező csípésükkel leteríteni őket, hogy kiszívhassák a vérüket. Az is gyorsan kiderült, hogy nincs túl sok eszük. Életüket a táplálkozás és az egymás közti civakodás tölti ki – no meg a kiadós, napokig tartó alvás, miután eltöltekeztek áldozataik vérével. Fürge és kíváncsi szerzetek, ám egyben alattomosak és megbízhatatlanok; annyian vannak mint bolha a kutyabundában. Humungus jelenlétére áhítattal reagáltak, főleg miután megpróbálták megkóstolni, ő pedig egy tucatot elpusztított közülük. Hallgatnak a szavára, de a figyelmük kurta; amint magukra hagyja őket, már szét is szélednek valami harapnivalót keresni.

A kíváncsi kéregrágó
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A tartomány legfontosabb lakói a zöldek, akik az emberi civilizáció térhódítása elől húzódtak vissza a Khunthoz hasonló rosszhírű rengetegek mélyére. Jóllehet százával élnek azon a területen, amely a Carcosák érkezéséig a Fekete Banda ellenőrzése alá tartozott, a megboldogult rablók észre sem vették őket. A zöldeket ugyanis rendkívül nehéz megkülönböztetni a fáktól, noha egyébként kifejezetten értelmes lények, fejlett anyagi kultúrával rendelkeznek és persze képesek a helyváltoztatásra – két lábon vagy négyen, ahogy épp alkalmatosabb. Alkatukból adódóan mesterei az álcázásnak, s ezt a képességüket – mint a későbbiekben kiderült – találékonyan használják az erdőn kívül, nyílt terepen is.

Humungus látogatását már várták és igen tisztelettudóan fogadták. Elmesélték neki népük történetét, és hogy ők csupán nyugalomra vágynak: szeretnének ment maradni a furcsa és bizarr külvilági húslények zaklatásától. Ha egy uralkodó ezt garantálná számukra, szívesen a védelme alá helyeznék magukat, mert félelmetes erejük dacára békés természetűek, irtóznak az erőszaktól. Bölcseik bűverejű ajándékokat nyújtottak át a Kertésznek, és segítettek neki a tartomány megismerésében. Megmutatták, mely fákkal lehet a legjobban elbeszélgetni, és melyek éheznek húsra és vérre csillapíthatatlanul.

A zöldek nem kedvelik az idegeneket
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A syndathil igen ritka gombafaj, csak a tündérvidéken nő, kedvező viszonyok közt akár embernagyságúra is. Skarlátvörös kalapjából egyedülálló festékanyag nyerhető ki; az ezzel színezett szövetek ára a katháji selymekével vetekszik. Humungus több syndathil-mezőt is talált a birtokán, s a család javaslatára bejárta őket, hogy fölmérje értéküket és hasznosíthatóságukat.

Sajnos, a gombatelepeknek már volt gazdájuk: a syndathil-tündérek, avagy közkeletű nevükön a piroskák. Ezek a bakarasznyi, széllelbélelt kis teremtések szimbiózisban élnek a gombákkal. Bennük laknak, belőlük táplálkoznak, még a használati tárgyaikat is ebből az alapanyagból készítik. Az évezredes syndathil-étrend hatására aztán a szervezetük egyre inkább növényi jelleget öltött. Szárnyuk elcsökevényesedett, bőrük megzöldült, szemük feketére, hajuk tűzvörösre színeződött. A gombamezőkön kívül életképtelenek; ha erőszakkal máshová viszik őket, elsorvadnak és elpusztulnak.

Ami az életmódjukat illeti, a munka fogalmát nem ismerik, helyette kifejezetten idegesítő haszontalanságokkal foglalkoznak – például fogócskáznak és körtáncokat lejtenek, vagy vékony hangon kornyikálnak és lustán heverésznek. Ám ennek a léhaságnak hamar vége szakadt, amikor az alkonytündérek országából megérkezett Blickfang, a derék rőtsipkás, Volontur király ajánlólevelével felszerelve. Humungusnak nem kellett megbánnia, hogy a szolgálatába fogadta: a serény Blickfang tüstént jól szervezett munkatáborokba terelte a semmirekellő bandát, kedvezményezett kápók felügyelete alatt, hogy egész napos robot formájában hálálják meg a Carcosák jóságát és a syndathilból kitermelt értékes festékkel adózzanak nekik.

Piroska tele hassal
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Gyakoribb, de nehezebben kiismerhető népségnek bizonyult a legvénebb tölgyek ágain ücsörgő tölgymanók nemzetsége. Ezek a nagy orrú, cserzett bőrű, torzonborz törpék köpködéssel és pipázgatással töltik az idejüket tölgyfájuk lombjai között, bár a jelesebb születés- és névnapokon gyakran gyűlnek össze mulatozni. A modoruk ugyanolyan nyers és parasztos, mint a megjelenésük. Aki a fájuk közelébe téved, hamar célpontjává válik a gorombaságuknak. Áldozatukat válogatott sértésekkel és egetverően tahó beszólásokkal ingerlik, aztán kámforrá válnak és pukkadozva nézik végig a rejtekhelyükről, hogyan keresgéli őket mindenfelé az idegtől remegő szerencsétlen.

Szabadidejükben ínycsiklandó süteményeket készítenek, amelyek varázserővel bírnak: a hatásukat nem lehet előre kiszámítani, de általában igen kellemetlen. A tölgymanók kedvenc szórakozása süteménnyel kínálni a gyanútlan utazókat, majd jót röhögni az eredményen. Mikor a Kertész fölkereste őket, vita nélkül elfogadták a fennhatóságát, és felajánlották neki, hogy az adójukat süteményben fogják leróni.

Jó nap ez egy kis mókára!
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Nyíltan ugyan nem ismerték el, de Humungus azt gyanítja, hogy a tölgymanók lehetnek a rejtőzködő driádok férjei. A nyomok arra vallanak, hogy sok driád él az erdőben, de egyelőre még nem mutatkoznak, mert rendkívül visszahúzódó természetűek és tartanak az új tartományúrtól. A tölgymanók azt tanácsolták a Kertésznek, ügyet se vessen rájuk: „finnyás kis orrfintorgató némberek, nem kell velük foglalkozni, úgyis csak egy dologra jók…”

Éjszaka lépdel csendben,
Szökken a vén a sötétben.
Nincs szíve, mely megdobban,
Látom az árnyban, ott van!
(Tündemondóka az Erdő Uráról)
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.