.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Gonosznak lenni jó...
2011.01.22. 10:00
Megjegyzés: Tovább tallózunk a boldog emlékezetű Fanfárba szánt írásaim archívumában. Az alább következő cikk, témájából és gondolatmenetéből kifolyólag, akár előtanulmánynak is beillik a Carcosa-kampányhoz.
.JPG)
A magamfajta szerepjátékos őslények, akiknek a D&D szóról nem a d20 jut eszébe, jól emlékeznek még a rendszer második kiadására, mely – tisztesség ne essék szólván – dedósnak tekintette őket. A szerepjátékot a nyolcvanas évek végén érték az első támadások protestáns fundamentalista körök részéről, amire a piacvezető cég – népszerű csúfnevén a T$R – füle-farka behúzásával, képmutató szemforgatással és a kisebb kiadók (pl. Chaosium) elleni támadásokkal reagált. Ennek az egész pályás defetizmusnak a részét képezte, hogy az AD&D második kiadásából (ami játéktechnikailag amúgy roppant pozitív változásokat hozott) kidobták a félorkokat és az orgyilkosokat, a démonokat és az ördögöket, valamint a mágikus segédábrákat és egy sor szaftos, nagymúltú varázslatot (1). Mindezt megtetézték a folyamatosan habzó lelkifröccsel, miszerint gonosz karakterrel játszani csúnya dolog, gonosz partival meg aztán kész perverzió, különben sincs benne semmi élvezet, úgyhogy ne is tessék vele próbálkozni, punktum. Ez az üzletpolitika, egy párját ritkítóan hipokrita Erkölcskódexszel megtámogatva, aztán átszivárgott a hivatalos rendezvények programjába és az első számítógépes RPG-kbe, egyebekben azonban különösebb eredményt nem tudott felmutatni. A keresztény erkölcscsőszök ördögűző buzgalmát nem lankasztotta, hiszen ők eleve nem olvasták a sátánizmus előszobájának kikiáltott szerepjátékokat; a vásárlóközönség egy jelentős hányadát viszont alaposan kiábrándította, ráadásul piaci űrt hozott létre, amire jó érzékkel csapott le a Mayfair Games a maga remekbe készült Demons kiadványcsaládjával (2).
(1) Cacodemon, Spiritwrack, Dolor, Torment, Ensnarement és Binding, hogy csak az illusztrisabbakat említsem.
(2) Ennek a kiadónak egy ősrégi liszensz értelmében, amit a TSR nagyon szeretett volna visszaszívni, jogában állt nemhivatalos AD&D-anyagokat publikálni a logók és a bejegyzett védjegyek használata nélkül.
.JPG)
Lássuk be őszintén: rosszfiúkkal és rosszlányokkal játszani nagyszerű mulatság. Ezzel persze a játékosok is tisztában voltak, így hát hanyagul eleresztették a fülük mellett a kiadó dörgedelmes intéseit. Miközben a TSR-stáb bősz purifikátori hévvel takarította ki a Forgotten Realms-szettingből az orgyilkosokat, a játékosok körében továbbra is megmaradtak az egyik legnépszerűbb karakterosztálynak, ahogy azt a korabeli netes felmérések tanúsítják. És a hivatalos segédanyagok hiánya sem rendítette meg őket; kiadói támogatás híján összeütötték önerőből, majd megosztották egymással. Így született például a Complete Netbook of Demons and Their Relatives, a Complete Guide to Poisons, a Great Book of Undead, az Ancient Tome of Dark Magic, a rendkívül igényes Complete Netbook of Witches & Warlocks, vagy mind közül a legambiciózusabb munka, a Tome of the Damned, amelyből annak idején kétrészes ízelítőt nyújtottam a Rúna magazinban, válogatott szemelvényes fordításokkal.
.JPG)
A TSR következő kapitális ballépése, a netes műhelyek ellen indított támadás után a helyzet előbb a végletekig mérgedt (3), majd az indulatok szép lassan elnyugodtak. (Ebben persze jelentékeny része volt a teljes anyagi összeomlásnak és az ezt követő tulajdonosváltásnak, amely az üzletpolitika átgondolását vonta maga után és a feledés homályába süllyesztette az ominózus Erkölcskódexet.) Jóllehet ájtatos szentbeszédekkel körülbástyázva, ám mégiscsak napvilágot látott a kitűnő Complete Book of Necromancers; a démonok és ördögök pedig, bár megszelídítve és átnevezve, de sorra visszaszivárogtak az új Planescape-szettingbe, amit egyébként – nem kevesedmagammal – a valaha publikált legjobb (A)D&D-háttérvilágnak tartok. Az igazi katarzis mindazonáltal elmaradt; a régi „fíling” hívei, javarészt szerepjátékos veteránok, nem véletlenül tűzték zászlajukra a Mi a franc az a baatezu? jelmondatot (4).
(3) Ez a történet is megérne egyszer egy áttekintést, ahogy a TSR, elképesztő szűklátókörűséggel értelmezve a szerzői jogokat, egy tekintélyes számú és teljesen jószándékú játékosréteg elidegenítésével úgyszólván a saját lába alól rántotta ki a szőnyeget.
(4) Baatezunak az ördögöket keresztelték át a Planescape-ben, erőtlen próbálkozásként a hobbi berkein kívülről érkező támadások elhárítására; ugyanígy lettek a démonokból tanar’rik, a daimónokból -loth képzővel nevesített fantázialények, de még a démodandokból is gehrelethek. Osztom azoknak a nézetét, akik idétlennek és hangulatrombolónak tartják ezt a fajta kényszeredett átnevezősdit.
.JPG)
A harmadik kiadással és a nyílt játékliszensszel ezen a téren is korszakváltás következett be: a régi tabuk ledőltek, ma már senki sem akarja a fejünkbe verni, hogyan játszhatunk és hogyan nem, miután lepengettük a pénzt az alapkönyvekért. Egy neuralgikus pont azért maradt, a 3e ugyanis megtartotta a jellemrendszert, vagyis objektíven létező minőségnek tekinti az olyan erkölcsi kategóriákat, mint a „jó” és a „gonosz”. Talán soha egyetlen probléma sem váltott ki szerepjátékos berkekben olyan végeérhetetlen vitákat, mint a jellemek értelmezése, és nem ok nélkül. A gondolkodó lények puszta nyereségvágyból való legyilkolását például a szabályok gonosznak minősítik, ami – lássuk be – elég életszerű felfogás. Csak az a baj vele, hogy ebben az esetben a hagyományos partik elsöprő többsége mehet a Kaotikus Gonosz retyóba, ugyanis lényegében ebben merül ki az egész tevékenységük. Ráadásul még csak nem is feltétlenül a játékosok hibájából: az úgynevezett „hősies” vagy „kalandozói” viselkedést ugyanis pontosan ugyanazok a szabályok kényszerítik rájuk, amelyek más helyütt emelkedett moralizálásba bocsátkoznak (5). Finoman szólva is frappáns továbbá, ahogy a D&D faji alapon minősít jónak vagy gonosznak komplett kultúrákat és civilizációkat; a valóságban ezt nem erkölcsi rendnek, hanem rasszizmusnak hívják. A „gonosz” egzakt definíciója, ha mélyebben belemegyünk, óhatatlanul komoly bonyodalmakat kavar, és a merev jellemrendszer tisztázás helyett csak még zavarosabbá teszi a helyzetet. Nem véletlen, hogy a komplexebb d20-as játékvariánsok mind kihajítják és rugalmasabb megoldást keresnek helyette.
(5) A jelenséget szellemes nosztalgiával parodizálja a Knights of the Dinner Table című képregénysorozat, amely hosszú pályafutása során az összes jelentősebb RPG-magazint végigjárta 1990 óta, a Shadistól a Dragonön át a Rifterig, s a Kenzer & Company jóvoltából immár gyűjteményes kiadásban is olvasható.
.JPG)
Ha azonban a magvas morális kérdések magaslatából leereszkedünk a mezítlábas játék síkjára, azt fogjuk látni, hogy a gonosz népszerűsége a játékosok között töretlen. Huszonkét éve mesélek (A)D&D-t, s kampányaimban ezalatt összesen egyetlenegy lovag fordult elő, szemben a tizen-egynéhány orgyilkossal, akik közül ketten – Yamael és Kucsum, a Mocsok – John Caldwell jóvoltából a hazai fantasy-irodalomba is bevonultak. A kurrens játékaimban ugyan már nem használok jellemet, de a Ravenloft-csapatom jó iramban halad a szörnyeteggé válás felé, a Scarred Lands-karakterek pedig eleve azok. Erősen valószínűtlennek tartom, hogy tapasztalataimmal egyedül állnék a mesélők között.
Gonoszkodni persze az alapkönyvek nyersanyagából is lehet, kivált ha az ember dús képzelőerővel van megáldva hozzá; még érdekesebb azonban, ha a kiadó tematikus kiegészítőkkel siet a segítségünkre. A TSR-korszakban ez teljesen elképzelhetetlen volt, a kereslet azonban előbb-utóbb megszüli a kínálatot. A gonosz partik ma már forráskönyvek széles repertoárjából csemegézhetnek, a reprezentatív hivatalos kiadványoktól a félprofi szerepjátékos műhelyek termékein keresztül a neten publikált rajongói kompendiumokig. Cikkem illusztrációs anyagát, már csupán a kedvcsinálás végett is, ezek címlapjai közül válogattam.
.JPG)
Megjegyzés: Ha már a múltkor egy kommentár erejéig megemlékeztünk a nyugalomba vonult Scarred Lands-partiról, méltányos ugyanígy eljárni a Ravenloft-csapattal is, akik szintén mindannyian a Carcosa-kampányban folytatták pályafutásukat. A mesélő ezúton tiszteleg Arabesque (Furore Carcosa), Marie de la Court (Azár Anahid), Louis Bourse (Aldimar Carcosa), Louis de Boucourt (William Carcosa), Predrag Oren Csekov (Névtelen Carcosa) és Dmitar Jaksics doktor (Eibon Carcosa) előtt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ungurján Carcosa 2011.01.23. 00:20:54
kriles 2011.01.23. 20:40:48
Kutyik az tényleg kemény volt... Na de kacskéje, meg a tejecske!
:D
Thirlen 2011.01.24. 15:56:57
A cikkhez kapcsolódóan: A "The Complete Book of Necromancers"-t és a "Secret College of Necromancy" kb. 90%-át bátran ajánlom bárkinek, engem nekromancia témában eddig ez a két könyv tudott leginkább meggyőzni hangulatával.
Humungus Carcosa 2011.01.24. 21:29:59
Ellenben a gonosz csapat megfoszt az izgalmak és kalandok egy tekintélyes részétől, amit nehéz pótolni. Nagyon sokszor halottam a "Veszélyben vannak? Oszt' akkor mi van?" mondatot vagy annak variánsait, amikor drámai részhez érkezett a mese.
Horrort vagy félelmetes jeleneteket nem lehet gonoszoknak mesélni mert a "Na itt egy kolega!" felszólalással azonnal lerombolják a hangulatot.
Ehhez más eszközök kellenek. És aki a hollywood-i filmekből meríti az ihletet, az nagyon válogassa meg mit néz, mert a klasszikus meseszövés nem lesz hasznára.
Jó példa a gonosz karakterek sakkbantartására a Carcosa setting, ahol a család egyfajta maffia-jellegű szervezetbe tömörödve kényszerből és érdekből egyaránt összetart, pedig minden porcikájuk tiltakozik ez ellen.
Ám egy idő után ez a rendszer is összedőlhet, mint ahogy a maffiavezér posztját is megkívánhatja valaki. Egyetlen heves ellentét is végzetes károkat okozhat a rendszeren... csak ki kell várni.
És ezt a pillanatot lesik a család ellenségei.
Humungus Carcosa 2011.01.24. 21:44:14
Sajnos nagyon kevés jól kidolgozott nekromanta elképzelést olvastam eddig. Az RPG-settingek többségében kimerültek a "zombi-zombi" feelingben.
Mindig is érdekelt az a kérdés, hogy miért teszi ezt valaki? Mi a haszna belőle, hogy rohangálnak a holtak? Van ennek értelme, története? Mi a misztikus háttere? Miért kezdték el a sámánok az ősmágia korában a holtakat szólongatni? Hogyan fejlődött ez mágikus tudománnyá? Ki engedte, hogy azzá váljon?
Ezer kérdés merült fel bennem, de az eddigi leghihetőbb és főképp archetipikusan gonosz életérzést mellőző választ az egyiptomi halottkultusz adta. Onnan ered a nekromancia gondolatának jó része és akkor még nagyon is volt értelme a dolognak. Nem gonosz, zombigyáros "kocsogok" riogatták a parasztokat a hős kalandorokat várva, hogy leb*sszák a fejüket és kifosszák a barlangjukat.
A köznép imádattal fordult a nekromancia, a papi halottkultusz irányába. Örökké akartak élni! Bármit odaadtak volna azért, hogy mummifikálják őket!
Na ezt adja vissza nekem valaki egy jófajta szerepjátékban. Ezt az eredeti hangulatot. Ugye milyen nehéz utánozni a valóságot?
Végezetül egy idézet egy hétköznapi RPG-játékból:
- Hehhhehehe, én vagyok a gonosz g*ci nekromanta!!!
- (puff) (2500 xp) ... (next door)
Judea · http://roleplay.blog.hu 2011.01.26. 20:14:54
Az én karaktereim általában semlegesítik magukat a klasszikus jó-rossz sztereotípiáktól. Általában pozitív motivációkkal, de a gyenge jellemvonásokkal és esetleg negatív eszközökkel operálva élnek.
Igazából ez egy átlag kalandozó jellemzői. Pl.: Motiváció: Védjük meg a birodalmat és a népet. Gyenge jellemvonások.: Harácsoló, mogorva, veszekedős, stb. Negatív eszközök: Betörés, lopás, zaklatás, erőszakos cselekmények, megtévesztés, csalás, persze csak, ha a cél szükségessé teszi.
Nem egy szívderítő összeállítás az biztos, de alapvetően jó beállítottságú, csak épp nem jó jellem.
A gonosz/ármánykodó esetleg tömeggyilkos/perverz figurák igen távol állnak tőlem.
kriles 2011.01.27. 11:19:25
Csak a tisztázás végett:
Arabesque - bérgyilkos, emellett lefeküdt mindenkivel, akit egy picit is érdekesnek talált.
Marie de la Court - ártatlan 16 éves csitri, akinek általában megmondták hogy mit csináljon, és a romantikus lovagregények bűvöletében élt.
Louis Bourse - kőgazdag nemes, aki eleinte kedvtelésből tartott szeanszokat (első powerchek után meg nem volt választása).
Louis de Boucourt - nidalai nemesember, akit Bourse lefosztása foglalt el főleg, igazi élősködő.
Predrag Oren Csekov - falkovniai nemesember, látszólag menekült, de igazából kém, Arabesquel állandó partnere.
Dmitar Jaksics doktor - csodadoktor, már holtan kezdte a játékot, érzelemmentes vámpírkezdemény.
Thirlen 2011.01.28. 10:30:12
Furore Carcosa 2011.02.03. 10:44:54
Az még előttünk volt, jó 15+ éve. Ha jól tudom, a John Caldwell-féle csapattal.
Eibon Carcosa 2011.02.08. 09:13:14
Nem rajta mulott, hogy a muvelt doktorokhoz foghato sikereket tudott elerni...
Furore Carcosa 2011.06.29. 06:49:29
Na, egyet azért olvashatsz, ha rákattintasz Santiago kuzin bemutatására... :)
Humungus Carcosa 2011.06.29. 07:43:26
Humungus Carcosa 2011.06.29. 07:51:05
Hellehild Carcosa 2011.06.29. 07:55:25
-HH
Neferkharta Carcosa 2011.06.29. 11:53:15
Neferkharta Carcosa
Thirlen 2011.06.29. 12:54:18
Kicsit visszautalva egy jóval korábban felvetett témára (visszaolvastam a régi hozzászólásokat és ez kikívánkozott) a zombik elsöprő fölényére több indokot látok.
Manapság RPG-kben három irányt látok gyakran a nekromancia leképzésére.
1. Negatív energia manipulálása
2. Kommunikáció a holtakkal
3. Zombik
Az első nagy mestere a D&D-s varázsló/mágus. Sugarak, területre ható varázslatok tobzódnak a varázslatlistákon. Nagyon jól használható harcban, ami mondjuk kalandozás közben hasznossá teszi, de több ritkán van benne. Néha csak afféle újabb Tűzgolyó szintjére degradálódik. Néha pár átokjellegű dolog is ide sorolódik, de nagyon gyakran csak valamiféle "-4 támadás" és hasonló jellegű, közvetlen hatású dolog képében. Csatamágusokból azonban a legtöbb rendszerben Dunát lehetne rekeszteni.
A holtakkal való kommunikáció jelenik talán a legritkábban meg. Ezen belül úgy látom a leggyakoribb a "Megkérdezem a holttestet, ki ölte meg". Klasszikus kalandozás jellegű történetben túl ritkán használható, nyomozós jellegű mesében ellenben aranyat ér - éppen ezért sok mesélő nem szereti. Ahogy más információszerző varázslatoknál, úgy itt is egy megfelelő pillanatban feltett kérdés tönkre tudja vágni a mesélő által gondosan kiépített történetszál-tervezetet. Amit a játékosok viszont imádni szoktak. :-) Alighanem megfelelő rendszerekben sok fogolyvallatás kezdődött már a klasszikus "First, I kill you" mondattal. Hogy ezt az irányt a kaland jellege vagy a mesélő preferenciája teszi problémává, jelenleg lényegtelen.
Ide szoktak még tartozni mindenféle szellemidézgetések is, akik általában valami gyakorlati célra használhatóak fel (őrködés, harc, stb.).
Zombik (& csontvázak). Úgy érzem, a történelmi nekromanta kevésbé kapcsolódik hozzá (annál inkább a halottidézéshez), viszont kétségkívül ezt lehet a legpraktikusabban és leglátványosabban alkalmazni. Emellett úgy vélem, az utóbbi évtizedekben amerikai kultúrkörben, ahonnan a hobbi nagy része táplálkozik, elsősorban ők határozták meg a nekromanta képét.*
A zombikultusz szerintem valahol Clark Ashton Smithnél kezdődhetett és a zombifilmek betonozták végképp be a köztudatba.
Vagyis szerintem az egész zombidolog egyfajta új elemet ad az adott játékhoz, ezért szerepel a legtöbbször kiemelt helyen. Csatamágusra és jósra általában van másik opció.
*A legjellemzőbb a sötét köpenybe burkolózó, vékony és sápadt alak, aki élőholtak seregeinek parancsol kedvenc kriptájából. Ellenfélnek tökéletes, de ha kicsit jobban végiggondoljuk a dolgot, vagy sablonosnak tűnik, vagy következetlennek. Gyakorlatilag minden egyes ilyen sablonnál érdemes feltenni a Miért? kérdést, és máris sokkal eredetibb karaktert kapunk.
Volt is valahol anno egy jó kis novella, ahol a nekromanta egy pohár bor mellett elregéli, hogy ő bizony nem szereti a komor és nyomasztó ruhákat, egy kényelmes ágyat többre becsül egy dohos kriptánál és az ember bizony megizmosodik sírásás közben. :-)
Természetesen a fentiek kizárólag a személyes véleményemet tükrözik, annak minden hátulütőjével.
Humungus Carcosa 2011.06.29. 13:17:18
A legszórakoztatóbb az volt, hogy teljesen egyedi mágiaelméletet kellett hozzá kidolgoznom, ami végig logikusan megmagyarázza, hogy az évezredek alatt miért is fejlődött idáig ez a mágiaforma és miért így dolgozik. A kultúra amibe beültettem erre épült és emiatt virágzott fel, majd emiatt is hanyatlott le. Minden benne élőnek az alapvető gondolkodását meghatározta, megadva nekik egy egyedi világkép varázsát, ahol minden dolognak helye van és oka.
Ja és gyógyító szerepköre is van. Ebben a világban jelentettem ki mesélőként először, hogy nem léteznek baktériumok és vírusok. A nyavajákat gonosz szellemek okozzák és kész. :) Így vált a rontás és a gyógyítás okkal a nekromanta kezébe mint eszköz.
Niccolo Carcosa 2011.06.29. 13:45:29
Az egyik szellemekkel beszélgetett, de ő amolyan nyomozó volt, aki így derítette fel a haláluk körüli rejtélyeket.
A másik egy színtisztán életerővel manipuláló nekromanta volt, aki ezzel kufárkodott, és adott esetben teljesen pozitív céllal vetette be a tudományát, arról meg már nem tehetett, hogy ő csak úgy tud adni, hogy előtte elvesz - ezt az ötletet amúgy átvettük az egyik NPC (de Mayerne doktor)megformálásánál.
Én kíváncsian várom, hogy Humungus mit ötlött ki. :)
Neferkharta Carcosa 2011.06.29. 14:17:55
2012.11.20. 15:45:48
Amikor a blog egyszer újra beindul, akkor talán meg fog jelenni a Carcosák ellenségeinél a warángok, akik a család nekromantáit ebből a szempontból ki tudják játszani. (Halálukkor lényegében egy cthulhoid förmedvény "kezébe" kerülnek rögtön egy alku keretében).