.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Boszorkányvilág
2011.02.16. 10:00
.JPG)
Több mint félszáz SF-könyv szerzőjéről furcsa olyat állítani, hogy nem igazi SF-író, ám Andre Nortonnal ez a helyzet. Pályafutását történelmi regényekkel kezdte az 1930-as években, majd középkori regék feldolgozásával folytatta; tehetsége kibontakoztatásához a fantasy kínálta a legkedvezőbb terepet. Ennek azonban alig volt piaca a háború utáni időszakban, és Norton első fantasy-történetei csaknem negyven évig kéziratban maradtak. Kényszerűségből váltott át a SF-re, de sohasem mozgott igazán otthonosan ezen a területen. Az aranykori SF technofetisizmusa éppoly távol állott tőle, mint a Campbell-féle nagyívű gondolatkísérletek vagy Asimov precízen visszafejtett logikai láncolatai; az új hullám harsány radikalizmusával pedig, szelíd és régimódi szerző lévén, végképp nem tudott mit kezdeni.
Az ő erőssége az egzotikus környezetábrázolás volt, nosztalgiába hajló archaikus ízzel; nagy empátiával tudta ecsetelni, hogyan lépnek vele kölcsönhatásba a felfedezés élményét átélő karakterek. A műszaki érdeklődés teljesen hiányzott belőle, s bár SF-regényeit kötelességszerűen feldíszítette az obligát technológiai körítéssel, ez már akkoriban is naivnak és kidolgozatlannak hatott. Következésképpen elkönyvelték ifjúsági szerzőnek, aki lelkiismeretesen végzi szürke munkáját a SF perifériáján, és nem sok vizet zavar a nagy nevek között. Nem jelölték díjakra, nem elemezték az írásait, ritkán hívták találkozókra, és konzekvensen figyelmen kívül hagyták, hogy az olvasók körében nem egy ünnepelt nagyságnál népszerűbb. Egyetlen műve váltott ki némi kritikai visszhangot, A csillagember fia (Star Man’s Son) 1952-ben, és javarészt ez is kimerült a telepatikus macskára tett rosszmájú megjegyzésekben. Nortonnak ez tökéletesen megfelelt: világéletében szerény nő volt, utált előtérbe tolakodni, a macskákról pedig azért írt többet, mint az űrhajókról és a lézerfegyverekről, mert szerette és ismerte őket.
Eredetileg Alice Mary Nortonnak hívták, és azért kellett pszeudonim mögé rejtőznie, mert a SF-piac ekkoriban még erős fenntartásokkal fogadta a hölgyszerzőket. Némi kísérletezés után – néhány korai regényét, többek között a magyarra is lefordított Sargasso a világűrbent, Andrew Northként jegyezte – megállapodott az „Andre Norton” név mellett, s az évek során annyira azonosult vele, hogy élete vége felé hivatalosan is fölvette. Rendkívül termékeny alkotó volt – a bibliográfusok még vitatkoznak a pontos számon, de annyi bizonyos, hogy több mint kétszáz könyv került ki a tolla alól. Életművének legemlékezetesebb tétele azonban kétségkívül a Boszorkányvilág-ciklus, amelyben két évtizedes útkeresés után visszatért a fantasyhez és végre rátalált a saját hangjára.
.jpg)
A planetáris románc zsánere tulajdonképpen kézenfekvő játéktér egy SF-jelmezbe bújt fantasy-író számára, és Norton korai munkásságában valóban számos jel mutat ebbe az irányba – mégis hosszú időbe telt, mire elszánta rá magát, hogy próbát tegyen vele. Ezen nincs mit csodálkozni. A Burroughs-féle planetáris románc ugyanis rendkívül agresszív hangvételű, ezen a pulp-korszak hölgyszerzői – Brackett és Moore – sem sokat finomítottak. Márpedig Norton írói habitusától teljesen idegen az agresszivitás; igyekszik ugyan követni az irodalmi tradíciót, de önmagát nem képes meghazudtolni.
Simon Tregarth, az 1963-ban megjelent Boszorkányvilág (Witch World) hőse, sokkal kevesebb szociopata vonást mutat, mint John Carter vagy Matt Carse. Ugyanakkor – talán éppen ezért – színtelenebb személyiség náluk, nem tesz ránk olyan erőteljes benyomást. Nem mintha nem lenne gondosan egyénítve, kivált érzelmi síkon – csak hiányzik belőle az a fajta vitalitás, ami megvan a másodlagos szereplőkben, főleg a sorsa ellen lázadó Loysében, de még Csatabárdos Korisban vagy Magnis Osbericben is. Más szóval, Simon Tregarth nem önmagáért érdekes, hanem kölcsönhatásban azzal a közeggel, amelyben a szerző elhelyezi.
Estcarp kultúráját – ahol a földi üldözői elől misztikus úton egérutat nyerő Tregarth új otthonra lel – még a mérvadó szakirodalom is matriarkálisnak nevezi, ez azonban tévedés. Estcarp ősrégi magokrácia, a lassú, de feltartóztathatatlan hanyatlás stádiumában, amelynek uralkodó elitjét a természetfölötti képességgekkel bíró boszorkányok alkotják. Ám a státusuk nem örökletes, mivel varázserejüket csak a szüzességükkel együtt tudják megőrizni: ha szeretőre, gyermekre, családra vágynak, le kell mondaniuk előjogaikról. Ha a boszorkányoktól eltekintünk, a nők hasonló szerepet töltenek be, mint a hagyományos középkori társadalmakban: némiképp persze nagyobb megbecsülésnek örvendenek, de szó sincs amazonvilágról vagy anyajogú kormányzásról. Az estcarpi uralkodóréteg helyzetének ellentmondásossága sokrétű konfliktusok csíráját rejti magában, amit a későbbi kötetekben Norton nem is mulaszt el kibontani.
A Boszorkányvilág-sorozatot szokás feministának is minősíteni, ez azonban ismét hibás frazeológia. Kétségkívül vannak benne önálló és rátermett nőalakok, akik nem szorulnak a férfiak gyámkodására; ám ez Brackett és Moore óta még a planetáris románcban sem újdonság. Viszont a férfiak sem kétbalkezes idióták, akik képtelenek boldogulni a nők segítsége nélkül; a szerző természetesnek veszi, hogy különböző nemű hősei akkor felelnek meg a legjobban a kihívásoknak, ha kölcsönösen kiegészítik és támogatják egymást – ahogyan Jaelithe és Simon, illetve Loyse és Koris példáján bemutatja. Szemben Marion Zimmer Bradley gyakorlatával, a cselekményt nem tördelik szét didaktikus feminista lelkifröccsök, és bár Norton nem kezeli tabutémaként az erotikát, a nemi élet különféle alternatíváinak regényes ecsetelésétől szerencsére megkímél minket.
.jpg)
Igaz, hogy amikor sort kerít az Estcarpot körülvevő félbarbár népek bemutatására, elég sötét színekkel ábrázolja a patriarkális társadalmakat – ez azonban nála nem szükségképpen értékmérő. A solymászoknál hímsovinisztább társaságot például nehéz lenne kitalálni, és láss csodát: ők mégsem alávaló gazok, hanem Estcarp szilárd szövetségesei. Még Karsten és Alizon sem tűnik igazán gonosznak, inkább csak ostobának és irigynek – jóllehet ebből is temérdek baj és szenvedés származik. Engesztelhetetlen ősellenséget, akivel bármiféle kompromisszum elképzelhetetlen, csupán egyet találunk a bolygón: a kolderek magas tudományos-technikai színvonalon álló civilizációját.
A modern technológia és velejárói tehát idegen zárványt képeznek a mágia és a misztikum tradicionális világában, egyfajta ijesztő rákos elváltozást, amely az egész bonyolult struktúrát megsemmisítéssel fenyegeti – az ősi Estcarpot éppúgy, mint a vele hadakozó militáns barbárokat. A szerző pártállása ebben a konfliktusban egy percig sem kétséges: mélyen átélt ellenszenvvel mutatja be nekünk a rideg és embertelen koldereket.
Érthető már, miért mondtam róla az imént, hogy nem igazi SF-író?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ökölharcos 2011.02.18. 11:22:31
A Vadak Ura/1982/ című filmben, melyet az írónő The Beast Master /1959/ című alkotása ihletett, szintén megjelenik a telepatikus kapcsolat ember és állat között.
A művet ha jó tévedek a Phoenix adta ki 1990-ben, manapság szinte bármelyik antikváriumban beszerezhetjük potom összegért, az említett filmklasszikus pedig a Szaturn film jóvoltából megvásárolható bevásárlóközpontokban 990-, körüli jó magyar forintért.
