Az istenatya démonvitézei: az utukkuk

„Heten, mint a gonoszok”; a régi mondás különösen jól illik az utukkukra, akik általános rettegésben tartották a Folyóköz népét. Ez a hét nagyhatalmú démon afféle elit terrorcsapatot alkotott az istenek egymás ellen folytatott háborúiban, aminek természetesen az ártatlan halandók itták meg a levét. Lamastum testvérei voltak, szintén Anu atya nemzette őket, ezúttal azonban nem véletlenül, hanem nagyon is szándékosan.

Mint már említettük, a mezopotámiai pantheont három istenség vezette. Hármuk közül a rangelsőség Anut, az égistent illette meg, hatalmát azonban megosztotta két fiával, Enlillel és Éával. Anut egyáltalán nem érdekelték az emberek, Enlil utálta őket, csak Éa törődött velük néhanapján. Sok ideje neki se maradt rájuk; lekötötték az égiek egymás közötti torzsalkodásai.

A történelemből tudjuk, hogy a triumvirátus nem tartozik a legstabilabb uralkodási formák közé, s ez az igazság a mezopotámiai pantheonban is érvényesült. Anu atya egy ízben úgy döntött, elege van a hatalommegosztásból, s a továbbiakban egymaga kíván kormányozni. Nem becsülte azonban alá fiai hatalmát; tudta, hogy ha egyedül szállna szembe velük, a végeredmény legalábbis kétes volna. Ezért sietve ágyába parancsolta a földistennőt – akinek a szerepe, úgy látszik, abban merült ki, hogy utódokat szüljön a különféle isteneknek –, és hét szörnyű démonfajzatot nemzett vele: a félelmetes utukkukat, akiket mindjárt harcba is küldött két bátyjuk ellen.

Enlil és Éa nem vette tréfára a dolgot. Máskülönben eléggé rühellték egymást, ám a közös veszély ezúttal egységfrontba tömörítette őket. Az utukkuk ellensúlyozására gyorsan szövetséget szerveztek az ifjabb istenekből. Leginkább a holdistenre – Színre – és a napistenre – Samasra – számítottak; az előbbi Enlil elsőszülött gyermeke volt, az utóbbi pedig az ő fia, vagyis Enlil unokája. Hozzájuk csatlakozott a testvérpár öccse: Adad, a viharisten, akit ki sem lehetett volna hagyni egy ilyen kedélyesnek ígérkező felfordulásból. A koalíciót hármójuk húga, az esthajnalcsillag úrnője, Istár egészítette ki. Ő ugyan elsősorban szerelemistennő volt, főként csapodárságáról híres, mellékesen viszont háborúzni is nagyon szeretett. (Ilyenkor – hogy cseppet sem harcias külsejét meggyőzőbbé tegye – csinos kis álszakállat ragasztott.) Feljegyezték róla továbbá, hogy a legrobusztusabb isteneket is könnyűszerrel az asztal alá bírta inni; mindenképpen hasznos szövetségesnek tűnt tehát.

Anu azonban ravaszabb ellenfélnek bizonyult a vártnál. Az utukkuk nyers erejét saját diplomáciai képességeivel egészítette ki. Samas a jelek szerint féltékeny volt apjára, a holdistenre; Adad pedig az első csatározások után úgy vélte, a démonok sokkal szórakoztatóbb cimborák unalmas testvérbátyáinál. Az erőviszonyok módosulását látva Istár – finom női intuícióval – habozás nélkül az erősebb fél oldalára állt. A magára maradt Színt a három átpártolt istenséggel megtámogatott utukkuk kíméletlenül lebunkózták és fogságba vetették.

Enlil és Éa a fenyegető vereség árnyékában kirukkoltak az adu ásszal: Éa elsőszülött fiával, a goromba és erőszakos Mardukkal. Eddig azért tartották tartalékban, mert az ifjú isten ugyan legendás harcos hírében állt, ám maga is dédelgetett bizonyos hatalmi ambíciókat; ráadásul ha egyszer belefeledkezett a verekedésbe, hajlamos volt mindent ripityára zúzni látótávolságon belül. Bevetése ezúttal is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, illetve szorongásokat. Marduk kiszabadította Színt, szétcsapott az utukkuk között, leütötte a napistent, összetörte Adad csontjait és kékre-zöldre verte a szépséges Istárt. Mire végzett, a fél világ romokban hevert.

A csillagistenek ezzel, modern szófordulattal élve, kiszálltak a ringből; a megtépázott utukkuk viszont rendezték soraikat, és újra csoportosultak Anu körül, készen arra, hogy felvegyék a harcot Mardukkal. A két párt vezérei azonban körülnéztek a földön, szemügyre vették a szörnyű rombolást, majd arra a bölcs következtetésre jutottak, hogy ha folytatják a háborút, a győztesnek nem lesz min uralkodnia. Így hát békét kötöttek a régi status quo alapján, azzal a nem jelentéktelen módosítással, hogy Marduk tekintélye jócskán megnövekedett.

Az utukkuk így munkakör nélkül maradtak, elpusztítani vagy bebörtönözni azonban senkinek nem jutott eszébe őket. Elvégre – okoskodtak az istenek – bármikor alakulhat úgy a helyzet, hogy újra szükség lesz ilyen kemény legényekre. (És leányokra; a hét démon között akadtak nőneműek is.) Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy felügyelet nélkül kóboroltak fel-alá a világban, és kedvükre sanyargatták az embereket. Egyesek közülük nővérüket, Lamastumot kísérték el csecsemőrabló körútjaira. Mások inkább a déli szeleket lovagolták meg, aszályt és szárazviharokat szabadítva a Folyóközre.

Az ő tevékenységüket a legdélibb fekvésű városállam, Eridu sínylette meg leginkább. Eridu Mezopotámia legősibb városa volt, ahová elsőnek szállt alá a királyság az égből; nem kisebb istenség védelmezte, mint a hatalmas Éa, akinek itt állt a központi temploma. Uralkodói Éa kegyeit élvezték, a titkos tudományok avatott művelői voltak.

Adapa király végül megelégelte a démonok szemérmetlen garázdálkodását. Hajóra szállt, kievezett a tengerre, és fennszóval párbajra hívta a viharban hahotázó utukkut. Amaz győzelme biztos tudatában lecsapott rá, ám ezúttal csúfosan rajtavesztett: a mágiában jártas papkirály egyetlen varázsigével kitörte a szárnyát.

Anu atya, aki ezidáig semmi érdeklődést nem mutatott az utukkuk kisded játszadozásai iránt, szörnyű haragra gerjedt e hallatlan vakmerőségre. Maga elé idézte Adapát az égbe, hogy számot adjon gonosztettéről. A király csak Éa hathatós pártfogásának köszönhette, hogy sikerült kimagyarázkodnia. Végül gazdag ajándékokkal elhalmozva bocsátották vissza városába.

A pórul járt utukkut Anu természetesen meggyógyította, hogy zavartalanul gyötörhesse tovább a halandókat. Éa ékes szavú szónoklatára azonban belátta, hogy a hét démon féktelen dühöngése hosszú távon nem tesz jót az emberiségnek, ezért Errának, a dögvész istenének felügyelete alá rendelte őket. Ez kielégítő megoldásnak tűnt: az utukkuk szívesen szolgálták Errát, aki ugyanakkor többé-kevésbé kordában tartotta a társaságot.

Problémák csak akkor jelentkeztek, amikor Marduknak ideiglenesen le kellett mondania a hatalmáról, hogy elvégezzen egy megtisztító szertartást. A daliás hadisten – aki a jelek szerint nem örökölte atyjától, Éától a bölcsesség adományát – elkövette azt a hibát, hogy a szimpatikus fickónak tűnő Erra kezébe tette le a jogarát. Az eredmény minden elképzelést fölülmúlt.

Az csak a kisebbik baj volt, hogy Errának esze ágában sem volt visszaszolgáltatni a jogart az immár megtisztult Marduknak. Az igazi katasztrófát az okozta, hogy úgy vélte magáról, ha már ő a döghalál istene, illik megfelelnie a várakozásoknak. Ezért pestist, baromvészt, aszályt, sáskajárást, földrengést, szélvihart és bozóttüzeket bocsátott az emberiségre, s a tetejébe még rájuk szabadította az utukkukat is, akik persze lelkesen kivették részüket a rombolásból. Mardukot, amikor megpróbált rendet teremteni a zűrzavarban, Erra a tulajdon jogarával kólintotta főbe.

A válságot végül a diplomatikus Anu oldotta meg. Tárgyalásokat kezdeményezett Errával, és rámutatott, hogy míg a döghalál önmagában szép és hasznos dolog, túlzásba vinni azért nem érdemes. Mert ha az egész emberiség kipusztul – érvelt igen józanul –, akkor mihez fog kezdeni utána Erra? Hiszen nem marad senki, akit tovább irthatna!

A megszédült isten némi makacskodás után belátta Anu igazát, véget vetett a kaotikus állapotoknak, és visszaadta Marduknak a jogart. Most persze Mardukot kellett lebeszélni róla, hogy ott helyben agyonverje megcsúfolóját. Végül sikerült meggyőzni, hogy a dögvész teljes megszűnése az istenek szempontjából ugyanolyan kártékony lenne, mint túlzott elharapózása, és Erra megtarthatta korábbi hatáskörét. Az utukkukat a biztonság kedvéért kivonták a fennhatósága alól, s irányításukat maga Anu vette át, akinek egyre több gondot okoztak agresszív gyermekei.

A megoldást egy váratlan esemény hozta, amely kezdetben korántsem tűnt megnyugtatónak, sőt – újabb válsággal fenyegetett. Az istenek időnként ünnepélyes lakomákat rendeztek, s ezekre udvariasságból meginvitáltak egy olyan családtagot is, akitől mindannyian tartottak egy kicsit: Istár ikernővérét és riválisát, a zord Ereskigalt, aki az alvilágban uralkodott. (A mezopotámiai istenek ugyanis – ellentétben görög pályatársaikkal – nem voltak halhatatlanok.)

A meghívás persze merő formaság volt, a lakomázók tudták előre, hogy Ereskigal nem fog megjelenni, csupán követe, Namtar útján képviselteti magát. Namtarral – noha személy szerint meglehetősen csekély istenségnek számított – mindenki hangsúlyos udvariassággal bánt, nehogy megsértse félelmetes úrnőjét. Röviddel az Erra-féle incidens után történt azonban, hogy Enlil egyik fia, Nergal kihívóan elhagyta a kötelező tiszteletadást: nem állt fel Namtar üdvözlésére az asztaltól, és nem köszöntötte rá a poharát. Ereskigal csak annyit üzent neki válaszul, hogy ezt még nagyon-nagyon meg fogja bánni.

Nergalnak valószínűleg Erra pünkösdi királysága idején szállt a fejébe a dicsőség, amikor is alkalma nyílt rá, hogy alaposan kitombolja magát. Ő volt tudniillik a tikkasztó hőség, a nádasokat emésztő tűz és a mocsárláz istene. Rokonai meggondolatlan, kötekedő, erőszakos fráternek ismerték. Ezúttal azonban hamar megbánta pökhendi viselkedését, amellyel felbőszítette Ereskigalt, és ijedten szaladt Anuhoz, hogy mármost mitévő legyen?

Anu ismét egy született diplomata ravaszságával járt el. A baj megtörtént, jelentette ki, visszacsinálni nem lehet. Ilyen helyzetben a leghelyesebb elébe menni a veszedelemnek. Ereskigal úgyis le fogja rángatni Nergalt az alvilágba; akkor már jobb lesz, ha maga megy le oda, nem áldozatként, hanem a szabad akaratából. Ám, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott, testőrségként megkapja az utukkukat.

Az istenatya ezzel három legyet ütött egy csapásra: nemcsak az utukkuktól szabadult meg, hanem a bajkeverő Nergaltól is, továbbá reménykedhetett benne, hogy a hátborzongató különítmény érkezése némi respektust olt a kevély Ereskigalba is. A terv messzemenően bevált.

Az alvilágba érve Nergal fennszóval folyamodott bebocsáttatásért, mondván, hogy ha Ereskigalnak valami gondja van vele, hát tessék, ő itt van, áll elébe. Testőrei közben meglapultak az árnyékban. Mikor Namtar kinyitotta a kaput, Nergal – a további eszmecserét mellőzve – buzogánnyal betörte a fejét. Az utukkuk betódultak a bejáraton, és halomra mészárolták a boldogtalan alvilági démonokat. Nergal egyenest Ereskigal palotájába sietett, a hajánál fogva lerántotta trónusáról nagynénjét, és már nekiveselkedett a halálos csapásnak, amikor Ereskigal könyörgőre fogta a dolgot. Felajánlotta, hogy hozzámegy feleségül, és az alvilág uralkodójává teszi, csak kímélje meg az életét.

Nergalt – aki odafönt, az égben huszadrangú figura volt csupán – tökéletesen kielégítette ez a megoldás. Rendkívül hízelgett a hiúságának, hogy a halál istenévé avanzsálhat; ráadásul Ereskigalt – noha ez nem egészen állt összhangban szerepkörével – forrásaink igen szemrevaló istennőnek festik le. Az utukkukat Nergal természetesen megtartotta: ők lettek a pokolbéli légiók tábornokai, ami teljes mértékben kielégítette az ambícióikat. Végre megtalálták a helyüket a dolgok nagy rendjében.

Nergal halandó papjai még a történelmi korokban is gyakran eltársalogtak a hét démonfejedelemmel, amikor tetszhalálhoz hasonló transzba révedve látogatásokat tettek az alvilágban. A legelőkelőbb pokoljáró – Assur-bán-apli asszír király, aki még herceg korában vállalkozott az utazásra – a következőképpen írja le őket:

Alluhappu, az oroszlánfejű
négy kézzel fog, két lábbal embermód lép.
Saghulhaza feje madárfej,
vadul csapkod kitárt szárnyaival.
Humut-tabal, a föld hajósa,
fenyegetőn fönnhordja Zú-fejét,
négy keze és két lába emberi.
(…)
Namerim kecskefarú, kecskeképű,
ám keze, lába embermódra nőtt.
Nédu, a föld kapusa oroszlánsörényű,
keze emberé és lába madáré.
A Mindengonosz két fejjel riaszt:
ha eléd ugrik félelmetesen,
saskeselyű és oroszlán tekint rád.
Lugalurra háromlábú szörny:
elülső két lába madárláb,
az egy hátulsó éjszínű bikáé –
iszonyú fénysugárzás védi testét.

Fölöttébb impozáns szörnysereglet – hiszen egy királyi szemtanú szavában igazán nem kételkedhetünk.

folytatása következik…
(A káoszivadékok: a skorpióemberek és testvéreik)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.