Arthur F. Hillman
A WEIRD TALES 25 ÉVE
(Fantasy Review #7, 1948 február-március)

1923 tavaszán egy szerény kis magazin bukkant fel az amerikai újságosstandokat elborító detektív- és western-füzetek között, az egyszerű Weird Tales címmel. A szürke borítón egy késsel felfegyverzett fiatalember rohant egy polipcsápok közt vonagló lány megmentésére… illetve, polipcsápok? A szövegpanel mást sejtetett: „ISZAP. Rendkívüli történet Anthony N. Rudtól – bizarr és borzongató!” Az alcím egyedülálló magazint ígért, és aki kíváncsian belelapozott, további képeket ugyan nem talált benne, bőséges tartalomjegyzéket viszont igen: huszonkét rövidebb és három hosszabb novellát, valamint egy kétrészes regény első felét. A kínálat csábító volt: The Dead Man’s Tale Willard E. Hawkinstól; The Closing Hand Farnsworth Wrighttól; The Thing of a Thousand Shapes Otis Adelbert Kline-tól… Huszonöt centet a legelkényeztetettebb olvasónak is megért.

A Sasfészekben (ez a rovat máig folyamatos) Edwin Baird főszerkesztő kijelentette, hogy a magazin „szenzációs variánsa a lapkiadás bevett gyakorlatának”, mivel csupa olyan írást fog közölni, amit más folyóiratok tabunak tekintenek. Egy másik bevezető szerint: „A szerkesztők általában idegenkednek a ’libabőr-meséknek’ titulált horrorsztoriktól. Úgy vélik, hogy a közönség nem vevő az ilyen írásokra. Mi úgy véljük, hogy igen… Talán százezerszám vannak intelligens olvasók, akik élvezik a ’libabőr-meséket’. Nekik szól a Weird Tales.” Másutt „fantasztikus, rendkívüli, groteszk történeket” ígért, „furcsa és bizarr kalandokat, amelyek megijesztik és elképesztik majd Önöket.”

Mint minden új lapnak, a Weird Talesnek is meg kellett küzdenie az indulás nehézségeivel, de rövid idő alatt elég népes olvasótábort gyűjtött, hogy havonkénti megjelenésre váltson, sőt – néhány szám után nagyobb méretre. Ez azonban túl ambiciózus lépésnek bizonyult, csakhamar vissza kellett térni az eredeti formátumhoz. A tartalom ezekben a korai időkben eléggé eklektikus volt: műkedvelő szárnypróbálgatások olyan kipróbált kedvencekkel megtámogatva, mint Edgar Allan Poe és Ambrose Bierce. Ám az októberi számban H. P. Lovecraft és Seabury Quinn székfoglalójával (Dagon, illetve The Phantom Farmhouse) kezdetét vette azoknak a kortárs horrorszerzőknek az uralkodása, akik valóban mesterei voltak a Weird Tales által művelésbe vont területnek.

Lovecraft, ez a rendkívüli képzelőerővel megáldott irodalmi remete, igen jól ismerte a természetfölötti történetek tradícióját. Írt is ilyeneket szép számmal, de sohasem keresett piacot számukra, s végül csupán barátai unszolásának engedve küldte be kéziratait az új folyóiratnak, amely – mint rövidesen rájött – a kibontakozás lehetőségével kecsegtette különös tehetségét. Lelkes rajongótábora – mely halála óta megsokszorozódott – okkal lehet hálás a támogatásért, amit e korai időszakban a Weird Tales nyújtott neki. A szerkesztőség a maga részéről értékes szerzeményre lelt Lovecraftban, s ahogy teltek az évek, írásai a lap meghatározó vonásává váltak.

1924 vége felé Edwin Baird helyét a szerkesztői székben Farnsworth Wright foglalta el, egy chicagói riporter és zenekritikus, aki korábban is sokat segített neki. Hamarosan ő lett a beküldött szövegek legfőbb elbírálója; hála józan ítélőképességének és a kitartó igyekezetnek, amellyel a közreműködőket buzdította, az időközben kiadót váltó lap színvonala javulásnak indult. A léc magasabbra került; akik nem ütötték meg a kívánt szintet, sorra kirostálódtak, a helyükbe lépők pedig rövid idő alatt a rémtörténet legnépszerűbb művelői közé emelkedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Weird Tales – noha „csak egy pulp-magazin” – az irodalmi értékekre helyezi a hangsúlyt az olcsó fércmunka helyett. Azok között, akik felsorakoztak Wright mellé és kiállták szigorú kritikája próbáját, ott találjuk Frank Belknap Longot, Henry S. Whiteheadet és Frank Owent, akinek csodálatos kínai hangulatképei az 1925. áprilisi számban tetőztek (The Wind That Tramps the World).

1926-ban a magazin jelentékenyen bővített a repertoárján a science fiction bevonásával. Ez elsősorban Edmond Hamilton érdeme, aki ugyan egy ígéretes rémtörténettel debütált az 1926. augusztusi számban (The Monster God of Mamurth), ám később interplanetáris kalandszériába kezdett, mely hamarosan rendszeressé vált a lap hasábjain, és a „Csillagközi Őrjárat” alapításához vezetett. A tiszta horror vonalán tartós kedvencnek bizonyult Seabury Quinn sorozata Jules de Grandinről, a pszichikus nyomozóról, aki később sem veszített népszerűségéből.

A következő esztendőt Everil Worrell hátborzongató képzelőereje tette nevezetessé (Leonora az 1927. januári és The Canal a decemberi számban); no meg Lovecraft novellája, The Horror at Red Hook (1927 január), melyben először engedett bepillantást a híressé vált mítosz-struktúrába, amin számos írása alapszik. A Cthulhu-mítoszt – amit az 1928. februári számban körvonalazott részletesebben (The Call of Cthulhu) – később több fiatal író kölcsönvette tőle bővebb kidolgozásra, az ő áldásával és patronálásával.

Robert E. Howard tisztelői bizonyára emlékeznek rá, hogy 1929-ben láttak napvilágot Kull királyról szóló remek írásai: The Shadow Kingdom az augusztusi és The Mirrors of Tuzun Thune a szeptemberi számban. Vérpezsdítő stílusát megcsillogtatta a Solomon Kane-novellákban is, meg a titokzatos koponyaképű zsarnok történetében (Skull-Face, 1929 október). A következő évben Clark Ashton Smith lépett sorompóba a fantasy-irodalom oldalán. Bámulatos szókincsével, mondatfűzési technikájával és élénk képzelőerejével olyan egzotikus veretű elbeszéléseket írt, amelyeknek kevesen érhetnek a nyomába. A kísértetjárta Averoigne tarka színekkel ábrázolt tartományában játszódó novellaciklusa 1930 májusában indult (The End of the Story); innen azután ugyanilyen egyedi hangulatú interplanetáris közegbe lépett tovább. Science fiction-munkásságának talán a legjobb reprezentánsa The Vault of Yoh-Vombis (1932 május).

A Weird Tales 1932-ben szenvedte el az első komoly veszteségét, Henry S. Whitehead halálával. A míves öntőforma, melyet nyugat-indiai vudu-történeteihez használt, valóságos miniatűr műremekké tette őket. De Quinn, Lovecraft, Long, Hamilton és Howard továbbra is szállították a színvonalas írásokat. Long az olvasók körében tartósan megalapozta reputációját bizarr regényével, melynek The Horror from the Hills címet adta (1931 január); Howard új sorozata Conanról, a barbárról mindenkit lelkesedéssel töltött el, aki nyomon követte a hős fordulatos kalandjait.

Az 1933-34-es időszak alighanem a legragyogóbb volt a Weird Tales egész történetében. A magazin egyaránt gyarapodott méretben és tartalomban, s bár élénk viták folytak róla, hogy Mrs. Brundage lenge öltözetű címlaplányai mennyiben felelnek meg a mind népesebb vásárlóközönség igényeinek, az általános konszenzus az volt, hogy szépen és ízlésesen vannak ábrázolva. A borítók közt Howard, Smith, Quinn és Hamilton legjobb novellái várták az olvasókat, Lovecraft ritka, de annál figyelemre méltóbb jelentkezéseivel fűszerezve. Ezekben az esztendőkben kezdte pályafutását Carl Jacobi (Revelations in Black, 1933 április) és C. L. Moore, akit rögtön az élvonalba katapultált az első novellája, egy hátborzongató marsi szörnyetegről (Shambleau, 1933 november). Később Northwest Smith kalandjaival toborzott magának további híveket, majd egy újabb sorozattal kerekítette ki a hírnevét Jirel of Joiryről, a harcias lovaghölgyről, akinek hányattatásai 1934 októberében vették kezdetüket (The Black God’s Kiss).

Az első zavarok 1935-ben mutatkoztak, amikor Wright – akinek már három science fiction-magazinnal kellett versengenie a vásárlók kegyeiért – engedett valamicskét az elveiből, és leközölt néhány detektívsztorit. A tiltakozás vihara visszakergette korábbi politikájához, ám a tapasztalt olvasók már sejtették, hogy a kommercializmus mumusa végül mégiscsak felütötte rút fejét. A következő öt évben Wright bátor utóvédharcokat folytatott. 1936-ban meghalt Howard, egy évvel később pedig Lovecraft, a színvonal azonban e súlyos veszteségek dacára magas maradt. Az írók új nemzedékébe tartozott Robert Bloch, aki The Shambler from the Starsszal (1935 szeptember) és más novellákkal elfogadható szinten tudta imitálni Lovecraft mítoszteremtő erejét. Henry Kuttner szintén ígéretesen tette le a névjegyét (The Graveyard Rats, 1936 május); Thorp McClusky, August Derleth, Thomas P. Kelly és Earl Pierce, Jr. pedig egyre nagyobb részt vállaltak a lap kitöltéséből.

Virgil Finlay illusztrációi új lendületet adtak a magazinnak, de 1940-re Wright mind nehezebben tudta fenntartani a szigorú mércét, amelyhez oly régóta ragaszkodott. A szerkesztőség belső problémáit, a kívülről gyakorolt nyomást gyógyíthatatlan betegsége is tetézte; végül nem bírta tovább a terhelést, és lemondott. Halála, amely néhány hónappal később következett be, súlyos csapást jelentett a fantasy-irodalomra; egy olyan korszak végét jelezte, amelyhez mérhetőt talán sohasem fogunk látni.

A Weird Tales túlélte őt, de már mutatkoztak rajta a bomlás jelei. Miután 160 oldalra hízott és 15 centre csökkentette az árát, a magazin kéthavi megjelenésre tért át; Brundage és Finlay eltűntek a hasábjairól, több teret engedve Hannes Bok nem kevésbé lenyűgöző művészetének. Smith, Owen és más régi közreműködők csak ritkán jelentkeztek; Quinn és Hamilton ihlete érezhetően megcsappant. Az 1941-42-es esztendők a Lovecraft-reneszánsz jegyében teltek: előbb The Case of Charles Dexter Ward című regénye látott napvilágot, amit tanítványa, August Derleth ásott elő a feledésből (1941 május-július); majd The Shadow Over Innsmouth következett (1942 január), és a Herbert West: Reanimator sorozat. Ugyanebben az időszakban szélesebb tere nyílt a természetfölötti akasztófahumornak is, Nelson S. Bond és Robert Bloch jóvoltából; utóbbitól főleg a Nursemaid to Nightmarest érdemes említeni (1942 november), amely bizonyára számos kriptalakót kergetett dühös toporzékolásba.

Aztán 1943-ban nóva lobbant a fantasy-irodalom univerzumában. Megérkezett Ray Bradbury, akinek szikrázó prózája és friss koncepciói szélviharként söpörték ki a kastély poros folyosóit. Íme, a naprakész borzongás; íme, az iszonyat ultramodern mezben! Az olyan történetek, mint The Wind (1943 március) és The Lake (1944 május), lépcsőfokok a krómacél horror világába. Sajnos, a többi közreműködő messze lemaradva sántikált Bradbury nyomában, fájón kiemelve a régi, nagyszerű Weird Tales-gárda hiányát.

Az 1944 óta tartó időszak javára három mentőkörülmény hozható fel: Borisz Dolgov illusztrációi, amelyek jobb sztorikat érdemelnének; Bradbury stílusának és tehetségének átsegítése a slick-magazinok előkelő világába; és Manly Wade Wellman kitűnő John Thunstone-novellái. Mindez azonban elmerül a középszerűség tengerében, amin csak nagy ritkán futnak végig jobb dolgokat sejtető rezdülések. Hogy a Weird Tales vén bárkája különb révben fog-e megpihenni, mint ahonnan kifutott, azt csak a jövő döntheti el. Mert azok az emberek, akik furcsa és egzotikus rakományát összehordták, nincsenek többé; és könnyen meglehet, hogy velük múlt ki a hajó lelke is.

(Kornya Zsolt fordítása)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.