Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Zienteck
by Mark Harmon
Judges Guild, 1981.

Első pillantásra ezt a kiadványt is miniszettingnek hittem – a térképmellékletek plántálták el bennem a tévhitet, – de nagyon hamar rájöttem, hogy szertelenül túlzó várakozásokat táplálok. A Zienteck az átlagosnál is vacakabb és együgyűbb tucatlabirintus, mindenfajta enyhítő körülmény nélkül. Stilisztikai eszközök használatára utaló nyomokat a szövegben nem találtam, hacsak ide nem számítom a hajmeresztő helyesírási hibákat. Ezek közül egyesek – az ártatlanság vélelmével élve – akár szimpla elütések is lehetnének, ha nem tömegelnének oly elképesztően nagy számban. (Néhány találomra kiragadott példa: forpaws, certainty, interogated, incurrs, degnity, jewelery, forboding, uneffected. Ezeket nem ügybuzgó bogarászással gyűjtögettem össze: egyszerűen átlapoztam a modult levélírás közben, és amin futtában megakadt a szemem, bepötyögtem.) Más esetekben viszont már semmiféle mentőkörülmény nem merülhet föl. Olyan angol szó nincsen, hogy irregardly; a sporting nem szinonimája a fairnek; a two folds egészen mást jelent, mint a twofold; és aki képes olyasmit leírni, hogy „Griendal has on permanent retainer five Minotaurs”, az sürgős továbbképzésre szorul alapfokú grammatikai ismeretekből.

A tartalomjegyzékből arra következtettem, hogy Mr. Harmon foglalkozik a külvilággal is, sajnos azonban a vonatkozó fejezetek kizárólag szörnyleírásokat és táblázatokat tartalmaznak. Szerzőnk itt bemutat nekünk két újfajta szörnyeteget, akik számára keresve sem találhatott volna félrevezetőbb elnevezést: a fekete angyal egy repülő óriáskígyó, a tűzkaméleon pedig egy szárnyas, narancssárga krokodil. A labirintussal foglalkozó szekció gazdagon meg van fűszerezve idétlen viccekkel, ami egy idő után rendkívül megnehezíti tárgyilagos tanulmányozását. Öröm az ürömben, hogy e mókásnak szánt megjegyzések mind a mesélőnek szólnak, legalább a játékosait nem kell hervasztania velük. Amennyiben saját felelősségére mégis bedobja őket a társalgásba, alighanem komoly represszióknak teszi ki magát a jobb ízlésű játékosok részéről (1).

(1) Sohasem tudtam értékelni az ún. amerikai humort – a vígjátékaiktól például én maximum fejfájást kapok – , de szerény meglátásom szerint ezek a poénok még odaát is kínosan hatnak.

A szerző nyelvi eszköztára enyhén szólva nem idézi a szivárvány színskáláját, a labirintus pedig teljesen irracionális – egyes szörnyek évek óta étlen-szomjan tengődnek a vackukon, mások meg állítólag be vannak börtönözve, noha a kísérő szövegben nyoma sincs annak, hogy bármi meggátolná őket a távozásban. A legérdekesebb helyszín egy zárt kapu, amely felirata szerint a „Pits of Shangfolk”-hoz vezet; ezt nem lehet kinyitni, és örök rejtély marad, mi van mögötte.

A labirintus tetején egy négyfős sárkányfamília tanyázik, akik nap mint nap népes vendégsereget szórakoztatnak. Jóllehet sárkánynak elég harmatosak szegények (ugyebár az első kiadás szabályaihoz igazodnak), a baráti körükkel karöltve így is bőven elegendőek hozzá, hogy bármely átlagos partit percek alatt kiradírozzanak a világból. Állítólag tárgyalni is lehet velük, ezt azonban kicsit megnehezíti, hogy a szerző csupán a játékértékeiket meg a harci taktikájukat részletezi, arról egy árva szóval sem nyilatkozik, hogy kik ők és mi a fenét keresnek itt (2). Közli viszont a nevüket, nem feledkezve meg a vendégeikről sem. A szárnyas óriáskígyót Smythe-nak hívják, az egyik vérvadkant pedig Henrynek. Fenomenális.

(2) Annyit tudunk, hogy a legidősebb sárkány takarította el az útból a varázslót, aki eredetileg a labirintust építette. Hogy mi baja volt vele, honnan jött, miért maradt itt, hogyan csapódtak hozzá a többiek, milyen a viszonyuk egymáshoz és környezetükhöz – ezek a mellékes momentumok mind balladai homályba vesznek.

Konklúzió: ez a modul egy vödör szemét. Így húsz-egynéhány év távlatából esetleg némi muzeális értéke lehet, mint az archaikus (A)D&D meglehetős nívótlan reprezentánsának. Én mindenesetre sajnálom az időt, amit az áttanulmányozására fordítottam.

A wargok támadása
(Hangulatzenéért kattints ide)

Humungus khunti tartományában szörnyű dolog történt: megpróbálták elrabolni a Kertész fekete tölgyét. A támadók ogárok és faunok voltak, egy páncélos troll vezérletével; csatárok és felderítők gyanánt legalább két falka warg kísérte őket. Az alkonytündék országából érkeztek, és arra is vonultak vissza. A fát tövestül kicsavarták a földből, de az egészet nem tudták elvinni, csak két gyökeres hajtását. Humungusnak első dolga volt visszaültetni; úgy néz ki, életben marad, bár megviselte az atrocitás.

A rajtaütés idején a családból csupán Evoryn, a Fekete Özvegy tartózkodott a helyszínen, aki óvakodott nyílt harcba bonyolódni a túlerővel, ám a pókjain keresztül értékes megfigyeléseket végzett. A birtok távolabbi pontjairól hamarosan megérkezett Humungus és Eibon, továbbá jómagam, Aldimar. Nem kellett sokáig várni Williamre, a Manipulátorra és Santiagóra, a Komposztálóra sem. Utolsónak Furore húgunk futott be, akinek Evoryn néném tanácsára elébe mentem az erdőszéli faluba, Béjarsba. Félő volt ugyanis, hogy ha megfelelő kíséret nélkül érkezik, a tündérerdő ösztönösen megérzi a természetét és összetűzésbe keveredik vele.

Valamennyien összegyűltünk haditanácsot tartani, a Kapuőr kivételével, aki azzal volt elfoglalva, hogy segítséget toborozzon nekünk a túlvilágról. Számba vettük, hogy kinek állt érdekében kihívást intézni hozzánk és miért. William úgy vélekedett, hogy Volontur, az alkonykirály tett minket próbára, kipuhatolandó új szomszédai elszántságát és erejét; ám semmi értelme nem lenne felelősségre vonni vagy elégtételt követelni tőle, hiszen úgyis letagadná az egészet és valamelyik békétlen alattvalója nyakába varrná. Egy ilyen ősrégi viszályokkal terhelt régióban, mint Khunt – mondotta a Manipulátor, miközben a Kertész dühét igyekezett csillapítani – számítani kell az efféle kóstolgatásokra.

A Kertész fájdalmas dühe
(Hangulatzenéért kattints ide)

Eibon időközben megidézett egy vörös bőrű, szárnyas démont, körülbelül akkorát, mint egy jól megtermett borz, akiről rögtön tudtam, hogy kerülnöm kell a közelségét, mert a kénköves kipárolgása teljesen tönkretette a szimatomat. Barbarazor néven mutatkozott be, a szerződése hét napig kötötte a családhoz. Ő lett a csapat stratégia elemzője és tanácsadója. Soraink Eibon jóvoltából egy pokolkutyával is gyarapodtak: ez nyomban nagy elragadtatással fordult Furore felé, és gusztustalanul hízelgett neki, a kutyák szervilis szokása szerint. Kedves húgunk Blökinek nevezte el, és parázzsal etette a tenyeréből. A Kapuőr ezek után visszavonult, mivel meglehetősen kifárasztották a mágikus műveletek.

Santiago szintén hátramaradt, mert a történtek után nem akartuk a birtokot teljesen védtelenül hagyni; indulás előtt azonban átadott nekünk egy köteg barna rudat, amelyek meggyújtva szörnyen büdös, zöld füstöt árasztanak és dühödt őrjöngésbe kergetik a rovarokat. Ekképpen felszerelve vágtunk neki az alkonytündék tartományának. A nyomokat nem volt nehéz követni, az ogárok valóságos ösvényt taroltak az erdőségbe. Megtorló különítményünk összesen hét főt számlált, a Fekete Özvegyet kísérő pókseregletet nem számítva: helyet kapott benne Evoryn, Furore, Humungus, William meg én, továbbá Barbarazor, a démon és a Lángvirág új kedvence, Blöki. Jómagam és Evoryn a lombkoronaszinten haladtunk a pókokkal, és előrementünk felderíteni, míg a többiek a földön követték a csapást. A Krónikástól kapott beszélőkövek segítségével tartottuk egymással a kapcsolatot.

Nyomon a csapat
(Hangulatzenéért kattints ide)

Nem sokkal a határ átlépése után wargokra lettem figyelmes, akik utóvédet alkotva várták az üldözőket, nyilván azzal a szándékkal, hogy lelassítsanak minket. A fák lombjai közül hiúz alakban gúnyolni és bosszantani kezdtem a buta jószágokat, akik ettől teljesen elvesztették a fejüket. A zűrzavart kihasználva a Fekete Özvegy rajtuk ütött a kíséretével. Pár pillanat múlva valamennyien hálókba gabalyodva vergődtek, és az egyik bűzrúd meggyújtása után a nekivadult pókok ízről ízre széttépték őket.

E kis közjáték után folytattuk utunkat. Hamarosan egy tisztáshoz értünk, melynek közepén egy régi pogány sírhalom emelkedett, a tetején egy magányos facsemetével. A fülem figyelmeztett rá, hogy a lombok sűrűjéből valami láthatatlanul röpködő lény kémkedik utánunk; meg is próbáltam elkapni, de nem jártam sikerrel, csak az orromat vertem be csúnyán.

Evorynnal kihasználtuk a tisztás szélén növő fák fedezékét, hogy észrevétlenül a kurgán oldalába kerüljünk. Innen már láttuk, hogy a sírhalom mögött fekvőíjakkal felfegyverkezett faunok várnak minket. Evoryn figyelmeztetette a többieket, majd miközben Furore íves pályájú lángcsóvákkal tűz alá vette a lesben állókat, rohamra parancsolta a kíséretét. Az oldalba kapott faunok az erdőből előrajzó pókok ellen fordították az íjaikat, sokat leterítve közülük, ám a frontvonaluk így fedezetlen maradt. Humungus és Blöki nem is habozott kihasználni a kínálkozó alkalmat, és teljes sebességgel megindultak előre. A Lángvirág kis kedvence a roham hevében keresztülcsörtetett a facsemetén, aminek furcsamód semmi baja nem esett. Káprázat volt csupán!

Tűzcsapás
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Kertész és Blöki borzalmas mészárlást rendezett a tűzcsapást túlélő faunok között. Hárman megpróbáltak kereket oldani: az egyiket William lőtte le, a másik a pókok áldozatául esett, a harmadikat pedig én kaptam el – élve, hogy ki lehessen hallgatni. Fontos információkat szereztünk tőle. Nem tudott róla, hogy a fekete tölgy elrablására Volontur adott volna utasítást; ő és testvérei egy Mocsárgőz nevű troll parancsait követték. Előadta továbbá, hogy lakik a közelben egy bizonyos Halászkirály, akinek ugyan nincs ki a négy kereke, de sok érdekes dolgot tud mesélni a környékről. Bőkezűsége közismert, az erdőlakók tőle szoktak ételt kunyerálni, a Kertész birtokára vonuló rablóbandát is nagylelkűen megvendégelte.

Miután mindent elmondott, amit tudott, William a pecsétgyűrűjével a homlokába égette családi címert, majd futni hagyta. Vigye hírül mindenkinek: így jár, aki ujjat merészel húzni a Carcosákkal.

Ezután Humungusszal visszatértünk arra a helyre, ahol felfigyeltem a láthatatlan kémre. A Kertész a növényekkel beszélgetve megtudta, hogy az illető egy Galand nevű tündeszerzet, aki nem örvend túl jó hírnévnek az erdőnek ebben a szegletében. Ő irányította a faunokat, feltehetőleg bűbáj révén, mert különben eszük ágába sem jutott volna egy tálból cseresznyézni vele vagy Mocsárgőzzel. Fény derült arra is, hogy ki áll az egész ügy hátterében: egy vénségesen vén és nagyon gonosz fa, aki a fekete tölgy hajtásai által akarja megfiatalítani magát. A neve Öreg Üszög, de ezt a Kertész csak nagy nehezen tudta kiszedni a tisztás széli fákból, akik félelemmel és borzadállyal beszéltek róla.

A többiekhez visszatérve megosztottuk velük új értesüléseinket. William megállapodott Barbarazorral – akit az eredeti szerződése csak tanácsadásra kötelezett –, hogy ha tettleg is támogat minket a küszöbön álló összecsapásban, cserébe elenged néhány napot a szolgálatából. Különösen Galand kiiktatásában számított a segítségére. Én ugyan nagyon szerettem volna személyesen leszámolni a nyamvadt kis tündefajzattal, aki oly megalázó módon túljárt az eszemen – de be kellett látnom, hogy a Manipulátor haditerve éppen ezért tűnik ésszerűbbnek.

Ezek után elindultunk a Halászkirály megkeresésére, aki a folyóparton élt egy hatalmas szomorúfűz gyökerei között. A büszke cím viselője egy rettentően öreg és koszos gnóm volt. Humungus azonnal tisztában volt a helyzettel, amint egy pillantást vetett a fűzfát befutó rózsalugasra. Elmondása szerint ezt a fajt királyrózsának hívják, és igen különös hatással van a közelébe tévedő gnómokra és manókra. Ha az áldozat belélegzi a rózsa illatát, az a kényszerképzete támad, hogy ő az erdő királya, és ennek megfelelően fog viselkedni.

A Halászkirály
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Halászkirály roppant nagyvonalúan fogadott és roston sült pisztránggal kínált minket. Beszélgetésbe elegyedtünk vele, és sok érdekességet tudtunk meg tőle. Elmondta például, hogy Öreg Üszögnek van a környéken egy ellenlábasa: egy hős vitéz, akit Szarumarásnak hívnak. Megfogalmazódott bennünk a gondolat hogy Szarumarással szövetségben kellene fellépnünk a haldokló vén fa és alvezérei: Mocsárgőz és Galand ellen.

Mivel a Halászkirály semmi ruhát nem viselt, társalgásunk közben csakhamar nyilvánvalóvá vált, milyen nagy hatást gyakorolt rá Furore tüzes szépsége. Mivel azonban közeledését kedves húgunk határozottan elutasította, kénytelen volt a saját kezébe venni a dolgokat, szó szerint. Öregecske lévén, ez nem ment neki könnyen, többször is neki kellett veselkednie, ám ő a fáradalmak dacára dicséretes buzgalommal kitartott elhatározása mellett. Mikor munkálkodását végül siker koronázta, tapssal jutalmaztuk a teljesítményt. Furoréból ekkor már olyan szikrázó hőség sugárzott, hogy azon csodálkoztunk, hogy nem kapott még lángra az egész rózsabokor. Végül, nehogy további méltatlanságoknak legyen kitéve, elhagyta a fűzfa menedékét, és csatlakozott Evorynhoz, Barbarazorhoz és Blökihez, akik kint maradtak biztosítani a terepet.

Vacsora után elköszöntünk a Halászkirálytól, akit a ma esti izgalmak teljesen kimerítettek, s hamarosan el is szundított. Éjszakára a folyóparton táboroztunk le, azzal az eltökélt szándékkal, hogy másnap kora hajnalban folytatjuk utunkat.

…folytatása következik!

Megjegyzés: Hosszabb kihagyás után ismét kalandbeszámolóval jelentkezünk, méghozzá egy igencsak epikus és fordulatos kalandról, amelyben a családtagok korábban soha nem látott számban gyűltek össze. Kezdjük a felütéssel; nagyot fog szólni…

A fekete tölgy szenvedése
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Röviden és velősen fogalmazva, valaki megpróbálta ellopni a Kertész fekete tölgyét. Egy egész kis kommandó jött át az alkonytündék területéről, a gyilokliánokat és a pókhálókat letaposták. A tölgyfát kirángatták a földből, de magukkal cipelni nem bírták, ezért megelégedtek két megfakadt hajtásával, amelyeket a hozzájuk tartozó gyökérzettel együtt leszakítottak és elvittek. Semmi mást nem kerestek, kifejezetten ez volt a céljuk: a zsákmánnyal visszatértek Volontur tartományába.

A Fekete Özvegy – a rajtaütés idején egyedül ő tartózkodott a helyszínen a Carcosák közül – óvakodott harcba szállni a nyomasztó túlerővel; néhány házőrző pókját, amelyek nem iszkoltak el az útból, így is palacsintává lapították. A különítmény szarvas-patás tündérfajzatokból és ogárokból állt, egy páncélos troll vezetése alatt. Mire a riadóra odasereglő családtagok megérkeztek, már túl jártak a határon, letiport bokrokat és kidöntött fákat hagyva maguk után. A Vadak Ura üldözőbe vette őket, de wargokat hagytak hátvédnek, akik nagyon lelassították; kettőt megölt közülük, aztán kénytelen-kelletlen felhagyott a hajszával, mert nem akart idegen terepen elszakadni a többiektől.

Humungus első dolga természetesen a megtépázott fekete tölgy visszaültetése volt, amihez szükség volt a többi családtag segítségére is; elég szívós fa, úgyhogy valószínűleg túléli a megrázkódtatást, de az incidens hosszú hónapokkal visszavetette a fejlődésben. Közben a portyázó különítmény jó egynapos előnyre tett szert – bár amilyen csapást hagytak maguk után, legalább nem lesz nehéz követni őket.

Mert követni kell, ez nyilvánvaló. A Carcosákat itt olyan arculcsapás érte, amit válasz nélkül hagyni egyet jelentene a teljes tekintélyvesztéssel. Ezúttal nincs helye a mézes szavaknak meg a diplomáciának. Akárki áll az aljas orvtámadás hátterében, lakolni fog érte; a család becsülete bosszúért kiált!

Humungus Carcosa életében komoly csapást jelentett a Carcosák hanyatlásával járó tragédiák sorozata. Otthonát gyors egymásutánban kétszer veszítette el, szűkebb családja megtizedelődött. Az új pireneusi kastélyba költözve többé nem érezte magát otthon, és gyökértelen léte tudatában egyre mélyebbre süppedt önnön sötét bugyraiba. Egyedi szemlélete okán leginkább Aldimarral találta meg a közös hangot, így csakhamar elhagyta a kastély sivár, falak közé szorított világát, és új, de még idegen hazája vadonjában keresett enyhülést kínjaira, dögvészt és pusztulást hagyva maga után. Khunt erdejében végre megtalálta, amire szüksége volt. Itt erősítette meg szövetségét a maga személyes megváltójával, tulajdon testét és vérét helyezve az áldozati oltárra. Ennek emlékére emeltetett a fekete tölgy, mint a szövetség diadaloszlopa, azon a helyen, ahol ismét felszínre tört a Névtelen Iszonyat korok óta földben kígyózó, örökké rothadó gyökérzete.

A holtak fája
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A tölgy abból a fából torzult ily rettenetes s egyben rémisztően gyönyörű emlékművé, amely az összekötő kapcsot képezte Humungus és a mélyben rejtőző iszonyat között. Tartománya középpontjában magasodva hirdeti az erdőlakóknak a Kertész jelenlétét és hatalmát, s jelzi a Carcosa család érdekeltségeit. Humungus ugyan sajátjának tekinti a birtokot, a család viszont természetesen közös tulajdonnak, a szláv ág kezelésében. Számukra elsősorban kiaknázandó erőforrást jelent, további lehetőséget a dinasztia vagyonának és befolyásának gyarapítására. Ők sosem értették igazán, mit rejt a gyökereket befogadó humusz, a lombok közt suttogó szél, melyben minden meg van írva, ami a teremtés óta történt a vénséges vén fák zord árnyékának rejtekében.

Humungus féltő gonddal ápolta a kiválasztott fát, amíg az a Névtelen Tölgy evilági megnyilatkozásaként roppant óriássá növekedett. Rendszeresen öntözte gyökereit az erdőbe tévedt emberek vérével, gazdagította termőtalaját az ágak alatt feláldozottak maradványaival. Az arra érdemesek koponyájából a négy égtáj felé tekintő arcokat preparált, s ezután melléjük került minden komolyabb ellenfelének feje is, mint egyfajta harci trófea-totem, a vérre szomjazó istenek kegyetlenségének oltára, melynek láttán rettegés fogja el a hitetleneket. A fa törzsét elborította titokzatos jelekkel, amelyeket transzba esve kapart bele a tulajdon körmével, hagymázas víziókkal kísért szent őrületében. Ezek kísértetiesen emlékeztetnek a pogány sírhalmokban rejlő fogadalmi kövek halcsontszerű rovásfelirataira. A jelek értelmét még Humungus is csak sejti, elolvasni nem tudja őket, de látomásaiban mindent feltárt előtte a Névtelen.

Rengeteg munka és évek hosszú sora van még hátra a végső kiteljesedésig, ám Humungus lendülete nem lankad. Alattvalói segítségével megszervezte a szomjazó gyökerek táplálását. Az erdőbe merészkedő vándorok bőséges utánpótlást biztosítanak, de a szegényes időszakokban is akadnak módszerek, amikkel gondoskodni lehet a folyamatos talajjavításról. A zöldek szívesen segédkeznek újdonsült uruk terveiben, hisz ők a nyugalmat és csendet kedvelik, amit a tudatlanul idetévedő emberek folyton megzavarnak.

Kétségtelen, hogy a Kertész e ténykedésével komoly változást indított el mind a békésnek távolról sem mondható khunti erdő életében, mind a saját testi és lelki egyensúlyában. Ahogy gyarapszik és terbélyesedik, a fa mind nagyobb befolyást gyakorol Humungusra és egyre erősebbé teszi. A lassú metamorfózis megállíthatatlanul elemészti testének hús-vér szöveteit, s miközben kérget növeszt a szíve köré, lelkét is éppúgy elemberteleníti, ahogy a testét burkolja be oltalmazó páncélzattal. Egyaránt tüskéket sarjaszt a karjain és a gondolatain; a mérgező indáik nem csupán az ellenfeleit fojtják meg, hanem az utolsó halványan pislákoló emberi érzéseket is az elméjében. Humungus lassú, megfontolt természete apránként az inhumán szenvedélyek és ösztönök ijesztő ötvözetévé alakul át, s ez időnként kikezdi józan ítélőképességét is, legalábbis hagyományos értelemben.

A Kertész a tölgyfa közelében a leghatalmasabb, mert ilyenkor közvetlenül meríthet a Névtelen Rettenetnek a kéreg alatt szunnyadó erejéből, mely az évek számával egyre csak gyűl-gyülemlik. Ahogy a driádok a fájukban élnek és eggyé válnak vele, ő is teste tartozékának érzi az ágak és a lombozat bizarr kuszaságát. Ám ha tartósan elszakad tőle – hiába vetekszik akaratereje az ezeréves fatörzsek szívósságával –, idővel megmutatkoznak rajta a lelki hiány és üresség jelei. Ezt elég hosszú ideig képes elviselni, de e téren még nem tapogatta ki saját határait: elképzelhető, hogy néhány hónapos kényszerű távollét után a tünetek súlyosbodnak, akár az átmeneti elmezavarig.

Tekintsetek az egek négy sarka felé…
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A család tagjai nemigen ütköznek meg a fekete tölgyön. A különféle elfajzások, pszichés zavarok és minden rendű-rangú aberrációk korántsem mennek ritkaságba a Carcosák között, s ezek olykor manifeszt formát öltenek az anyagi világban. Ha az ilyesmi egy rosszhírű, lakatlan erdőségben következik be, az sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb, mintha – teszem azt – a királyi vadasparkban történne, amit fölöttébb nehéz és kellemetlen lenne kimagyarázni. Így hát a rokonok többsége megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a Kertész őrülete félreeső helyen teljesedett ki, mentesen mindenféle botránytól és zűrzavartól.

A khunti tartományt Evoryn Carcosa is állandó lakhelyének választotta, de az ő udvartartását – ami alatt főleg az őt személyében imádó és körberajongó temérdek pókot kell érteni – nem zavarja különösebben a szörnyeteg tölgyfa szomszédsága. A helyi lakosokban pedig csak megerősítette a hitet, hogy új uralkodójuk nem csupán hasonlatos hozzájuk, hanem elég erős és félelmetes is ahhoz, hogy védelme alá helyezkedve önként kövessék a parancsait. Így hát a fekete tölgy ellenállás nélkül vált a táj részévé, elválaszthatatlan tartozékaként mind Khunt, mind Humungus világának.

Oly komoran nyúlik fel az égre,
Sok nevenincs népségnek a vére,
Kérge alatt holtak szeme izzik,
Lombjai közt csak a bánat látszik.

(erdei mondóka a fekete tölgyről)

Ne csak a lábad elé…
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Khunt sötét rengetege időtlen idők óta veszélyes vidék hírében áll, amit jobb messze elkerülni. A vadászok, favágók és szénégetők csak a szélén merik űzni mesterségüket, mert a közhit szerint beljebb tündérfajzatok, kísértő szellemek és rettenetes erdei szörnyek tanyáznak, akik különleges csemegének tartják emberhúst, kivált ha keresztvízzel van fűszerezve. A kis falvak igyekeznek biztos távolba húzódni a zord faóriásoktól, ám lakosaik így is el-eltünedeznek, sőt az is megesik olykor, hogy egy településnek mindenestül nyoma vész. Földesuraik tisztában vannak ezzel, de nem zavartatják magukat. Az erdőszéli falvak nem jelentenek tetemes értéket, bármikor lehet a helyükre újakat telepíteni; és Khunt különben is királyi birtok, hát akkor tartson rendet benne a király. Ha valami komolyabb atrocitás borzolja föl a kedélyeket, az erdőfelvigyázói címet viselő nemesúr néhány vadőrt küld Khuntba, akik csapdákat raknak ki a peremvidéken, majd egy-két medve és farkas tetemével térnek vissza bizonyság gyanánt, hogy az utolsó szálig kiirtották a gonosz, emberevő bestiákat. A fák és a bozót árnyai között megbúvó szörnyek pedig mohó tekintettel várják a következő tudatlant, aki csillapítani fogja mardosó éhségüket

Errefelé nagy számban tenyésznek a különféle veszedelmes növények, amelyeket az egyszerű nép másutt csak szájról szájra szálló rémmesékből ismer. Khuntban igen vékony a határmezsgye a valóság és a másvilág között: ezért érzik itt otthon magukat az emberlakta tájakról lassan kiszoruló tündérszerzetek. Őket nemigen lehet a racionális tudomány fogalmaival leírni, ám sokan közülük a növényi életformákkal tartanak rokonságot – így például a zöldek, a driádok, a tölgymanók, a piroskák és a kéregrágók. A tündérnövények túlnyomó többsége persze nem értelmes, ez azonban mit sem von le furcsaságukból és veszedelmességükből. A Humungus birtokán honos fajok közül háromról érdemes bővebben szólni: a gyilokliánról, amely soha nem látott bőségben burjánzik errefelé; a Vénusz-fürdőről, amely mámorító és édes módon gyilkol; s végül a királyrózsáról, amely rabul ejti áldozatát és megfosztja a józan eszétől.

Az óvatlan borász végzete
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A gyiloklián az erdőmélyi flóra talán legismertebb képviselője. Nagy területen elterjedt, szinte mindenütt megtalálható, ahol nem szorították ki más, még agresszívabb növények, vagy nem irtották ki a tündérszerzetek a saját biztonságuk érdekében. A gyiloklián ott érzi igazán jól magát, ahol vékonyak a világokat elválasztó határfalak; bár megél másutt is, de csak satnyán és betegesen, állandó gondozásra szorulva. Némely ravasz tündérurak – mint például Volontur, az alkonytündék királya – országuk egész gyepüvidékét beültetik vele, bokrai közt nagy műgonddal megtervezett ösvényeket hagyva, amelyek persze különféle halálcsapdákba vezetnek. A határvédelemnek ezt a módszerét Humungus is átvette, főleg a külvilágiak távol tartására, mert a tapasztalt erdőlakók elég könnyen átlátnak rajta.

Kifejlett állapotában a gyiloklián egy karvastagságú, közel hét méter hosszú főindából és számos vékonyabb, legfeljebb másfél méteres mellékágból áll, amelyeken páratlan tagolású, tüskés levelek sorakoznak. A kisebb indák nyár végén hoznak termést – kékeslila színű, fürtökben növő, ízletes bogyókat –, de a főágról leválva vegetatív úton is képesek szaporodni, kedvező feltételek esetén olyan gyorsan, mint a parlagon terjeszkedő tarack. A gyiloklián tulajdonképpen nem ragadozó növény (nincs saját emésztőrendszere), ám gyorsan mozgó, erőteljes indázatával rátekeredik a közelébe tévedő prédára, és kíméletlenül megfojtja. Ezután maga alá húzza a tetemet és földet túr rá, ily módon táplálva a talajt, amelyben gyökerezik.

Humungus eleinte csupán birtokvédelmi céllal szaporította ezt a fajt, később azonban felvilágosították róla, hogy bogyós terméséből zamatos bort lehet készíteni, mely ritkasága miatt nagy összegekért cserél gazdát a piacokon. A gyiloklián-borászat persze igen veszélyes foglalkozás, Frankhonban csak a királyi fegyenctelepeken űzik, mivel a munkások igen gyorsan lemorzsolódnak. Szerencsére a Carcosák csakhamar kapcsolatba léptek egy elveszettnek hitt rokonukkal, Damien Dromdallal, aki az esztendők során széles körű tapasztalatokat szerzett egy efféle műintézményben, és a hosszas állami szolgálat után örömmel szegődött át a magángazdaságba.

A gyiloklián sokoldalúsága azonban nem merül ki ennyiben. Ahogy Humungus egyre jobban megismerte, rájött, hogy veszedelmes fegyvereket tud belőle készíteni, amelyeket – hála különleges testfelépítésének – egybeolvaszthat a páncéljával. Az idők során egyre több célirányosan kitenyésztett tövet ültetett magára, s a testében gyökerező arzenálnak köszönhetően valóságos növényi szörnyeteggé változott.

Kényeztető halál
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Humungusszal a zöldek népe ismertette meg a Vénusz-fürdő néven elhíresült, végtelenül különös növényfajt. Figyelmeztették, hogy a gyenge akaratúakra komoly veszélyt jelent, csábításának kevés halandó képes ellenállni. Humungus – bízván a Névtelen Tölgy pártfogásában – felkereste a tartományában élő példányt. A látvány, ami fogadta, egyszerre volt rémisztő és varázslatos. Egy tisztást látott, a közepén tavacskával. Körös-körül dús, puha aljnövényzet burjánzott; a színes virágok szinte hívogatták az erre járót, hogy lépjen be a gyönyörök kertjébe, érezze a pázsit simogatását csupasz lábujjai között, igyon a tó kristálytiszta vizéből, dobja le ruháit és merítkezzen meg a kellemesen langyos vízben, mely lemossa testéről az erdei vándorút minden porát és fáradságát. Humungus egy pillanatra lehunyta a szemét, majd sarkon fordult és távozott, csak annyit mormogva maga elé: „Túl szép ez a hely…”

A Vénusz-fürdő az egyik legveszedelmesebb khunti ragadozó növény: csábítóan zöldellő környezetének fenntartásához bőven és rendszeresen kell táplálkoznia. E célra mérgek, spórák és illóolajok egész tárházát fejlesztette ki. Áldozataival úgy végez, hogy a lehető legtöbb tápanyagot vonhassa ki belőlük: lassan, alaposan és olyan körömönfontan, hogy közben észre sem veszik, mi történik velük.

A veszélyzóna tíz-tizenöt méterre terjed a tisztás körül, amely innen a sűrű aljnövényzet miatt még kívül esik az áldozatok látótávolságán. Eddig járja át a levegőt a Vénusz-fürdő folyamatosan termelődő, jellegzetes aromája. Ez a rendkívül kellemes illat mellékesen erős szomjúságérzetet gerjeszt. Mikor néhány lépés múlva a fák takarásából előbukkan az idilli tisztás, kézenfekvő módon adódik a gondolat, milyen jólesne inni egyet az üdítően gyöngyöző vízből. És valóban, a látszat eleinte nem csal: mert hála egy sor bonyolult kvázi-mágikus összetevőnek, a víz gyógyerejű. A zúzódások, horzsolások eltűnnek, a fájdalmak enyhülnek; ha már néhány kortynak ilyen hatása van, kinek ne jutna eszébe, hogy levesse áttizadt, porlepte gúnyáját és megmártózzon a hívogató tavacskában?

Ha megteszi, a vizet kellemesen langyosnak fogja találni, mintha hőforrás táplálná alulról. Gyógyhatása intenzívebbé válik. A nyílt sebek beforrnak, a gennyesek fölfakadnak és kitisztulnak, a gyulladás alábbhagy, a csíraölő vegyületek a szervezetbe jutva harcba szállnak a mérgekkel és kórokozókkal. Mindezt eufórikus érzés kíséri, amely idővel teljesen úrrá lesz a fürdőzőn. Ha eddig nem tért észhez, többé már nem gondol a távozásra. Élete hamarost bekövetkező végéig lubickol a gyönyörök fürdőjében, amely lassan bezáródik fölötte. Már azt sem fogja érezni, ahogy a vízben egyre növekszik az emésztőnedvek koncentrációja. Nem érez fájdalmat, mert a szövetei újra és újra megújulnak, miközben egyre oldja őket a sav. Azt sem veszi észre, amikor a véget nem érő regenerálódástól elfáradt sejtjei felmondják a szolgálatot. Először a szemei folynak szét, majd a bőre válik kocsonyássá, végül a többi testszövet. Nincs jajkiáltás, nincs segélykérő sikoly. Az áldozat szó szerint feloldódik a gyönyörökben.

Ha agresszívan lépnek föl ellene, a Vénusz-fürdő álomhozó spórafelhővel védekezik, vagy emésztőnedvet permetez támadójára, ami lemarja a bőrt a szabad testfelületekről. Akik elalszanak a tisztáson, hatalmas adagot lélegeznek be a növény illóolajából, s ébredéskor rettentő szomjúság gyötri őket; akiket a savpermet ért, a szörnyű fájdalom elől gyakran a tavacska vizében keresnek enyhülést. Így vagy úgy, az áldozatok számát gyarapítják.

Mondanunk sem kell, a Vénusz-fürdő rossz híre érthető: aki ismeri, messze elkerüli. Humungus tartományában csupán egyetlen példány található, ez azonban fontos részét képezi a védelmi rendszerének; akárcsak Döme tavához, ide is ravaszul megtervezett szabad ösvények vezetnek a gyiloklián-bozót útvesztőjében. Ám a gyógyereje is több ízben kapóra jött a súlyosan sérült családtagoknak, természetesen folyamatos felügyelet mellett. A rokonságban később még olyan is akadt, aki szépítkező kúraként használta a Vénusz-fürdőt, és rendszeresen megmártózott benne, mondván, hogy nagyon jót tesz a bőrnek. Persze nem az ifjabb családtagok közül – elvégre ahhoz, hogy valaki időben befejezze a pancsolást, vasakarat és rendkívüli önuralom szükséges.

Tiéd a hatalom!
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A királyrózsa nem ennyire veszedelmes növény, legalábbis nem mindenkire; életmódja azonban olyan meghökkentően egyedi, hogy mindenképpen szót érdemel. Ez a növény is az öntrágyázó fajok közé tartozik, amelyek azért vadásznak, hogy feljavítsák a talajt a gyökereik alatt. Általában fák kérgére kúszik fel, mint egy futórózsa, de bizonyos magasságban elengedi a törzset és visszabukik a talajra, ahol belekapaszkodik az aljnövényzetbe s ily módon lugast képez. Gyönyörű vérvörös rózsák nőnek rajta, amelyekkel pompázatosságban kevés virág vetekedhet. Ám a többi rózsafajjal ellentétben ez a változat nagy mennyiségben bocsát ki virágport a környezetébe. A pollennek nem a beporzó rovarok odacsalogatása a feladata; különleges vegyi összetételénél fogva kizárólag a gnómokra és manókra van hatással.

Ha egy gnóm vagy manó belélegzi a virágport, az közvetlen kémiai reakcióba lép az idegrendszerével, s az eredmény az őrület egy különleges fajtája lesz. Az áldozat azonnal beveszi magát a rózsabokor tövises sűrűjébe, és a lugas mögötti védett zugban lázasan elkezd egy furcsa, koronára emlékeztető tárgyat fonni az indákból és virágokból. Ezalatt nem reagál a külvilág ingereire, megszállottan, kisebesedett kezével mit sem törődve végzi munkáját. Amint elkészül a groteszk korona, a manó szertartásosan a fejére illeszti, és cérnahangon kikiáltja magát az erdő királyának. Súlyos megalomániás téveszme alakul ki benne: tényleg királynak hiszi magát, és meg van győződve róla, hogy neki szolgál az egész erdő.

Első látásra ez mulatságosnak és értelmetlennek tűnik, ám valójában nagyon is hasznos a növénynek. Az újdonsült király ugyanis beköltözik a rózsalugas alá, mint uralkodó a palotájába. Ideje nagy részét ott tölti, nem túl higiénikus körülmények között, hiszen egy király soha nem süllyedhet a takarítás alantas munkájáig, a nemlétező szolgák pedig nem sokat dolgoznak. Az így képződő hulladék a királyrózsa táptalaját zsírosítja. A király kedvtelésből eljár élelmet gyűjteni – úgymond vadászmulatságokra és horgászkirándulásokra –, és ezzel fenntartja magát, de másféle munkához már nem fűlik a foga, így legtöbbjük idővel teljesen lerongyolódik, pucér és talpig retkes vadember benyomását kelti.

A virágpor hatása valójában nem túl tartós – ellenőrzött körülmények között, ahogy az Humungus kísérleteiből kiderült, pár órán belül erejét veszti –, mivel azonban az áldozat nagy gonddal javítgatja a királyi koronát, az elhervadt rózsák és kiszáradt ágak helyére folyton frisseket fűzve, saját maga újítva meg a mérgezést. A növény bűvköréből csak akkor szabadulhat, ha erőszakkal eltávolítják a közeléből, ami ellen foggal-körömmel küzdeni fog. Ám a rózsakirályok látogatói ritkán fáradnak ezzel, inkább egyszerűen agyoncsapják őket; kevesen bírják elviselni egy nagyzási hóbortban szenvedő mitugrász idegesítő hisztériázását.

Egy alkalommal a Carcosa család is találkozott egy rózsakirállyal, aki felháborító módon inzultálta Furore kisasszonyt: ugyanis méltónak ítélte arra, hogy királynéja legyen, és a maga módján igyekezett elhálni vele a nászéjszakát. Életét csupán annak köszönhette, hogy a jelenlévő családtagok – Furorét kivéve – hallatlanul mulatságosnak találták a helyzetet, és nem bántották: hadd szenvedjen tovább, hátha még egyszer-kétszer megnevetteti őket. (Erről bővebben a Mélyre nyúló gyökerek című kalandbeszámoló első részének végén olvashatnak majd az érdeklődők.)

Még számtalan érdekes teremtmény lakja Khunt erdejét, de mindük leírása igen sok oldalt töltene meg. Itt él az akasztóinda, amely a fákra húzza fel áldozatait; a vadászbozót, amely gyökereivel elgáncsolja és a töviseibe buktatja az arra járót; a levélpödrő, amely hatalmas leveleivel tekeredik rá az óvatlanra; a fullánkos falégy, amely csípésével terjeszti az eleven húsban kifejlődő magvait; a vérszívó vámpírrózsa és a háromvirágú páfrány, amely múmiává szipolyozza az alvókat; a tűszerű porzóival lövöldöző záporvirág és a hagymázas dühöngést okozó tüskés borostyán; és ne feledkezzünk el a síró fűzről, amely nem bánt senkit, ha békén hagyják – ám aki fejszét vagy szövétneket emel rá, abból keservesen zokogó idiótát csinál örök életére.

Összességében elmondhatjuk, hogy Khunt flórája különleges, izgalmas és roppant veszedelmes. Olyan növényfajok élnek itt, amelyek az erdőn kívüli világban legfeljebb a mesékből ismerősek. Aki ismeri és kitapasztalta őket, békében élhet velük, akár még hasznot is húzhat belőlük, ám az állandó éberségről egy percre sem feledkezhet el. Khuntban senki sincs biztonságban, még a tündérszerzetek sem; málló csontvázak tanúskodnak erről a televényben kígyózó gyökerek között.

Jöjj közelebb, hisz nem kell félned,
Vágyakozunk rád réges-régen.
Úgy ölelünk majd szánkhoz téged,
Elbitoroljuk szíved s véred!