Megjegyzés: Amikor a Carcosa-kampányról beszélünk az érdeklődőknek, általában Humungus karakterét kell a legtöbbet magyaráznunk. Nemigen szokták érteni, mi félelmetes lehet egy Kertészben. Pedig a növényvilágnak igen nagy hagyományai vannak a horrorszerzők megihletésében! Bizonyság rá az alább következő elbeszélés, a fantasztikus irodalom egyik oszlopos klasszikusától. (Ami persze legalább annyira szatíra, mint rémtörténet – ám élvezeti értékéből ez mit sem von le, sőt!)

(Hangulatzenéért kattints ide.)

H. G. Wells
A KÜLÖNÖS ORCHIDEA VIRÁGZÁSA

Orchideát venni mindig szerencsejáték. Ott áll előtted a barna, összeszáradt, ráncos gumó és semmi ezen a világon nem ad neked útbaigazítást róla, úgyhogy vagy tulajdon ítéletedben, vagy az árverező ítéletében, vagy jószerencsédben, vagy szimatodban bízhatsz meg egyedül. Lehet, hogy a hagyma haldoklik, vagy talán már meg is halt, lehet az is, hogy becsületes vásárt csináltál és megkapod pénzed ellenértékét, de lehet az is – hiszen nem egyszer megesett már –, hogy a szerencsés vevő szemei előtt új és addig ismeretlen csoport, vagy alfaj pompázó példánya bontja ki dús levélzetét. Büszkeség, szépség és nyereség bimbózik ki a finom, zöld rügyből, de lehet, hogy talán még halhatatlanság is. Mert a természet új csodájának még nincsen neve és ugyan mi lehetne kényelmesebb, minthogy felfedezőjéről nevezzék el? „Johnsmithia!!” Igazán hallottunk már ennél sokkal rosszabb neveket is.
Alkalmasint egy ilyen nagyszerű felfedezés reménye és vágya hajtotta Winter-Wedderburnt az orchidea-árverésekre, de persze ehhez a vágyához és reményéhez nagyban hozzájárult az is, hogy ezenkívül semmi a világon nem tudta lekötni érdeklődését. Riadt, zárkózott, pipogya ember volt, akinek a jövedelme éppen elég volt arra, hogy gond nélkül éljen. Nem volt annyi akaratereje, hogy valami komolyabb foglalkozást keressen magának, pedig bélyeget gyűjthetett volna, vagy régi pénzt, Horatiust fordíthatott volna, vagy könyvkötészettel tölthette volna szabad idejét, de ő mindezek helyett orchideák nevelését tűzte ki életcéljául és építtetett is magának egy kicsi, de nagyratörő melegházat.
– Az az előérzetem – jelentette ki reggelizés közben –, hogy valami történik ma velem.
Olyan lassan beszélt, amilyen lassú volt a mozgása és a gondolkozása is!
– Ó, ne mondj ilyet! – válaszolta házvezetőnője, aki rokona is volt.
– Félreértesz engem, én nem gondolok semmi kellemetlenre... Bár magam sem tudom, hogy mi is lesz, ami velem történik.
– Ma délben – folytatta rövid szünet után – Petersnél egy rakomány orchidea-hagymát árvereznek, amelyek most jöttek az Andaman-szigetekről és Indiából. Felutazom Londonba és körülnézek közöttük. Lehet, hogy meg is vásárolok egyet-kettőt, ha nagyon megtetszik. Azt hiszem, éppen ezt súgja az előérzetem.
– Ezek azok a gumók, amelyeket az a szegény fiatalember hozott haza, akiről a napokban beszéltél? – kérdezte unokahúga, miközben újból megtöltötte kávéscsészéjét.
– Igen – válaszolta Wedderburn, és elmerengett egy darabka pirított kenyér fölött.
– Velem soha nem történik semmi – jegyezte meg egyszerre, egészen váratlanul, mintha csak hangosan gondolkoznék. – Ugyan miért nem? Más emberrel mennyi minden megesik! Ott van például Harvey esete. Ami csak a múlt héten történt vele: hétfőn egy shillinget talált az utcán, szerdán a baromfiudvarába beleesett a csirkekolera, pénteken hazajött az unokatestvére Ausztráliából és szombaton eltörte a lábát. Micsoda hallatlan izgalmas élet az enyémhez képest!
– No, én ugyan szívesen meglennék ilyen izgalmak nélkül is – jegyezte meg szárazon házvezetőnője –, de azt hiszem, neked se tennének túlságosan jót.
– Én is azt hiszem, egy kicsikét fárasztó lehet, de mégis… látod, velem soha nem történik semmi. Még gyermekkoromban sem ért soha semmi baleset. Amikor felnőttem, nem szerettem bele senkibe és soha nem házasodtam meg… Kíváncsi vagyok, milyen lehet az, mikor valóban érdekes és különös dolgok történnek az emberrel.
– Az az orchideagyűjtő csak harminchat éves volt – húsz évvel fiatal, mint jómagam –, amikor meghalt. És mégis már kétszer nős volt és egyszer el is vált. Négyszer feküdt élet és halál között maláriában és egyszer eltörte a csípőcsontját. Egy malájt megölt és egyszer megsebezte egy mérgezett nyíl. És végül is a dzsungel kúszónövényei fojtották meg. Biztos, hogy nagyon fárasztó lehetett az élete, viszont azonban érdekes is volt. Tudod, talán a dzsungel növényeit kivéve…
– Meg vagyok róla győződve, hogy nem tett neki jót – jelentette ki a házvezetőnő határozottan.
– Talán nem... – azzal Wedderburn kihúzta óráját. – Nyolc óra huszonhárom perc! Csak a háromnegyed tizenkettős vonattal indulok, tehát van még elég időm. A lüszterkabátomban megyek – elég meleg van arra –, és a szürke puha kalapomat és a barna cipőimet készítsd ki hozzá. Azt hiszem…
Kinézett az ablakon a derűs égboltra és a napfényben fürdő kertre, majd idegesen rokonára pillantott.
– Azt hiszem, jobb volna, ha esernyőt vinnél magaddal, ha Londonba mégy – felelte a néma kérdésre ellentmondást nem tűrő hangon az asszony.
Amikor estefelé Wedderburn hazaérkezett, remegett az izgalomtól. Egész csomó orchideagumót vásárolt Londonban. Csak nagyon ritkán történt meg, hogy elég gyorsan el tudta határozni magát arra, hogy vásároljon valamit, de most az egyszer mégis csak sikerült.
Mialatt levesét kanalazta, szerető pillantással simogatta végig a csúnya, kis, ráncos, barna gumókat. Ott feküdtek előtte szép rendben a tiszta abroszon és mialatt nagylassan keresztülrágta magát estebédjén, csak ezekről beszélt unokahúgának. Régi szokás volt, hogy minden londoni látogatását, este unokahúga és saját maga szórakoztatására, még egyszer átélte hangos szóval.
– Tudtam, hogy valami történik ma velem és íme, látod, ezeket vásároltam. Tudod, biztosra veszem, hogy egyikük-másikuk egészen különös lesz. Nem tudom, miért, de olyan bizonyos vagyok benne, mintha csak valaki megsúgta volna nekem, hogy lesz közöttük, amelyik egész különösen fog viselkedni!
– Azt ottan – azzal egy ráncos gumóra mutatott – nem tudták felismerni. Lehet, hogy csak egy Paleonophis, de az sincs kizárva, hogy valami egészen új nemnek a tagja. És ez volt az utolsó, amit szegény Batten kiásott, mielőtt a dzsungel fojtó indái végeztek volna vele.
– Rá se szeretek nézni – jelentette ki unokahúga. – Olyan csúf a külseje.
– Én jóformán nem is látom, van-e egyáltalán külseje.
– Nem szeretem azokat a dolgokat, amik kiállanak belőle – folytatta Wedderburn házvezetőnője. – Éjszakára cserépbe fogom tenni.
Wedderburn elmosolyodott és a gumó szemlélésébe merült el.
– Annyi bizonyos, hogy nem valami gyönyörű, amint itt fekszik, de hát ezeket a dolgokat nem szabad csupán gumójuk után megítélni. Könnyen kiderülhet róla, hogy valóban gyönyörű orchidea válik belőle. Mennyi dolgom lesz holnap! Még az éjjel pontosan kidolgozom a tervet, hogy mit kezdjek velük és holnap aztán munkához látok!
– Szegény Batten holttestét egy mangrovemocsárban találták meg – folytatta kis szünet után Wedderburn –, és a teste alatt éppen egy ilyen orchidea feküdt. Már pár nappal halála előtt nem érezte jól magát, bizonyosan mocsárlázat kapott és azt hiszem, a dzsungelben elájulhatott. Ezek a mangrovemocsarak nagyon egészségtelenek. Azt mondják, minden csepp vérét kiszívták a dzsungel kúszónövényeinek vérszopó indái. Lehet, hogy éppen ez az orchidea okozta szegénynek halálát.
– Ez a magyarázat igazán nem valami nagyon megnyugtató – jelentette ki unokahúga. – Képzeld csak, milyen rettenetes lehet ott élni, távol minden kényelemtől, egy undok mocsár közepén. Képzeld el, milyen lehet lázbetegen feküdni és egyre-másra csak klorodint és kinint szedni. Képzeld el, milyen lehet, amikor senki sincs melletted, csak azok a borzalmas bennszülöttek. Azt hallottam, hogy az Andaman-szigetek lakói a legutálatosabb férgek az egész világon, de még ha nem úgy van is, annyi bizonyos, hogy mindenre inkább alkalmasak mint hogy beteget ápoljanak. És mindennek csupán azért kitenni magát az embernek, hogy a londoniaknak legyen mivel szórakozniuk.
– Nem hiszem, hogy nagyon kellemes lehetett, de vannak emberek, akik gyönyörűségüket lelik benne – válaszolta Wedderburn. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Batten expedíciójának bennszülöttei elég civilizáltak voltak ahhoz, hogy vigyázzanak a gyűjteményére, míg társa, aki ornitológus volt, vissza nem tért a dzsungel mélyéről. Persze a bennszülöttek nem tudták megmondani az orchidea faját, ami azonban csak még érdekesebbé teszi a dolgot.
– Dehogy teszi érdekesebbé! Egyenesen undorítóvá teszi – vágta rá unokahúga. – Tudod, én félek, hogy maláriát kapok csak az érintésüktől is. És képzeld csak, egy holttest feküdt azon a csúf hagymán! Erre idáig nem is gondoltam. Látod! Kijelentem, hogy egy falat sem megy le többé a torkomon.
– Ha neked kellemesebb, úgy igazán levehetem őket az asztalról, hiszen éppen olyan jól látom a gumókat akkor is, ha az ablakpárkányon feküsznek.
A következő napokban Wedderburn ki sem mozdult a kis melegházból és hol a faszénnel bíbelődött, hol pedig kis darab fákkal, mohákkal és az orchideagyűjtők egyéb titokzatos dolgaival piszmogott. Úgy érezte, hogy csodálatosan eseményteljes idők köszöntöttek rá. Esténként csak az új orchideákról tudott beszélni és minduntalan annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy valami különös dolog fog bekövetkezni.
Egy sor gumó elpusztult ugyan, de az ismeretlen orchidea egyszerre életjelt adott magáról. Wedderburn annyira megörült ennek, hogy örömmámorában kiszaladt a konyhába, és unokahúgát a lekvárfőzés kellős közepéből cipelte magával az üvegházba, hogy azonnal nézze meg, milyen nagyszerű felfedezésre jutott.
– Az ott egy bimbó – magyarázta –, és hamarosan egész csomó levél bújik majd elő, s azok a kis dolgok, amelyek ott felütögetik a fejüket, légi gyökérszálak.
– Én úgy látom, mintha kis fehér ujjak volnának – jelentette ki a házvezetőnő. – És egyáltalán nem szeretem az egész dolgot.
– Miért nem?
– Nem tudom. Olyanok, mint hogyha ujjak volnának, amelyek meg akarnak kapni. Igazán nem tehetek róla, hogy vannak dolgok, amelyeket szeretek és vannak megint mások, amelyeket ki nem állhatok.
– Nem vagyok benne egészen bizonyos, de nem hiszem, hogy ismernék olyan orchideákat, amelyeknek ilyen légi gyökérszálaik vannak. Látod, végeik felé egy kicsit ellaposodnak.
– Nem szeretem őket – jelentette ki Wedderburn unokahúga, hirtelen egész testében megrázkódva. – Tudom, hogy ez szamárság és igazán nagyon sajnálom, hogy így van, kivált, miután te így szereted ezt a borzalmas növényt, de igazán nem tehetek róla, hogy mindig az a holttest jut eszembe róla.
– De hiszen lehet, hogy egyáltalán nem is ez a gumó volt az! Én igazán csak találomra mondtam.
Unokahúga vállat vont.
– Akárhogy is van: ki nem állhatom!
Wedderburn egy kicsit megsértődött ugyan. de ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ne beszéljen folytonosan az orchideákról általában és erről az orchideáról különösképpen.
– Tudod, olyan különös az orchideák természete – szólalt meg másnap minden átmenet nélkül Wedderburn –, és olyan különös meglepetésekre lehetünk elkészülve! Darwin éveket fordított tanulmányozásukra és még ma sem tudjuk, hogy milyen célt szolgálnak a virágai, mert annyi bizonyos, hogy nem ezek útján termékenyülnek meg. Könnyen lehet, hogy az én orchideám is egészen különös valami e tekintetben, és ha valóban így volna, hát alaposan hozzákezdenék a tanulmányozásához. Úgyis már sokszor gondoltam rá, hogy kutatásokkal foglalkozom, mint ahogy Darwin tette, de idáig vagy nem volt rá időm, vagy valami közbejött, ami megakadályozott benne. Tudod, a levelek most bújnak lassan elő, és nagyon szeretném, ha egyszer velem jönnél és te is megnéznéd őket!
De unokahúga kijelentette, hogy a melegházban olyan nagy a hőség, hogy megfájdul tőle a feje. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy amikor előző nap véletlenül megnézte a különös növényt, a légi gyökérszálak már vagy fél méter hosszúak voltak, és szerencsétlenségre úgy rémlettek neki, mintha hosszú, gonosz csápok volnának, amelyek mindenáron hatalmukba akarják keríteni az embert.
Álmaiban is minduntalan fel-felbukkantak ezek a különös csápok és hihetetlen gyorsasággal igyekeztek őt behálózni. Így azután elhatározta, hogy soha többé rá sem néz a növényre, és Wedderburn kénytelen volt egyedül elmerülni a levelek bámulásába. Alakra nézve nem különböztek semmiben sem a többi orchidea leveleitől, de fényes sötétzöld felületüket minduntalan vörös foltok és pontok tarkították. Ilyen csodálatos orchidealeveleket még sohasem látott Wedderburn. A növény egy alacsony padon közvetlenül a termométer mellett állott. Egyszerű szerkezet gondoskodott arról, hogy állandóan páratelt levegő vegye körül a növényt, amennyiben a központi fűtőtest csövére percenként egy vízcsepp hullott, amely természetesen azonnal gőzzé változott.
Wedderburn egész napját az idegen növény fejlődésének és növekedésének tanulmányozására fordította.
Végre bekövetkezett a nagy esemény! Abban a pillanatban, amikor belépett az üvegházba, már tudta, hogy a bimbók felfakadtak, bár a nagy Paleonophis Lovtija, amely virágjában állott, eltakarta a sarkot, ahová kedvencét helyezte. Új illat töltötte meg a levegőt: gazdag, hallatlanul erős, édes illat, amely elnyomott minden más illatot a túlzsúfolt, gőzölgő, kis melegházban. Abban a pillanatban, amikor ezt észrevette, a különös orchideához sietett. És íme a zöld bimbók helyén most három óriási, nyílott virág pompázott; ezek árasztották a mindent elnyomó, édes illatot. A bámulat eksztázisában már szinte gyökeret vertek lábai a földben.
A virágok fehérek voltak, csak a szélükön húzódott sötétarany sáv, száruk pedig kékesvörös színben pompázott. Menten látta, hogy egészen új fajtával áll szemközt.
És ez az elviselhetetlen illat!
Milyen meleg is egy ilyen üvegház.
A virágok egészen összefolytak a szemei előtt.
Meg akarta nézni a hőmérőt, nincs-e túlságosan meleg az üvegházban. Hirtelen minden összefolyt a szemei előtt. A padló téglakockái vad táncba kezdtek körülötte… Azután a fehér virágok és mögöttük a zöld levelek, majd az egész melegház mintha hullámzani kezdett volna…

* * *

Fél ötkor unokahúga szokásához képest bevitte a teát, de Wedderburn csak nem akart sehogysem előkerülni.
– Már megint azt a borzalmas orchideát bálványozza – gondolta magában, és még tíz percig várt. – Talán megállt az órája? Kimegyek és behívom.
Egyenesen az üvegházba sietett, kinyitotta az ajtót és nevén szólította. Nem kapott választ. Érezte, hogy a levegő borzasztóan fülledt és valami hallatlanul erős illat tölti be a melegházat. Azután valamit ott látott heverni a földön, a fűtőtest csövei között…
Egy percig ott állott mozdulatlanul.
Wedderburn a különös orchidea tövében feküdt. A csápszerű légi gyökérszálak nem himbálóztak többé szabadon a levegőben, hanem egymásba gabalyodva, mint holmi szörnyű kötélcsomó, szorosan álla, nyaka és kezei köré tekergőztek.
Wedderburn unokahúga először nem értette a dolgot, de aztán az egyik csáp alól kis, vékony vérpatakot látott csörgedezni.
Artikulálatlan kiáltással feléje rohant és megpróbálta elhúzni az indaszerű szívók alól. Két csápot sikerült is eltépnie és vörös lé folyt ki belőlük.
Azután a virág mindent elnyomó illata egyszerre erőt kezdett venni rajta is.
Milyen szorosan is tapadtak a csápok Wedderburnhöz!
Vadul tépdesni kezdte az indákat, de aztán egyszerre keringeni kezdett előtte Wedderburn és az egész fehér virágrengeteg. Érezte, hogy a következő pillanatban elájul, és tudta, hogy nem szabad elájulnia. Otthagyta Wedderburnt, az ajtóhoz ugrott, sarkig kitárta a szárnyát és miközben levegő után kapkodott, nagyszerű gondolat támadt agyában. Gyorsan fölkapott egy virágcserepet, és betörte vele az ablakokat a melegház végében. Azután ismét bement az üvegházba. Újult erővel kezdte elráncigálni Wedderburnt veszélyes helyzetéből; közben a különös orchidea csörömpölve a padlóra hullott. De még most is makacsul tapadt áldozatához. Ereje minden megfeszítésével tudta csak Wedderburnt az orchideával együtt a szabadba vonszolni.
Odakünn aztán hozzáfogott a szívó szálak eltépéséhez. Egyenként szaggatta el őket, és nagy nehezen sikerült Wedderburnt gyilkos ölelésükből kiszabadítani.
A férfi halottsápadt volt, és tucatnyi körkörös sebből vérzett.
A kertben dolgozó napszámos, aki hallotta az üvegház ablakainak csörömpölését, értetlenül bámulta, amint véráztatta kezével Wedderburn testét vonszolva maga után, feltűnt az üvegház ajtajában. Egy pillanatig lehetetlen dolgokra gondolt.
– Hozzon gyorsan vizet! – kiáltott rá az emberre, és parancsoló hangja egyszerre semmivé foszlatta a kertész képzelődéseit. Amikor meglepő gyorsasággal visszatért a vízzel, Wedderburn feje unokahúga ölében nyugodott, aki sírva törölgette a vért a férfi arcáról.
– Mi történt? – kérdezte Wedderburn, pillanatra kinyitva szemeit, hogy a következő másodpercben ismét lehunyja őket.
– Szaladjon és mondja meg a lánynak, hogy azonnal jöjjön hozzám és azután rögtön rohanjon dr. Haddonért! – parancsolt rá a napszámosra. Amikor látta, hogy habozik, hozzátette: – Majd mindent elmondok, ha visszajön.
Wedderburn egyszerre ismét felnyitotta szemeit, és unokahúga, amikor látta, hogy sehogyan sem tudja megérteni a különös helyzetet, magyarázni kezdte:
– Elájultál az üvegházban.
– És az orchidea?
– Majd utánanézek – válaszolta unokahúga kitérően.
Wedderburn sok vért vesztett, de ezenkívül más baja nemigen történt. Az orvos valami rózsaszínű húskivonatot adott be neki, egy pohár pálinkában, azután ágyba fektették. Unokahúga elmondta az orchidea egész történetét dr. Haddonnak.
– De különben jöjjön velem az üvegházba, és győződjék meg mindenről a saját szemével! – tette hozzá a végén.
A hideg levegő keresztül-kasul járta az üvegházat a betört ablakokon és a nyitott ajtón. A bódító illat szinte egészen eltűnt már. A kettétépett légi gyökérszálak máris elhervadva hevertek a téglapadlón, sötét foltok közepette. A doktor lehajolt a földre és látta, hogy az egyik légi gyökérszál még mindig lázasan remeg, és erre habozva megállt szemlélődésében.
Másnap reggel a különös orchidea még mindig ott feküdt a földön, de most már fekete volt és rothadásnak indult. A hajnali szellő minduntalan ki-be csapdosta az ajtót, és Wedderburn orchideái mind elpusztultak a hidegben.
De Wedderburn maga boldog volt és megelégedett odafönn betegágyában, különös kalandja dicsfényében.

Lovik Károly fordítása

Új sorozatcímünk alatt kevéssé közismert, nehezen hozzáférhető, ám figyelemre érdemes Call of Cthulhu-kalandokat fogunk ismertetni a Carcosa-kampány mesélőjének magángyűjteményéből. Az ötlet eredetileg két éve vetődött fel az rpg.hu Call of Cthulhu-fórumán, de a Carcosa-blog ideális felületnek tűnik felidézéséhez és folytatásához.

Nyitódarabunk címe Fehér Tűz (White Fire), és 1986 áprilisában jelent meg az Adventurer brit szerepjátékos magazin debütáló számában. A szerzője az eredetiben nincs feltüntetve, alighanem azért, mert az első lapszámot szinte mindenestül a szerkesztő – Stephen Dillon – írta, és nem akarta az ildomosnál többször kinyomtatni a saját nevét. Más szóval, a kredit nagy valószínűséggel őt illeti. A kaland egyébként a klasszikus időszakban – az 1920-as években – játszódik, de nem Amerikában, hanem Angliában. Kezdő nyomozók is elboldogulhatnak vele, én akár még szólójátéknak is elfogadnám.

Hőseink, ahogy az derék brit úriemberekhez illik, megfontolt derűvel üldögélnek a Sotheby’s könyvárverésén. Miután az előző fordulóban lemaradtak egy első kiadású Tristram Shandy-példányról, a továbbiakban csupán a szemlélődésre szorítkoznak, filozofikusan belenyugodva vereségükbe. Az utolsó tétel – egy nem túl érdekes hagyatéki csomag – váratlan izgalmakkal szolgál, a kikiáltási ár viharos gyorsasággal emelkedik. A késhegyre menő licitálásból végül egy nyugalmazott bankár kerül ki győztesen: Sir Charles Ashley, az indiai folklór jeles amatőr kutatója. Az aukció berekesztése után többen gratulálnak neki, s az ő szeme ekkor akad meg az egyik nyomozón, akiben rögtön felismeri régi iskolatársa fiát. Tüstént meg is hívja őt, a barátaival együtt, előbb csak ebédre, majd az ismeretség elmélyítése után hétvégére is, suffolki családi kúriájába, ahol nagy esemény készülődik: leánya kézfogója egy szépreményű ifjú ügyvéddel.

Az emlékezetesnek ígérkező társasági eseményt több sajátos mellékkörülmény avatja emlékezetesnek ígérkező Call of Cthulhu-kalanddá:

01) A szóban forgó kúria Anglia egyik híres kísértetjárta háza, ahol a hagyomány szerint – többek között – az önmaguktól megszólaló szobacsengők előre jelzik a családtagok halálát. A ház egyik régi tulajdonosa, Moor őrnagy a XIX. század derekán még könyvet is írt a jelenségről, komoly kutatómunka és összehasonlító vizsgálódások után.

02) Ugyanez a Moor őrnagy, mintegy megelőlegezve Sir Charles hobbiját, buzgó gyűjtője volt az indiai régiségeknek, mindamellett kissé különc lelkületű. Mással legalábbis aligha magyarázható, hogy a kúria kertjében piramist épített, csúcsán egy hátborzongató, háromarcú kőfejjel, amely állítólag Sivát, a pusztítás istenét ábrázolja. (A jól értesült helybéliek szerint persze egy hindu ördög, s az őrnagy ebül szerzett kincseit vigyázza, melyeket a piramisba rekkentett el a halála előtt.)

03) Sir Charles maga is egy indiai régiséggel szándékozik meglepni leányát házassága alkalmából: a Fehér Tűz nevű gyémánttal a mogulok kincstárából, amelyhez állítólag valamiféle szörnyű átok tapad. Ugyanakkor természetesen roppant értékes – talán olyannyira, hogy még a londoni alvilág egyes mérvadó köreit is kísértésbe hozza, elnyomva bennük a babonás hajlamot.

04) A boldog leányzó nem az egyetlen gyermeke Sir Charlesnak: van egy bátyja is, aki azonban négy éve titokzatos módon eltűnt, s bár felkutatására sem pénzt, sem fáradságot nem kíméltek, azóta sem akadtak a nyomára. A család igyekszik tudomást sem venni a hiányáról, ezzel azonban legkésőbb a házasság napján fel kell hagyniuk: az ifjú vő ugyanis, mint tanult ügyvéd, mindenképpen tisztázni kívánja ezt az örökösödési szempontból alapvető fontosságú kérdést.

05) Az aukciós hagyatéki csomag, amiért Sir Charles kisebb vagyont fizetett a Sotheby’snél, nagyrészt különféle indiai tárgyú könyvritkaságokat tartalmaz, ám van mellettük pár rossz állapotban lévő ősnyomtatvány, amelyeket ömlesztve – mintegy bónusz gyanánt – csaptak hozzá a többihez. Az egyik ilyennek hiányzik a borítója, ami nagy kár, mert így nem látszik rajta, hogy a címe De Vermis Mysteriis. Sir Charlesnak erről fogalma sincsen – és ha lenne, se tudná, mihez kezdjen vele. Ellentétben vetélytársával az árverésen, aki a licitálásban alulmaradt…

Igen kedves nüansza a kalandnak, hogy helyszínéül egy valóban létező suffolki kúria szolgál, amelynek – brit szokás szerint – saját neve is van: Bealings House. Ráadásul tényleg kísértetjárta ház hírében áll, még Moor őrnagy ominózus könyve is létezik, 1841-ben adták ki Bealing Bells: An Account of the Mysterious Ringing of Bells at Great Bealings, Suffolk in 1834 címmel. Az már csak hab a tortán, hogy ebből következőleg a ház alaprajza sem fiktív, hanem valóságos – mi több, olyan pazarul van prezentálva, színesen, perspektivikus rálátásban és számtalan apró részlettel, hogy a legújabb hivatalos Chaosium-kiadványok is megirigyelhetnék.

Maga a kaland eseményalapú, és elég szigorúan van forgatókönyvezve, vagyis bizonyos események mindenképpen bekövetkeznek, a nyomozók nem tudják megakadályozni őket, legfeljebb módosíthatnak rajtuk valamelyest. Ehhez bőséges mozgásteret biztosít számukra a remekül egyénített, élethű NJK-gárda, amely a halálosan idegesítő keresztmamától a titkos szerelmi afférokba bonyolódó cselédlányig terjed, és teljesen mentes a szokásos Call of Cthulhu-sablonoktól. A számtalan kínálkozó cselekményszál közül csak egy kapcsolódik szorosan a mítoszhoz, de a többit is érdemes felgöngyölíteni, dacára annak, hogy a természetfölötti máz általában hamar lekopik róluk. Aki minden titok mögött cthulhoid szörnyeket, kultuszokat és összeesküvéseket gyanít, az itt hatalmas pofáraeséseket fog produkálni, és nagy valószínűséggel bolondot csinál magából.

Érdekes módon – ez bizonyára nem fogja elnyerni mindenki tetszését – a mítosszal egybefonódó cselekményszál kőkeményen be van betonozva: a karakterek nem igazán tudják befolyásolni, mi történik. Az összes többi vonalon viszont szabadon mozoghatnak, lényegében az ő döntéseik fogják meghatározni, hogy mi lesz az NJK-k további sorsa: hogyan változik meg az életük a mítosz gyomorforgatóan ijesztő, ám pillanatnyi betolakodása nyomán. Vagyis a cselekedeteiknek nemcsak következménye van, hanem morális súlya is. Ebben a kalandban ez a tényező jelenti az igazi kihívást, egyébként a nyomozóknak sem a testi, sem a szellemi épségét nem fenyegeti komolyabb veszély.

Persze az ilyen moralizáló stílust sokan kevésbé kedvelik, ám a kaland számukra is tartogat lehetőségeket a kibontakozásra. A kínálkozó alkalmak szemfüles – és kíméletlenül önző – kihasználása esetén ugyanis kialakulhat egy olyan végkifejlet, amelyben az általános tragédiák közepette mind a Fehér Tűz, mind a De Vermis Mysteriis a nyomozók birtokában köt ki…

A hagyományos (A)D&D-ben, amelyből a Carcosa-kampány játéktechnikai alapját adó d20-as rendszer kifejlődött, a karakterek tapasztalati gyarapodásának két fokmérője van: a kalandok során összegyűjtött anyagiak, illetve a leölt szörnyek relatív veszélyessége. Ezt a mechanizmust én már húsz évvel ezelőtt teljesen elhibázottnak, mi több, betegesnek tartottam. Ron Edwards, a független RPG-teoretikus szögezte le azt a nagy igazságot, hogy a szerepjátékban minden jutalomrendszer egyben értékrendszerként funkcionál, s tételének bizonyítására keresve sem lehetne jobb példát találni az (A)D&D-nél. A gygaxiánus xp-szisztéma színtiszta moral insanityhez vezet: függetlenül a címke gyanánt rájuk aggatott jellemtől, azokat a karaktereket jutalmazza gyors fejlődéssel, akik fékevesztetten öldökölnek és harácsolnak, hogy aztán magasabb szinten szerzett képességeik latba vetésével még vérengzőbb modorban folytassák, amit eddig műveltek. Gonosz kampány ide vagy oda, ez végtelenül primitív viselkedési modell, vajmi kevés teret enged a narratív játéknak.

Ha a tapasztalatot azzal mérjük, mennyi kincset szedett össze a parti a játék során, súlyosan beszűkítjük a motivációs mozgásterüket: gyakorlatilag működésképtelenné tesszük az olyan karaktereket, akik megvetik vagy elutasítják az anyagiakat, illetve semmiféle fontosságot nem tulajdonítanak nekik. Pedig nagy kár lenne értük. Jómagam annak idején Humungus Carcosa Planescape-kampányában játszottam egy ilyesféle figurával – egy kaotikus gonosz tieflinggel, aki spirituális bilincsnek tekintette a pénzt, és egy ujjal sem volt hajlandó hozzányúlni –, és máig a legemlékezetesebb szerepjátékos élményeim között tartom számon. A Carcosa-kampányban ez a felfogás arra a bizarr eredményre vezetne, hogy Emmanuel – aki viszonylag későn kapcsolódott be a játékba, ám azóta milliókat keresett a családnak – sztratoszferikus tapasztalati magasságokban szárnyalna, míg az alapgárdába tartozó Aldimar – aki vadállat lévén, nem sokat tud kezdeni az aranyakkal – húszegynéhány kaland után is első szinten vegetálna. Nyilvánvaló, hogy ez nem életképes alternatíva.

A Carcosák dúsgazdagok, ám anyagi hátterüket a család feudális jövedelmei és üzleti vállalkozásai biztosítják; nem szorulnak rá a kalandozással megszerezhető pitiáner összegekre. Módjával bár, de a varázstárgyak készítéséhez is értenek, a rendelkezésükre álló családi kollekcióról nem is beszélve, így hát a mágikus trófeák sem különösebben csábítják őket. In practice ezt azt jelenti, hogy mesélőként lemondok a legáltalánosabban használatos motivációs tényezőkről, és ülésről ülésre új, személyre szabott ötletekkel kell előállnom, hogy bevonjam a történetbe a csapatot, az éppen aktuális felállásban. Ezt a kihívást azonban nem érzem tehernek, sőt: kifejezett örömömre szolgál, hogy a fejesugrásos módszer helyett már az előkészületek közben tornáztatnom kell az agyamat.

Érdekes problémákat vet föl a legyőzött ellenfelek erején alapuló tapasztalatrendszer is. A legutóbbi kalandok egyikében például a Carcosák rendet csináltak egy városban. (Frank város volt, úgyhogy nem tették egyenlővé a földdel, csak a világi és alvilági vezetőségét cserélték le, meg a félszerzeteket küldték koncentrációs táborba.) Ennek során pallosjogukkal élve kivégezték két helyi zsidó család pátriárkáját, akiket a hitközség rituálisan kitaszított; a holttestekre, miután néhány hétig elrettentő célzattal lógtak a bitófán, a Seólba küldés, azaz a nyilvános elégetés várt.

Nomármost, az ilyen ritka és rendhagyó módon elhalálozott tetemek értékes alapanyagnak minősülnek az alkalmazott nekromanciában; konkrétan szólva, brutális élőholtakat lehet belőlük támasztani. A városban pedig még az antik idők maradékaként lappangott egy titkos Hádész-kultusz, bár nem különösebben félelmetes, csak amolyan mezítlábas fajta: rendes körülmények között nem sok vizet zavartak. Ezt az ínycsiklandó alkalmat azonban nem volt szívük kihagyni: minden erőforrásukat mozgósították, hogy még az elhamvasztás előtt megszerezzék az egyik hullát, és elvégezzék rajta a vérgőzös szertartásukat. A kaland lényegében arról szólt volna, hogyan számolják föl a Carcosák a félelmetes erejű (és korántsem ostoba) élőhalott rémség képében jelentkező fenyegetést.

Egyetlen bökkenő adódott: a karakterek időben kapcsoltak, és vért izzadva bár, de megakadályozták a tetem elrablását. Borult az egész forgatókönyv, vagyis szerepjátékos zsargonnal élve modultörés történt.

Félreértések elkerülése végett, az ilyet én kimondottan szeretem, mivel improvizációra kényszerít és munkára fogja a mesélői szinapszisaimat. (Roppant unalmasnak találom azt a sztorit, amelyik dekára úgy alakul, ahogy én előre elképzeltem; a mesélésben számomra a játékosok kiszámíthatatlan reagálása jelenti az élvezetet.) A kaland más irányt vett ugyan, de abszolút kielégítő módon zárult; a róla készült beszámoló Húsba vágó ügyek címmel lesz olvasható a blogunkon, ha majd többé-kevésbé utolérjük magunkat.

Mivel azonban a csúnya szörnyeteg színre sem lépett, nem lehetett megküzdeni vele, vagyis – a gygaxi paradigma szerint – ugrott volna az érte járó tetemes összegű TP. És ez nem az első ilyen eset a mesélői praxisomban, csupán a legfrissebb, következésképp a legelevenebb.

Itt jelentkezik a klasszikus dilemma. Büntessem meg a játékosokat, amiért letértek az általam tervezett cselekményívről, és ragyogó taktikai-interperszonális összjátékkal kivágták magukat a kelepcéből, mielőtt rájuk zárult volna? Az (A)D&D-szabályok szigorúan vett értelmezésében így kellett volna eljárnom; mondanom sem kell, nem ezt tettem.

A gygaxiánus iskola szemében ez kétségkívül súlyos eretnekség, de a Carcosa-kampányban a karakterek hasraütéses alapon fejlődnek. Minden ülés végén kétszáztól kétezerig terjedő TP-t osztok ki a játékosok között, figyelembe véve az ő javaslataikat és észrevételeiket. Kétszáz TP annak jár, aki sorozatosan rossz döntéseket hozott, és nemcsak magát sodorta bajba, hanem a családot is. (Vylhvával ez két ízben is megesett, de mások is megtapasztalták már.) Kétezer körüli TP-t az kap, aki végig brillírozik, menetből veszi a különféle típusú kihívásokat, és olyan szituációkban is helyt áll, amelyek más karakterekre vannak szabva. (Az eddigiek során többek közt Santiago, William és Declan nyújtott egy-egy alkalommal ilyen teljesítményt.)

A legszebb az egészben, hogy sohasem lehet előre megjósolni, mennyi TP talál gazdára a játék végén. A legutóbbi kalandot például a veterán Humungus masszív háromszáz ponttal zárta…

Több mint félszáz SF-könyv szerzőjéről furcsa olyat állítani, hogy nem igazi SF-író, ám Andre Nortonnal ez a helyzet. Pályafutását történelmi regényekkel kezdte az 1930-as években, majd középkori regék feldolgozásával folytatta; tehetsége kibontakoztatásához a fantasy kínálta a legkedvezőbb terepet. Ennek azonban alig volt piaca a háború utáni időszakban, és Norton első fantasy-történetei csaknem negyven évig kéziratban maradtak. Kényszerűségből váltott át a SF-re, de sohasem mozgott igazán otthonosan ezen a területen. Az aranykori SF technofetisizmusa éppoly távol állott tőle, mint a Campbell-féle nagyívű gondolatkísérletek vagy Asimov precízen visszafejtett logikai láncolatai; az új hullám harsány radikalizmusával pedig, szelíd és régimódi szerző lévén, végképp nem tudott mit kezdeni.

Az ő erőssége az egzotikus környezetábrázolás volt, nosztalgiába hajló archaikus ízzel; nagy empátiával tudta ecsetelni, hogyan lépnek vele kölcsönhatásba a felfedezés élményét átélő karakterek. A műszaki érdeklődés teljesen hiányzott belőle, s bár SF-regényeit kötelességszerűen feldíszítette az obligát technológiai körítéssel, ez már akkoriban is naivnak és kidolgozatlannak hatott. Következésképpen elkönyvelték ifjúsági szerzőnek, aki lelkiismeretesen végzi szürke munkáját a SF perifériáján, és nem sok vizet zavar a nagy nevek között. Nem jelölték díjakra, nem elemezték az írásait, ritkán hívták találkozókra, és konzekvensen figyelmen kívül hagyták, hogy az olvasók körében nem egy ünnepelt nagyságnál népszerűbb. Egyetlen műve váltott ki némi kritikai visszhangot, A csillagember fia (Star Man’s Son) 1952-ben, és javarészt ez is kimerült a telepatikus macskára tett rosszmájú megjegyzésekben. Nortonnak ez tökéletesen megfelelt: világéletében szerény nő volt, utált előtérbe tolakodni, a macskákról pedig azért írt többet, mint az űrhajókról és a lézerfegyverekről, mert szerette és ismerte őket.

Eredetileg Alice Mary Nortonnak hívták, és azért kellett pszeudonim mögé rejtőznie, mert a SF-piac ekkoriban még erős fenntartásokkal fogadta a hölgyszerzőket. Némi kísérletezés után – néhány korai regényét, többek között a magyarra is lefordított Sargasso a világűrbent, Andrew Northként jegyezte – megállapodott az „Andre Norton” név mellett, s az évek során annyira azonosult vele, hogy élete vége felé hivatalosan is fölvette. Rendkívül termékeny alkotó volt – a bibliográfusok még vitatkoznak a pontos számon, de annyi bizonyos, hogy több mint kétszáz könyv került ki a tolla alól. Életművének legemlékezetesebb tétele azonban kétségkívül a Boszorkányvilág-ciklus, amelyben két évtizedes útkeresés után visszatért a fantasyhez és végre rátalált a saját hangjára.

A planetáris románc zsánere tulajdonképpen kézenfekvő játéktér egy SF-jelmezbe bújt fantasy-író számára, és Norton korai munkásságában valóban számos jel mutat ebbe az irányba – mégis hosszú időbe telt, mire elszánta rá magát, hogy próbát tegyen vele. Ezen nincs mit csodálkozni. A Burroughs-féle planetáris románc ugyanis rendkívül agresszív hangvételű, ezen a pulp-korszak hölgyszerzői – Brackett és Moore – sem sokat finomítottak. Márpedig Norton írói habitusától teljesen idegen az agresszivitás; igyekszik ugyan követni az irodalmi tradíciót, de önmagát nem képes meghazudtolni.

Simon Tregarth, az 1963-ban megjelent Boszorkányvilág (Witch World) hőse, sokkal kevesebb szociopata vonást mutat, mint John Carter vagy Matt Carse. Ugyanakkor – talán éppen ezért – színtelenebb személyiség náluk, nem tesz ránk olyan erőteljes benyomást. Nem mintha nem lenne gondosan egyénítve, kivált érzelmi síkon – csak hiányzik belőle az a fajta vitalitás, ami megvan a másodlagos szereplőkben, főleg a sorsa ellen lázadó Loysében, de még Csatabárdos Korisban vagy Magnis Osbericben is. Más szóval, Simon Tregarth nem önmagáért érdekes, hanem kölcsönhatásban azzal a közeggel, amelyben a szerző elhelyezi.

Estcarp kultúráját – ahol a földi üldözői elől misztikus úton egérutat nyerő Tregarth új otthonra lel – még a mérvadó szakirodalom is matriarkálisnak nevezi, ez azonban tévedés. Estcarp ősrégi magokrácia, a lassú, de feltartóztathatatlan hanyatlás stádiumában, amelynek uralkodó elitjét a természetfölötti képességgekkel bíró boszorkányok alkotják. Ám a státusuk nem örökletes, mivel varázserejüket csak a szüzességükkel együtt tudják megőrizni: ha szeretőre, gyermekre, családra vágynak, le kell mondaniuk előjogaikról. Ha a boszorkányoktól eltekintünk, a nők hasonló szerepet töltenek be, mint a hagyományos középkori társadalmakban: némiképp persze nagyobb megbecsülésnek örvendenek, de szó sincs amazonvilágról vagy anyajogú kormányzásról. Az estcarpi uralkodóréteg helyzetének ellentmondásossága sokrétű konfliktusok csíráját rejti magában, amit a későbbi kötetekben Norton nem is mulaszt el kibontani.

A Boszorkányvilág-sorozatot szokás feministának is minősíteni, ez azonban ismét hibás frazeológia. Kétségkívül vannak benne önálló és rátermett nőalakok, akik nem szorulnak a férfiak gyámkodására; ám ez Brackett és Moore óta még a planetáris románcban sem újdonság. Viszont a férfiak sem kétbalkezes idióták, akik képtelenek boldogulni a nők segítsége nélkül; a szerző természetesnek veszi, hogy különböző nemű hősei akkor felelnek meg a legjobban a kihívásoknak, ha kölcsönösen kiegészítik és támogatják egymást – ahogyan Jaelithe és Simon, illetve Loyse és Koris példáján bemutatja. Szemben Marion Zimmer Bradley gyakorlatával, a cselekményt nem tördelik szét didaktikus feminista lelkifröccsök, és bár Norton nem kezeli tabutémaként az erotikát, a nemi élet különféle alternatíváinak regényes ecsetelésétől szerencsére megkímél minket.

Igaz, hogy amikor sort kerít az Estcarpot körülvevő félbarbár népek bemutatására, elég sötét színekkel ábrázolja a patriarkális társadalmakat – ez azonban nála nem szükségképpen értékmérő. A solymászoknál hímsovinisztább társaságot például nehéz lenne kitalálni, és láss csodát: ők mégsem alávaló gazok, hanem Estcarp szilárd szövetségesei. Még Karsten és Alizon sem tűnik igazán gonosznak, inkább csak ostobának és irigynek – jóllehet ebből is temérdek baj és szenvedés származik. Engesztelhetetlen ősellenséget, akivel bármiféle kompromisszum elképzelhetetlen, csupán egyet találunk a bolygón: a kolderek magas tudományos-technikai színvonalon álló civilizációját.

A modern technológia és velejárói tehát idegen zárványt képeznek a mágia és a misztikum tradicionális világában, egyfajta ijesztő rákos elváltozást, amely az egész bonyolult struktúrát megsemmisítéssel fenyegeti – az ősi Estcarpot éppúgy, mint a vele hadakozó militáns barbárokat. A szerző pártállása ebben a konfliktusban egy percig sem kétséges: mélyen átélt ellenszenvvel mutatja be nekünk a rideg és embertelen koldereket.

Érthető már, miért mondtam róla az imént, hogy nem igazi SF-író?

Angol nyelvű függelék

Megjegyzés: A Carcosa-kampány nem kifejezetten tartozik a szerepjáték hagyományos vonulatához, a gyökereket azonban kár volna eltagadni. A résztvevők valamennyien évtizedes tapasztalatokat kamatoztatnak a kialakításában. Erre tekint vissza most röviden a mesélő az alábbi cikkben, amely – láss csodát! – még mindig a Fanfár-archívumból került elő.

klasszikus hangulatkalandok

Önkéntes nyelvművelői buzgalomból hagyományos D&D-nek neveztem el azt a játékstílust, amit máskülönben csúnya szóval generikusnak szoktak mondani. Találó megjelölésnek vélem, hiszen a gyökerei valóban mélyre nyúlnak vissza, még a kora hetvenes évekre, amikor David Arneson és Gary Gygax egy fura új ötlettel fenekestül felforgatta az amerikai csatajátékos szubkultúrát. Ez a legrégibb szerepjátékos stílus, fejlődése 1974 óta töretlen, s bár közben sok változáson esett át, alapvető jellegzetességei mindmáig megmaradtak. Nem tartozik hozzá saját háttérvilág, nincs külön hangulati koncepciója, hiányzik belőle a tudatos rendszerelvűség; ahányan játsszák, annyiféle változatban, és mégis, mindennek dacára azonnal felismerjük, ha találkozunk vele. Organikus növekedéssel alakult ki, mint holmi óriás hangyaboly; sok-sok ezer mesélő hordta hozzá a göröngyöket, egymástól függetlenül, s hogy az összkép mégis meglepően egybevágóra sikeredett, az annak tudható be, hogy mindannyian ugyanabból az alapanyagból építkeztek.

Ennek a játékstílusnak nincs közvetlen kapcsolata sem a fantasy-irodalommal, sem a történelmi-mitikus hagyománnyal. Csak áttételesen érintkezik velük, egy olyan szűrőrétegen keresztül, ami jócskán eltorzította és kontaminálta az összes belőlük átvett elemet. Ez a szűrőréteg természetesen az ős-D&D szabályrendszere, amely – ha tárgyilagosan nézzük – egy meglehetősen gyatra harci szimuláció. Önmagában nem sokat ért, rendelkezett viszont egy olyan tulajdonsággal, amely más, jobban összerakott csatajátékokból hiányzott: felébresztette a játékosok alkotó fantáziáját. Ők pedig, a logikusan adódó következtetések talaján, nekiláttak kiegészíteni és tovább gondolni a rendszert, ami éppen azért ment nekik könnyen, mert eleve tökéletlen és hézagos volt. Egy körültekintő alapossággal megtervezett játék nem tudta volna így felszabadítani a kreatív energiáikat.

klasszikus sztorikalandok

A közeg, amelyben a hagyományos D&D-kalandok játszódnak, eredetét tekintve implikált világ. Senki nem tervezte meg, senki nem társított hozzá hangulatot, senki nem bajlódott a nagyobb összefüggésekkel. Kaleidoszkópszerű forgatag, amelyben szédítő tarkabarkasággal örvénylenek az innen-onnan összehordott elemek, a különböző szabálycsírákból szárba szökkent, gyakran egymást is kizáró kombinációk. Ismerős panoráma: kincsek garmadáját rejtő romok, menazsériába illő szörnysereglet és féktelenül randalírozó kalandozóbandák. A háttérben kapkodva felpamacsolt ál-középkori díszletek, amelyek az első bökésre üres hagymahéjként hámlanak szét, mindenféle ésszerűséget nélkülözve. Körös-körül pikareszk humán és félhumán civilizációk, hasonlóképpen teljesen tartalmatlanul, ha eltekintünk pár szerepjátékos közhelytől, amelyek állítólag irodalmi-mitikus mintákat követnek, a hivatkozott művekben azonban hiába is keresnénk őket (1). Egy magamféle narratív purista számára dermesztő körkép; egyfajta nosztalgiába hajló, bumfordi bájt azonban nem lehet elvitatni tőle.

(1) A tündéreknek hegyes a fülük, a törpe asszonyok szakállasak, a félszerzetek javíthatatlan kleptomániások, az elhunyt hősök rutinszerűen feltámadnak, a sárkányok szín szerint csoportosíthatók, az élőholtak eredendően gonoszak, a varázslók nem értenek a fegyverforgatáshoz, a barbárok félnek a mágiától, ágyékkötőben járnak és kétélű csatabárddal verekednek, etcetera.

klasszikus felfedezőkalandok

Közbevetett megjegyzéseimből nyilván kitűnt, hogy nem igazán lelkesedek a hagyományos D&D-ért. Szó sincs róla, hogy a kívülálló finnyás sznobériájával néznék le rá: hat éven keresztül meséltem ilyen stílusban, az én egyik kampányom ihlette John Caldwell népszerű Káosz-ciklusát. 1990 körül azonban szabályosan megcsömörlöttem tőle; úgy éreztem, teljesen kimerítettem a benne rejlő lehetőségeket. Nagyjából ez idő tájt értem felnőtt emberré, s eljutottam arra a kritikus határra, amikor sok szerepjátékos végleg hátat fordít kamaszkori hobbijának. Nálam ez nem következett be, csak stílust váltottam, és másfajta megközelítésekkel kezdtem kísérletezni. Ehhez az irányzathoz azóta sem tértem vissza, s immár gyaníthatólag nem is fogok; a fordulat azonban nem volt annyira gyökeres, hogy Saulusból Paulusszá váljak.

A hagyományos D&D-vel az a fő probléma, hogy ebben a stílusban nagyon könnyű rossz kalandokat írni, következésképpen a mindenkori kínálat elsöprő többsége értékelhetetlen szemét (2). Az egekig tornyosuló hulladékhegy látványa elveszi tőle az ember kedvét, hogy rejtett gyöngyszemek után kotorásszon benne; pedig alkalomadtán érdemes volna. Jómagam példának okáért, noha végig itt volt a kezem ügyében, tizenöt évig bele sem lapoztam az AD&D klasszikus hőskorszakának talán leghangulatosabb kalandkiadványába (The Hidden Shrine of Tamoachan). Végül egy baráti ajánlás segített leküzdeni az előítéleteimet, s én azóta, okulva az esetből, folyamatosan birkózok velük.

(2) Föltételezem például, hogy olvasóim többsége nem most találkozik először ilyesfajta komplett helyszínleírásokkal: „Itt 12 ork férfi lakik (AC 7; HD 1; hp 8, 7, 7, 6, 6, 6, 6, 5, 5, 4, 4, 2; #At 1; D1-6; ML 8), meg 18 nő és 9 gyerek (akik nem harcolnak). A férfiaknál egyenként 2d6 ezüst van, a többieknek nincs semmijük. A helyiségben lévő bútorok szintén értéktelenek.”

klasszikus miniszettingek

A gygaxi paradigmán belül – amely a hagyományos D&D-t meghatározza – négy olyan kalandtípus létezik, amit mind a mai napig szívesen olvasgatok, s alkalomadtán attól sem riadok vissza, hogy a saját kampányaimba integráljam őket.

1) A hangulatkaland struktúráját tekintve teljesen hagyományos, ám tudatosan olyan elemekből építkezik, amelyek valamely egzotikus kultúra vagy történelmi korszak hangulatát idézik, esetleg némi irodalmi ihletéssel megtámogatva.

2) A sztorikaland narratív kontextusba ágyazott labirintusbetétekből áll, amelyeket nem lehet kielégítő módon teljesíteni, ha a parti belefeledkezik a kockacsörgetésbe és figyelmen kívül hagyja a történet hátterében meghúzódó összefüggéseket.

3) A felfedezőkaland lényegében egy előre forgatókönyvezett eseményekkel tagolt utazás, amelyhez sokkal több helyszín van kidolgozva, mint ahányat a karakterek bejárhatnak, így nem fosztja meg őket a mozgás- és döntésszabadságuktól.

4) A miniszetting egy behatárolt, de a hagyományos labirintusnál sokkal tágabb játékközeg (például völgy vagy sziget), amelyről részletes leírást kapunk, múltjával, titkaival, lakosaival etc. együtt. Ebből a fajta modulból teljesen hiányzik a linearitás, a mesélő és a parti a szövegben prezentált ötletek hasznosításával önerőből alakítják ki a kalandokat.

modern hangulatkalandok

Ezek a kategóriák természetesen nem korlátozódnak a hagyományos D&D-re (bár történetileg itt kristályosodtak ki először), és ritkán jelentkeznek tisztán, élesen húzott kontúrokkal. A magam részéről a fejlődés csíráit látom bennük, amely a ménkű nagy labirintusokból a szerepjáték letisztultabb formái felé vezet: a hangulatkalandtól például egyenes út visz a kultúrszimulációhoz, a sztorikalandtól pedig a narrativista felfogáshoz. Amivel természetesen nem azt akarom állítani, hogy holmi őskövületekről lenne szó: ilyen típusú kalandokat mindmáig írnak a legkülönbözőbb rendszerekre, jókat és rosszakat egyaránt.

Forgassuk és használjuk őket: én ezt teszem.

modern felfedezőkalandok

Megjegyzés: Híven a hagyományossá vált gyakorlathoz, az eredeti cikkhez csatolt ajánlólistát ezúttal is képi illusztrációkra konvertáltuk.