Szervusztok, kuzinok!

Szerintem tökéletesen mindegy, melyik féleszű tündér csinálja ki a másikat, de ha szükség van rám, szívesen megyek segíteni. Mennyire nedves az az erdő?

Drága rokonaim!

Semmiképpen sem tartanám bölcs lépésnek, hogy elfogadjuk a Talildor által felkínált segítséget a kémkedő aprójószágok ellen; a végén még úgy járnánk, mint az egyszeri szántóvető, aki olajjal próbálta oltani a tüzet. Van egy ötletem, hogyan szabadulhatnánk meg tőlük önerőből, ám ehhez bizonyos előkészületekre lesz szükség, s teendőim egyelőre másfelé szólítanak. Ismerek egy kolostort, a germán határ túloldalán, amely tizenöt esztendeje vendégszeretetével tüntette ki az ellenünk fondorkodókat; és arra gondoltam, itt az ideje bemutatni Liliar húgunknak e jámbor frátereket. Amint visszatérünk a kirándulásról, sietek hozzátok Khuntba.

Addig is, atyai üdvözletét küldi nektek:

Üdvözletem!

Véleményem szerint egyértelmű, ki a kukac az almában. Az a varrott szemű vén rohadék, Veneldil. Ha ő nem kavarná a szart, minden rendben lenne, a tündérek szépen irtanák egymást, mi meg mosolyogva élveznénk az előadást. Van egy olyan érzésem, hogy ez a főtanácsadó Seranthur rossz szelleme. Érdemes lenne utánanézni, nem ő sugallta-e neki annak idején a gondolatot, hogy a bátyja eltakarításával utat nyithat magának a koronához.

Induljunk ki az eddigi tapasztalatainkból: ezt a vénembert előbb-utóbb mindenképpen ki kell nyírni, különben még sok bajunk lesz vele. Gyors, határozott beavatkozást javaslok, sebészi precizitással. Szívesen vállalom, de szükségem lesz hozzá egy terepszakértőre – Humungusra, Aldimarra vagy Leonorra. Ha magam megyek, a végén még belegabalyodok a tündebozótba, vagy megkergetnek a nyavalyás házőrzőik. Csak a határzónán segítsetek átjutni, onnantól menni fog minden, mint a karikacsapás.

A lényeg, hogy ne csináljunk nagy felfordulást, és Veneldilen kívül lehetőleg ne öljünk meg senkit. A királlyal majd szépen közöljük, hogy a főtanácsadója galádul ármánykodott ellenünk a háta mögött, és szerződésszegésbe akarta csalni. Kénytelen lesz lenyelni a békát; nincs abban a helyzetben, hogy viszályt kezdhetne velünk. Így legalább a tekintélyén nem fog csorba esni.

Csak arra vigyázzunk, hogy ha lecsípjük róla Veneldilt, az uralma talán mindenestül összeomlik: elképzelhetőnek tartom, hogy a vénember a habarcs, ami a Töviskirályságot összetartja. És nem vagyok benne biztos, hogy ez feltétlenül jó volna nekünk. Szóval, fontoljuk meg alaposan; de ha támogatjátok az elképzelésemet, részemről készen állok.

Minden jót:

Talildor követe
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Drága rokonaim!

A helyzet itt Khuntban kezd egyre bonyolultabbá válni, már nem sokáig tarthatunk ki a halogató taktika mellett, előbb-utóbb lépnünk kell valamilyen irányban. Ehhez kérném véleményeteket és tanácsaitokat; előbb azonban sietek megosztani veletek a legújabb híreimet.

Néhány napja látogatást tett nálunk Talildor követe, egy marcona pókmutáns. Békés szándékkal érkezett, a szerződésben megjelölt időpontban, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy akkor is ugyanilyen könnyedén sétált volna be hozzánk, ha történetesen a romlásunkra tör. Fáradságos munkával kiépített védműveinket észre sem vette, egyszerűen elhaladt fölöttük, mivel a lombkoronaszinten közlekedik. Ott csak az én pókhálóimmal találkozott, nagyon tetszettek neki, egészen otthon érezte magát közöttük. Szerencsére Talildor egyelőre éppúgy nem kíván összeveszni velünk, ahogy mi sem vele, de a tény ettől még tény marad, hogy a seregével bármikor gond nélkül bemasírozhat a tartományunk szívébe. A jövőben ezen feltétlenül változtatnunk kell.

A pókmutáns elég régóta lehet Talildor mellett, mert semmi xaarxi beütés nincs benne, szongáriai cselőpókból készült (Lycosa syngoriensis). Rendkívül érdekes faj, homokos-szikes vidékeken él; mély, függőleges lyukakat ás magának, ahonnan zsineg végére ragasztott szurokgolyóval csalható ki. Ilyenkor dühödten belekapaszkodik a golyóba, és lassan, óvatosan kihúzhatjuk vele együtt. De ha van türelmünk megvárni, magától is előjön; az anyapók mindennap felhozza napozni a hátán ülő kicsinyeket. Szép nagy mutánsokat lehet belőle csinálni – ez a követ is volt akkora, mint egy ló a lovasával, és igen fitymáló hangon beszélt a mostanában toborzott újoncokról. („Gyenge eresztés, csak a húsdarálóba jók, de legalább vannak dögivel.”)

Kedves ajándékot hozott nekem, egy csinos fekete kosztümöt különféle kiegészítőkkel, és szemlátomást úgy gondolta, hogy majd elvonulok felpróbálni és gyönyörködni benne, ő meg közben rátérhet a komoly dolgok megtárgyalására Humungusszal. Úgyhogy kicsit meglepődött, amikor udvariasan megköszöntem és vártam a folytatást. Zavarba jött és Humungus után érdeklődött; közöltem vele, hogy pillanatnyilag nem ér rá, de nekem is nyugodtan előadhatja a mondandóját, már ha nem derogál neki a személyem. Erre sürgősen visszakozott, össze-vissza makogva, amit nyilván mentegetőzésnek szánt a boldogtalan. Kedvem lett volna odalökni neki egy jó nagy szurokgolyót, hogy belekapaszkodhasson és megnyugodjon; az biztos, hogy nem a diplomáciai érzéke miatt választották ki erre a küldetésre.

Talildor vélhetőleg maga sem híve a köntörfalazásnak, legalábbis az üzenete lényegesen direktebb volt a Seranthurénál; megpróbálom tartalmilag idézni, ahogy a követ tolmácsolta nekem. Szóval…

A Töviskirályságban a gyilkos bitorló napjai meg vannak számlálva, az ellenállás rohamosan gyengül, a nép rokonszenve a törvényes örökösé: a hadifoglyok például, amint megszabadulnak a zsarnoki elnyomás alól, egyhangú felkiáltással esküsznek föl Talildor zászlajára. Tíz emberből legfeljebb egy tétovázik, ám ezeket sem végzik ki, hanem a lelkükre beszélnek, s néhány napon belül ők is mind belátják, hogy rossz ügyet szolgáltak. (És még az ilyen vonakodók aránya is drasztikusan csökkent az utóbbi időben, mióta a harcosok mások példáján látják, mire képes a józan meggyőzés!) A győzelem immár bizonyos – de minél gyorsabban következik be, a népnek annál kevesebbet kell szenvednie. Talildor testvéri kezet kínál a Carcosáknak: forrjanak össze megbonthatatlan szövetségben a zsarnok ellen, ekképpen mozdítva elő a béke szent ügyét!

Ezt konkrétan úgy képzeli, hogy létrejötte esetén a Carcosákkal kötött szövetséget rögtön kihirdetné az ellenség előtt, egyúttal egy hét határidőt adna nekik a kapitulációra. Aki leteszi a fegyvert, bocsánatot nyer; aki folytatja a harcot, azt a szövetséges erők családostul felkoncolják, a koponyákat kiszegezik a legvénebb fákra, a többi maradványt beleszántják a földbe, helyüket felhintik sóval és hamuval. Ily módon egyfelől példát statuálnak, hogy így jár a bitorló összes lakája, másfelől hosszú távra garantálják a Töviskirályság belső békéjét, mert nem marad senki, aki később esetleg bosszúra gondolhatna. De Talildor nem kíván vérfürdőt: az egyhetes haladék alatt mindenki kegyelmet nyerhet, még a zsarnok legbelső bizalmasai is. Egyedül Seranthurnak kell mindenképpen pusztulnia.

Talildor eleve a Carcosák lekötelezettjének érzi magát, hiszen William és Humungus hozta vissza neki a lelkét; ha most ismét mellé állnának igazságos harcában és segítenének felszabadítani népét az álnok elnyomó rabigája alól, hálája nem ismerne határokat. Onnantól a Carcosák barátai az ő barátai lesznek, az ellenségeik az ő ellenségei, s egyetlen szavukba kerül, hogy bármikor kivonja értük hű kardját, Büntetőt. Továbbá látatlanban odaígéri a családnak a bitorló fele kincstárát; úgyis hamis úton harácsolta össze, így legalább jó kezekbe kerül. Végezetül koronázása napjától kereskedelmi monopóliumot ajánl a Carcosáknak a Töviskirályság összes varázserővel nem bíró termékének értékesítésére; a varázserejű árucikkekről egyenként kell tárgyalni, ezek majd külön megállapodások tárgyát képzeik. Mindezt akár már holnap is hajlandó formális, írásos szerződésbe adni.

A pókmutáns a maga részéről ehhez még annyit tett hozzá, hogy neki – mint széles körű felhatalmazással bíró különmegbízottnak – jogában áll kisebb, eseti jellegű szolgálatokat felajánlani, Talildor jószándékát bizonyítandó. Idefelé jövet észrevette, hogy az erdőnk hemzseg a tetves kis tündérkéktől, akik nyilván mind Seranthur kémei, és a jelenlétük önmagában szerződésszegés. (Hát igen… az ő fajtáján nem fog ki a láthatatlanná tévő ráolvasás.) Ha gondoljuk, ő nagyon szívesen összeránt egy csapatot – az, úgymond, „vagány fiúk” közü –, és eljön hozzánk poloskát irtani. Garantálja, hogy két nap múlva egyetlen eleven szárnyas töpörtyű sem fogja zavarni a nyugalmunkat. 

Jó lenne már tisztán látni
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Én azt a választ adtam, hogy az ajánlata rendkívül megtisztelő: a Carcosák hírnevét kétségkívül nagyban öregbítené, ha segédkezet nyújtanánk egy ilyen epikus bosszú beteljesítéséhez, amilyen a Talildoré. Meg a béke ügye is nagyon fontos, hogyne. De nyilván megérti, hogy ez a kérdés rendkívül nagy horderejű; nem dönthetek benne egyedül, még Humungusszal kettesben sem, ki kell kérnünk a többi családtag véleményét. Ami a tündérkéket illeti, tisztában vagyunk vele, hogy Seranthur főtanácsadója, a fondorlatos szívű Veneldil küldözgeti őket a nyakunkra a tölgyfákon keresztül, és már meg is tettük a szükséges lépéseket, hogy egyszer s mindenkorra lezárjuk ezt a hátsó bejáratot a tartományunkba. Egyelőre azonban szándékosan tűrjük a kétbalkezes kémseregletet, hogy hamis információkkal etessük rajtuk keresztül Seranthurt. Megvárjuk, míg kifogynak a falevélbe bűvölt varázslataikból, amikkel a főnöküknek jelentenek; amint eljön ez a pillanat, többé nem lesz szükségünk rájuk, és egy csapással végzünk velük. Ha Talildor ragaszkodik hozzá, éppenséggel elfogadunk némi jelképes segítséget, igazán nem kívánunk gőgösnek vagy elutasítónak mutatkozni; kérdés azonban, nem menne-é ez a háborús erőfeszítés rovására, ami jelen pillanatban, ugye, mindennél fontosabb. Mert akármilyen jól állnak a dolgok, a sereg zömét mégiscsak tapasztalatlan újoncok és… hm… közvetlen irányításra szoruló csapásmérő erők adják: Talildor bizonyára nehezen tudna nélkülözni olyan rátermett parancsnokokat a frontvonalban, mint a követ és a többi „vagány fiú”.

A pókmutánst végül azzal eresztettem útjára, hogy a tündérkéket egyelőre nem szükséges zargatni, a családi tanács pedig – amelynek az összehívása, mivel mi eléggé szanaszét élünk, sajnos nem fog egyik pillanatról a másikra menni – kétségkívül arra az álláspontra helyezkedik majd, hogy a jog, az igazság és a becsület egyaránt Talildor ügyét támogatja.

Egyelőre természetesen halogatásra játszottam – a döntés elkapkodásával sokkal többet veszíthetnénk, mint amennyit nyerünk –, de nem csak ezért emlegettem neki a családi tanácsot. Valóban úgy érzem, hogy szükségünk van a véleményetekre, a javaslataitokra, talán még a tevőleges segítségetekre is – mert ez a háló olyan bonyolult szövésű, hogy egyre nehezebb eligazodni benne.

Csókol mindannyiótokat:

A pókkirálynő
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Drága Rokonaim!

Alább olvashatjátok beszámolómat a legfrissebb khunti fejleményekről, amelyek fölöttébb érdekesek, némileg aggasztóak, és teljes mértékben igazolják bizalmatlanságunkat Seranthur és a tövistündék iránt.

Az egész azzal kezdődött, hogy pár napja egy láthatatlan tündérkét találtam az egyik pókhálómba gabalyodva, ugyanabból a fajtából, mint a Voniktól vásárolt takácsaim. Mivel szemlátomást pánikba volt esve, kiszabadítottam szorult helyzetéből, igyekeztem megnyugtatni és szelíden kérdőre vontam. Nem mutatkozott túlzottan intelligensnek, és azt állította magáról, hogy politikai menekült. A Töviskirályságban ugyanis teljes a felfordulás, a fegyverbíró tündérek egymást ölik, a civil lakosság meg észvesztve fut, amerre lát.

A fogoly elmondása szerint Talildor azzal kezdte a trónviszályt, hogy teljesen egyedül körbejárt egy sor települést, és megmutatta a népnek a címerdíszes sodronyinget meg a sárkányszarvból faragott vadászkürtöt, amelynek százötven éve az öreg Ethellor király elsőszülöttjével együtt veszett nyoma. Miután ezzel gondolkodóba ejtette őket, önként és mindenféle biztosíték nélkül alávetette magát a vének által rábocsátott leszármazásjelző varázslatoknak. Mire a nyomába eresztett királyi vadászok utolérték, már hiába próbálták letartóztatni, mert a helyiek a védelmére keltek. Mi több, Seranthur két legvitézebb seregvezére közül – akik a Humungusszal folytatott tárgyalásra is elkísérték – az egyik átállt az ő oldalára.

A lázadás kitörése után Talildor hazament a felszereléséért, újdonsült hívei megszervezését a renegát hadvezérre bízva. Mikor aztán visszatért a gonosz rúnákkal feldíszített póksereg élén, a kezében a Volonturtól kapott lélekégető fekete karddal, a bennszülöttek megint gondolkodóba estek, de már nemigen volt mit tenni. A Töviskirályságban gyakorlatilag mindenki meg van győződve róla, hogy Talildor a jog szerinti uralkodó, a többség mégis kitart Seranthur mellett, mert úgy vélik, a fivére kissé túlzásba viszi a bosszút. Ennek ellenére a hadi helyzet pillanatnyilag döntetlenre áll, egyrészt mivel Talildornak ott vannak a pókjai, másrészt meg azért, mert a hadifoglyokat nem mészárolja halomra, hanem szabad választás elé állítja őket. Vagy fölesküdnek rá önként, és akkor az ő pártján harcolnak tovább, vagy pókmutánst csinál belőlük, és akkor is.

Ami a civil lakosságot illeti, az a szélrózsa minden irányában menekül az országból. Volontur aggályosan tartja magát a megboldogult Ethellorral kötött szerződéshez, de nyílvesszőre tűzve átlőtt egy üzenetet Seranthurnak, hogy mivel a közvetlen szomszédságában háborús viszonyok alakultak ki, alattvalói védelmében kénytelen mozgósítani a hadseregét. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a Töviskirályság határán – kelettől nyugatig, északra hajló széles körívben – állig felfegyverzett alkonytünde őrjáratok cirkálnak, és aki kiteszi a lábát az országból, azt felkoncolják. Dél felé szabad az út, itt a menekülők a Magányos Harangszó Völgyébe jutnak, ahonnan aztán vagy kimásznak a túloldalon, vagy nem; vissza mindenestre eddig senki nem jött közülük. A délnyugati csücsökben ki lehet surranni Khunt erdejéből a hegyekbe, a vendégszerető goblin törzsek szállásterületére; a délkeleti csücsök civilizált vidékre vezet, ahol a menekülteket a keresztény papok összefogdossák és máglyán elégetik.

Az a csapat, amelyikhez a mi foglyunk tartozott, igen agyafúrt (vagy igen kétségbeesett) megfontolásból észak felé próbálkozott, egyenest keresztül az alkonytündék országán – azon az alapon, hogy itt számítanak rájuk legkevésbé. Hogy ezzel megszegik a szerződést, az nem okozott nekik különösebb lelki törést; főjön miatta a Töviskirály feje, ők a maguk részéről disszidálnak. Aztán útközben szép lassan lemorzsolódtak, a kis jószág végül egyedül vergődött át hozzánk. Körülnézett Humungus birtokán, hogy hol húzhatná meg magát, és már kezdte újra optimistán szemlélni a világot, mikor közbejött a pókháló.

Ő a maga részéről itt befejezettnek vélte mondandóját, és igencsak meglepődött, amikor folytattam a kihallgatást, továbbra sem erőszakosan, de immár határozottabb módszerekkel. Hamarosan kiderült, hogy az általa vázolt helyzetkép nagy vonalakban megfelel az igazságnak, csak személyes vonatkozásban szorul némi pontosításra, ugyanis ő egyáltalán nem disszidens, hanem a tövistündék küldték ide kémkedni. Illetve egész konkrétan Veneldil, a bevarrt szemű látnok és főtanácsadó, aki egyébként kedvére teleportálgat tölgyfából tölgyfába Khunt erdejében – ám amikor a múltkori csúcstalálkozó előtt becélozta a legvénebb példányt Humungus birtokán, úgy pattant vissza róla, mint dongó az ablaküvegről. A többi tölgy működött – így hozta át hozzánk a tárgyalásra a királyt meg a két főemberét –, de ezt az egyet valaki elrontotta. Mi több, a körülötte növő fákban is kezdtek kisebb üzemzavarok mutatkozni, s a gyanús zóna egyre terjedt. A vén varázslót aggasztotta ez a furcsa fejlemény – honnan is tudhatta volna, hogy Humungus kuzin egyre erősebb spirituális kötődését jelzi a tartományhoz? –, és elhatározta, hogy utánajár.

E célból pár napja ismét meglátogatott minket a tölgyfákon keresztül, épp csak annyi időre, hogy felröptesse a tündérkét, aztán sürgősen sietett haza. A tündérkénél volt egy suttogó szél varázslattal ellátott falevél; azt az utasítást kapta, hogy ha megítélése szerint eleget látott, hozza működésbe és jelentsen. Mikor belegabalyodott a pókhálóba, el is lőtte a varázslatot, de nem rendeltetésszerűen: segítségért óbégatott a főtanácsadónak. (Válasz nem érkezett.) Hogy a jelentése után miképpen fog majd hazatérni, arra nézve nem kapott útmutatást. Így utólag ő maga is csodálkozott rajta, miért nem tűnt fel neki eligazítás közben, hogy Veneldil nagyvonalúan átsiklik e fontos részlet fölött. (Ami bizonyítja, hogy igenis vannak olyan bűbájok, melyek még a tündenép veleszületett mágikus ellenállásán is átütnek.) Arról fogalma sem volt, hogy a Töviskirály tud-e a küldetéséről, aminthogy arról sem, hogy a bevarrt szemű főtanácsadó hozott-e át rajta kívül más kémeket is, akár ugyanaznap, akár más időpontokban. Utolsó kérdésemre, miszerint ért-e a selyemszövéshez, szintén nemmel válaszolt. Ezt igen sajnálatosnak találtam.

Így bánunk el a kémekkel
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Veneldil tehát álnokul megszegte a családunkkal kötött szerződést és kémkedik utánunk – erre azonban csak az elvarázsolt falevél szolgált volna egyértelmű bizonyítékkal. A fülön csípett tündérke fecseghet akármit, Veneldil csupán egy szökevény erőszakkal kicsikart vallomásának minősítené. (Szó ami szó, a beszélgetésünk végére az a kevés esze is elszállt, ami volt neki.) Mi több, még vissza is követelhetné tőlünk a foglyot, az elbitangolt javakról rendelkező záradék értelmében. Ezért inkább átadtam Humungusnak, szerény hozzájárulásként a táptalaj zsírosításához, amelyben a nagy fekete tölgy gyökerezik. Ebben a fázisban a kis jószág már nemigen tudta, hol van és mi történik vele, de komposztálás előtt Humungus azért nagy nehezen még kiszedte belőle, hogy a tövistündék két seregvezére közül a töviskarmú szépség tartott ki Seranthur mellett, és a tetovált fickó állt át Talildor pártjára.

Részemről azt javaslom, hogy hurrápesszimista alapon viszonyuljunk az új helyzethez, így csak kellemes meglepetések érhetnek. Vagyis tételezzük fel a legrosszabbat: hogy a bevarrt szemű vénség Seranthur megbízásából kémkedik utánunk, egy egész rajra való tündérkét hurcolt át hozzánk, és a többség lelkiismeretesen jelent. Más szóval: a Töviskirály feltételezhetően tisztában van vele, mi folyik a tartományunkban, de a főtanácsadója szinte bizonyosan. (Nem mintha Humungus nem járna át hozzájuk nézelődni, szerződés ide vagy oda…)

A rend kedvéért megkettőztem a biztonsági hálózatunkat, és utasítottam a ház körül nélkülözhető személyzetemet, hogy legyenek éberek és ügyeljenek a beszivárgókra – ám őszintén szólva nem fűzök tetemes reményeket ezekhez az óvintézkedésekhez, még akkor sem, ha Humungus is segít a gyilokliánjaival. A tündérkék jól ismerik az erdőt, repülnek, pirinyók és természetüknél fogva láthatatlanok. Idővel nyilván ki lehet sütni valamit ellenük, egyelőre azonban együtt kell élnünk a tudattal, hogy gazdagon be vagyunk poloskázva.

Csókol mindannyiótokat: