A goblin bajnok
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Drága rokonaim!

Újonnan szerzett khunti tartományunk, amelynek fontosságát William öcsém oly ékesszólóan ecsetelte minapi levelében, lassan kezd átjáróházra hasonlítani. A Kertésszel közösen kiépített védműveink tagadhatatlanul hatásosak, ami az éhenkórász vadorzókat és más hasonló ripőköket illeti; khunti szomszédaink azonban a jelek szerint oly fesztelenül mászkálnak keresztül rajtuk, mint hasmenéses paraszt a reterátra. Ezúttal az alkonytündéktől érkezett látogatónk, mégpedig az a goblin bajnok, akit annak idején Volontur adott Humungusék mellé kísérőnek. Williamnek akkor némelyes kétségei voltak, rászolgált-e a kis vakarcs a bajnoki címre; ezeket most módomban áll maradéktalanul eloszlatni. A goblin egy ménkű nagy csatafarkas hátán tette tiszteletét, és nem bajlódott a ravaszul elhelyezett útakadályaink kerülgetésével; ha pókhálóba vagy gyilokliánba botlott, irdatlan kutyanyesőjével egyszerűen miszlikbe aprította.

Bizonyára emlékeztek rá, hogy Volonturral nem kötöttünk szerződést, csak szóban biztosítottuk egymást kölcsönös jóindulatunkról és nagyrabecsülésünkről. Ez azt jelenti, hogy nem kérhetjük tőle a bajnok által okozott károk megtérítését, mivel a látogatás nem harci cselekmény volt, hanem jószomszédi gesztus. A dolog persze viszonos, vagyis Volontur sem támaszthatna követelést velünk szemben, ha a bajnok egy ilyen baráti vizit közben váratlanul elhalálozna.

A goblin egyébként valóban nem viselkedett ellenségesen, ha eltekintünk attól, hogy ösvényt kaszabolt magának a védműveinken keresztül. Ajándékokat nem hozott, mivel állítása szerint nem követségbe jött, csak erre járt és beugrott hozzánk. Egy kis dolga akadt a külvilágban, és útravalóul valamiféle varázsbogyókat kért Humungustól. Cserébe felajánlott egy különleges fűszerkeveréket, ami rettentően büdös, és ha rászórják az ételre, az fülsértően óbégat és jajveszékel, miközben megeszi az ember. A goblinok ezt igen viccesnek találják.

Csevegés közben a fickó bizalmasan tudatta velünk, hogy ha szükségünk lenne valamire, hozzá bátran fordulhatunk, ő bármit be tud szerezni. Ami azt illeti, a megboldogult Fekete Bandával volt neki egy kis privát megállapodása, mindkét fél kölcsönös megelégedésére. Ha hébe-hóba akadt a foglyaik között egy-egy csinos, de szegény fehércseléd, akiért a kutya se fizetett volna váltságdíjat, odaadták neki. Ő meg viszonzásul kerített számukra mindenféle hasznos holmit: ruhát, ennivalót, kártyát, ilyesmit. Mivel a Fekete Banda területét mi örököltük, fölmerült benne a gondolat, hogy megújíthatná velünk az egyezséget. A legjobb az lenne, ha minél magasabb lányokat szállítanánk; azokat nagyon szereti, ő is meg a farkasa is. Ja és persze legyenek szépek és fiatalok; de gyereklányok nem kellenek, ő nem egy perverz állat. Viszont ha érdekel minket az üzlet, tud rájuk jól fizető vevőt.

Búcsúzóul még felhívta a figyelmünket, hogy ügyeljünk a tartományunk északi határára. Arrafelé egy csapat rossz természetű nőszemély a szomszédunk, akik nagy férfifalók hírében állnak. (Idáig érve a mondandójában, fölöttébb ellenszenves módon vihogni kezdett.) A nagyasszonyuk nemigen jár sehová, de az ifjabb és tüzesebb leányzók hajlamosak messze elkóborolni, pláne akiknek szárnya is van hozzá. Mások határait nem szokásuk figyelembe venni, de aki az ő területükre téved be hívatlanul, az felkészülhet a legrosszabbra – különösen, ha hímnemű. Ezzel a bajnok be is fejezte az előadását, és Humungus varázsbogyóival fölszerelkezve odébbállt Béjars felé.

Veszedelmes szomszédok
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ha engem kérdeztek, egy csupa összezárt nőből álló közösség maga a pokol, vagy legalábbis a purgatórium; a gyászévem alatt bőven volt időm ezirányú tapasztalatokat szerezni a moissaci apácakolostorban. Szerencsére az északi határunkon nem lehet merő szórakozottságból áttévedni: az erdő arrafelé széles sávban fosszilizálódott. Elég kísérteties hely, mikor Aldimar felderítőutat tett a környéken, a megkövesült fák között mindenféle ósdi romokat talált, meg régi, csonkára töredezett szobrokat. A pókjaim viszont egészen otthonosan érzik magukat ott; utasítottam őket, hogy szőjenek minél több hálót a lombkoronaszinten, a szárnyas behatolók feltartóztatására. Ez ügyben egyelőre ennyit tudtam tenni, nem akarom nagyon elaprózni az erőinket. Humungus pillanatnyilag azzal van elfoglalva, hogy számba vegye a birtokunk lakóit és minél előnyösebb oldaláról mutatkozzon be nekik. Elvégre alattvalók nélkül egy tartomány nem sokat ér.

Hellehild drágám, a Töviskirályságba tervezett kirándulásodra készítettem egy tündeköpenyt pókselyemből: nagyon elegáns, és segíteni fog neked, hogy elkerüld Seranthur határőreit. Elküldjem neked Paradysbe, vagy leutazol és itt próbálod fel?

Csókol mindenkit:

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A hatalom kulcsa
(Hangulatzenéért kattints
ide.)

Nos, William kuzin… Nekibuzdulásod igen dicséretes, és nagy vonalakban találóan vázoltad frankhoni helyzetünket, a hangsúlyokat azonban – megítélésem szerint – némely ponton elvétetted. Engedd meg, hogy kiigazítsalak!

Először is, a nemesség származás dolga, nem a vagyoné. Ezt akkor sem vitathatná el tőlünk senki, ha nem lenne egyebünk egy szál rossz pendelynél. Szerencsére azért ennél jobban állunk. Nyilván csak az érvelés hevében tévesztetted szem elől, hogy a családunknak vannak birtokai, méghozzá meglehetősen tekintélyesek, Névtelen igazgatása alatt, Béarnban és Foix-ban. A jog betűje szerint persze navarrai hűbérként bírjuk őket, mivel azonban a frank és a navarrai uralkodó már több mint egy évszázada ugyanaz a személy – jelenleg a jó öreg III. Raoul –, gyakorlatilag igenis frank zászlósurak vagyunk. Ezenkívül az egyes családtagok is rendelkeznek Frankhonban saját birtokokkal: Hasdrubalnak ott van Vaucelles, Evorynnak az özvegyi öröksége, nekem pedig – míg férjhez nem megyek – az egész Brinvilliers-hitbizomány. Sajnos, te valóban kívül esel ezen a körön, ami méltatlan és méltánytalan helyzet; ha a jövőben változtatni kívánsz rajta, természetesen számíthatsz teljes támogatásunkra.

A családi- és magánbirtok azonban csak egyik forrása a hatalomnak; és itt hadd hívjam föl a figyelmed a király és az anyaszentegyház kegyéből élvezett szinekúráinkra. Rigorel bácsi a Szent Hivatal inkvizítora, métisanti prépost, apostoli vizitátor; Ibramel gyarmati kormányzóként akkora terület fölött gyakorol teljhatalmat Elíziumban, mint fél Frankhon; Névtelen, Raoul király tanácsadója, Hasdrubal a korona bajnoka. A khunti tartomány szerintem is roppant fontos, de nem az első lépés az úton, és távolról sem a hatalmunk legfőbb oszlopa; ennyire azért ne becsüljük túl a jelentőségét.

A másik tényező, amire szeretnélek emlékeztetni, hogy a tündenép politikai tagozódása teljesen más lapra tartozik, mint az embereké. A két struktúra párhuzamosan létezik, igen kevés érintkezési ponttal, és általában nem vesznek tudomást egymásról. Más szóval, a tündérekkel kötött szerződések a frank királyi tábla előtt túrót sem érnek. A feudális jog semmiféle tündérország létezését nem ismeri el: Khunt egész területe koronabirtok, amelyből nem szakítanak ki adományokat magánosoknak. Az igazgatásával a királyi erdőfelvigyázó van megbízva, aki jelen idő szerint Dimetrios Aubes báró. A törvényeink értelmében kizárólag ő gyakorolhat bármiféle felségjogokat Khuntban; más kérdés, hogy a gyakorlatban csak az útvámokat szedeti be, az erdőnek már évek óta feléje se nézett. Paradysből szemlélve Humungusnak semmiféle legitimitása nincsen Khuntban – mint ahogy Volonturnak meg a Töviskirálynak sem, akik persze fütyülnek az egészre, mivel nem érdekli őket az embernép államrezonja.

Bármilyen furcsa kimondani, de Humungus lényegében tündérúrként konszolidálta a helyzetét a khunti tartományban. A frank királyság szempontjából ugyanaz maradt, aki régen: egy birtokait vesztett szláv nemes, aki Frankhonba települt rokonságának vendégszeretetét élvezi. Ha hivatalosan is el akarjuk ismertetni a státusában beállott változást, akkor valamiféle királyi kinevezést kell szereznünk neki. Az pedig a tündérerdőben nem fog menni; csak az udvarban járhatjuk ki számára.

Üdvözlettel:

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

A Töviskirály trónusa
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Kedves Testvéreim, Szeretett Kuzinok!

Meggyőződésem, hogy fölösleges előttetek hangsúlyoznom, mennyire fontos nekünk a khunti tartomány – függetlenül attól, hogy én személy szerint rettentően utálom azt a tetves erdőt. Mégis képes vagyok fölülemelkedni az ellenszenvemen, mert távlatilag szemlélem a kilátásainkat, és tisztában vagyok vele, hogy Khunt a jövőnk záloga.

Immáron több, mint tizenöt esztendeje, hogy távozni kényszerültünk a Szent Germán Birodalomból, birtokainkat részben az ellenségeink, részben a telhetetlen Rudolf császár kezén hagyva. Jóllehet ellenségeink azóta szétszóródtak és megfogyatkoztak, az irántunk való hűbérúri kötelezettségeit semmibe vevő Rudolf császár pedig – miután az öccse lemondatta és száműzetésbe küldte – elevenen rohadt el egy moróziai lepratelepen, ám a lényegen ez mit sem változtat. Hiába őrizgetjük a kutyabőrünket egy pireneusi várkastélyban, bajosan vallhatjuk magunkat igazi frank nemesúrnak, hisz az ország területén, ahol menekültként megtelepedtünk, jószerivel semmi birtokunk nincs. Khunt a kulcsa annak, hogy újra komolyan vegyenek minket. Kis lépés, első lépés, de roppant fontos.

Éppen ezért a fő célkitűzésünk az legyen, hogy a khunti tartományt megőrizzük és stabilizáljuk, akármilyenek a helyi politikai viszonyok. Minden lépésünket okosan és elővigyázatosan meg kell terveznünk, sohasem feledkezve meg róla, hogy milyen következményeket vonhatnak maguk után.

Egyetértek Hellehilddel, Veneldilnek pusztulnia kell; mielőtt azonban cselekvésre szánnánk el magunkat, szerezzünk kétségbevonhatatlan bizonyítékot, hogy megszegte az írásos megállapodást, amely a Carcosákat és a Töviskirályt egyaránt köti. Ha Seranthur ezt belátja, nincs mitől tartanunk. Értésére kell adnunk, hogy a tanácsadója kiiktatásával mi nem rúgjuk fel a szerződést – épp ellenkezőleg, a betartatásán fáradunk, és megkíméljük őt a háborús helyzetben egy bonyodalmas peres eljárás lefolytatásától. Ennek fejében természetesen joggal várhatjuk el tőle, hogy hálás legyen nekünk. (Talildor részéről ugyancsak hálára számíthatunk, elvégre megszabadítjuk a riválisát az egyik legfőbb támaszától.)

Ha pedig leszámoltunk Veneldillel, el kell gondolkoznunk rajta, hogyan tovább. A háború ezzel nem ér véget, és mi sem kötelezzük el magunkat senki pártján. Ám ahogy Evoryn is mondta, nem odázhatjuk el a végtelenségig! Hamarosan eljön az idő, amikor színt kell vallanunk.

Ha ma kellene dönteni, most azonnal, nagy bajban lennék, hogy ki mellett tegyem le a voksomat. Mindkét alternatívának megvannak az előnyei és a hátrányai. Ez a helyzet egyelőre kényelmes nekünk, de mindkét viszálykodó fivér nagyon jól tudja, hogy azé lesz a győzelem, aki megnyer minket szövetségesének.

Mondanom sem kell, hogy nekünk a saját hasznunkat kell néznünk! A kérdés az, hogy milyen szövetségessel járunk jobban. Olyannal-é, aki vitatható jogalappal, de biztosan ül a Töviskirályság trónján, és ellenpólusa lehet Volonturnak; vagy olyannal, akinek a legitimitása megkérdőjelezhetetlen, az uralma viszont gyenge lábakon áll, és tehetetlen Volonturral szemben.

Kérlek, gondolkozzatok el ezen, kuzinok!

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (4/5)

Megjegyzés: A khunti bonyodalmak hívták életre az első családi nagytanácsot, amelyben számos családtag fejtette ki véleményét, köztük a harmadik nemzedékbe tartozó Névtelen NJK státusú gyermeke, aki tápfolyadékban nevelt stratégiai tanácsadóként olyasféle szerepet tölt be a famíliában, mint Frank Herbert Dűne című regényében a mentátok.


Tövistündék hadiösvényen
(Hangulatzenéért kattints ide)

Leonor Carcosa levele a családnak

Üdv és erő!

Ha Hellehildnek szüksége van valakire, aki vigyáz a selyembugyogós kis seggére az erdőben, én szívesen elkísérem; csak egy kis időbe fog telni, míg odaérek a rusz pusztákról. Szóval ha gyorsan kell lépnünk, inkább Humungust vagy Aldimart javaslom, ők sokkal közelebb vannak. A határon mindenesetre ügyeljetek a háziállatokra, meglehetősen hatékonyak. A tündekopók csak akkor ugatnak, ha szagot fognak, és olyan hátborzongató hangon, mintha kárhozott lelkek kórusa jajveszékelne; ne dőljetek be nekik, arra megy ki az egész, hogy elijesszék a hívatlan betolakodókat. Lovakat ezek a khunti tündefajzatok aligha tartanak, nem sok hasznukat vennék az erdőben, de hátasaik azért bizonyára vannak. Méghozzá tízet egy ellen, hogy ködmacskák, vagyis az ő nyelvükön telthaelek. Egy kifejlett példány legalább akkora, mint Aldimar hiúz alakban, és majdnem ugyanolyan veszedelmes: a szállásterületén belül, amit a vizeletével jelöl ki, kedvére teleportál ide-oda. Ezenkívül nagy, gekkóféle gyíkjaik is lehetnek, amelyek fent közlekednek a lombkoronákban, de átható és nagyon jellegzetes szaguk van; ha figyeltek rá, nem lephetnek meg benneteket.

Más. Nem tudjuk véletlenül, hogy mennyi idős volt Talildor, amikor elvesztette a lelkét? Mert utána az a százötven év nyilván kiesett a személyiségfejlődéséből, és most tisztára úgy viselkedik, mint egy kamasz. Egy okos kamasz, félreértések elkerülése végett, hiszen a taktikáját elég jól felépítette; de mintha hagyná, hogy az indulatai vezessék, és nem erőssége a távlati tervezés sem. Amennyire így messziről meg tudom ítélni, a tesvérháború kétesélyesnek tűnik; de ha Talildor kerül ki belőle győztesen, utána gondjai lesznek a kormányzással. Hadvezérnek megjárja, de uralkodónak kész csőd. És lefogadom, hogy az alkonytünde Volontur – aki a szárnyai alá vette és felnevelte – tökéletesen tisztában van ezzel.

A legjobbakat:

 

Sophia Carcosa levele a családnak

Kedveskéim!

Nem tudom, mit esztek annyira ezen a Talildoron, szerintem egy ízléstelen barbár. Csupa ocsmányságot művel, nincs benne semmi fennkölt, semmi emelkedett, semmi kifinomult. A szépérzékem tiltakozik ellene, hogy egy ilyen faragatlan alakot támogassunk. Az esztétikum ebben a konfliktusban Seranthur oldalán áll. Különösen akkor, ha ez az esztétikum konkrét, kézzelfogható formát ölt, és minél nagyobb mennyiségben vándorol át a mi családi gyűjteményeinkbe.

Mindenkit puszil:

 

"Névtelen gyermeke"Carcosa stratégiai helyzetelemzése

1) Az ideális megoldás mindkét fél egyidejű kiiktatása volna, majd a Carcosák békehozói fellépése, végül a Töviskirályság konszolidálása családi tartományként. Humungus Carcosa elfoglalná a trónt és új dinasztiát alapítana Seranthur hadvezérével, a töviskarmú szépséggel. Ez az alternatíva azonban rendkívül kockázatos, mivel a család részéről az erőforrások komoly összpontosítását igényelné, továbbá siker esetén kiváltaná Volontur és az alkonytündék rosszallását.

2) Talildor trónra segítése ennél kevesebb erőfeszítésbe kerülne, és az elsőszülött alighanem komolyan gondolta a szövetség fejében tett ajánlatát; kérdés viszont, hogy győzelme után eleget tudna-é tenni szerződéses kötelezettségeinek. Hadvezérnek ugyanis elég tehetséges, de az uralkodásra a jelek szerint abszolúte alkalmatlan. Elvadítani semmi esetre sem célszerű, mert ha megsértődik, képes lesz letámadni Humungus embrionális állapotban lévő tartományát. (Egyszer ugye már bizonyságát adta, hogy nem riad vissza a kétfrontos háborútól…)

3) Az időhúzás taktikájával a család Seranthur kezére játszik, akinek az felelne meg legjobban, ha a Carcosák semlegesek maradnának. Ő semmiképpen nem fog formális szövetséget keresni a családdal, mert ezzel a lépéssel morális öngyilkosságot követne el maradék hívei szemében, akik csak azért tartanak ki mellette, mert őt látják a kisebbik rossznak a kettő közül. („Addig rendben, hogy ármánnyal és hazugsággal szerezte meg a trónt, de hogy a tetejébe most még leáll alkudozni a kontinens legsötétebb hírű családjával? Inkább pártoljunk át a bátyjához, ennél rosszabb ő sem lehet…”)

4) Éppen ezért esetleg okos húzás lenne, ha a Carcosák tennének szövetségi ajánlatot neki. (Csak arra kell nagyon vigyázni, hogy Talildor meg ne tudja!) Kénytelen lenne visszautasítani, de szörnyű kutyaszorítóba kerülne, mert ugyanakkor persze nem akarja elidegeníteni és a bátyja karjaiba kergetni a családot. Ha a Carcosák ettől kellőképpen megsértődnek, alighanem kezét-lábát töri majd, hogy kiengesztelje őket.

5) Függetlenül attól, hogy végül melyik trónkövetelő kerekedik felül, a Töviskirályság összeomlása nagy valószínűséggel borítékolható. Az optimális stratégiának tehát arra kell irányulnia, hogy a család minél több gazdátlanná váló erőforrást mentsen ki a romok alól a maga számára. Ha csak ülnek ölbe tett kézzel és nem csinálnak semmit, mindent Volontur fog felzabálni. Ez méltatlan lenne a Carcosa névhez.

A Névtelen gyermeke

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Viharkirálynő!

2010.10.30. 10:00

A Darkover-ciklus második kötete évszázadokkal az első után játszódik. A földi telepesek utódai rég elfeledték, honnan származnak, és sikeresen alkalmazkodtak új otthonuk ökológiai adottságaihoz. A bolygó éghajlata ijesztően szélsőséges – hóviharok váltakoznak pusztító erdőtüzekkel, özönvízszerű áradások tikkasztó aszályokkal –, természeti erőforrásai pedig fölöttébb szűkösek, különösen ami a fémeket és a fosszilis üzemanyagokat illeti. Ilyen körülmények között nem alakulhat ki a földi mintát követő tudományos-technikai civilizáció: a darkoveri kultúra anyagi alapját a mátrixkristályok segítségével fölerősített érzékfölötti képességek biztosítják – összefoglaló néven a laran. Valamicske laranja szinte mindenkinek van, ám a legmarkánsabban azokban a családokban jelentkezik, akik Cassilda és az isteni Hastur nászára vezetik vissza az eredetüket (vagyis az idegen lényekkel való vérkeveredésre). Ők Darkover tudósai és technikusai, egyszersmind a földbirtokos arisztokraták, mindkét minőségükben örökletes uralkodó elit. Mivel a civilizáció fennmaradása a szó legszorosabb értelmében az ő személyes képességeiktől függ, szigorú eugenikai program szerint élnek, amely a laran különféle változatainak megőrzését és továbbfejlesztését célozza. Ebben az ökofeudális rendszerben a forradalomnak a puszta gondolata is agyrém: az örökletes kiváltságok és kötelezettségek felszámolása az egész társadalom összeomlását és fizikai megsemmisülését vonná maga után.

A könyv cselekményének fókuszában két ifjú nemesi sarj áll, akik rendkívül ritka és hatalmas larannal bírnak: az egyikük folyamatosan látja maga körül az időben szerteágazó alternatív jövőket, a másik pedig – a címszereplő – képes befolyásolni a bolygó elektromos mezejét. A különleges adomány azonban nem teszi őket szuperemberré, éppen ellenkezőleg: elviselhetetlen súllyal nehezedik rájuk. Minél erősebb valakinek a laranja, annál nagyobbak a kötelességei a család, a helyi közösség, végső soron az egész darkoveri társadalom iránt; és annál kevesebb a mozgástere, ha személyes érzelmei konfliktusba kerülnek a tőle elvárt magatartással. A történet arról szól, hogyan birkózik a két hős ezzel a teherrel; hogyan igyekeznek menekülni, kibúvókat keresni, kompromisszumokat kötni. Egyikük megbékél a sorsával, s bár nem dédelget uralkodói ambíciókat, a Hastur-dinasztia fejévé emelkedik; a másik hiába szeretne beilleszkedni, nem állja ki a próbát és tragikus véget ér.

Eddig minden adott is volna egy remek olvasmányélményhez; sajnos azonban Bradley elkövet egy kapitális hibát, amikor a didaktikus feminista felhangok belekeverésével erőszakot tesz a háttérvilág belső logikáján. Egyetlen tudományos alapokon nyugvó genetikai program sem engedheti meg magának, hogy ne kezelje egyenrangúként a két nemet – márpedig a darkoveriek tökéletesen tisztában vannak az örökléstan elméletével és gyakorlatával. Túl kevés laran-használó van a bolygójukon, hogy ötven százalékukat a kiszolgáltatott szülőgép szerepére kárhoztassák. És valóban, a regényben lépten-nyomon azt látjuk, hogy az uralkodócsaládok nőtagjai együtt dolgoznak és harcolnak a férfiakkal, a mátrixtechnológia központjaiként funkcionáló tornyokban éppúgy, mint az ostromlott várakban és a csatamezőkön. A nemi szerepük persze értelemszerűen más, de semmi jel nem utal arra, hogy emiatt bármiféle módon jogfosztottak lennének (ahogyan, teszem azt, az athéni demokráciában). Egyszerűen érthetetlen, hogy miért bizonygatja nekünk folyton a szerző, milyen zsarnoki elnyomás alatt szenvednek szegények. Talán mert előre eltervezett házasságokba kényszerítik őket, a megkérdezésük nélkül? Ez tény és való; csakhogy a házassághoz két fél kell, és a vőlegény véleménye éppúgy nem érdekel senkit, mint a menyasszonyé. A tenyészprogram kérlelhetetlen logikája ütközik itt az egyéni vágyakkal, mindkét nemet egyformán sújtva.

Bradley erre az ellentétre építi föl a regény érzelmi dinamikáját, jobbára igen ügyesen; kár, hogy néha elragadja a propagandisztikus hév, és kizökken a saját kontextusából. Ilyenkor hosszas feminista fejtegetésekkel boldogít minket, vagy kiselőadást tart a szabad szerelem örömeiről, vagy valami másfajta módon rugaszkodik el Darkover általa teremtett realitásaitól. Példának okáért:

– Van Hastur-vér a családodban?
– Fogalmam sincs
, damisela – felelte Donal mereven, s a többiek úgy hallották a sértődöttségét, mintha fennszóval mondta volna ki: Mi vagyok én, tenyészcsődör, hogy a vérvonalamról ítéljenek meg?

Szeretném én látni azt az arisztokratát, aki sértve érzi magát, mikor arról érdeklődnek tőle, hogy isteni származék-e.

A másik probléma a könyvvel, hogy a pozitívnak szánt férfiszereplők – tisztesség ne essék szólván – egytől egyig töketlenek. Teljesen passzívan viselkednek, sodródnak az eseményekkel, menekülnek a felelősség elől, és lubickolnak az önsajnálatban. Érdemi cselekvésre kizárólag akkor szánják el magukat, amikor már sarokba vannak szorítva és nincs más választásuk, ez pedig – lássuk be – nem kifejezetten szimpatikus vonás. Én például bármennyire igyekeztem, képtelen voltam olvasás közben azonosulni Allart Hasturral; annyira szánalmas alaknak találtam, hogy eleinte ingerelt, később meg már mulattam rajta kínomban. Nem mintha a regényben nem lennének döntésképes férfiak, csak éppen ezek mind negatív figurák; és abban a pillanatban, amikor egy férfiszereplő a határozottság legcsekélyebb jelét mutatja, a szerző tüstént elkezdi őt sötétebb színekkel ecsetelni. Az egyoldalúság annál is bántóbb, mivel a nőalakok ábrázolásában Bradley teljes jellemfestői tehetségét kibontakoztatja: Dorylis, Cassandra és Renata a várakozással ellentétben nem feminista karikatúrák, hanem három teljesen különböző, de komplex és gazdagon árnyalt személyiség, ki-ki a maga hibáival és erényeivel; ők valóban élnek a mű lapjain, és cseppet sem esik nehezünkre rokonszenvezni velük.

A Viharkirálynő! csak a belső kronológia szerint a második darabja a sorozatnak; ténylegesen ez volt a tizenkettedik Darkover-regény, 1978-ban. Bradley ekkor már elég nagy név volt ahhoz, hogy függetlenítse magát a kiadói elvárásoktól és a saját szája íze szerint írjon. Irodalmi célkitűzése nyilvánvaló: klasszikus, jó értelemben vett melodrámát akart alkotni, vagyis tragikus szerelmi történetet társadalmilag kötött közegben. Férfiszemmel nézve úgy ítélem, felerészben sikerrel járt. A hölgyolvasók bizonyára kedvezőbb arányt szavaznának meg neki.

Ha a ciklus egészét szemléljük, a Viharkirálynő! a középső alkotói periódusba tartozik, amikor a Darkover-széria – hála piaci sikerének – már fölszabadult a zsánerkényszer nyomása alól, de még nem sodródott el abba az excentrikus irányba, amely némileg elidegenítette tőle régi olvasótáborát. Most ingoványos talajra értem; megpróbálok szőrmentén fogalmazni.

Marion Zimmer Bradleyről tudnivaló, hogy biszexuális volt. A hatvanas években, SF-szerzői tevékenysége mellett, leszbikus románcok írásából tartotta el magát, különféle álneveken; később is meghökkentően széles körű toleranciát tanúsított a szexualitás alternatív formái iránt. (A második férjét – aki Görög szerelem címmel írt pamfletet – elítélték egy kiskorú fiúgyermek megrontásáért; börtönben halt meg.) A Bilitisz Leányai nevű szervezet tagjaként sokáig aktív szerepet játszott a radikalizálódó feminista mozgalomban.

A hetvenes évek második felétől, ahogy növekvő renoméja biztosította számára a szerzői autonómiát, nézetei szép lassan átszínezték írói munkásságát. Könyveiben, köztük a Darkover-regényekben, egyre töményebb adagokban tálalta föl olvasóinak a harcos feminizmust, már-már a gyomorrontásig. Ezzel párhuzamosan mind egzotikusabb területekre kalandozott a nemiség ábrázolásában, különféle hetero-, homo-, bi- és transzszexuális variációkkal, amiket a fantázia nyújtotta lehetőségekkel is megtetézett (semlegesneműek, androgünök, hermafroditák, idegen és mesterséges lények). Félreértések elkerülése végett, mindezt finom tollal és ízlésesen tette, de…

Én nem tartom magamat prűdnek, és mi sem áll távolabb tőlem, semhogy elvitassam a jogot a különféle szexuális szubkultúráktól a saját irodalom kialakítására. Csak éppen az ilyesmi engem nem túlzottan érdekel, és ha a fantasyben találkozok vele, egy bizonyos határon túl kifejezetten irritál. Nem kezdek polemizálni vele, csak leteszem és nem olvasom. Sajnos, a nyolcvanas években Marion Zimmer Bradley nálam elérte ezt a határt.

A Viharkirálynő! még a korábbi korszakából való. Ajánlom olvasásra.

Angol nyelvű melléklet

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

Publikáló: kriles

1 komment

süti beállítások módosítása