Üdvözletem, William kuzin!

Bajaid orvoslására küldök neked két kis ikerleányt: ötesztendősek, bűbájosak és igen jól neveltek. Ha úgy érzed, hogy az egészséged megrendült, fojtsd meg őket egyenként vagy külön-külön, az életenergiájuk át fog áramlani beléd. Nagyon fontos, hogy saját kezűleg intézd a dolgot, és semmiképpen ne ontsd a vérüket, az megbontaná a kötést. Persze ha hagyod felnőni őket, az életerejük is gyarapodik majd, körülbelül harmincéves korig, amennyiben közben nem esnek teherbe. Belátásodra bízom, hogyan gazdálkodsz velük.

A legszebb az egészben, hogy bár nekromantikus kötésben állnak veled, nem lehet ellened felhasználni őket. Mivel ikrek, egymást tükrözik vissza, és ha egy varázsló szimpátiás kontaktust keres rajtuk keresztül, végtelenített hurokba kerül, ahonnan nem egykönnyen keveredik ki. Akár még arra is alkalmasak, hogy a segítségükkel kelepcébe csalj valakit, aki avatott kezű bűbájosnak véli magátt és ellenséges érzelmekkel viseltetik irántad.

Barátsággal üdvözöl:

Kedves William!

Sajnálattal hallom, hogy meghűlés kínoz. Semmiféleképpen nem szabad elhanyagolni: bár önmagában nem túl veszélyes, legyengíti a szervezetet, és kaput nyithat a komolyab betegségeknek. Szerencsére van rá egy régi receptúrám, ami mindig beválik.

Mellékelten küldök neked egy bödön vadmézet és egy tucat citromot. Egy csésze mézre facsarj rá fél citromot, melegítsd fel az egészet, és idd meg egyszerre, amilyen forrón csak tudod. Ezt ismételd meg napjában háromszor, mindig ugyanabban az időpontban, lehetőleg étkezés előtt. Ha nem találod elég erősnek, mustárt vagy borsot is keverhetsz bele. Kicsit tömény ital, de csodákat fog művelni a nátháddal.

Végezetül egy jótanács: az orvosodat sürgősen köttesd fel. Az érvágás nem segít a megfázáson, csak gyengülni fogsz tőle, gyógyulni nem. Nem tudom, hol tanulta ezt a sarlatánságot – nyilván valami egyetemen –, de minél előbb megszabadulsz tőle, annál jobban jársz.

Szeretettel ölel:

William nincs elemében
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Volontur egyébként nagyon figyelmes volt, vezetőt is adott mellénk, nehogy eltévedjünk: egy aszaltalma-képű goblint, valami helyi bajnokot. Persze, bajnok; engem itt mindenki hülyének néz. Hihetetlen. A fickó elég mogorván kalauzolgatott minket – a dolog valószínűleg éppoly kevéssé tetszett neki, mint nekünk –, de legalább tartotta a száját és nem ment az idegeimre. Boldogult Orestes bácsikám mondogatta mindig, hogy az élet kicsi örömeit is meg kell becsülni. Nem is tudtam, mennyire igaza van, míg el nem vetődtem ebbe a tündérországnak csúfolt pöcegödörbe.

Az út elején főleg azzal voltam elfoglalva, hogy rábeszéljem az agyvelőmet, legyen szíves ne kicsorogni a fülemen, úgyhogy észre sem vettem, mikor maradt le tőlünk a goblin. Mire úgy-ahogy magamhoz tértem, már Humungussal másztunk egy liánon, kábé kétszáz láb magasan egy szakadék fölött. Hát, nem mondom, kis híján magam alá csináltam, de végül is megoldottuk valahogy. Újabb tornamutatványok után megérkeztünk egy vízeséshez. Na, ekkor kezdett szakadni az eső. Méghozzá nem a langyos és szelíd fajta, hanem az a viharos-villámlós özönvíz, amit mintha dézsából öntenének. Nem tudtam, mi hiányzott még, pillanatokon belül bőrig áztam. Haragudtam én már mindenre és mindenkire, és amikor a vízesést körülvevő barlangokból elősereglett egy regimentnyi pók, teljesen kiborultam. Rájuk ismertem, xaarxi fajzatok voltak, de mindenféle mágikus jelekkel feldíszítve; akárki viselte gondjukat az utóbbi időben, rendesen felhizlalta őket.

A Kertész közben elővett egy szöget, erre nagyot néztem, mert azt gondoltam, Volontur seggéből húzta ki; később kiderült, hogy szó sincs róla, a király magától adta oda neki. Kár. Humungus bekiabált a barlangba és megfenyegette a varázslót, hogy ha nem jön ki hozzánk, behajítja a szöget a vízesésbe. Én egy kicsit rákontráztam, azt hiszem, a felmenőit is belekevertem, mindenesetre ez hatott. Már éppen készülődtem egy újabb öblös beszólásra, hogy puszta kézzel essen nekünk, amikor a pókok nyomában előcsörtetett egy fekete páncélos behemót, akkora békanyúzóval a mancsában, amilyet csak a lovagi tornákon láttam. Hát már a varázslókban se lehet bízni.

Pókrajzás a barlangokban
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Kénytelen voltunk taktikát változtatni, bár a fickó elég hibbantnak tűnt varázsló létére, a tagolt beszéddel is komoly nehézségei voltak. Valahogy azért sikerült megértetnünk vele, hogy ha tiszteletben tartja a család érdekeit, megkaphatja tőlünk a nyavalyás szöget. Mint kiderült, a szög valójában a lelke volt, és ő már kis híján százötven éve vegetált nélküle; nem csoda, hogy az agyára ment. Ebből persze egyenesen következett, hogy Volontur csupa megbéklyózott lelket hord a saját húsába szögezve; lehet neki pár ezres gyűjteménye, hogy mi mindenből, abba szerintem jobb bele se gondolni.

Hogy el ne kalandozzak, a varázsló addig fogadkozott nekünk a maga félbolond módján, míg Humungus végül odaadta neki a szöget, amit ő rögtön belenyomott a fejébe. Lett is belőle égszakadás-földindulás. Én úgy elvágódtam, hogy húsz lábnyit csúsztam a szakadó esőben a sziklákon. Ha még nem lettem volna mindenütt vizes, akkor most sikerült, ráadásul csúnyán bevertem a bordáimat és a jobb könyökömet. (Apropó, jó lenne valamilyen kenőcs ezekre a zúzódásokra is, mert olyan kék-zöld vagyok, mint egy érett meg egy éretlen szilva.) A varázsló viszont jobban lett tőle; mármint továbbra is dühöngő őrült maradt, de legalább már többé-kevésbé megértettük, miket üvöltözik bosszúról, vérfürdőről és tömeghalálról.

Nem fogjátok elhinni: ez a buggyant alak Seranthur testvére volt, méghozzá a bátyja, vagyis a Töviskirályság jog szerinti uralkodója. Nagy nehezen kihámoztuk belőle a történetét, összevetettük mindazzal, amit Seranthurtól és Volonturtól megtudtunk, és végül – azt hiszem – összeállt a kép. Nagyjából a következőkről van szó:

Talildor, a kisemmizett
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A tövistündék és az alkonytündék időtlen idők óta háborúztak egymással, míg két nagy királyuk – Ethellor és Volontur – kétszáz éve véget nem vetett az értelmetlen viszálykodásnak. Ekkor kötötték meg azt a békeszerződést, ami mindmáig érvényben van, és ami előírja, hogy többé a lábukat sem tehetik egymás területére. Nomármost, Ethellornak két fia volt: Talildor, a trónörökös, és Seranthur, aki nagyon szeretett volna trónörökös lenni. Úgy százötven éve tündemértékkel még mindketten fiatalok és bohók voltak, és Seranthur merő virtuskodásból rávette a bátyját, hogy lopózzon át vele az alkonytündék területére. Ott aztán éktelen nagy felfordulást csinált, majd gyorsan hazaosont, benne hagyva a pácban a mit sem sejtő bátyuskát; mert Seranthur véresen komolyan gondolta a gyerekcsínyt. Úgy okoskodott, hogy Volontur nem lesz hülye ilyen csip-csup dolog miatt felrúgni a nagy nehezen nyélbe ütött békeszerződést, a tetten ért határsértőt viszont már csupán a miheztartás végett is felkoncoltatja, persze titokban – ekképpen egyengetve az ő útját a trón felé. A számítása be is vált, Talildornak nyoma veszett; hogy milyen körülmények közt, arra sohasem derült fény, mivel a tövistündék közül csak ők ketten tudtak a kis kirándulásukról, Volontur pedig hallgatott, mint a sír. Ethellor meggyászolta az idősebbik fiát, aztán annak rendje-módja szerint elhalálozott, és Seranthur lépett az örökébe. Igaz, a koronázása napján kinőttek rajta a tüskék – merthogy az erdőszellem vagy a földanya vagy mit tudom én, kiben hisznek ezek a retardáltak, nem rajong az árulásért –, de mindent összevetve úgy érezte, jó vásárt csinált.

Csakhogy Volontur nem ölte meg Talildort; annál ő sokkal okosabb volt. Szépen elkapta, kiszedte belőle a lelkét, kimosta az agyát, tanítgatta erre-arra, és eltette a polcra befőttnek, türelmesen várva a pillanatot, amikor a békeszerződés betűjének megsértése nélkül felhasználhatja a tövistündék ellen. És ez a pillanat most érkezett el, csaknem százötven év múlva. Hadsereg nélkül egy trónkövetelő nem sokat ér, a szomszédból kirajzó pókok viszont tökéletesen megfelelnek ilyen célokra; semmi közük az alkonytündékhez, nyugodtan át lehet küldeni őket a határon, az inváziójuk nem minősül szerződésszegésnek. Volontur még arra is ügyelt, hogy ne lehessen őt elmarasztalni a testvérháborút közvetlenül kirobbantó aktusért; előre látta ugyanis, hogy Seranthur küldeni fog hozzá valakit a pókok ügyében. Ő elmagyarázza a követségnek a helyzetet – már amennyit jónak lát feltárni belőle –, átadja nekik a kulcsot a „renegát varázslóval” folytatott tárgyalásokhoz, aztán a maga részéről mossa a kezeit. Talildorral persze csak úgy lehet értelmesen beszélni, ha előtte visszaadják neki a lelkét – és a lelkével együtt az emlékeit, az önállóságát, a szabad akaratát. Amit nyilván azonnal mozgósítani fog, hogy visszaszerezze áruló öccsétől az őt megillető királyságot.

Briliáns. Azt kell mondanom, briliáns. Volontur patyolattisztán jött ki az egészből. Semmiféle provokációnak nem ült fel, ugyebár; végig őrködött a békén és megtartotta az adott szavát; még irgalmas lélekkel meg is könyörült ősi ellenségének örökösén, amikor a szerződés értelmében jogában állt volna lekaszabolni. Ő igazán nem tehet róla, hogy a Töviskirályságban most ki fog törni a legkegyetlenebb fajta testvérháború. Annyira semmi köze nem lesz hozzá, hogy a kisujját sem kell mozdítania (nem is engedné a békeszerződés!); nyugodtan kivárhatja a végét a szomszédban, a saját érintetlen hadserege élén.

Drága kuzinok, ha az én véleményemet kérditek, hát ilyen orcapirítóan és zseniálisan álnok cselszövésre csak a legnagyobb és legbölcsebb uralkodók képesek.

A háború, amiben nem veszünk részt
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Bár eszközként használt föl minket, nem tudok neheztelni rá, hisz kárunk nem származott belőle, hasznunk viszont annál inkább, feltéve persze, ha élni tudunk a kínálkozó lehetőséggel. Számomra, ahogy itt fekszem a betegágyamon, már a puszta gondolat is szívmelengető, hány nyálkás, taknyos, büdös és szellemileg visszamaradott tündérfajzat fogja a közeljövőben halomra mészárolni egymást a Khunt névre hallgató emésztőveremben. Nekünk természetesen nem szabad belekeverednünk a testvérviszályba – elképzelni se szeretem, miféle undok módszerekkel háborúznak ezek a dögök –, ám ettől még bátorsággal a javunkra fordíthatjuk. Első lépésként Talildorral is megkötöttem ugyanazt a szerződést, amit Seranthurral: bármelyikük győz, a Töviskirályság mindenképpen elismeri Humungus szuverén khunti tartományát – és ez még csak a kezdet. Számos további ötletem van, amiről örömest konzultálnék veletek személyesen, amint a lábadozás útjára lépek. Ezért is kellenének minél sürgősebben azok a gyógyfőzetek és balzsamok, amelyeket föntebb már hellyel-közzel említettem; előre is köszönet értük.

Testvéri üdvözlettel:

Megjegyzés: A történet alapozásául a Legends & Lairs d20-as kalandszéria második darabja szolgált, amely 2001-ben jelent meg a Fantasy Flight Games gondozásában, Darkwood’s Secret címmel, Justin Bacon tollából.

Az alkonytündék országában
(Hangulatzeneéért kattints ide.)

Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Remélem, mindannyian jól vagytok és élvezitek az élet örömeit. Remélem, tanulságos kísérleteket folytattok a laboratóriumi preparátumokkal, csendes nyugalommal művelitek a kertecskéiteket, jóízűen falatoztok a friss préda húsából, versenyt vágtattok az üvöltő szelekkel, órákig tartó előadásokkal kápráztatjátok el önmagatokat, békésen számlálgatjátok az aranyaitokat, kedvetekre gyújtogattok és intrikáltok, vagy újabb adalékokat fűztök a családunk történetét feldolgozó évkönyvekhez. Szóval remélem, mindenki elégedett és remekül érzi magát – csak mert én nem!

Jelenleg az ágyat nyomom magas lázzal, mézes teát iszogatok, és próbálok kigyógyulni ebből a fránya meghűlésből, csak hát nem megy olyan könnyen, mint egyeseknek. Mellesleg igen megköszönném, ha valaki közületek valami gyógyfőzettel kedveskedne, mert ha így haladok, hetekig fogok még kornyadozni, és ez a szerencsétlen orvos semmihez sem ért az érvágáson és a piócákon kívül. Ráadásul a piócákból jó időre elegem van, meg a pókokból, meg a vízidisznókból, meg a tündérekből, meg úgy általában az egész istenverte erdő összes gyülevész lakójából.

Hogy miért? Csak.

Mi? Hogy ezek szépek és aranyosak? Egy fenét! Undorító kis dögök egytől egyig, büdösek, nyálkásak és idióták. Na jó, a tündérek között elvétve akad egy-két kivétel, azok viszont ritka nagy patkányok – akkor lássam őket még egyszer, amikor a hátam közepét.

Én voltam a hülye, hogy vállaltam ezt az újabb khunti küldetést. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, inkább Vonik szekerével tarolok végig az egész erdőn. Igaz, nem voltam egyedül, velem jött Humungus is, ám ő számomra felfoghatatlan módon élvezte a mi kis sétánkat. Én ezt már sohasem fogom megérteni.

Először is ott volt ez a Seranthur nevű tündérkirály, aki találkozót kuncsorgott ki tőlünk; mármint eredetileg csak Humungustól, ő meg szólt nekem, hogy volna itt egy diplomáciai ügy. Komolyan, elsőre még örültem is neki, én hülye. Na szóval, azt meg kell hagyni, hogy Seranthur ért a külsőségekhez, a belépője már-már királyi volt: villámok, szél, marcona testőrök, udvari varázsló, minden. Az egyik testőrének rojtosra volt szabdalva az ábrázata, és az egész testét angolnaként vonagló tetoválások borították, amit igen jól meg lehetett figyelni, mert egy szál semmiben jelent meg. Nem mondom, szép fogalmaik vannak a diplomáciai tárgyalások illemtanáról! Maga a király legalább rendesen fel volt öltözve, viszont egyfolytában vérzett, mivel tüskék nőttek a bőre alól. (No de mit várjon az ember egy olyan ország uralkodójától, amit Töviskirályságnak hívnak?) Először attól tartottam, ez valami veleszületett rendellenesség lehet, de hamar átláttam rajta, hogy az egész porhintés csak nekünk szól: így akarja kimutatni, hogy ő mennyi fájdalmat bír el és a népéért mindenre hajlandó. No persze…

Mindenesetre Seranthur szóra sem méltatott minket, végig a varázslója beszélt helyette, akinek viszont mindkét szeme be volt varrva. (Említettem már, hogy ezek idióták?) Rettentő dagályosan fogalmazott, csak úgy pufogtak jobbra-balra a frázisok, de én még így is ösztönösen éreztem, hogy a történetük valahol sántít, csak akkor még nem jöttem rá, hol a probléma. Mondjuk arra legalább jó volt ez a találka, hogy Seranthur a követjárás fejében igen előnyös szerződést kötött a családunkkal. (Krónikás testvérem, a szerződés szövegét mellékelten küldöm iktatásra!) Talán túlságosan is könnyen ment a dolog; már ekkor látnom kellett volna, hogy a fickó nagyon kétségbe van esve, csak hát nehéz úgy olvasni valakinek az arcából, ha teli van tövisekkel és vérben úszik.

No mindegy, végül belementünk, hogy elugrunk a szomszédjához, aki mellesleg az ősi ellensége, de már kétszáz éve rá se néznek egymásra, valami ósdi békeszerződés értelmében. Legalábbis így volt egészen a legutóbbi időkig, mert most mindenféle nyüves pókok özönlöttek át a határon a Töviskirályságba, feltehetőleg ugyanabból a fajtából, amit a Fekete Banda kétbalkezes vajákosa szabadított rá a világra. (Ezt persze Seranthur nem tudta, mi pedig nem kötöttük az orrára, elvégre az ominózus esethez nekünk is volt némi közünk.) A pókok óriási felfordulást csinálnak, mindent és mindenkit felzabálnak maguk körül, mivel azonban kétségkívül nem alkonytündék, a tevékenységük nem sérti a békeszerződés betűjét; az viszont sértené, ha Seranthur a saját alattvalói közül menesztene követséget a szomszédba, a helyzetet tisztázandó. Ezért volt szüksége ránk, amennyire ki tudtam hámozni a varázsló fellengzős szónoklatából.

Nem mintha neheztelnék érte, hiszen ez alapvetően az én feladatom volt, de nem titkolhatom el, hogy Humungus vajmi kevés segítséget jelentett a tárgyalások lebonyolításában. Csak állt a rózsabokrai között és meg se mukkant, mintha Seranthur zord némaságát akarná utánozni, és az egész beszélgetést végigszemezte a király másik testőrével, egy szintén degenerált külsejű nőszeméllyel, akinek fű sarjadt a fején, tüskék a fogai helyén, meg még voltak rajta valamiféle kinövések, de ami engem illet, kifejezetten laposnak találtam. Nem tudom, mi tetszett neki benne, de hát az ízlés nem vitatéma, különösen családtagok esetében.

Száz szónak is egy a vége, voltunk olyan balgák, hogy nekivágtunk az útnak. Dögöljek meg, ha még egyszer egy Vonik-féle taliga nélkül beteszem a lábamat Khuntba. Kezdem úgy érezni, hogy ez az erdő engem kifejezetten utál; mondjuk az érzés kölcsönös, de nem én kezdtem. A gyalogtúra a végtelenbe nyúlt, közben alig pihentünk, és a Voniktól vásárolt tündérszárny-gyűjtemény - amit baráti ajándéknak szántunk az alkonytünde király számára - veszettül nehéz volt; a hátizsák szíja a vállamat törte fel, a nyavalyás tárlódoboz pereme pedig a derekamat. (Itt jelzem, hogy erre is kérnék valami kenőcsöt, ha nem gond.) Az erdő itt igazából még elég barátságosnak tűnt, csak egy kisebb ármádiára való pókot láttunk, de nem a xaarxi fajtából, illetve a hálóikba akadt áldozatokat, a bomlás különböző stádiumaiban - ezek feltehetőleg óvatlan helybéliek lehettek, némelyikükből színpompás pillangók táplálkoztak. Időnként fura zajokat is hallottunk, és egy smaragdzöld kígyó megmarta Humungust, de valószínűleg nem volt mérges, mert nem lett rosszul tőle. Aztán következett a mocsaras régió. Hát drága testvéreim, az szó szerint szar hely, és most nem csak a szagáról beszélek. Mert a bűzt még valahogy ki lehet bírni, de minden fa mögött röfög valami dög, annyi a szúnyog, mint égen a csillag, és az összes pióca a te csizmádba fészkeli be magát. (Még jó hogy voltak nálam ellenszerek, amik véletlenül a málhámban maradtak.) Persze Humungus fel se vette az egészet, sőt egy helyen könyékig beletúrt az iszapba - na, ami onnan kifordult, az se volt szívderítő! Aztán megálltunk egy jókora zsombékos buckánál, amit Humungus hosszasan fürkészett, majd közölte velem, hogy ez valami élőlény, aminek tendrikulos a neve, és kell neki egy ilyen. Na mondom, nagyszerű, pont erre van még szükségünk, egy eleven szigetre, ami minden útjába kerülő vackot befal. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy egyelőre más dolgunk is van, mint az ő állatseregletét bővíteni, mire kioktatott, hogy ez nem állat, hanem növény. Tőlem!

Tendrikulos
(Hangulatzenéért kattints ide)

Aztán újabb különös hangokat hallottunk, és végre találkoztunk valakivel, aki legalább tudott beszélni, bár ésszel nem lehetett túl jól eleresztve, mert egy pókhálóba gabalyodott vízidisznót kínzott éppen, jókat kacarászva a szenvedésén. Pufók kisfiúnak nézett ki, élveteg vigyorral és pirospozsgás pofikával, de leginkább az tűnt fel rajta, hogy szárnyai voltak. No gondoltam, itt az ideje, hogy bevágódjunk a bennszülötteknél; rövid eszmecsere után beszálltam a mókába, és a pisztolyommal farba durrantottam a vízidisznót. Ez fenemód tetszett a kis puttónak, és miután az általa támasztott tüzet jégkockával oltottam el, végképp megkedvelt. (Ezt a varázslatot egyébként rendszerint sartrőz és fehérbor lehűtésére használom.) Mindesetre ráállt, hogy elkísérjen minket az alkonytündérek vezéréhez, Volonturhoz. Ekkor éreztem először, hogy a szerencse mellénk szegődött. Hát, tévedtem…

Nemsokára egy magányos fűzfához értünk, akivel a puttó szerint gondok lehetnek, mert kedvenc szórakozása az ágaira aggatni az arra járókat. Erősen győzködött, hogy lőjem le, de nem sok kedvet éreztem hozzá. (Még szép, nem volt nálam ágyú.) Én nem tudtam beszélni a fával, Humungus viszont igen, és tolmácsolta nekem a kérését, hogy lőjek egyet a levegőbe. Hihetetlen - egy fűzfa, amelyik abban gyönyörködik, hogy mellette durrogtatnak. Mindenesetre elkönyveltem, hogy ez is beteg, agyára vagy gyökerére vagy mit tudom én mijére ment a sok akasztás. Végül meg kellett ígérnem neki, hogy ha legközelebb találkozok a kis puttóval - aki időközben valamiért elsietett - késlekedés nélkül lepuffantom. Belementem én mindenbe, egy nyavalyás fa úgyse tudja ellenőrizni, hogy állom-e a szavamat. 

Volontur nagy fekete tölgye
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Cserébe legalább útba igazított bennünket: Humungus innentől valami rettentő nagy fekete tölgyet kezdett keresni. Eltartott egy darabig, de aztán megláttuk. Tényleg nem volt kis darab, egy egész hadigálya kitelne belőle, talán még kettőhöz is, ha kiméricskéljük. Éppen azon morfondíroztam, melyik törzságából lesz a fővitorla, amikor megláttuk Volonturt. Nos, ha Seranthur nem volt semmi, akkor Volontur háromszorosan túltett rajta. Ebbe a nyavalyásba meg szögek voltak verve, de nem ám a hegyükkel kifelé, mintha valami tüskés páncélt alkotnának, hanem fordítva, hogy az egész testét elborították a szögfejek. Na, mondom magamban, még egy beteg állat… aztán igen kellemes meglepetéssel szolgált. Igazi jó házigazdaként azonnal megkínált a fekete tölgy gyökerei közül fakadó forrás vizével. Hát drága testvéreim, ittam én már derék pálinkákat, erős párlatokat, de ez valamennyit fölülmúlta. Egy korty és kész voltam, mintha két álló napig vedeltem volna.

Utána valamilyen tárgyalás is volt, de ez a rész nem egészen tiszta, mert ordas részeg voltam, és ilyenkor kiesnek dolgok. Azért emlékszem egy vízimanóra, illetve a szárnyára, meg mintha az ismét előkerülő kis puttót is lelőtte volna valaki a pisztolyommal, talán éppen Volontur. De azt ne kérdezzétek, hogy ez most hogy jön ide, mert fogalmam sincs. A tárgyalásról érdeklődjetek Humungustól, de szerintem nem sok érdekes történt. Másnap mondta Humungus (húúú, nagyon gyötörta mcskajaj!), hogy Volonturnak semmi köze a pókokhoz, valami renegát varázsló küldözgeti őket a tövistündék ellen, megyünk megkeresni és jól elkenni a száját. Hát rajtam nem múlik, úgy felbőszítem majd, hogy megfeledkezik a mágiájáról és puszta kézzel esik nekünk dühében; és akkor aztán... Mielőtt felkerekedtünk volna, hálából a útbaigazításért meg a jó pálinkáért (na jó, forrásvíz volt - de bivalyerős!) Volonturnak ajándékoztam a pisztolyomat. Megérdemli, nagy uralkodó, meg hát rémlett nekem, hogy tegnap részegen megígértem neki.

 ...folytatása következik

Megjegyzés: A kalandban részt nem vevő Carcosákat a mesélő körlevélben tájékoztatta róla, hogy mi minden történt, néhány órával a játék befejezése után. Ebből szemelvényezünk most a blogfelületre, mintegy aperitifként a részletes beszámoló elé, amely William Carcosa tollát dicséri majd.

Téboly lappang a tündérországban
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Tegnap a Carcosa-kampány meghatározó fordulatot vett, melyet túlzás nélkül minősíthetünk forradalmi jellegűnek. Ez volt ugyanis az első olyan kaland, amelynek során a résztvevők – Humungus Carcosa, a Kertész és William Carcosa, a Manipulátor – nem öltek meg senkit és nem gyújtottak föl semmit. Sőt, amikor kigyulladt a tűz, éppenséggel oltani igyekeztek. Mondjuk jégkockákkal, ami nem igazán bizonyult célravezetőnek, de legalább elnyerte a bennszülött közönség osztatlan tetszését.

A dolgok ilyetén alakulásában persze fontos szerepe volt annak, hogy ezúttal csupa olyan figurával találkoztak, aki összetűzés esetén játszva elropogtatta volna őket reggelire. Az alaphangot mindjárt a nyitójelenet megadta, amikor megérkezett tárgyalni Seranthur tündérkirály, a tanácsadója és két testőr kíséretében. Nem igazán hasonlítottak a hagyományos stílusú szerepjátékból ismert tündérekre. A Carcosákban némi joggal merült fel a kérdés, hogy ha itt így néznek ki a jófiúk, milyenek lehetnek a rosszak? Ez persze nem gátolta meg benne Humungust, hogy nyomban romantikus érzelmekkel forduljon az egy szál hölgynemű vendég felé. (Mérget lehel a kicsike, és tövisek nőnek a körmei helyén, úgyhogy ellenállhatatlanul bájosnak találta.)

A másik kedves jelenet az volt, amikor párosunk a kaland vége felé a pókokat irányító varázslóval készült összecsapni. „Ha kidugja az orrát, felbőszítem a gúnyolódó mágiámmal, amitől varázslás helyett majd nekünk esik a vacak botjával, mi meg pillanatok alatt elintézzük!” Erre egy rozoga vénember helyett előjött egy fekete páncélos behemót, irdatlan nagy gyíklesővel a kezében; kicsit a melnibonéi Elricre hajazott, csak idegbetegebb kiadásban. „Nagyszerű, kuzin. Mi a kettes számú terved?”

Az egész kalandban egyetlen olyan szereplő volt (leszámítva a vízidisznókat), aki ellen a csapat némi eséllyel indult volna, és őt sem bántották – ami komoly hibának bizonyult. William mentségére szolgáljon, ő úgy értékelte a szituációt, hogy az alkonytündék uralkodójával való találkozón súlyos udvariatlanság lenne, ha bemutatkozás helyett rögtön egy jelenlévő alattvaló agyonlövésével nyitna. Pedig éppen ezzel bizonyította volna szándékai tisztességét és őszinteségét. Más pontokon is tévesen értelmezte az alkonytünde etikettet, így például abban a balga tévhitben élt, hogy a hivatalos megbízólevéllel követségbe érkező diplomatákat nem szokás méreggel kínálni. Ettől aztán kicsit dekoncentrált lett, úgyhogy a tárgyalások vezetését ideiglenesen Humungus vette át. De ne legyünk igazságtalanok Williamhez, a kaland során több ízben is a helyzet magaslatára emelkedett. Itt különösen a pókhálóba ragadt vízidisznó halálra kínzását emelném ki, valamint azt a megkapóan bátor momentumot, amikor egy hadseregnyi kiéhezett pókszörny gyűrűjéből kiüvöltött az Elric-hasonmásnak: „gyere ide, te sunyi kis taknyos, különben úgy rúgunk seggbe, hogy attól koldulsz!” Hiába, a Carcosa virtus…

Egyébként a kisebb-nagyobb zökkenők dacára a követjárás egészében véve sikeresnek volt mondható. A tövistündék országában ugyan kitört a polgárháború, a Manipulátor azonban mindkét viszálykodó féllel írásos szerződést kötött, a Carcosák számára igen előnyösen. Az alkonytündékkel ilyesmire nem volt szükség, ők sokkal rugalmasabbak: például eszükben sincs mindenféle kirekesztő, xenofób, rasszista törvénnyel lezárni a határaikat. Őket nyugodtan felkeresheti bárki bejelentés nélkül, még az uralkodójukkal is kedvére elcseveghet. Föltéve persze, hogy élve eljut odáig.

A Carcosáknak ez sikerült, sőt ennél jóval több is. Hogyan és mint, erről William fog számot adni nektek – mihelyt fölépül az erdőben szerzett meghűléséből és kétoldali tündeundorából.