Megjegyzés: A Carcosa-kampányban a játékosok időnként élénk magánlevelezést folytatnak a mesélővel a karakterük körül fölmerülő kérdésekkel kapcsolatban. Ebből a levelezésből idézett körlevelében a mesélő az ötödik kaland felvezetéseként.

[Raoul Renier] „Búcsúzóul egy kérdés: hogy viszonyulsz a tündenéphez?”

[Humungus Carcosa] „Humungus egységes ökoszisztémaként szemléli a világot, nem népek, fajok és kultúrák halmazaként. Nincsenek rasszista érzelmei: minden természetes úton létrejött fajnak joga van az élethez. (…) Visszatérve az eredeti kérdésre, a tündérek önmagukban sem negatív, sem pozitív érzelmeket nem keltenek a Kertészben. (…) A klasszikus tündérek (elfek) valószínűleg egy veszélyes, de alapállapotban semleges beállítottságú szörnyetegnek vélik a karakteremet (egészen addig, amíg a falujukat nem kell átültetnem egy másik cserépbe… hehehe).”

A tövistündék országa
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A helyszín továbbra is Khunt erdeje, mintegy fél esztendővel a legutóbbi kaland után. Tudnivaló, hogy élnek itt tündeszerzetek is: tövistündéknek hívják magukat, és olyasfajta zárkózott, idegengyűlölő társaságnak kell elképzelni őket, mint amilyen Thranduil népe A hobbitban. És ők keresik meg – nagyon óvatosan! – a Kertészt, hogy nem tudna-é segíteni nekik egy frissen támadt probléma megoldásában.

Ezek a tövistündék sokáig háborúskodtak a szintén Khunt erdejében lakó alkonytündékkel, mígnem kétszáz éve győzött a józan ész: kötöttek egy szerződést, amelyben ki-ki kijelölte a saját területét, és szigorúan megfogadták, hogy többet a lábukat sem teszik egymás birtokára. Ehhez kölcsönösen tartották is magukat, egészen mostanáig. Az utóbbi hetekben ugyanis mindenféle pókszörnyek rajzottak ki szervezett csapatokban az alkonytündék területéről, szabályos rablóportyákat intézve a tövistünde falvak ellen. Alkonytündék sohasem jöttek velük, vagyis betű szerinti értelemben nem történt szerződésszegés, de teljesen egyértelmű, hogy a támadásokat valaki tudatosan és módszeresen megszervezi. A tövistündék Seranthur nevű királya szeretné valahogyan tisztázni, hogy akkor most mi folyik itt, de a saját emberei közül senkit nem küldhet az alkonytündékhez követségbe, mert azzal ugye ő szegné meg a kétszáz éves szerződést. Mi több, a fantasy-irodalomból ismert tündebarátokat sem kérhet föl erre a feladatra, mert a csúnya és gonosz alkonytündék velük szóba se állnának, sőt – amint megérzik a szagukat, tüstént kicsinálnák őket. A tündérkirály törte a fejét egy darabig, aztán eszébe jutott a „veszedelmes, de alapállapotban semleges beállítottságú szörnyeteg”.

A galibát okozó pókok egyébként gyanúsan emlékeztetnek a múltkori Carcosa-különítmény által elszabadított xaarxi istencsapására, csak nemesített és háziasított változatban. Nomármost, Humungus új tartománya az alkonytündékkel szomszédos, a tövistündék rajtuk túl, eggyel odébb következnek. (Vagyis nyugatról kelet felé haladva: tövistündék / alkonytündék / Humungus.) És a jelek szerint pontosan itt akadt el a ronda kis pókok kirajzása – mintha valaki befogta és megszelídítette volna őket…

Seranthurnak fogalma sincs róla, hogy a pókokat eredetileg a Carcosák szabadították el; csak annyit tud, hogy a megboldogult Fekete Banda területéről rajzottak ki, mielőtt Humungus megtelepedett volna rajta. (Vonik rendkívül diszkrét, ugyebár.) Nem arra akar megkérni titeket, hogy menjetek és verekedjetek össze az alkonytündékkel, hanem arra, hogy próbáljátok meg diplomáciai úton rendezni a nézeteltéréseket. Eredetileg Humungust szerette volna megnyerni követnek, az ő részéről azonban kézenfekvő, hogy Williamet is bevonja a vállalkozásba, mint az ilyen ügyek nagy szakértőjét. Már csupán azért is, mert így sokkal nagyobb árat lehet kisajtolni a tündérkirályból a szíves közreműködésért.

[A mesélő itt közvetlenül a játékosokhoz fordul körlevelében.]

Gondolkodjatok el rajta, mi mindent lehet kizsarolni egy szorult helyzetben lévő tündérkirályból a Carcosa családnak. Kezdetben ne legyetek túl mohók: sokkal hatásosabb, ha fokozatosan csavarjátok a srófot. A játék a Seranthurral folytatott tárgyalással kezdődik, valami semleges helyszínen Khunt erdejében, amit a Kertész választ ki. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nyitóhelyszínt Humungus játékosa dolgozhatja ki, többé-kevésbé tetszése szerint.

A Carcosák világa emberközpontú világ, már csupán kvázi-historikus jellegénél fogva is. Mesélőként sohasem tudtam igazán megbarátkozni a hagyományos fantasy-szerepjátékok gombamód szaporodó félhumán kultúráival: sekélyesnek és sematikusnak éreztem őket, s ebből kifolyólag fölöslegesnek. Az a néhány dicséretes kivétel, amellyel itt-ott találkoztam – például az Earthdawn rendszerében –, inkább csak szabályt erősítő kivételnek tűnt számomra. A saját kampányaimban a kilencvenes évek derekától tudatosan igyekeztem visszanyesni őket; közben azért tőlem telhetőleg vigyáztam rá, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsem.

Az én mesélői gyakorlatomban a kiindulási alapot a minőségi fantasy-irodalom jelenti, és persze az ihletőjéül szolgáló gazdag mondakincs. Természetesen ebből merít a szerepjátékos tradíció is, de oly sok áttétellel és önjáró torzulással, hogy számomra – aki a szerepjátékban elsősorban a narratív élményt keresem – az értéke már erősen megkérdőjelezhető. Kampányaimban mindig igyekeztem az ősforráshoz visszanyúlni, és szívesebben használtam történelmi-mitikus analógiákat, mint a gygaxiánus szerepjáték készen kapott sablonjait. Hogy e felfogásommal korántsem állok egyedül, azt olyan neves szerepjátékok példázzák, mint az Ars Magica és a Pendragon, vagy a GURPS rendszer tematikus forráskönyvei.

Ezen az elvi alapon alakítottam ki a Carcosa-világ nem-emberi kultúráit is, folyamatosan konzultálva a játékosaimmal. Terveim szerint később egyenként is foglalkozunk majd velük a blogban, ám elöljáróban nyújtanék róluk olvasóink számára egy vázlatos áttekintést.

A tatárokat igazán kézenfekvő volt inhumán kultúrává átformálni: a történelem folyamán a európai civilizáció annyira idegennek és ijesztőnek találta a keletről több hullámban előtörő nomád lovasnépeket, hogy gyakran nem is tekintette őket emberi lénynek. A történetíró Jordanes például a hunokat mocsárlakó démonok és pogány boszorkák nászából származtatja, a „kutyafejű tatárok” kifejezés pedig mindmáig él a magyar nyelvben. Merő véletlenségből egy ilyesféle faj játéktechnikai profilja régóta adott volt az (A)D&D-hagyományban; a Carcosák ősi ellenségei tehát a történelmi mongolok és a szerepjátékból vett gnollok egybeötvözéséből születtek.

A félszerzetek esetében mindenestül elvetettem a klasszikus tolkieni tradíciót, és a cigányok történelmi analógiáját alkalmaztam rájuk. Így lett belőlük keleti eredetű vándornép, amely dolmutákra (törzsekre) tagolódva járja Európát, jellegzetes mesterségeket űzve (lókupeckedés, üstfoltozás, vályogvetés). Egyes csoportjaik kiszakadtak a törzsi struktúrából, és a városok határterületein letelepedve erősen kriminalizált enklávékat alkotnak. Lenézett és kirekesztett kisebbségként a félszerzetek nem törekednek az asszimiliációra, s a többségi társadalom bizalmatlanságát agresszív elzárkózással viszonozzák.

A tündenép esetében a régi kelta regéket vettem alapul. Ez a kihalófélben lévő mágikus faj visszavonult az emberek világától, és a maga különös törvényei szerint éli rejtett életét. Társadalmi és politikai struktúrái mintegy párhuzamosak az embernépével: hasonlítanak rájuk, de nem érintik egymást – vagy legalábbis roppant ritkán. A titkos tündérkirályságok sokkal valóságosabbak a nép ajkán élő babonákban, mint a mindennapos élet realitásaiban. A Közel-Keleten hasonló a helyzet a dzsinnekkel, bár van egy lényeges különbség: míg az európai tündérek hangsúlyosan a pogány ősidők maradványai, a füst nélküli tűz népe fölvette az iszlám hitet.

Végezetül van néhány gyér lélekszámú és rendkívül ősi múltra visszatekintő inhumán faj, amely rejtőzködő életmódot folytat és agresszívan ellenséges az emberiséggel szemben: ezeket a lovecrafti hagyományból vettem át és építettem be a Carcosa-kampányba. A Cthulhu-ínyencek alighanem sejtik, miféle jószágokról beszélek; bővebben egyelőre nem mondanék róluk, mert velük egyelőre még a Carcosáknak is csak felszínes súrlódásaik voltak a játék során.

A blog hamarosan mélyebb betekintést fog nyújtani, hogyan viszonyulnak a Carcosák a világukat benépesítő nem-emberi fajokhoz: amikor ugyanis Humungus Carcosa letelepedett Khunt erdejében, sejtelme sem volt róla, hogy vakmerő tartományfoglalásával két évszázadok óta viszálykodó tündérkirályság konfliktusának kellős közepébe csöppen. A következő kalandból, amely a Szövevényes diplomácia címet viseli, olvasóink megtudhatják majd, hogyan birkózott meg a család e váratlan problémával. 

Khunt hívása
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Családfánk szeretett és soha nem felejtő levelei – avagy Fivéreim és Nővéreim!

E levelemmel arról kívánok számot adni nektek, miért nem tértünk haza Eibon kuzinnal a Khunt-erdőben történt affér után. Liliar húgunk ugyan megmenekült szorult helyzetéből, Santiago rokon pedig őt és William kuzint is haladéktalanul alávetette ama radikális kezelésnek, mely remélhetőleg nyom nélkül kitisztította szervezetükből a xaarxi pókanya petéit, ám tudnotok kell egy igen fontos eseményről, ami még a helyszínen tart bennünket, legfőképpen engem.

Korábban is gyakran tapasztaltam már, hogy világlátásom – melyről előttetek fölösleges bővebb magyarázatokba bocsátkoznom – időnként átfedésbe kerül Eibon kuzin örökölt nézeteivel. Neki, mint a család Kapuőrének, többek között az a feladata, hogy megakadályozza a nem evilági förtelmek beszivárgását földjeinkre, vagy ha mégis bejutottak valahogyan, visszaküldje őket oda, ahová valók. Hála a haramiák táborában tevékenykedő kontár garabonciásnak, a khunti erdőt valósággal ellepték azok az apró pókféle lények, amelyek nem átallottak minket is megtámadni.

Eibonnak föltett szándéka kiirtani őket, én pedig maradéktalanul egyetértek vele. Ezek a póklények nem tartoznak khunti élővilághoz, ebben a kertben nincs helye az ilyen gyomoknak. Sajnos a számuk igen nagy, és kifejlődésük következő fázisáig meglapulnak az aljnövényzetben, ami nagyban megnehezíti a felkutatásukat. De a kettőnk képességeinél nincs jobb ehhez a munkához, és mi örömmel teljesítjük kötelességünket. Mivel ez nem megy egyik napról a másikra, ideiglenesen tábort ütöttünk a fertőzés kiégetett gócában, a haramiák által belakott pogány halmok tövében. Állt itt néhány roskatag kunyhó, ezeket birtokba vettük. Módszeresen, gondosan kidolgozott munkaterv szerint járjuk be a környéket, sorra kifüstölve a felkutatott pókvermeket; úgy érzem, eddig nem vallottunk szégyent.

Eibon megszállottan végzi feladatát, sem evésre, sem alvásra nem fecsérli az idejét. Túlvilági sikolyai éjjel-nappal visszhangoznak táborhelyünk körül, elsorban azonban a szállásunknak választott kunyhóból. Hamar rájöttem, hogy időnként magára kell hagynom, másként csak hátráltatnám munkálkodásában. Mágikus műveletei s a velük járó átalakulások avatatlan szem számára talán félelmetesnek tűnhetnek, engem azonban sosem zaklattak föl különösebben; már zsenge ifjúkoromban megbizonyosodtam róla, hogy minket, Carcosákat nem lehet a közönséges halandók mércéjével megítélni. Ám egy éjszaka valami különös nyugtalanság kerített a hatalmába, s hajtott egyenest a rengetegbe. Arra sem emlékszem, Eibon melyik alakját viselte éppen, oly ellenállhatatlan erővel tört rám a váratlan késztetés.

Úgy tántorogtam a pogány halomsírok között, mint akit légiónyi ördög szállt meg. Láttam kitekinteni a hangás domboldalakból a rég holt arcokat; tekintetük minden lépésemet követte, üresen ásító szemgödrükből őrület sütött. Ugyanaz a fojtogató érzés fogott el, mint rusz hazámban, gyermekkoromban – amikor ezrével gyűltek körém a szellemek, a tatárok áldozatai; mindenfelől rám akaszkodtak, és sikoltozva, a húsomat szaggatva követelték, hogy tegyek meg valamit, amit azóta sem értettem meg. Újra itt voltak. Azt hittem, örökre megszabadultam ettől az iszonyattól, amely elorozza a tüdőmből a lélegzetet és kiszívja a velőt a csontjaimból.

Követtek, bárhová futottam. Hasztalan volt minden próbálkozásom, hogy megszabaduljak tőlük. A téboly lassan, de biztosan borította el tudatomat, hasonlatosan a lapulevelet behálózó csiganyálhoz. És ekkor a borzalmas sikoltozáson át meghallottam a hangot. Olyan volt, mint egy régi emlék, mint egy sosem látott, mégis bizalmas jóbarát hangja; és a fantomok egyszeriben szertefoszlottak.

Ott álltam a sűrűben, azt sem tudtam, hol vagyok; noha a halomsírok körül az erdő minden zegét-zugát bejártam már, nem ismertem rá a környezetemre. Az aljnövényzet egybeolvadt az árnyakkal, a fák megfeketedtek és torz formákba csavarodtak, a vedlett folyondárok halálos öleléssel fojtogatták őket. Ösvényt fedeztem fel magam előtt; indulnom kellett. Nem haboztam, mert tudtam, hogy újra meg kell erősítenem a szövetségemet Vele. Ő szólított ismét, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Kiemelkedett a feledés kátránymocsarából, hogy holt-eleven szöveteiből új indát növesszen felém.

Követtem az ösvényt, hisz az életem múlt rajta. Nem számított, hová vezet, mert visszaút már régóta nincs – talán nem is volt soha. Az út végén egy tölgyfa várt rám, reszkető lombokkal s mégis mozdulatlanul. Kezemet a törzsére téve hívtam Őt, s a véremet ajánlottam neki hódolatul. Én lettem az első áldozat, éppúgy, mint évekkel ezelőtt a Fekete-erdőben. De valami megváltozott. Földbe ágazó gyökereimmel éreztem a végtelen mélységből felfelé kúszó indát, mely vérem minden cseppjével közelebb jutott ehhez a helyhez és időhöz. Éreztem, ahogy a megbénított tölgyfa hangtalanul felsikolt; ahogy a sötétségből és vérből gyúrt inda belefúrja magát a törzsébe és lassan, de könyörtelenül felemészti minden porcikáját. Majd én következtem; nem tanúsítottam ellenállást, testestül-lelkestül átengedtem magam Neki. Nem bírtam többé mozogni; az inda kiszívta belőlem a vért és ereimet gyantával töltötte fel; a szemem kiszáradt és belesüppedt a gödrébe, hogy aztán sárral és enyvvel feltöltve dülledjen ki újra a koponyámból. Ordíthattam volna, ha számat nem nőtte volna be moha; menekülhettem volna, ha lábamból nem olvadt volna ki a csont, hogy vastag farost nőjön a helyére.

Az erdő új őrzője
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ám a látomásnak ekkor vége szakadt, éppoly hirtelen, ahogy kezdetét vette. Ott álltam a fa előtt, mely színében ébenfeketére vált, törzse megcsavarodott, ágai pedig göcsörtösre torzulva kígyóztak szerteszét. Megújult a szövetség, ismét erőt kaptam, és többet is annál. Ez Ő volt maga, a halott fa képében – mely mégsem volt halott. Ő, a korszakok óta szunnyadó hatalom, az enyészetből visszanyúló inda, a Névtelen Fekete Tölgy.

Drága véreim, fivéreim és nővéreim! Tudjátok meg e levélből, hogy Humungus Carcosa kijelölte birtoka határait Khunt erdejében. Megtaláltam új otthonomat, s nem áll szándékomban tovább élvezni kastélyunk és a vadaspark vendégszeretét. Khunt nem közönséges erdő, kivált ez a régiója; én pedig kiterjesztem rá a család befolyási övezetét. Egyelőre a lombok sűrűjébe rejtem a birtokot, kivárjuk, amíg lehetőségünk lesz hivatalosan is jogcímet formálni rá. Biztos vagyok benne, hogy bőségesen rejt olyan lehetőségeket, amelyeket kiaknázhatunk a Carcosák javára.

Eibonnal természetesen folytatjuk a pókok irtását, amíg az utolsót is szét nem morzsoljuk a talpunk alatt. Ezt a feladatot még el kell végezni, bármeddig tartson. De úgy érzem, eljött az idő, hogy újra birtokba vegyük a nekünk rendelt földeket, s hogy a Carcosák nevét mindenütt tiszteljék és féljék, ahol csak ember él.

Erőnk tántoríthatatlan:

Miután a Szent Germán Birodalomban Carcosa családdal leszámoltak a megmaradt családtagok a gyász mellett hamar rádöbbentek, hogy a biztonságuk legalább olyan fontos ezen vészterhes időkben, mint halottaik tisztességes eltemetése.

A Carcosák nem csak fivéreiket és nővéreiket vesztették el, de a biztonságot jelentő alpesi sasfészket is, és minden mást is, amit ott az évszázadok során felhalmoztak. Megemlíthetjük a kincsek garmadáját, ritka varázstárgyakat vagy éppen a hűséges követőket; ezeket mind elemésztette a pusztító tűz, vagy széthordták az ostromlók.

A Carcosák újrakezdése nem ment zökkenőmentesen, de az gyorsan kiderült, hogy a menekülteknek védelemre és biztonságos helyre volt szükség, hiszen sokan közülük ekkor még csak gyermekek voltak. Az új központ keresésébe az idősebb Carcosák amilyen gyorsan tudtak, belekezdtek, ám a kezdeti kudarcok némileg eltántorították őket. Aztán végül olyan helyről kaptak segítséget, amit ugyan nem vártak, de ékesen mutatja, hogy a rokonok, még ha távoliak is, az ínségben összetartanak.

A Carcosa család keltibér ága, akiknek legközelebbi rokona Santiago Carcosa volt, nyújtottak segítő jobbot, és egy kevésbé használatban lévő, és a világtól távol eső egykori kolostort adtak át a Carcosák újrakezdéséhez. A kolostor mellett mindezek mellett egy komoly érv is szólt, méghozzá, hogy egykoron Őrült Szent Náthánnak szentelték, és a szent sírja is itt található. Ugyan a birtokviszony és a hivatalossá tétel mai napig nem rendezett, és a Carcosák némileg albérlőknek számítanak, mégis otthonossá téve, szépen lassan berendezkedtek, a Pirneusok bércei között megbúvó Foix környéki kolostorban, amit átalakítottak lakható várkastélyra.

A Carcosa kastély
(Hangulatzeneéért kattins ide.)

A kastély Foix grófságban található, egy hegyormon, aminek a megközelíthetősége igencsak nehézkes, a szurdokhasadékok, amik pedig oda vezetnek olyan szűkek, hogy egy társzekér is nehezen fér el rajta. A környékbeli hegyeken három kevésbé jó állapotú őrtorony is áll, hogy a vidéket jobban szemmel lehessen tartani, ezek felújítását, már a beköltözés során elkezdték. A kastély előtti völgyben egy kicsiny falu is található, ami ugyan nem sok lakossal büszkélkedhet, ám a Carcosák megjelenése vélhetőleg ezen is változtatni fog.

A kastély számos csodás dologgal büszkélkedhet, amit méltán irigyelhetnek a környékbeli nemes urak. Ilyen például a Vadaspark, a Kazamatarendszer vagy a Kert. Mind amellett, hogy ezek látványra is impozánsak, komoly funkcióval bírnak, ezek az első védművek.

A kastély körüli Vadaspark tűnik talán a legártalmatlanabbnak, ám a látszat ebben az esetben igen csak csal. Az ide telepített lények még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek barátságosnak, és szinte minden betolakodóval elbánnak. A jószágok között nem csak hétköznapi vadállatok, de igen ritka, mágikus tulajdonságokkal is rendelkező szörnyek is fellelhetőek. Ezen lények beszerzését általában Leonor végezte, de köszönhető Ibramel és Eibon találékonyságának hogy egy-két ritkaság is fellelhető itt.

A Kert a kastély legszebb része. Köszönhető ez főleg Humungus áldásos munkájának, aki hónapokat töltött azzal, hogy a legmérgezőbb, leggyilkosabb növényeket szerezze be, amiket valaha is fel lehetett lelni. Persze Humungus arra is sok időt fordított, hogy ezek a növények nem csak gyilkosan veszélyesek legyenek, de hogy tökéletesen ártalmatlannak tűnjenek, igaz ehhez Névtelen nemesítési kísérletei is nagyban hozzájárultak. Innen származik a híres Carcosa rózsa is, aminek a futó változata itt nő a várfalakon, illetve vágott, kevésbé gyilkos fajtája a paradysi piacokon kedvelt portéka.

Aki a Kazamatarendszerig eljut, azt hiszi, hogy már mindnet látott. Nos ebben nagyon téved, hiszen az itt található mágikus védművek mindent és mindenkit elpusztítanak, aki nem megfelelő szándékkal közeledik. Ráadásul a kazamatákba sikerült egy-két igen ritka mágikus szörnyet is beköltöztetni, akiknek ugyan nem igazán otthonos a kazamatarendszer, ám rendszeres etetés meggyőzte őket, hogy elviseljék ezen apró kellemetlenséget.

A kastély ezen kívül rendelkezik a korabeli várak minden kényelmével és olyan részekkel melyek megléte és funkciója roppant fontos. Ilyen a Várbörtön, melyet a pinceszinten alakítottak ki, a Kínzókamra, ami közvetlen összeköttetésben áll ezzel. A Kincseskamra, ami ugyan még nincs megrakva, de a Carcosák serényen gyűjtögetnek, és közel a nap, amikor már az ajtaját se lehet majd bezárni. Addig is egy ceremoniális díszpáncélnak tűnő gólem, amibe egy régi ellenséget költöztetett Santiago és Eibon, vigyázza a helységet. A Kápolna mely építését, illetve átalakítását az altemplomból maga Rigorel felügyelte, minden elvárásnak megfelel. A Tükörteremet maga Belzador és Eibon közösen tervezte, ami nemcsak látványra elképesztő méretekkel rendelkezik, de nyugodtan nevezhetjük Tükörlabirintusnak, mert Belzador segítsége nélkül kétséges a kijutás, arról nem is beszélve, hogy Eibon idézett lényei tekintenek vissza tükrökből. A Kiállító terem, ahol a művész lelkületű Carcosák alkotásai találhatóak, jelenleg Sophia műveivel van tele.

Sophia és az ő klavikordja
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A Lovagterem, amit Leonor és Ibramel rendezett be trófeákkal, köztük számos ritkasággal és ahol Sophia roppant fontosnak látta, hogy egy klavikord is helyet kapjon itt. Meg kell említeni még a Fegyvertárat, amely gyűjteményt szívesen gazdagítja mind Hasdrubal, mind Artemus. A minden igényt kielégítő vendég lakosztályokat, amiknek a kényelméről Sophia füstölői gondoskodnak, és még vagy félszáz különböző funkciójú különböző helységet, aminek berendezése még várat magára.

A kastélyban a Carcosák közül itt él Névtelen, illetve gyermeke, aki atyja büszkesége. Sok időt tölt itt Belzador, és sűrűn megfordul errefelé Santiago vagy éppen Eibon. A kastélynak vannak állandó lakosai a Carcosákon kívül is, többe között  Ulfarth a kovács, a kulcsárnő Vartouhi, és egy üvegfúvó mester, akik azon kívül, hogy mesterségük tudorai, hűséges Carcosa csatlósok.

A Szerzői jogról szóló, 1999 évi LXXVI. törvény alapján, a cikket, a szerző kérésére eltávolítottuk!