Khunt hívása
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Családfánk szeretett és soha nem felejtő levelei – avagy Fivéreim és Nővéreim!

E levelemmel arról kívánok számot adni nektek, miért nem tértünk haza Eibon kuzinnal a Khunt-erdőben történt affér után. Liliar húgunk ugyan megmenekült szorult helyzetéből, Santiago rokon pedig őt és William kuzint is haladéktalanul alávetette ama radikális kezelésnek, mely remélhetőleg nyom nélkül kitisztította szervezetükből a xaarxi pókanya petéit, ám tudnotok kell egy igen fontos eseményről, ami még a helyszínen tart bennünket, legfőképpen engem.

Korábban is gyakran tapasztaltam már, hogy világlátásom – melyről előttetek fölösleges bővebb magyarázatokba bocsátkoznom – időnként átfedésbe kerül Eibon kuzin örökölt nézeteivel. Neki, mint a család Kapuőrének, többek között az a feladata, hogy megakadályozza a nem evilági förtelmek beszivárgását földjeinkre, vagy ha mégis bejutottak valahogyan, visszaküldje őket oda, ahová valók. Hála a haramiák táborában tevékenykedő kontár garabonciásnak, a khunti erdőt valósággal ellepték azok az apró pókféle lények, amelyek nem átallottak minket is megtámadni.

Eibonnak föltett szándéka kiirtani őket, én pedig maradéktalanul egyetértek vele. Ezek a póklények nem tartoznak khunti élővilághoz, ebben a kertben nincs helye az ilyen gyomoknak. Sajnos a számuk igen nagy, és kifejlődésük következő fázisáig meglapulnak az aljnövényzetben, ami nagyban megnehezíti a felkutatásukat. De a kettőnk képességeinél nincs jobb ehhez a munkához, és mi örömmel teljesítjük kötelességünket. Mivel ez nem megy egyik napról a másikra, ideiglenesen tábort ütöttünk a fertőzés kiégetett gócában, a haramiák által belakott pogány halmok tövében. Állt itt néhány roskatag kunyhó, ezeket birtokba vettük. Módszeresen, gondosan kidolgozott munkaterv szerint járjuk be a környéket, sorra kifüstölve a felkutatott pókvermeket; úgy érzem, eddig nem vallottunk szégyent.

Eibon megszállottan végzi feladatát, sem evésre, sem alvásra nem fecsérli az idejét. Túlvilági sikolyai éjjel-nappal visszhangoznak táborhelyünk körül, elsorban azonban a szállásunknak választott kunyhóból. Hamar rájöttem, hogy időnként magára kell hagynom, másként csak hátráltatnám munkálkodásában. Mágikus műveletei s a velük járó átalakulások avatatlan szem számára talán félelmetesnek tűnhetnek, engem azonban sosem zaklattak föl különösebben; már zsenge ifjúkoromban megbizonyosodtam róla, hogy minket, Carcosákat nem lehet a közönséges halandók mércéjével megítélni. Ám egy éjszaka valami különös nyugtalanság kerített a hatalmába, s hajtott egyenest a rengetegbe. Arra sem emlékszem, Eibon melyik alakját viselte éppen, oly ellenállhatatlan erővel tört rám a váratlan késztetés.

Úgy tántorogtam a pogány halomsírok között, mint akit légiónyi ördög szállt meg. Láttam kitekinteni a hangás domboldalakból a rég holt arcokat; tekintetük minden lépésemet követte, üresen ásító szemgödrükből őrület sütött. Ugyanaz a fojtogató érzés fogott el, mint rusz hazámban, gyermekkoromban – amikor ezrével gyűltek körém a szellemek, a tatárok áldozatai; mindenfelől rám akaszkodtak, és sikoltozva, a húsomat szaggatva követelték, hogy tegyek meg valamit, amit azóta sem értettem meg. Újra itt voltak. Azt hittem, örökre megszabadultam ettől az iszonyattól, amely elorozza a tüdőmből a lélegzetet és kiszívja a velőt a csontjaimból.

Követtek, bárhová futottam. Hasztalan volt minden próbálkozásom, hogy megszabaduljak tőlük. A téboly lassan, de biztosan borította el tudatomat, hasonlatosan a lapulevelet behálózó csiganyálhoz. És ekkor a borzalmas sikoltozáson át meghallottam a hangot. Olyan volt, mint egy régi emlék, mint egy sosem látott, mégis bizalmas jóbarát hangja; és a fantomok egyszeriben szertefoszlottak.

Ott álltam a sűrűben, azt sem tudtam, hol vagyok; noha a halomsírok körül az erdő minden zegét-zugát bejártam már, nem ismertem rá a környezetemre. Az aljnövényzet egybeolvadt az árnyakkal, a fák megfeketedtek és torz formákba csavarodtak, a vedlett folyondárok halálos öleléssel fojtogatták őket. Ösvényt fedeztem fel magam előtt; indulnom kellett. Nem haboztam, mert tudtam, hogy újra meg kell erősítenem a szövetségemet Vele. Ő szólított ismét, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Kiemelkedett a feledés kátránymocsarából, hogy holt-eleven szöveteiből új indát növesszen felém.

Követtem az ösvényt, hisz az életem múlt rajta. Nem számított, hová vezet, mert visszaút már régóta nincs – talán nem is volt soha. Az út végén egy tölgyfa várt rám, reszkető lombokkal s mégis mozdulatlanul. Kezemet a törzsére téve hívtam Őt, s a véremet ajánlottam neki hódolatul. Én lettem az első áldozat, éppúgy, mint évekkel ezelőtt a Fekete-erdőben. De valami megváltozott. Földbe ágazó gyökereimmel éreztem a végtelen mélységből felfelé kúszó indát, mely vérem minden cseppjével közelebb jutott ehhez a helyhez és időhöz. Éreztem, ahogy a megbénított tölgyfa hangtalanul felsikolt; ahogy a sötétségből és vérből gyúrt inda belefúrja magát a törzsébe és lassan, de könyörtelenül felemészti minden porcikáját. Majd én következtem; nem tanúsítottam ellenállást, testestül-lelkestül átengedtem magam Neki. Nem bírtam többé mozogni; az inda kiszívta belőlem a vért és ereimet gyantával töltötte fel; a szemem kiszáradt és belesüppedt a gödrébe, hogy aztán sárral és enyvvel feltöltve dülledjen ki újra a koponyámból. Ordíthattam volna, ha számat nem nőtte volna be moha; menekülhettem volna, ha lábamból nem olvadt volna ki a csont, hogy vastag farost nőjön a helyére.

Az erdő új őrzője
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ám a látomásnak ekkor vége szakadt, éppoly hirtelen, ahogy kezdetét vette. Ott álltam a fa előtt, mely színében ébenfeketére vált, törzse megcsavarodott, ágai pedig göcsörtösre torzulva kígyóztak szerteszét. Megújult a szövetség, ismét erőt kaptam, és többet is annál. Ez Ő volt maga, a halott fa képében – mely mégsem volt halott. Ő, a korszakok óta szunnyadó hatalom, az enyészetből visszanyúló inda, a Névtelen Fekete Tölgy.

Drága véreim, fivéreim és nővéreim! Tudjátok meg e levélből, hogy Humungus Carcosa kijelölte birtoka határait Khunt erdejében. Megtaláltam új otthonomat, s nem áll szándékomban tovább élvezni kastélyunk és a vadaspark vendégszeretét. Khunt nem közönséges erdő, kivált ez a régiója; én pedig kiterjesztem rá a család befolyási övezetét. Egyelőre a lombok sűrűjébe rejtem a birtokot, kivárjuk, amíg lehetőségünk lesz hivatalosan is jogcímet formálni rá. Biztos vagyok benne, hogy bőségesen rejt olyan lehetőségeket, amelyeket kiaknázhatunk a Carcosák javára.

Eibonnal természetesen folytatjuk a pókok irtását, amíg az utolsót is szét nem morzsoljuk a talpunk alatt. Ezt a feladatot még el kell végezni, bármeddig tartson. De úgy érzem, eljött az idő, hogy újra birtokba vegyük a nekünk rendelt földeket, s hogy a Carcosák nevét mindenütt tiszteljék és féljék, ahol csak ember él.

Erőnk tántoríthatatlan:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.