A Carcosa játék negyedik kalandjában ismerték meg a családtagok Vonikot, a kereskedőt, akinek egyéni stílusa és a családtagokhoz való udvarias, majd baráti hozzáállása azonnal belopta magát a Carcosák szivébe. Eddigi írásoktól eltérően ez a cikk nem a megszokott leírásos módon mutatja be Vonik karakterét, hanem Vonik szavaival, stílusával próbálja önmagát bemutatni, harmadik személyben, mint ahogy tőle azt megszoktuk.

Vonik amióta az eszét tudja, kereskedik. Járja a világot és találkozik mindenféle népekkel, hogy azoktól megvásároljon minden olyat, amit hasznosnak vagy értékesnek lát, majd eladja olyan népeknek, akik ezeket a dolgokat még hasznosabbnak és értékesebbnek látják.
Vonik minden dolognak, árunak, szolgáltatásnak pontosan tudja az értékét, persze figyelembe véve az áru környékbeli árát, a hozzájutási nehézségeket, a piac telitettségét, de még azt is, hogy a vevő mennyire fizetőképes, vagy éppen milyen pénzben, ellenszolgáltatásban vagy éppen más áruban kíván fizetni.

Vonik kedvenc mérlege
(Hangulatzenéért kattints ide)

Vonik üzletfelei mindig hálásak, mivel Vonik áruja kiváló minőségű, kivéve ha az üzletfele másképp nem kéri. Ennek a rugalmasságnak és alkalmazkodókészségnek eredményeként kereskedelmi partnerei tíz körömmel ragaszkodnak Vonikhoz. Éppen ezért, ha netalán Vonikot fenyegetés vagy alaptalan gyanúsítás érné, a lator fenyegetőzőnek vagy gyanúsítónak szembe kellene nézni Vonik üzletfeleinek rosszallásával is, és ha az üzletfeleknek kárt okozna a fenyegetőző vagy gyanúsító, akkor még a kárt is meg kellene térítenie.

Voniknak vannak rosszakarói, akik néha vádakkal illetik, miszerint csempész. Ezen vádak alaptalanok, Vonik mindig csak olyan dolgokkal kereskedik, amiket a törvények megengednek. Ha Voniknál mégis van csempészáru, akkor arra külön engedélye van. Ha Voniknak még sincs külön engedélye, akkor a csempészárut éppen be kívánja szolgáltatni, mivel feltehetőleg egy igazi csempésztől kobozta el.

Vonik mindent be tud szerezni, amire az üzletfélnek szüksége van. Természetesen tiltott dolgokat Vonik csak akkor tud beszerezni, ha engedélyt kap rá a megfelelő hatóságoktól. Ezen hatóságok Vonik legjobb barátai.

Voniknak vannak alapelvei, ezeket minden vevőnek és persze magának Voniknak is be kell tartani.

1. Vonik nem alkuszik!
2. Vonik nem hitelez!
3. Ha Vonikot vagy üzletfelét kár éri az üzletkötésből kifolyólag, akkor azt mind az üzletfélnek, mind Voniknak meg kell téríteni!
4. Vonik, üzleti ügyben nem szokott tévedni!
5. Vonik nem szereti a félreértéseket, ezért Vonik inkább mindent többször elismétel.
6. Vonik nem szereti a felesleges szócséplést.
7. Aki Vonik bölényeit bántja, vagy kocsiját rongálja, az Vonikot sérti meg.

Vonik kedvenc igavonó bölénye
(Hangulatzenéért kattints ide)

Voniknak vannak kedvenc üzletfelei, mert megbízhatóak, rendesen fizetnek, nem akarnak alkudni, és szeretik a bölényeit. Vonik ilyen kedvencei például a Carcosák, akik ugyan Emmanuel Carcosa kivételével nem értenek az üzlethez, de Vonik ezt nem rója fel nekik. Vonik küldetésének érzi, hogy egy ilyen tiszteletre méltó família, mint a Carcosák mindig a legkiválóbb árut kapják, és hogy a Carcosa családdal kötött üzleteiben a família tetemes vagyonra tegyen szert, Vonik szerény részesedése mellett.

Vonik kedvenc üzletfelei a Carcosák közül, sorrendben:
1. William Carcosa, mert szórakoztató úrfi, és ő vásárolt legelőször a Carcosák közül Voniktól.
2. Névtelen Carcosa, mert ő vásárolta a legtöbbet eddig Voniktól.
3. Humungus Carcosa, mert engedi, hogy Vonik bölényei az erdejében legeljenek.

Vonik kevésbé kedvelt üzletfelei a Carcosák közül, sorrendben:
1. Emmanuel Carcosa, mert alkudozni akar Vonikkal.
2. Aldimar Carcosa, mert soha nem vett még semmit Voniktól.
3. Furore Carcosa, mert nagyobb lángnyelvet tud lőni, mint Vonik ágyúi, és ezt a tudást nem akarja eladni Voniknak.

Vonik a továbbiakban is készséggel áll a Carcosa hölgyek és uraságok rendelkezésére!

A Szerzői jogról szóló, 1999 évi LXXVI. törvény alapján, a cikket, a szerző kérésére eltávolítottuk!

A legmagasabb fokú szaktudás sem ér semmit, ha nem párosul erkölcsi elkötelezettséggel.”
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Monsieur Krafft az egyik legnagyobb tekintélynek örvendő magánzó Frankhonban; oly sokan tartanak igényt a szolgálataira, hogy nem is áll módjában valamennyi felkérésnek eleget tenni. Kedvére válogathat a legmagasabb szintű állami, egyházi és privát kontraktusok között, amelyeket pedig nem tud személyesen vállalni, azokat szerény jutalék fejében közvetíti az általa alapított és elnökölt szakmai kamara tagjainak. Respektusával arányban áll az ismertsége is: igazi közéleti személyiség, aki gyakran adakozik jótékony célokra és mindig kész felkarolni az elesetteket és a szükséget szenvedőket. Hogy mégsem tett szert nagyobb népszerűségre, mi több, az emberek kifejezetten tartózkodóak vele szemben, annak okát alighanem abban kell keresni, hogy ő a királyság leghíresebb hivatásos hóhéra és kínzómestere.

Georges Krafft elzászi hugenotta családban született; első lépéseit az ítéletvégrehajtói pályán atyja védőszárnyai alatt tette meg, aki főporkoláb volt Épinal városában. A derék atya előbb foglár-, majd hóhérsegédként vette maga mellé a fiát, ám közben nem feledkezett meg a taníttatásáról sem, s amikor betöltötte tizenötödik esztendejét, abban a reményben küldte el őt egy szigoráról híres reformált hitű líceumba, hogy élni fog a lehetőséggel és többre viszi nála. Nem kellett csalódnia.

Otthonról az ifjú Georges vallásos neveltetést, az igazságba és az igazságszolgáltatásba vetett hitet kapott útravalóul, amit a maga részéről lankadatlan szorgalommal és emberfeletti – sőt, néha már embertelennek tűnő – fegyelemmel tetézett meg. Tehetségére tanárai is felfigyeltek, s a második év végén sikeresen letett vizsgái után ösztöndíjjal beajánlották a baziliszkai univerzitásra. Atyja – akinek szerény vagyonkájából nem telt volna Georges további taníttatására – büszkén fogadta az örömhírt: már látta is fiát a lelkipásztorok fekete öltözetében, s titkon olykor hozzáképzelte a szuperintendensi palástot is. Isten azonban más utat jelölt ki az ifjú Krafftnak.

Az egyetemen szorgalmasan megtanult mindent, amire kötelezték, ám az érdeklődését igazán csak a Szentírás azon passzusai kötötték le, amelyek a bűnnel, bűnbánattal és büntetéssel, az isteni igazsággal és igazságszolgáltatással voltak kapcsolatosak. Ekkoriban kezdte vezetni jegyzeteit, amelyekben nem jogi, hanem teológiai és morálfilozófiai oldalról közelítette meg a témát; vezérelvének a predestináció tanát tekintette, amelynek értelmében az ember sorsa már születésétől fogva eleve elrendeltetett. Ám mélyenszántó elmélkedései mellett nem hanyagolta el a gyakorlati stúdiumokat sem. Szabadidejében rendszeresen eljárt a nyilvános ítélkezésekre, majd engedélyt szerzett a várost kormányzó presbitériumtól, hogy a zárt körben lefolytatott kivégzéseken és vallatásokon is jelen legyen. Másodéves korában professzorai általános megrökönyödésére segédi hivatalt vállalt a baziliszkai főhóhér mellett. Ez nem állt kifejezett ellentétben az egyetemi szabályzattal, sokan mégis megütköztek rajta, hogy egy reménybeli lelkész nem restelli ilyesmivel beszennyezni a kezét.

A kenyértörést végül az idézte elő, hogy az ifjú Krafft egy krisztiániai nyomdásszal kiadatta összegyűjtött jegyzeteit, Világi bűn, világi bűnhődés címen. Művét ugyan álnéven, Georg Starkként jegyezte, ám ennek megfejtéséhez nem volt szükség nagy képzelőerőre; témaválasztása és sajátos megközelítésmódja pedig alighanem enélkül is elárulta volna. A könyvben a leggondosabb igyekezettel sem sikerült semmi tételes elhajlást kimutatni a szigorú reformált hitelvektől, Krafftot mégis azonnali hatállyal eltanácsolták az univerzitásról; a felháborodott professzorok úgy vélték, megbocsáthatatlan módon profanizálta a Szentírást, amikor a belőle leszűrt következtetéseket az ítéletvégrehajtás gyakorlati módszertanára alkalmazta.

Ám a Világi bűn, világi bűnhödés ugyanakkor egy hatalmas pártfogót is szerzett a fiatalembernek Rigorel Carcosa személyében; ő ekkoriban Baziliszkában élt, az utolsó katolikus papi személyként, akit a reformált hitű város megtűrt a területén. Az Átokmester igen figyelemre méltónak és nyitott szelleműnek találta a könyvet, s minden befolyását latba vetette az igazságtalanul meghurcolt szerző érdekében. Baziliszkában nem segíthetett neki – a szava itt nem sokat ért a presbitérium és a professzori kar ellenében –, viszont kieszközölte számára, hogy Julius Sanson, a paradysi főhóhér maga mellé fogadja első segédként. Paradysben a királyi ítéletvégrehajtókat hagyományosan a hugenották közül toborozzák, nehogy igaz hitű katolikusok mocskolják be magukat ezzel a munkával; Sanson mester pedig örömmel alkalmazta az ígéretes ifjút, kivált mivel baziliszkai kollégája – dacolva a városi kormányzat rosszallásával – nagy elismeréssel méltatta és ajánlólevelet adott neki.

Édesapja először keserű megrendüléssel fogadta kicsapatása hírét, utóbb azonban megbékélt vele, s halálos ágyán magához hívatta, hogy áldását adja rá. Az örökség ráeső részét Georges elosztotta testvérei és unokaöccsei között, és később sem szűnt meg áldozatosan támogatni népes elzászi rokonságát.

Közel az igazság ünnepi pillanata
(Hangulatzenéért kattint ide.)

Ennekutána Monsieur Krafft pályafutása töretlenül ívelt fölfelé. Az idős Sanson mester halála után magától értetődő módon lépett az örökébe; a vallatásban alkalmazott új metodikájával olyan átütő eredményeket ért el, hogy egyetlen munkatársa sem vállalta vele szemben a megmérettetést. Forradalmi újításaival és szelíd, komoly, ám rendíthetetlen személyiségével osztatlan tisztelet vívott ki magának szakmai körökben: negyven éves korára már tucatnál is több tanítvány dolgozott a keze alatt. Persze a rendszer, amelyben tevékenységüket kifejtették, távolról sem volt tökéletes: gyakran felütötte benne a fejét a korrupció és a hatalmaskodás, ezen a leghatásosabb új módszerek sem változtathattak. Monsieur Krafft azonban pragmatikus magatartást tanúsított: amennyire elhivatottsága engedte, alkalmazkodott a helyzethez, és ha kellett, tűrt szó nélkül.

Élete akkor vett újabb fordulatot, amikor egy Jarbin Mord nevű kedves tanítványát gyilkossággal vádolták meg és felakasztották. Monsieur Krafft, aki hitt Mord ártatlanságában, ezt a gyalázatot már nem volt hajlandó eltűrni. Az ítélet végrehajtása után beadta a felmondását, s összegyűjtött pénzéből vásárolt egy kis vidéki kúriát, amelynek a Montjoie nevet adta. Vele együtt számos tanítványa is távozott az állami igazságszolgáltatásból, méghozzá a puszta szolidaritáson túlmutató indítékból: Monsieur Krafft ugyanis szakmai érdekvédő kamarába szervezte őket az Igazság Ligája néven. Annak idején, királyi hóhér korában rengeteg privát üzleti ajánlatot kapott, amit köztisztviselőként természetesen mind vissza kellett utasítania; most levélben megkereste ezeket az ajánlattevőket, és tisztes javadalmazásért cserébe felkínálta nekik a Liga szolgálatait. A megbízók táborába hamarosan kénytelen-kelletlen besorolt a frank állam is, mivel a Krafft és tanítványai távozásával megürült posztokra fölvett új hóhérok – többnyire félszerzetek és egyéb műkedvelők – szánalmas teljesítményt nyújtottak hozzájuk képest. A királyságnak így drága pénzen magánzóktól kellett megvásárolnia azokat a szolgáltatásokat, amelyekhez korábban sokkal olcsóbban jutott; ezért az udvarban sokan megorroltak az Igazság Ligájára, többek között Armando DiVega, a nagy hatalmú Vörös Eminenciás.

Monsiuer Krafft azonban még az ő neheztelését is megengedheti magának, mert nem kevésbé hatalmas támogatók állnak mögötte: a Carcosa család. Idestova huszonöt éve élvezi már a pártfogásukat, s amikor alpesi várkastélyuk bukásával a hatalmuk egy időre lehanyatlott, viszonzásul ő is a segítségükre sietett, minden tőle telhető módon egyengetve az útjukat Frankhonban, olykor komoly személyes kockázatvállalással. A Carcosák között sokan vannak, akiket elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkoztat a bűn és a büntetés, az igazság és az igazságszolgáltatás, az isteni akarat és az emberi szabadság problematikája: ilyen például Rigorel Carcosa, az Átokmester; Emmanuel Carcosa, a Szürke Eminenciás; Nichien Carcosa, a Bűnösök Ostora; sőt, a maga egyéni módján még Santiago Carcosa, a Komposztáló is. Ők valamennyien nagyra értékelik Monsieur Krafft társaságát; a legbizalmasabb baráti viszony azonban Névtelen Carcosához, a Krónikáshoz és a család zászlósurához fűzi.

Monsieur Krafft nagyra becsüli a Krónikást széles körű műveltsége és gyémántkemény jelleme miatt (hiszen köztudomású róla, hogy hazug szó még soha életében nem hagyta el a száját). Rendszeres levelezést folytatnak etikai és filozófiai témákról, és amikor megnősült, Krafft őt is meginvitálta az esküvőre. A Carcosa zászlósúr sokak meglepetésére elfogadta a meghívást, mi több, nászajándék gyanánt féltucat bibliofil könyvritkasággal kedveskedett az ifjú párnak a család legendás hírű könyvtárából. Mivel Montjoie közel esik az új Carcosa kastélyhoz, a két barát gyakran meglátogatja egymást; ilyenkor mindenféléről diskurálnak, magvas filozofémákról éppúgy, mint a hétköznapi élet apró-cseprő dolgairól. Közös érdeklődésük az igazság keresésében és a vallatás módszertanában teljesedik ki; amikor erre a témára terelődik a szó, Madame Krafft és két bájos gyermeke tapintatosan magukra hagyja őket. Nemegyszer annyira belemelegednek a beszélgetésbe, néhány butélia nemes bor társaságában, hogy csupán a virradat vet véget élénk eszmecseréjüknek.

Egy arc a sok a közül
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Amikor Belzador Carcosa megtanult áldozatai képében fizikai formát ölteni, rokonai között valóságos versengés indult, hogy ellássák megfelelő testekkel. Kiváltképpen a család hölgytagjai fáradoztak sokat az ifjú kuzin felruházásán, sorozatban szállítva neki a szép és hibátlan példányokat, mindkét nemben, változatos alkatban, különböző bőr- és hajszínekben. A Tükörálarc nagy örömmel fogadta a rá záporozó ajándékokat, végül azonban kénytelen volt figyelmeztetni jóakaróit, hogy ő az emberi lét totalitását szeretné megtapasztalni, tehát a sok ifjú, vonzó és egészséges példány mellé tisztelettel kérne öregeket és betegeket, nyomorékokat és fogyatékosokat is.

Ekkora mennyiségű emberanyag feltűnésmentes beszerzése még a Carcosáknak is nehézségeket okozott volna, ha nem siet segítségükre a család egyik megbízható barátja: Monsieur Krafft, a köztiszteletben álló hóhér. Neki igazán nem jelentett fáradságot, hogy magával vigyen egy kézitükröt, amikor a kivégzés előtti éjszakákon felkeresi gyámoltjait; s hogy másnap kissé szédülten és zavarodottan viselkednek az aktus során, azt igazán senki sem furcsállhatja. Örömmel meg is tette a családnak ezt a szívességet, rengeteg érdekes példánnyal gyarapítva Belzador gyűjteményét, aki módfelett hálás volt neki, ám – afféle büszke kamaszként – szerette volna megmutatni, hogy nem feltétlenül szorul segítségre, egyedül is tud gondoskodni magáról.

A hivatásukat gyakorló ítéletvégrehajtókat mindig utcagyerekek hada kíséri, hátha leesik nekik némi alamizsna kisebb-nagyobb szolgálatok fejében. Történt egyszer, hogy az egyik ilyen siheder – miután hosszan nézegette magát egy útszéli tócsában – furcsán kezdett viselkedni: csetlett-botlott, idegesítően vihogott és mindent tátott szájjal megbámult maga körül. Monsieur Krafft közelebb intette, és homlokát ráncolva szemügyre vette. Tüstént feltűnt neki, hogy egy anyajegy átvándorolt a fiú bal arcáról a jobbra, egy sebhely az álla oldalán pedig éppen fordítva; és mélyen vallásos ember lévén, fejét csóválva felsóhajtott.

– A mindenható Isten irgalmazzon szegény bűnös lelkednek, fiam! – mondta szórakozott együttérzéssel.

– Nem fog – mosolygott föl rá az utcagyerek képéből Belzador. – Én már csak tudom!

Robert E. Howard munkássága ismételten megihleti a kampány mesélőjét, aki ezen a fórumon is szeretne hozzájárulni a nagy fantasy-klasszikus népszerűsítéséhez. A király és a tölgy után most egy másik, kevéssé ismert poémáját ültette át magyar nyelvre, amely – mint olvasóink is megítélhetik – kitűnően illik a Carcosa-játékok hangulatába. A Carcosák világában a vers szerzője Hieronimo Prisius, közeli rokonuk és régi barátjuk, aki rendszeresen előadja költeményeit a családi összejöveteleken, s a kampány kezdetén egy nagyszabású színpadi művön dolgozik, amely A sárga király címet viseli. (Azóta el is készült vele: az ősbemutatóra Liliar Carcosa és Damien Dromdal esküvőjén került sor, röviddel a szerző rejtélyes eltűnése előtt.)

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Robert E. Howard
AZ ŐRÜLT KOBZOS DALA

Vagyok tövis a talp alatt, vagyok szennyfolt a szemfedőn,
Vagyok gyökér, mi elrohad, vagyok a tolvaj éjidőn.
Vagyok patkány a fal megett, a leprás koldus vigyora;
Vagyok gyalázat s gyűlölet, penésszel lepett vacsora.

Vagyok kalászt rontó üszög, féreg, fertőzet, félelem,
Lábadra pókhálót szövök, munkád gyümölcsét elveszem.
Vagyok kiégett legelő, zsizsik és vérszopó nadály;
Éjjel a rothasztó eső, nappal a perzselő aszály.

Kiszáradt szájjal szomjazom mocsári mérgek mámorát;
A pestist délről én hozom, és keletről a kolerát.
Sötét boritalt fejtek ott, hol lótusz kelyhe bólogat;
Kövér kígyókkal álmodok, szedem a sápadt szirmokat.

Jártam csikorgó jégmezőn, hová varázslat híre vitt;
Kutattam messzi hegytetőn mongol halottak titkait.
Barlangokban vészeltem át hegyek között a hóvihart;
Túrtam a sivatag porát, hol szörnyű sírokat takart.

Kelő nap ki nem húny soha, nyugvó hold vérbe nem borul;
De – észak és dél ostora – előttem minden sárba hull.
Számon borzalmas bűvigék, iszonyt idéző dallamok;
Pokolra szálltam értük én, bejártam sok holt csillagot.

Nem biztatott király, se pap, nem kísért áldás, szeretet;
Nem járt arra ember, se vad, hová a léptem vezetett.
Voltak vérvörös szurdokok, sötét szárnyak a víz fölött;
Voltak vadul pergő dobok, s ki verte őket, röfögött.

Voltak kripták, pecsétesek, mélyükön nyálkás múmiák;
Voltak vért gőzlő fellegek, iszapban csúszó viperák.
Voltak formátlan embriók egy üstben, amely bugyogott;
Voltak csírázó milliók, meg nem született démonok.

Kővé fagyott az agyvelőm s ólommá dermedt a szívem;
De visszatértem vakmerőn, honnan előttem senki sem.
Ha minden remény hátat ád, én vagyok az, ki megsegít;
Méregpohárban nyújtom át az alvilág gyümölcseit.

(Kornya Zsolt fordítása)