„Tükröm, tükröm…”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Belzador Carcosa nem emberi lény. Eredetileg csupán egy receptákulum volt, egy mágikus konstrukció, amely eltávozott lelkek tárolására szolgált. A halál ugyanis néha bosszantóan alkalmatlan időben jelentkezik, túl korán ragadja el a büntetésükre váró ellenségeket és a vallatás alatt álló foglyokat; erre a problémára keresett megoldást Vanborden Carcosa, amikor egy antik perzsa tükör felhasználásával megalkotta azt a mágikus lélekbörtönt, amely úgy viszonyult Belzadorhoz, mint embrió a kifejlett organizmushoz. A tükör-receptákulum maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, Vanborden magiszter azonban – akit a Konstruktőr néven is emlegettek – sohasem szűnt meg tovább munkálkodni találmányainak tökéletesítésén. Miért elégedjen meg a passzív felügyelettel, amikor műve a börtön aktív funkcióját is elláthatja – vagyis a rab lelkek folyamatos kínzását, büntetését és vallatását? A Konstruktőr lényegében a pokol miniatürizált verzióját akarta létrehozni egy önvezérelt létsíkzárványban, s hamar rájött, hogy célját csak akkor érheti el, ha a receptákulumot saját személyiséggel és vezérlő akarattal ruházza föl. Okulván a hasonló próbálkozások kudarcát ecsetelő legendákból, kínosan ügyelt rá, hogy ehhez kizárólag családon belüli alapanyagokat használjon – konkrétan azokat a testnedveket, gondolatsémákat és érzelemmintákat, amelyek részben tőle magától, részben feleségétől, Malerie Carcosától származtak. Így az öntudatra ébredő mesterséges lény – akit egy démonológiai traktátus nyomán Belzadornak neveztek el – nem fordult gólemként teremtője ellen, mivel nem alantas szolgának alkották meg, hanem létrejötte pillanatától fogva maga is elismert, teljes jogú tagja volt a családnak.

Teológiailag nézve Belzador Carcosa puszta létezése a legszörnyűbb blaszfémia, hiszen erőszakkal kiragadja a lelkeket a nekik rendelt pályáról, elbitorolván a felsőbb fórumoktól a túlvilági ítéletet. Ezt persze csak azokkal tudja megtenni, akik előzőleg fizikailag is a család hatalmába kerülnek, majd bizonyos idő múlva eleven cáfolatul szolgálnak a fatális téveszmére, miszerint ha nincs többé test, nincsen fájdalom és szenvedés sem. Mi több, ez a folyamat működteti misztikus anyagcseréjét: úgy is fogalmazhatunk, hogy Belzador személyében a Carcosa famíliának van egy saját kezelésű pokla, amelyet az elnyelt lelkek lassú elemésztése tart üzemben.

Az alpesi Carcosa kastély ostromlói tudtak Belzador létezéséről, hála az áruló Balthasar Freseniusnak; úgy gondolták azonban, egyszer s mindenkorra leszámolhatnak vele, ha összetörik a Vanborden magiszter műhelyében őrzött perzsa tükröt. Ebben tévedtek: az antik műtárgy csupán bölcsője és gyerekszobája volt Belzadornak, aki tizedik életévének betöltése óta egyre messzebbre kalandozott a tükrök furcsa veszedelmekkel terhes szellemvilágában. Elvesztése megrázta és elbizonytalanította őt, valahogy olyasféleképpen, mint amikor egy serdülő kamaszt erőszakkal megfosztanak az otthonától; a család túlélői azonban kitartottak mellette, ő pedig, miután magához tért a sokkoló hatású élményből, nem mulasztotta el tevékenyen viszonozni a segítségüket. Ebből az időszakból származnak azok a suttogva továbbadott szóbeszédek, amelyek hátborzongató hatalmat tulajdonítanak a Frankhonban letelepedő Carcosa hölgyek tükreinek.

A világ Belzador szemével
(Hangulatzenéért kattints ide)

Néhány éve Belzador rájött, hogyan léphet ki a tükrökből a külvilágba: ilyenkor valamelyik régi áldozatának alakját ölti magára, mivel saját teste és nemi identitása nincsen. Egyelőre csak rövid, egy-két órás kirándulásokat képes tenni, de nagy erőkkel keresi a módját, hogyan terjeszthetné ki a rendelkezésére álló időtartamot. Az anyagi világ ugyanis teljesen elbűvöli: számára ez varázslatos újdonságot jelent, a titkok és rejtélyek honát, melyet gyermeki lelkesedéssel, olykor kimondottan naivan igyekszik felderíteni. Mivel az érzékszervei egészen más közeghez vannak szokva, fölfedezőútjain még kissé bizonytalanul mozog, gyakran szorul rokonai támogatására. Ilyenkor általában úgy viselkedik, mint egy csetlő-botló kisgyerek, aki egyik ámulatból a másikba esik egy szál virág vagy egy tarka öltözék láttán, szörnyű zavarba jön, ha idegennel kell szót váltania, és rémülten sírva fakad a mennydörgéstől vagy a harsonák zajától. A kívülállók hajlamosak holmi ágrólszakadt, félkegyelmű Carcosa-sarjat látni benne, akit a család merő irgalomból gyámolít csupán; ha szerencséjük van, soha nem kell rádöbbenniük, mekkorát tévedtek.

Az új Carcosa kastély kazamatáiban a család komplex tükörútvesztőt alakított ki Belzadornak, mely jó eséllyel pályázhatna Európa legveszedelmesebb helyének címére. Ez a várbörtönben senyvedő rabok útjának végállomása; időnként azonban felkeresik a családtagok is, ha a szellemvilágban kell utazást tenniük, a Tükörálarc szakértő kalauzolásával.

Megjegyzés: Belzador Carcosa alakjához a Vidocq c. francia film címszereplőjének démoni ellenfele szolgált ihletésül. 

Vonik árukínálata
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Nagyrabecsült fivéreim és nővéreim!

Ezúton értesítelek róla benneteket, hogy Vonik, a kereskedő fölkeresett minket a Carcosa kastélyban. Bölények vonta batárjából ezúttal sem volt hajlandó kiszállni, és amikor Mlle Vartouhi, a kulcsárnő fogadta őt a várudvaron, igen udvariasan előadta neki a kívánságát, hogy valamelyik családtaggal van beszéde. Mivel Névtelen éppen a könyvtárban tartózkodott, Liliar már elutazott Métisantba, jómagam pedig ritkán mozdulok ki a kazamatákból, Mlle Vartouhi közölte, hogy rossz időpontban érkezett és be kell érnie vele; Vonik erre kijelentette, hogy örömest várakozik bármeddig, ami azonban a mondandóját illeti, az kizárólag a mi füleinknek szól. Kulcsárnőnk ezt meglehetősen sérelmezte, és utasítást adott a vízköpőknek, hogy dobják ki a pimaszt; a kereskedő azonban kilőtt rájuk egy kampós szegélyű madarászhálót, amibe csúnyán belegabalyodtak és az udvar kövezetére zuhanva összevissza törték magukat. Ennekutána elnézést kért, kifejezte készségét az okozott kár megtérítésére, és megismételte eltökélt óhaját, miszerint egy Carcosával szeretne tárgyalni. Kifogástalan modora olyan mély benyomást tett Mlle Vartouhira, hogy lesietett hozzám a tükörútvesztőbe és tájékoztatott az eseményekről. Beszámolója fölkeltette bennem az érdeklődést e különös kereskedő iránt, s úgy döntöttem, teljesítem a kívánságát és beszélek vele a család nevében.

Mint kiderült, Vonikot üzleti megfontolások vezérelték hozzánk. A következő árucikkeket kínálta föl nekünk eladásra:

1) Nyolcvan font nyers pókselymet, megtisztítva, fonalba fonva és bálákba gombolyítva.

2) Kettő darab eleven tündérkét, nyesetlen szárnnyal, sértetlen állapotban. Termetükre nézve mintegy másfél arasznyiak, mindkettő nőnemű, és Vonik elmondása szerint szakképzett selyemszövők. Noha fizikailag teljesen egészségesnek tűntek, kissé indiszponáltnak találtam őket: hol hülyén vihorásztak, hol csorgó nyállal meredtek a semmibe, időnként pedig önfeledt maszturbálásba merültek. Vonik biztosított róla, hogy dolgozni ettől még tudnak, és egyébként sem viselkednének sokkal ésszerűbben.

3) Tíz-tíz font mandragórát és csattanó maszlagot; ezzel kell mérgezni a tündérkéket, hogy szinten maradjanak és ne gondoljanak szökésre. A mágia ilyen célra kevésbé hatékony, mert meglehetősen ellenállóképesek vele szemben. A drogokból igény esetén Vonik garantálni tudja a folyamatos utánpótlást.

4) Tíz-tíz font szárított erdei gombát kereken egytucat különféle fajtából (gyilkos és légyölő galóca, őzláb, galambgomba, fenyőtinóru, rókagomba, vargánya, tintagomba stb.). Ezek részint mérgezőek, részint különleges gasztronómiai ínyencségek, néhány fajta pedig mindkét kategóriába besorolható. Amennyiben óhajtjuk, Vonik friss szarvasgombát is tud szállítani, de azt drágábban számítja föl.

5) Egy rendkívül dekoratív és ízlésesen összeállított tündérszárny-gyűjteményt, beüvegezett tárlókban, mágiával tartósítva.

6) Négy darab egészben konzervált kis tündérkét különféle alfajokból, döglött állapotban, borecetes díszedényekben tárolva.

A kereskedő ajánlatát fölöttébb figyelmesnek és praktikusnak találtam, s mivel igazán baráti árat kért a portékájáért, mindent megvásároltam tőle. Vonik megtisztelve érzi magát, amiért üzletet köthetett a Carcosa családdal, és amennyiben szükségünk van rá, a jövőben is készséggel áll a szolgálatunkra.

Dicsőség a vérnek:

Az Átokmester vendégszerető lakhelye
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Drága leányom!

Biztosíthatlak róla, hogy senki nem kíván szobafogságra vetni vagy bárminő formában korlátozni a mozgásszabadságodban. Mi Carcosák vagyunk, mentesek a közönséges halandók szűk látókörű előítéleteitől: mióta a világ világ, mindig nyitott szellemben neveltük a gyermekeinket, a fiúsarjakat éppúgy, mint a leányokat. Ámde be kell látnod, hogy komoly hibát követtél el, mely akár végzetesnek is bizonyulhatott volna, s menekülésedet csupán rokonaid áldozatkész fáradozásának köszönheted. Ilyesféle kellemetlenségek mindenkivel megeshetnek alkalmanként, rendszeres gyakorlatot azonban nem csinálhatunk belőlük. Te vagy közülünk a legfiatalabb, de lassan már felnőttkorba lépsz; meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy nem maradhatsz örökké a család üdvöskéje. Ha nem állsz a saját lábadra, sohasem tudod majd törleszteni a tartozásaidat, épp ellenkezőleg: egyre csak szaporodni fognak.

Azt írod, a terved jó volt, csak az előre nem látható körülmények döntötték romba. Drága leányom, a tervek már csak ilyenek: szerfölött ritkán válnak be pontosan úgy, ahogyan azt az ember előre elképzeli. Előre nem látható körülmények mindig lesznek, s az igazi Carcosa többek között arról ismerszik meg, hogy sohasem jön zavarba tőlük, hanem rugalmasan igazodik hozzájuk és folyamatosan módosítja a stratégiáját. Ha már az első napon meggyilkolod azt a senkiházi flagellánst, nem kerültél volna kínos szituációba később, a rablók jelentkezésekor. Te ehelyett a halogatás taktikáját választottad, átengedve ellenségednek a kezdeményezést; ráadásul a helyzetfelmérést mindvégig a zarándokcsapatra korlátoztad, eszedbe sem jutott, hogy külső tényezők is felmerülhetnek - amivel pedig Khunt erdejében számolnod kellett volna. Nem pirongatni akarlak, de mint igen helyesen hangsúlyoztad, a pátyolgatás nem vezet sehová; így hát kénytelen vagyok rámutatni, mennyire hiányzott a viselkedésedből a megfontoltság és a körültekintés. A tehetségedet csak akkor bontakoztathatod ki, ha módod nyílik az önálló tapasztalatgyűjtésre, ebben egyetértünk. Kellő támogatás és felügyelet híján azonban sajnos semmi biztosíték nincs rá, hogy ez a tapasztalatgyűjtés nem torkollik ismét a mostanihoz hasonló balesetekbe.

Ebből a szempontból mérlegelve a helyzetet úgy látom, a Carcosa kastély talán nem a legmegfelelőbb környezet számodra. Névtelen tudósember, nincs pedagógiai vénája, ráadásul eléggé lekötik a birtokigazgatással járó teendők; Humungus szinte minden idejét a vadasparknak szenteli, Belzador pedig csak napi egy-két órát tölt a tükrein kívül. Márpedig neked, kicsi Liliar, szükséged van valakire, aki nem csupán az elméd pallérozásával törődik, hanem gyakorlati útmutatást is tud nyújtani, hogyan igazodj el az élet kelepcékkel teli útvesztőjében.

A választás rajtad áll, édes leányom: a következő esztendőre vagy Sophie nénédhez költözöl Paradysbe, vagy hozzám Métisantba. Mindketten kész vagyunk szállást biztosítani számodra és foglalkozni veled. Ami az én hajlékomat illeti, egyesek talán úgy vélik, nem való egy zsenge korú hajadonnak; a hangulata kétségkívül kissé spártaibb annál, amit a kastélyban megszokhattál. Amennyiben nem tudsz lemondani a csillogásról meg a társasági életről, akkor Sophie kuzin paradysi palotáját javaslom neked - illetve a Montmirail családét, ahol ő a bennlakó tánc- és illemtanár. Figyelmeztetlek azonban, hogy a nevelés terén Sophie sokkal szigorúbb elveket vall nálam, elvégre én csupán a katolikus anyaszentegyház felkent inkvizítora vagyok. Egyébként Evoryn nénéd is felajánlotta a segítségét, de az ő gyászéve nemsoká lejár, és ki fog költözni a moissaci zárdából, így hát két lehetőséged maradt. A hintód a személyes poggyászoddal már útra kész, lábadozásod alatt Névtelen öcsém mindent elintézett. Kérlek, ne mulassz el két héten belül értesíteni minket, melyikünk mellett döntöttél.

Addig is atyai szeretettel ölel öreg nagybátyád,

Megjegyzés: A két meghívás közül a Kicsi Szépség érett megfontolás után végül Rigorel bácsi ajánlatát fogadta el.

A zarándokok menete
(Hangulatzenéért karttints ide.)

Üdvözletem és hálás köszönetem mindenkinek!

Nagyon szégyellem magam, amiért ilyen nagy bajba kerültem és ennyi vesződségetekbe került kiszabadítani. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a botlásommal csak újabb érvet szolgáltattam közületek azoknak, akik még túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartanak, hogy egyedül, gardedám nélkül merészkedjek ki a világba. Csupán arra kérlek benneteket, vegyétek figyelembe az én szempontjaimat is, mielőtt szobafogságra kárhoztattok vagy állandó kísérőt ültettek a nyakamba! Tudom, hogy a történtek után adósa vagyok a családnak, különösen Aldimarnak, Eibonnak, Humungusnak, Williamnek meg Santiagónak; és biztosak lehettek benne, hogy nem fogok megfeledkezni erről. Másfelől viszont, ha folyton csak pátyolgattok és nem adtok rá lehetőséget, hogy megtanuljam önállóan intézni a saját ügyeimet, akkor legföljebb egy elkényeztetett úri kisasszony lesz belőlem, sohasem tudom majd törleszteni a tartozásomat, és a család semmi hasznomat nem veszi, hacsak nem egy házassági alku tárgyaként. A közönséges nemesi famíliáknál persze ez a bevett szokás; de ha a Carcosák is így nevelték volna a lányaikat, akkor aligha tudtunk volna talpra állni tizenöt éve, a családunkat ért szörnyű csapás után.

Különben is, a tervem jó volt, csak az az Olenard nevű fanatikus tehet róla, hogy félresiklott. Én szegény, ártatlan leányzónak álcáztam magam, akinek a hozzátartozóival banditák végeztek, és a rajtaütés egyetlen túlélőjeként sokkos állapotban bolyong a rengetegben, míg a jótét zarándokok rá nem bukkannak. Előzőleg kerestem Béjarsban egy parasztcsaládot egy velem egykorú lánnyal, némi mágiával bezavartam őket az erdő legsűrűbb részébe, én pedig csak akkor indultam el, mikor megszűntek életjeleket sugározni. Szóval a mesém bombabiztos volt, és természetesen arra is ügyeltem, hogy ne merészkedjek túl mélyen Khuntba, a megmentőimre várakozva végig a peremvidékén maradtam.

Eleinte minden a terv szerint ment: a zarándokok megtaláltak, adtak enni-inni, felruháztak és a védőszárnyaik alá vettek. De az a nyomorult Olenard kezdettől fogva gyanakodott rám, láttam a szúrós szemén. Bűbájjal nem mertem kísérletezni rajta, mert ha nem sikerül, csak még bizalmatlanabbá vált volna, és én azért nem értek az ilyesmihez annyira, mint William. Így hát inkább egy Anette nevű szipirtyót bájoltam el, aki igen nagy tekintélynek örvendett a zarándokcsapatban, mert jórészt ő finanszírozta az egész utazásukat. Na, ez be is jött, a vénasszony oroszlánként kelt a védelmemre, és csúnyán lehordta Olenard-t, amiért ilyen fogyatékosnak mutatkozik a keresztényi szeretet területén. A rohadék erre visszakozott, nyilván nem akart nyílt színi botrányt a többiek előtt; de mint később kiderült, Anette viselkedése nemhogy elaltatta volna a gyanúját, hanem még jobban felszította.

Én úgy gondoltam, szép csendben fogyasztom majd el a zarándokokat, minden éjjel egyet-kettőt, a rejtélyes haláleseteket az erdőben kóborló gonoszlelkekre fogva. Mivel a vezetőjük gyanakodott rám, az első napon inkább türtőztettem magam; a másodikon pedig ránk köszönt a Fekete Banda, alaposan beleköpve a levesembe. A varázslójuk lábon elaltatta a fél csapatot, aztán körös-körül előjöttek a bozótosból, és udvariasan felhívták rá a figyelmünket, hogy az ellenállás teljesen értelmetlen, de ha okosak leszünk, senkinek nem esik bántódása. Erre – képzeljétek el! – az a nyavalyás Olenard odarántott maga elé, kést szegezett a torkomnak, és megfenyegette őket, hogy ha nem takarodnak el, üt az utolsó órám. Nyilván azt hitte, hogy az ő cinkosuk vagyok, akit álruhában előreküldtek kémnek. Anette meg, továbbra is a bűbájom hatása alatt – ami gyengébb a tiédnél, William, de sokkal tovább tart – visított egy fülrepesztőt, és tíz körömmel esett neki Olenard-nak. A Fekete Banda köpni-nyelni nem tudott, csak bámultak nagy zavartan: nem értették, mi a fene folyik itt.

Aztán persze gyorsan észhez tértek, és nekiláttak lecsitítani a kedélyeket, mielőtt az értékes túszok kárt tennének magukban. Az a szemét Olenard közben félig elnyiszálta a torkomat, de valahogy kicibáltak a markából, utána meg szétválasztották őket Anette-tel. Mindenki kapott egyet a kobakjára, a biztonság kedvéért én is; ez aztán végleg betette nálam az ajtót, elájultam. Pedig ha békén hagynak és tovább játszhatom a szegény eltévedt kisleányt, tudtam volna kezelni a helyzetet, több kézenfekvő megoldás is kínálkozott. Így viszont már csak arra eszméltem föl, hogy kiszedtek abból az undorító ragacsból, és Humungus megetet a szörnyű ízű bogyóival. A félresikerült idézésról meg az anyapókról már csak a ti elmondásotokból értesültem, én végig önkívületben voltam, nem láttam és nem hallottam semmit.

Egy szó mint száz, itt óriási kavarodás volt, mindenki eltolta a dolgát és önkéntelenül keresztbe tett a másiknak. Szörnyű kutyaszorítóba kerültem, nagyon hálás vagyok, hogy nem csekély veszedelmek árán kimentettek belőle. Éhen maradtam ugyan, de ez a legkevesebb, hiszen élek és gyógyulófélben vagyok. Külön köszönettel tartozom azért a méltányos szigorért, ahogy a zarándokokkal meg a rablókkal elbántatok: nem érdemeltek mást nyomorultak.

Csókol titeket hálás húgotok:
 

Másnap hajnalban kipihenten ébredtünk; hála szigorú gyógykezelésemnek, a Manipulátor is fölépült a sérüléséből, bár panaszkodott, hogy a tarisznyájában hozott bőséges útravaló helyett vacsorára és reggelire is keserű bogyókkal kellett beérnie. Felkészültünk egy komolyabb csetepatéra, s nem törődve az aggodalmaskodó Vonik intéseivel, útnak indultunk a romok felé. Nem hittük, hogy komolyabb veszély leselkedne ránk, elvégre csak néhány éhenkórász banditával van dolgunk.

Pogány romok az erdő mélyén
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Akadálytalanul jutottunk el a helyszínre, ahol igen kísérteties hangulat fogadott minket. A szél baljósan zúgott a lombok között, nem daloltak a madarak, légyzümmögést sem lehetett hallani. A rabók tábora – noha érintetlennek tűnt – teljesen kihalt volt. Az ősi pogány sírhalmok és szentkövek között néhány beomlott építmény látszott csupán, azok is szemlátomást hosszú idő óta lakatlanok. A tegnap kivallatott fogoly szerint a Fekete Banda húsz-harminc főt számlált, tehát ha itt van a rejtekhelyük, akkor valahol a föld alatt kell keresnünk. A besüppedt, gyomokkal felvert piramis tetején meg is találtuk a tovább vezető utat. Egy kövekből kirakott bűbájos rajzolaton át – amit a Kapuőr egy kontár idézőmágus műveként azonosított – bejutottunk a piramis belső kamráiba. Azonnal láttuk, hogy itt komoly katasztrófa történt.

Az ősi piramis nyilván a banda búvóhelye és fő támaszpontja volt, míg valami mindenestül el nem tüntette a középső traktusait, mértani pontosságú gömböt metszve ki belőle. Az így keletkezett szakadék körül több megcsonkított folyosót és helyiséget találtunk, amelyek minden átmenet nélkül torkolltak a tátongó űrbe. Liánokat növesztettem a falakra, hogy közlekedni tudjunk, és bejártunk néhány ilyen helyiséget. Úgy tűnt, egészen a legutóbbi időkig lakottak voltak, de valami ellenállhatatlan erő minden élőlényt a központban ásító mélységbe vonzott belőlük.

Vizsgálódásunk közben különös neszezés ütötte meg a fülünket odalentről, mintha sok-sok parányi láb nyüzsögne és motoszkálna. Eibon túlvilági hangon belesikoltott a visszhangos üregbe, még bennünket is kis híján megsüketítve – a sötétség pedig egyszerre megelevenedett és mozgásba lendült. A falakon apró, gennyfehér póklények özönlöttek a külvilágba vezető bűvös rajzolat felé, valóságos áradatban menekülve a pokoli ekhók elől. Szerencsére volt nálam egy csúszómászó férgek elleni talizmán, amelyet még rusz hazámból hoztam magammal; máskülönben talán elevenen faltak volna fel minket. A kis agyagfigura távol tartotta őket, míg ki nem jutottak a szabadba, ám ez föl is emésztette minden varázserejét; porrá mállva pergett ki a kezemből.

A Kapuőr már a fogoly vallomásából sejtette, hogy itt egy nagyravágyó, de vétkesen ostoba varázsló feszegeti a téridő szövedékét. Az ilyen kísérletek – mint mondotta – csak bajt hoznak a tudatlan nyomorultak fejére. Egyértelmű volt számára, hogy a kétbalkezes vajákos a saját tiltott praktikáinak esett áldozatul, magával rántva a pusztulásba rabló cimboráit is. Reméltük, hogy Liliar húgunk még életben van és itt várja valahol a segítségünket, nem szippantotta be holmi alvilági dimenzió. Összegyűltünk hát a szakadék szélén, hogy lássuk, miféle szörnyűségeket rejt.

A verem annyira mély volt, hogy nem láttunk le a fenekéig, így hát lehajítottunk néhány fáklyát. Odalent tüstént lángra kapott valami, hátborzongató látványt tárva elénk. Mindent sűrű szövésű pókháló borított, melyben egymásra nyalábolva hevertek a banditák és a zarándokok. Vastag selyemgubókba tekerve vonaglottak, hisz legtöbbjük még élt, a tűz pedig rémisztő gyorsasággal futott végig a pókhálókon. Aldimar rájött, hogy az a temérdek kis pók a begubózott testekben fejlődött ki, onnan bújtak elő. Ámde odalent volt valamelyik gubóban a Kicsi Szépség is, talán már ki is gyulladt.

A pókhálók fogságában
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Felvillant előttem lángokban álló alpesi otthonunk képe, ahol győzhetetlennek hitt atyáink és rokonaink odavesztek. Gondolkodás nélkül vetettem magam a mélybe, hogy megpróbáljam eloltani a tüzet, mielőtt újabb áldozatot szed a Carcosák közül. Aldimar és Eibon követtek, William azonban – mint utóbb kiderült, igen bölcsen – a verem szélén maradt, hogy odafentről tartsa szemmel az eseményeket. A biztonság kedvéért elővette töltött pisztolyát, s közben furcsa, kattogó hangra lett figyelmes a lángok közt nyöszörgő hullajelöltek felől. Minket Aldimarral csaknem agyontaposott valami, amiből nem láttunk semmit, noha erejéből és lendületéből ítélve hatalmas méretű lehetett. William ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdje a mészárlást.

A semmiből megidézett egy kéken foszforeszkáló, áttetsző bakancsot, mely elegáns félkörívet írt le odalent a levegőben, és megalázó módon seggbe rúgta a láthatatlanság palástjába burkolózó óriási pókszörnyet. A fekete, szőrös-nyálkás förtelem annyira meglepődött, hogy lefoszlott róla az álca: akkora volt, mint egy kisebb parasztház, s hatalmas rágóival dühödten csattogott felénk. Valószínűleg nem örült a látogatásunknak, de ezt az érzést mi is viszonoztuk, élünkön a Kapuőrrel. „Egy xaarxi pókanya!” – kiáltotta. „Ha nem pusztítjuk el, az ivadékai egy éven belül egész Frankhont elözönlik!”

Mi tagadás, rendkívül kényes helyzetben találtuk magunkat. Eibon a hugica szívével a kezében kereste Liliart, miközben én az indáimmal dobáltam szét a lángoló testeket, minden egyes gubót az orra előtt lendítve el, hátha megérzi, melyikben van a Kicsi Szépség. Aldimar némi szaglászás után inkább az ösztöneire hallgatott: habzó szájjal rávetette magát a szörnyetegre és eszeveszetten marcangolni kezdte. A pókanya mérges nyálat fröcskölt és ragacsos hálófonalakat eregetett; Eibon időnként túlvilági lángokkal bombázta, de minden támadás leperegni látszott róla. Végül, hála kuzinjaim együttes erőfeszítésének, egyensúlyát vesztette és legurult az emberhalomról – egyenesen rám. Még szerencse, hogy a lándzsámat sikerült idejében leválasztanom a kéregpáncélomról; nem tehettem mást, előreszegeztem és felnyársaltam rá a hatalmas testet, amely maga alá temetett. Bár alig jutottam levegőhöz, azonnal gyökeret vertem a talajba és a szörny húsába egyaránt.

A Manipulátor eddig nem merte használni a pisztolyát, nehogy minket találjon el a nagy kavarodásban; most azonban ütött az ő órája. Egy ravasz varázslattal magára terelte a pókanya haragját, amely erre megpróbált felmászni hozzá, hogy elpusztítsa. Mivel indáim már mélyre kúsztak a testében, tudtam jól, ha menni akar, a belei itt maradnak. Így is történt, s a rám záporozó vér és elszaggatott zsigerek zuhatagában láttam, hogy William eltűnik a párkányról, egy ölnyi ragadós póknyál kíséretében, melyet a szörnyeteg okádott rá. A szívós dög gyakorlatilag két részre szakadt, de még ekkor sem adta fel, és elsodorta a pokoli lángokat szóró Eibont, aki egy időre kiesett az összecsapásból. Én sem voltam túl jó bőrben, és ha nincs Aldimar, győzelmünk alighanem pirruszinak bizonyult volna; ő azonban a pókanya megtépázott torára vetette magát, és a karmaival valóságos alagutat vájt a húsába, mire végre nagy nehezen kimúlt.

A xaarxi pókanya
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Időközben megkerült szegény Liliar is, többé-kevésbé épen, bár nem túl egészségesen. A többi áldozathoz hasonlóan az ő bőre alatt is kicsi fehér póklárvák fészkeltek, de legalább életben volt, én pedig kéregmagvaimmal lelassítottam a paraziták kifejlődését. Sajnos erre a sorsra jutott William is, aki cseppet sem örült neki, hogy apai örömök elé néz – bár mindkettőjük számára megoldást jelent majd a Komposztáló (vagyis Santiago testvérünk) gyógykezelése.

Távozásunk előtt folytattam a hagyományt, miszerint nem hagyunk túlélőket, s mivel a pókanya végvonaglása elfojtotta a lángokat, újra felgyújtottam a selyemgubóit. A Manipulátor félszívvel fölvetette, hogy meg kellene még keresni azt a Gisoreaux nevű gazdag özvegyet, de amilyen megviselt állapotban voltunk, egyikünknek sem volt kedve ezzel vesződni, így a zarándokok csatlakoztak a rablókhoz a tűzhalálban. Hogy minden befejezett legyen, a piramis magába roskadt és végleg elnyelte a nagyravágyó Fekete Banda utolsó hírmondóit. Így vettünk méltányos elégtételt drága kishúgunk szenvedéseiért; legyen ez intő tanulság mindenki számára, aki elég vakmerő hozzá, hogy kihívja maga ellen a Carcosák haragját.

A kis póklények kiszabadulása némi aggodalomra ad okot, mivel Eibon szerint minden ezer ivadékra jut egy termékeny nőstény, és annál biztos sokkal többen voltak. Elhatároztuk, hogy amilyen hamar csak lehetséges, visszatérünk az erdőbe és megtisztítjuk a fertőzéstől, nehogy fészket üssön és elterjedjen a királyságban. Ez azonban egyelőre még várhat, hiszen – amint azt a Kapuőr közölte – az ivarérett nőstények kifejlődése hosszú hónapokba telik.

Mikor visszaértünk Vonik batárjához, a kereskedő – aki ígéretéhez híven megvárt bennünket – csupán egyetlen kurta megjegyzést tett a viharvert, járni is alig bíró, fülig retkes és véres társaság láttán, akik a minap még büszkén és peckesen masíroztak be a sűrűbe, fittyet hányva az intő szóra:

– Vonik megmondta!

Megjegyzés: A történet alapozásául a Legends & Lairs d20-as kalandszéria ötödik darabja szolgált, amely 2001-ben jelent meg a Fantasy Flight Games gondozásában, Olenar’s Heartstone címmel, Darrell Hardy tollából.