Mióta emberek laknak a környékén, Khunt erdeje sohasem örvendett jó hírnévnek. Vénséges vén fái között ezredévek peregtek le percek gyanánt. Vad pogány törzsek éltek és haltak itt az idők hajnalán, az utánuk maradt romokat rég felfalták már a féltékeny gyökerek, csontjaikat elnyelte az örökké éhező televény.

Az erdő nem szíveli a betolakodókat
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A frank királyság területének, ahol a Carcosa család menedékre lelt, jelentős részét foglalja el ez a rengeteg. Mint feltöretlen szűzföld, elvben az uralkodó tulajdonát képezi; a gyakorlatban csak a legbátrabb vadászok, favágók és szénégetők űzik itt a mesterségüket, és ők sem merészkednek beljebb a peremvidéknél. A mohos törzsű ősfák között, az erdő mélyén banditák, tündeszerzetek és nyughatatlan szellemek tanyáznak, botor lelkű betolakodókra lesve. Ámde akármilyen rosszhírű az erdő, mivel jószerivel Frankhon közepén terpeszkedik, mégis átszeli egy-két út, vagy inkább gyalogösvény. Ezeket főleg a becsvágyó szájhősök és kereskedők használják, a dicsőség vagy a busás haszon reményében. Néha fanatikus zarándokok is járnak erre, mert a királyság északi tartományaiból Khunton át visz a legrövidebb út a csodatévő lourdes-i forráshoz. Nemrégiben egy Olenard nevű flagelláns döntött úgy, hogy élére áll egy csapat bűnbánó léleknek, és az Úr nevében vállalják az utazás veszedelmeit, vezeklés és hitbéli próbatétel gyanánt.

Ezt az alkalmat ragadta meg a Kicsi Szépség, a Carcosa család legfiatalabb tagja, hogy kedvenc eledeléből falatozhasson, ami nem más, mint az istenfélő szívű emberek húsa és vére. Senki sem hiányolta volna a zarándokokat, ha mind egy szálig elnyeli őket az erdő. Így is történt, ám sajnos velük együtt nyoma veszett a Kicsi Szépségnek is.

Néhány nap múlva, amikor a késlekedése már kezdett aggasztóvá válni, a család legközelebbi elérhető tagjai összegyűltek egy Béjars nevű erdőszéli falucskában, a zarándokok utolsó szálláshelyén a khunti átkelés előtt. Feltett szándékunk volt felkutatni a kishúgukat, majd miután biztonságba helyeztük, életre szóló leckét adni annak, aki felelős az eltűnéséért.

William Carcosa, a Manipulátor méltányos pénzösszeggel a tarsolyában érkezett, arra az esetre, ha a Kicsi Szépség erdei banditák fogságába esett volna. Tudta róluk, hogy komoly üzletemberek, akikkel mindig lehet tárgyalni, tisztes váltságdíjért cserébe örömmel visszaszolgáltatják az ártatlan és védtelen kisleányt. Utána a család majd lecsaphat rájuk, és válogatott kínzások közepette kivégezheti őket orcátlan elbizakodottságukért.

Eibon Carcosa, a Kapuőr magával hozta Liliar csecsemőkorában kioperált szívét, melyet születési rendellenessége miatt egy démonfiókáéval helyettesítettek. Ezt a megfelelő varázsigékkel rá lehetett venni, hogy utat mutasson a másik szív felé, amely a hugica bordái közt dobog. Feltűnően torz testét leplezendő, Eibon púpos öregember alakját öltötte magára.

Aldimar Carcosa, a Vadak Ura igyekezett minden apróságra ügyelni, hogy közönséges utazónak tűnjön, a béjarsi háziállatokat azonban semmiféle álcával nem tudta megtéveszteni. A kutyák ugattak és szűköltek, a lovak megbokrosodtak, a tehenek kirúgtak és páni félelemben bőgtek a közeledtére.

Jómagam – Humungus Carcosa, a Kertész – még emberi alakomban is távol álltam a bizalomgerjesztő megjelenéstől, de koszos csavargónak maszkírozva legalább hiteles benyomást keltettem.

A nyomozás kiindulópontja a zarándokok táborhelye volt, mivel biztosra lehetett venni, hogy a kis Liliar az ő nyomukat követte. William némi mágia segítségével kiderítette, hogy a csapat leggazdagabb tagja egy Anette Gisoreaux nevű özvegy nemesasszony; úgy vélte, őt is érdemes lenne bagóért kiváltani, majd jó pénzen továbbadni a családjának, természetesen a rablók szerepében eljárva. Amíg kuzinom az üzleti lehetőségeket latolgatta, én igyekeztem szóra bírni az anyaföld emlékezetét, hátha segítségemre lesz egy jellel, amit követhetek. Végre újra éreztem a vadont magam körül, mintha hazatértem volna, pedig most jártam itt először. Ám a lábnyomokba idézett poshadt víz, amely jel gyanánt fakadt föl a talajból, egy döglött pókot vetett ki – méghozzá egy fekete özvegyet. Csak nem fenyegeti veszély szeretett Evoryn nénénket is, akit teljes biztonságban tudtunk a moissaci zárda falai között?
 

Az első lépések Khuntban
(Hangulatzenért kattints ide.)

Nem is vesztegettük tovább az időt, nyomban nekivágtunk az erdőnek. Mivel a zarándokok által használt gyalogút még vadcsapásnak is vékonyka lett volna, felidéztem magamban régóta szunnyadó erőmet. A bokrok és cserjék meghajoltak és utat nyitottak előttem, így William és Eibon nehézség nélkül követhettek. Aldimart az aljnövényzet különösebben nem zavarta, ő vígan nyargalászott körülöttünk hiúz alakban.

Később meghökkentő találkozásban volt részünk: egy ormótlan, skarlátpirosra pingált, vicsorgó ördögfejekkel ékes erődítmény közelített felénk négy keréken. A vasalt tölgybatárt két óriási, felpáncélozott gyapjas bölény húzta. Teljesen zárt lévén, utasának az orra hegye sem látszott, amikor pedig megállítottuk, ágyú- és puskacsövek sorát szegezte ránk. Kérdésünkre Vonik néven mutatkozott be, s bár kissé zavaró volt, hogy folyton egyes szám harmadik személyben beszélt önmagáról, hamarosan kiderült, hogy jámbor és becsületes kereskedő, aki rendszeresen járja portékáival ezt az útvonalat. William igen meggyőző alakítást nyújtott az ostoba vidéki kisnemes szerepében, aki azzal fitogtatja bátorságát, hogy három csatlósa kíséretében gyalogszerrel indul vadászni Khuntba. Vonik gyorsan meg is ragadta az alkalmat, hogy a nyakába sózzon némi nélkülözhetetlen vadászfelszerelést a környéken honos vérmókusok és láthatatlan macskák ellen. A vásárolt ezüsthurkokat a használati utasítás szerint az aranymakkot termő fák oldalára kellett volna felszerelni, ahol a vérmókusok élnek; Williamnek azonban természetesen más tervei voltak velük.

Az adásvételt vaskos csapórekeszeken keresztül bonyolították le, maga Vonik továbbra sem mutatkozott, így William nem tudott bűbájt bocsátani rá, noha szívesen megpróbálta volna. Szerencsére további üzletek kilátásba helyezésével mágia nélkül is sikerült rávenni a kereskedőt, hogy forduljon vissza és kísérje el egy darabon a hibbant nemest és szófukar csatlósait.

Miközben a batár nehézkes tolatással megfordult és útnak indult, Aldimar és én mozgolódásra lettünk figyelmesek az erdő sűrűjében. Három rabló próbált becserkészni minket a Fekete Bandaként elhíresült víg kompániából, ám rútul rajtavesztettek. Az elsőnek Aldimar egyetlen ugrással szakította le a fejét; hang nélkül csuklott össze a batár mögötti bozótosban. Sajnos én nem boldogultam ilyen jól. Rám ketten jutottak, s bár az egyiket elkaptam tövislián hálómmal – a szerencsétlen darált húsként végezte –, a másik nem adta olcsón a bőrét. Nem tehettem mást, mindkettőnket szorosan körbefontam az indáimmal, majd a talajra dőlve gyökeret eresztettem. Miközben a batár elhaladt a furcsa dulakodó páros mellett, akiknek a hegyében hiúzként morgott az időközben segítségül érkező Aldimar, William mindent megtett, hogy elterelje Vonik figyelmét. A fákon ugráló képzeletbeli vérmókusokra durrogtatott a pisztolyával, és hangosan faggatta az egyre idegesebben válaszolgató kereskedőt a láthatatlan macskák szokásairól.

A harmadik banditát végül sikerült élve elfogni. Aldimarral – immár szalonképesebb emberi alakunkban – a menetet megállító William elé kísértük. Vallatását a Manipulátor bűbája barátságos hangulatú beszélgetéssé egyszerűsítette. Kiderült, hogy a zarándokokat valóban a Fekete Banda fogta el, s titkos táborhelyükön őrzik őket. A fickó azt mondta, a főnökük örömest kicseréli őt bármelyik zarándokra, a többiek váltságdíjáról pedig kész méltányos tárgyalásokat nyitni. Azt is elárulta, minek köszönheti a Fekete Banda, hogy ilyen sikeresen tevékenykedik Khuntban: van egy kísérletező kedvű varázslójuk, aki nem csupán ide-oda teleportálja őket az erdőben, hanem időnként túlvilági lényeket is idéz a támogatásukra. Ennek hallatán a Kapuőr úgy elkomorult, hogy a színek és a fények kifakultak körülötte, a fák törzsét pedig dér lepte be. A túlbuzgóan segítőkész bandita egy óvatlan pillanatban még a sípját is megfújta, amivel a társainak szokott jelezni – ám számára is meglepő módon semmiféle válasz nem érkezett.

Ezt követően a társaság visszavonult terveket szőni, megfeledkezve róla, hogy a bűbáj csupán korlátozott időre szól. Meg kell hagyni, a bandita megőrizte a hidegvérét; mikor lefoszlott róla a varázslat, nem esett pánikba, csak közelebb lépett Williamhez, mintha mondani akarna neki valamit – aztán kést vágott bele és elszelelt. Mindazonáltal nem jutott messzire: Vonik kartáccsal töltött ágyúja salátává aprította.

Vonik meg tudja védeni magát
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A történtek után nem sok értelme lett volna folytatni az alakoskodást; feladtuk az álcánkat és beavattuk Vonikot. A kereskedő nem neheztelt ránk a színjáték miatt; mint mondotta, az ember Khuntban nem lehet elég óvatos. Mi tagadás – ismerte el –, ő sem volt teljesen őszinte a vérmókusokkal meg a láthatatlan macskákkal kapcsolatban. Ami a Fekete Bandát illeti, velük neki is adódtak már nehézségei, szívesen segítene a megleckéztetésükben; a batárja azonban sajnos óhatatlanul elakadna, ha letérne az útról. Méltányos ellentételezés fejében azonban hajlandó támaszpontként szolgálni: ma este biztosítja a táborunkat, aztán egy napig vár a visszatérésükre. Biztosítottuk róla, hogy ennyi idő alatt bőven végzünk; Vonik ebben nem kételkedett, ám ismerős lévén Khuntban, óva intett minket a túlságos bizakodottságtól.

Eibon, akinek időközben vicsorgó szájak nyíltak a szeme helyén, ismét ellenőrizte a Kicsi Szépség hollétét a szívére olvasott bűvigékkel. Míg mi lepihentünk Vonik batárja körül, Aldimar előreosont felderíteni. A fogoly rabló vallomását a szív iránymutatásával egybevetve gond nélkül eltalált a Fekete Banda táborhelyére. Ősi romokat látott, földhányásokat és egy alacsony lépcsős piramist, mozgást azonban sehol, mintha teremtett lélek sem lenne a környéken. Ezt fölöttébb gyanúsnak vélvén, nem is kockáztatta a további magányos szaglászást, inkább visszavonult és csatlakozott a hozzánk.

…folytatása következik!

Szív a szívhez, kő a kőhöz, vér a vérhez!...
(a varázsige, amellyel a Kapuőr vallatóra fogja Liliar Carcosa szívét)

Megjegyzés: Ehhez a kalandhoz ismét a mesélő írt háttérösszefoglalót, méghozzá a változatosság kedvéért nem személytelen „légy-a-falon”-stílusban, hanem közvetlenül szólítva meg a játékosokat.

Szegény eltévedt kisleány
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A Kicsi Szépség eltűnt. Kinézett magának egy ínycsiklandónak tűnő zarándokcsapatot, és követte őket Khunt erdejébe, ahonnan azután se a csapat, se ő nem került elő. Ez az erdő elég rosszhírű, tanyázik benne egy Fekete Banda nevű vidám útonálló kompánia, meg mindenféle prehisztorikus pogány szellemek. Az emberek általában nagy ívben kerülik, de itt-ott azért vezetnek át rajta gyalogutak, többnyire ahol a legkeskenyebb. Ezeket elég kockázatos igénybe venni; a Kicsi Szépség is ezért csapott le a lehetőségre. A zarándokok eltűnését ugyanis itt mindenki sajnálatos, ám érthető balesetnek tekintené, amiért elsősorban ők a felelősek: miért nem választottak biztonságosabb útvonalat? Arról viszont nem volt szó, hogy neki is nyoma vész.

Abban biztosak vagytok, hogy él, mert a szíve (mármint az eredeti) a Kapuőrnél van, és továbbra is dobog, bár aggasztóan lassú ütemben. Ha a Fekete Banda fogta volna el, már jelentkeztek volna a családnál a váltságdíjért, ők ugyanis józan üzleti alapon űzik a mesterségüket. Szóval rejtély, mi történt vele; szerencsére azonban a szíve elvezethet hozzá, „hideg-meleg” detekciós alapon. Némi navigálás az erdőben, és rátaláltok. A Kapuőr lesz az iránytű, a Kertész és a Vadak Ura pedig a terepszakértők.

A Manipulátor ott jön a képbe, hogy ennek a kalandnak a helyszíne a frank királyság, ahol a Carcosák politikai menedékjogot kaptak a régi családi központ felszámolása után. Vagyis a rutinjellegű problémamegoldó módszeretek – komplett falvak, illetve városnegyedek megtizedelése, lemészárlása, felperzselése – itt nem feltétlenül célravezető. Mivel fogalmatok sincs róla, mi történt a kishúgotokkal, nem zárható ki a lehetőség, hogy nem a nyers erőszak, hanem a rafinéria fog rajta segíteni. A Kapuőr ugyan jobb perceiben hihetetlenül elbűvölő és diplomatikus tud lenni – csak éppen még a Krónikás is képtelen megjósolni, mikor lesznek jó percei. A Manipulátor feladata tehát a civilizált vonal erősítése – ő fog ügyelni rá, hogy a kaland ne torkolljék vérfürdőbe; vagy ha mégis elragadna benneteket a hév, legalább maradjatok a kezelhetőség keretein belül.

Jó vadászatot!

Megjegyzés: Amikor elindítottuk a blogot, őszintén szólva eszünkbe sem jutott, hogy a közönségünk nem csupán passzív olvasója lesz a Carcosa-kampánynak, hanem aktívan is szeretne beleszólni; ezért némileg meglepett minket Borgg váratlan küldeménye, ám ez a meglepetés kifejezetten kellemes volt. Eddig igazából nem gondolkodtunk el rajta, mi lett az alpesi Carcosa-birtokokkal a régi kastély lerombolása után; hála Borggnak, most már erre is fény derült (illetve inkább sötétség borult, mint látni fogjuk…).

A szem a lélek tükre
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A Perigorn család ősi sasfészke az alpesi Carcosa-birtok szomszédságában áll, a két família viszonya pedig egykor barátinak volt mondható, már a maguk sajátos módján. A vén Montero Perigorn egyetlen fia és örököse, Gérard igen jóban volt Hasdrubal Carcosával, gyermekkorukban sokat vadásztak a meredek hegyormok és árnyékos völgyek között – farkasokra, medvékre, vagy ha úgy hozta a sor, a fenyvesekben élő törvényenkívüliekre. Gérard egy ilyen vadászat alkalmával ismerkedett meg Hasdrubal nővérével, Angelique-kel, aki kedvére valónak találta a daliás Perigorn örököst. Mivel a vágyainak sohasem tudott parancsolni, az első adandó alkalommal el is csábította, mit sem törődve a következményekkel. Angelique Carcosa ugyanis születése óta bélpoklos volt, csupán anyjának és nagynénjeinek sötét vajákolásai óvták meg tőle, hogy hatalmába kerítse a rettenetes kór. (Minden héten gyógynövényekből és szüzek véréből főzött párlattal kenték be a bőrét, tündérhajból font ecsettel.)

Gérard de Perigornt azonban nem védte semmi: Angelique nedvei megfertőzték, s a lepra lassan elhatalmasodott rajta, elevenen zabálva fel a testét. Ez az eset aztán elmérgesített minden kapcsolatot a két család között, a vén Montero pedig bosszút esküdött a vérvonalát elszakító Carcosák ellen.

Az ifjú Perigorn nem hallgatott apjára, inkább személyesen próbált elégtételt venni romlásba döntőin. Párbajra hívta egykori barátját, Hasdrubalt, akit nővérével együtt balsorsa okozójának tartott, mivel nem figyelmeztette az Angelique ereiben keringő kárhozatra. Az ifjú Carcosa elfogadta a kihívást; a viadalt egy teliholdas éjszakán, a két családi birtok határán ejtették meg, segédek nélkül. Hasdrubal kemény tusa után legyőzte ellenfelét, de nem ölte meg, hiába könyörgött neki a sebesült Gérard. Azt vágta a képébe, hogy aki nem harcol teljes szívvel, csak azt várja, hogy mikor vet véget életének ellensége kardja, az inkább érdemel hosszú és gyötrelmes szenvedést, mint férfihoz illő, becsületes halált. Ezek után magára hagyta Gérard-t, aki a vérveszteségtől súlyosan elgyöngülve vonszolta vissza magát a családi kastélyba, örökre meggyűlölve Hasdrubalt és az egész Carcosa famíliát.

Sokáig tartott, míg felgyógyult sebeiből, melyek rút bélyeget hagytak rajta örök életére; mert a hegek között tovább tenyésztek a testét emésztő kórság csírái. A történtek után nem volt maradása a vidéken, inkább apja jóváhagyásával átkelt a tengeren, és csatlakozott Szent Lázár szegény lovagjaihoz. A leprás katonaszerzetesek rendjébe lépve csaknem húsz évet töltött a szentföldi háborúk és vérviszályok forgatagában. A keresztény hit távoli végvárai nagy haszát vették vitéz kardjának a szaracénok elleni küzdelemben; ám közben egyetlen pillanatra sem feledkezett meg szörnyű bosszúesküvéséről. Több ízben vezetett véres pogromokat a szentföldi zsidó közösségek ellen, csak hogy ezzel is ártson a Carcosák izraelita hiten lévő outrémeri ágának; és tevékeny szerepet játszott Antioxia régi uralkodóhercegi házának megdöntésében, a gyűlölt normann Carcosák helyett az intrikus hajlamú, katonailag tehetségtelen Lusignan családot segítve hatalomra. Ezzel betelt a pohár, távoznia kellett a lazareus rendből; Bertrand de Thionville nagymester a pápa által reá ruházott hatalomnál fogva egyházi átokkal sújtotta, amiért fölöttesei jóváhagyása nélkül avatkozott be a világi urak viszályaiba, s elvakultságában ártalmára vált az outrémeri keresztények ügyének.

Gérard könnyedén túltette magát az exkommunikáción, melyet egyébként sem kerülhetett volna el sokáig, hiszen ekkor már Krisztus helyett más, sötétebb hatalmak pártfogását kereste. Működési területét a déli frontra helyezte át, az ősi Khem szomszédságába, ahol a Styx öntözi sötét vizével a sivatagot. Az öreg Montero által küldött pénzből saját kicsiny zsoldossereget szerelt föl, mely hamarosan veszett hírnevet szerzett keresztények és szaracénok között egyaránt, mivel mindannyian magukon viselték az eleven halál jelét, a zászlóvivő lovagoktól az utolsó sátorbontó suhancig. Ellenfeleik a kárhozatot kockáztatták, ha pengét kereszteztek velük; elég volt egyetlen csepp vér, és máris megtapasztalhatták, mit jelent a húsukban tenyésző rothadás. Fekete selyemből szabott lobogóikon arany halálfő vicsorgott két keresztbe tett kasza előterében; a látvány gyakran már a harc kezdete előtt megfutamította az ellenséget, kivált a hozzájuk hasonlóan pénzért verekedő kompániákat.

Gérard az évek múltával hatalmas vagyont gyűjtött össze, melyet aztán rögeszmés gyűlöletének szolgálatába állított. Megkísérelt gyógymódot találni a testét emésztő kórságra, s a világi lehetőségek fogytával a fekete mágiához folyamodott. Minden lehetséges rítust és ráolvasást kipróbált, míg rá nem jött, hogy a megoldás kulcsa nem a varázsigékben, hanem magukban a varázslókban keresendő. Egy ősi khemita papirusztekercsen megtalálta a leírását, hogyan nyerhető ki bizonyos szertartások segítségével a szervezetükben lerakódó varázserő. Ezzel a tiltott formulával életet lehetett lehelni még a holtak tetemébe is.

Innentől fogva az emberi préda legveszedelmesebb fajtájára vadászott: a mágusokra és a boszorkánymesterekre. Bármennyire tehetséges hadvezér és szervező volt, saját erőforrásai ehhez hosszú távon aligha lettek volna elegendők; ám váratlan szövetségesekre lelt a katolikus anyaszentegyház inkvizítoraiban és a szaracénok félelmetes hírű hasszasszin szektájában. Noha bizalmatlanul szemlélték egymást, elég bölcsek voltak hozzá, hogy belássák: a közös ügyet akkor szolgálják a legjobban, ha nem fecsérlik az erejüket kölcsönös torzsalkodásra. Tartós együttműködés sohasem alakult ki közöttük, ám eseti jelleggel gyakran összefogtak egy-egy nagy hatalmú varázsló ellen; a győzelem után útjaik ismét különváltak, mindenki ment tovább a maga dolgára. Gérard de Perigorn ezekben az években ismerkedett meg Kürosz atyával és Bejaz al-Núrral, az izmaelitával.

Bár megszállottan üldözte a vajákosokat, Gérard lovagot nem érdekelték sem a titkaik, sem a kincseik, ezekről könnyű szívvel lemondott szövetségesei javára; közreműködéséért csupán annyit kért cserébe, hogy a vallatás, a vezeklés és a bűnbánat rítusai után adják át őket neki. Gyakorlatilag tehát a világi ítélőszék szerepét töltötte be, amikor foglyait a khemita tekercs útmutatása szerint feláldozta Apophisznak, kimetszve testükből szívüket és csontjaikat. E reliktumok segítségével gátat vetett a húsa romlásának, bár megfordítani már nem tudta a folyamatot. Mi több, sohasem távolodhatott túl messze tőlük, mivel a kötések csak a reliktumok közvetlen közelében fejtették ki teljes hatásukat.

Időközben hírt kapott atyja haláláról: a százhét éves aggastyánt szívroham vitte el a tizenharmadik felesége ágyában, akivel már a nászéjszakát sem sikerült elhálnia, nemhogy újabb fiút nemzenie neki. A háborodott elméjű vénember után csak a Perigornok ősi vára és a birtokra terhelt adósságok tengere maradt örökségül. Ennek ellenére Gérard úgy döntött, ideje hazatérni és pontot tenni egy régi ügy végére. Zsoldoskompániája élén vonult végig Európán, fekete lobogóik selymét messzire kerülték a különböző rendű-rangú nemesurak, a városok pedig arannyal és készletekkel halmozták el őket, csak hogy ne verjenek tábort a falaik mellett.

  A Perigorn kastély
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A hosszú vándorlás végén elérték a Perigornok ősi birtokát, a közepén magasodó várkastéllyal. Gérard itt földet és házat adományozott minden hű emberének, kardélre hányva a korábbi lakosokat, a nőket és gyerekeket kivéve, akiket a telekhez tartozó jószágként tartott számon. Ő maga apja régi lakosztályát foglalta el a kastély szívében, körülrakva magát a hosszú évek alatt összegyűjtött bűvös ereklyékkel, az Apophisznak áldozott vajákosok csontjaival. Miután berendezkedett új otthonában, első útja a kastélyerőd legmagasabb tornyába vezetett, ahol is hosszan meredt nyugat felé, amerre a Carcosa birtokok terültek el a hegygerincek takarásában.

A Carcosák természetesen értesültek az utolsó Perigorn hazatéréséről, de különösebben nem aggasztotta őket. A kompániája pár száz főt számlált csupán, egyedül semmiféle veszélyt nem jelentett rájuk; azt pedig elképzelni sem tudták, hogy egy ilyen veszett hírű szörnyeteg szövetségeseket toborozhasson, netán árulásra bírhasson valakit az ő csatlósaik közül. Itt követték el a hibát, mely később végzetesnek bizonyult.

Alig telt el egy esztendő, és a Szentföldről szigorú inkognitóban, Aeterna érintésével Perigornba érkezett Kürosz atya, Gérard régi harcostársa. Itt lépett velük kapcsolatba a Carcosák befolyásos bizalmasa, az áruló Balthasar Fresenius, aki külön-külön egyikükben sem bízott volna eléggé, kettejükben együtt azonban már igen. Nagyjából ugyanekkor történt, hogy Zygmunt Górka és Bejaz al-Núr egyszerre tett látogatást Sztyepan Balabán szjecsében; és hogy a Csatornán átkelő Angelomachatus presbiter brabanti és tengeralföldi pénzen zsoldjába fogadta Roderillo Dastardi kompániáját. A Carcosák ellenségei félretették régi nézeteltéréseiket, hogy közös erővel sújtsanak le a gyűlölt családra, amellyel külön-külön sohasem bírtak volna el.

Amikor aztán a végzetes csapás lezúdult, Perigorn lett a legfőbb támaszpontja és Gérard lovag az élenjáró ereje. A sors ugyan megtagadta tőle, amire leghőbben vágyott, hogy újabb bajvívásban vegyen elégtételt hajdani barátján, Hasdrubalon; ám így is az ő kezéhez tapad a legtöbb Carcosa-vér a világon. A falakon ő vágta le Ahriman Carcosát és legidősebb fiát, Athropaxot; majd párviadalban végzett az öreg Koshubeyjel, a szláv ág fejével, aki egymaga védte a lakószárny főbejáratát; végül a kastély legmagasabb tornyából vetette a mélybe egykori szerelmét, balsorsának okozóját, a még mindig gyönyörű Angelique-et, aki halálsikoly helyett még zuhanás közben is átkokat és sértéseket szórt a fejére.

A Carcosa-kastély égése
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A győzelmet követő marakodásból Gérard de Perigorn igen korán kivonta magát. Miután kompániájának jócskán megritkult sorait ismét feltöltötte az ostrom sebesültjeivel és rokkantjaival, betelepedett a dúsgazdag alpesi Carcosa-birtokokba, s értésére adta szövetségeseinek, hogy többre nem tart igényt, ennyire viszont feltétlenül; valamint, hogy távozzanak mielőbb, mert viszályt ugyan nem óhajt kezdeni velük, ám egyiküket sem látja szívesen a birtokán, sem most, sem a jövőben.

Gérard azóta komor hallgatásban tölti napjait, hosszan merengve a csontok, koponyák és preparált vázak között, miközben a gondozatlan uradalom lassan teljes romlásba dől körülötte. Már nem vadászik varázslókra: a Carcosa-kastély bevétele után hadizsákmányként rátette a kezét a hetvenötödik Kapuőr földi maradványaira, amelyekből – pedig nem is tudta az előírásos rítussal feldolgozni őket – több nemzedékre elegendő varázserőt nyert ki a maga és csatlósai számára. Domíniumát már nem képes elhagyni, kórság gyötörte szervezete nyomban cserben hagyná, ha túl messzire távolodna a kastélyába beépített reliktumoktól; ugyanez áll legtöbb vazallusára és fegyveresére is. Szomszédai hálát adnak az égnek, hogy nem háborgatja őket, s a világ minden kincséért nem merészkednének a területére.

Gérard de Perigorn pedig vár, ölében keresztbe vetett karddal, a lassú enyészet és az általános bomlás közepette. Tudja, hogy a Carcosák túlélték a harag napját, s új otthonra leltek frankhoni száműzetésükben. Tudja, hogy köztük van öreg barátja, Hasdrubal is. És tudja, hogy fölösleges őt a távolból mindenféle ostoba ármánnyal és intrikával zaklatnia. Ha itt az idő, Hasdrubal magától is el fog jönni hozzá, hogy leróják egymás felé rég esedékes tartozásukat.

Ezt a percet várja Gérard de Perigorn; semmi más nem maradt számára, amiért még érdemes volna élnie. És talán az sem érdekli már, hogy ha bekövetkezik az utolsó összecsapás, melyikük kerül ki belőle győztesen.

Megjegyzés: A Carcosák nem légüres térben lebegnek, koruk társadalmának élő-lüktető szövedéke veszi körül őket, mely számtalan kibontakozási lehetőséget kínál számukra, ám egyben határt is szab féktelen becsvágyuknak. A saját szintjükön ezt a közeget azok az arisztokrata családok alkotják, amelyek hozzájuk hasonlóan ősi múltra tekinthetnek vissza, s történetük az évszázadok során összefonódott a Carcosa-házéval. Ezek a famíliák nem szükségképpen barátai vagy ellenségei a Carcosáknak; a kampány alakulásától függ, milyen viszonyt alakítanak ki velük. Elsőnek közülük a Dromdal családot vesszük górcső alá. (Áttekintésünk, szemben A Carcosák normann ága című írással, nincs aktualizálva – vagyis a kampányunk kezdetén fennálló helyzetet tükrözi.)

A Dromdal-kastély a múltról álmodik
(Hangulatzenéért kattinst ide.)

A Dromdalok kelta eredetűek, távoli őseik a pogány erini királyok pecérei és falkamesterei voltak. Manapság, a kifinomult udvari kultúra korában sokan hajlamosak lefitymálni az ilyen felmenőket; a Dromdalok azonban sohasem tagadták meg őket, s ma is büszkén hangoztatják, milyen megbecsült helyet foglaltak el uraik háznépében. Állítólag az ő kezük alól került ki Mac Datho leinsteri király nevezetes vörös kutyája, amely miatt vérviszály tört ki Ulster és Connacht között; valamint az a még híresebb példány, amelyet a hős Setanta ütött agyon, s mivel a jószág pótolhatatlan volt, kárpótlásul neki magának kellett elszegődnie csordásebként a gazdájához.

Mindez persze csak legenda; az azonban már bizonyos, hogy amikor az európai lovagi kultúra első nagy felvirágzását éli az albioni Arthur Pendragon király idején, a Dromdalok őseit ott találjuk az ő cameloti udvarában, továbbra is falkamesteri címmel, ám immár vitathatatlanul előkelő, birtokos nemesurakként. A kontinensre – egészen pontosan Armorikába – a Kerekasztal egyik lovagja, Sir Marrok szolgálatában kerültek, aki Bisclavret grófja volt, és hír szerint vérfarkasokból tartott fenn vadászfalkát. A bisclavreti falkamesterek családjából vett feleséget az az Eudes nevű frank fegyvernök, aki Nagy Károly korában Roland armorikai herceg vazallusa volt, s a roncesvallesi vereség után ő hozta haza hűbérura legendás kardja, a Durandal törött darabjait. Hű szolgálatai jutalmául a császár személyesen ütötte lovaggá, s feljogosította rá, hogy ő és leszármazottai a kard nevét viseljék. Kelta nyelven – amely a mai napig második anyanyelve Eudes utódainak – a „Durandal” idővel „Dromdal”-ra torzult; jelentése és eredete azonban nem merült feledésbe, aranybetűkkel van a családi krónikába följegyezve.

A rákövetkező évszázadokban a Dromdalok – akiknek a csatorna túlpartján is voltak birtokaik – főként albioni kelta családokból házasodtak, s hűségesen szolgálták Armorika uralkodóhercegeit, az utolsó független frank tartományi dinasztiát. A falkamesteri rangot végig megőrizték, de minden alkalmat megragadtak, hogy más téren is kitüntessék magukat. Cormac Dromdal a nagy keresztes hadjáratban az elsők közt hágott az ostromlott Jeruzsálem falára; Amorgin Dromdal, Az oroszlánbőrös lovag és a Tavaszváró szonettek szerzője korának legünnepeltebb trubadúrköltője volt; Fergus Dromdalt a bouvines-i csatában csupán egy hajszál választotta el tőle, hogy foglyul ejtse Ottó germán császárt.

A Dromdal-ház aranykora
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Az armorikai örökösödési háborúban a Dromdalok az albioni pártra álltak, magukkal vonva népes rokonságukat is, amelyben olyan jeles lovagok forgatták a kardot, mint Enguerrand Mondragon vagy Hugues Carcosa, a Mészáros. A háborút eldöntő harmincak csatájában a harminc albioni bajnok közé Angus Dromdalt is beválogatták. Ő volt az, aki odakiáltott a frank csapat sebesült vezetőjének, amikor az a harc hevében szomjúságára panaszkodott: „Idd a véred, Beaumanoir, az majd szomjad oltja!” A sértéstől feldühödvén Beaumanoir lovag olyan csapást mért Angusra, hogy annak beszakadt a sisakja és nyomban visszaadta lelkét a Teremtőjének – egyikeként ama kilenc albioni bajnoknak, akiket a győzedelmes frankok holtan hagytak hátra a páston.

A frank király nem bánt kesztyűs kézzel árulónak tekintett alattvalóival Armorikában, a harminc bajnoknak és családjuknak azonban lovagiasan amnesztiát biztosított, így a Dromdalok csillagzata nem áldozott le a tartomány Frankhonba olvadásával. Albioni birtokaikat ugyan elveszítették, s társadalmi kötődéseik is meglazultak, úgyhogy ettől fogva inkább a frank főnemesség köréből házasodtak; ám ekkor adták először tanújelét egy jellegzetes új vonásuknak, mely idővel ugyanolyan családi ismérvükké vált, mint a remek harci- és vadászebek tenyésztése. Angus özvegye, Mathilde Prisius-Dromdal ugyanis alapítványt hozott létre az armorikai háborúban árvaságra jutott nemesifjak támogatására, melynek tevékenységét később jelentősen kiszélesítette. A széles körű jótékonykodás azóta is jellemző a Dromdalokra, mindenütt igyekeznek felkarolni a szükséget szenvedőket, gyakran erejükön felül áldozva a keresztényi emberbarátság oltárán. Ma már számba venni is bajos lenne, hány ispotályt, lazarettet, fogolyszabadító fundust, tanintézményt, szegény- és árvaházat pénzelnek országszerte.

A család adakozó szelleme, fájdalom, nem párosult hasonló mérvű üzleti érzékkel; a Dromdalok anyagi helyzete az utóbbi időben megrendült, dacára bőséges birtokaiknak és gazdagon jövedelmező ebtenyészeteiknek. A másik csapást III. Raoul király új társadalompolitikája mérte rájuk, amelynek fő sugalmazója Armando DiVega bíboros, a Vörös Eminenciás. Eszerint a központi hatalmat a nagy nemesi házaknak a fővárosba csábításával kell erősíteni, hogy gyökereiktől elszakítva az uralkodó által osztogatott hivataloktól és kegydíjaktól váljanak függővé. Boniface Dromdal az elsők közé tartozott, aki engedett a csábításnak, mely az udvari fővadászmesteri címben és a hozzá tartozó busás évjáradékban testesült meg; ámbátor döntéséhez az is hozzájárulhatott, hogy hitvese – Constance d’Herminville – édesnővére volt Perseus DiVega feleségének.

Armando DiVega, a Vörös Eminenciás
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Boniface mindössze három évig viselte a hangzatos címet, aztán nyoma veszett egy afrikai vadászexpedíción, melyet azzal a céllal indított, hogy befogjon egy elefántpárt a királyi vadaskert számára – Damien fia pedig nem örökölhette meg a hivatalát, mert épp ekkoriban érték tetten egy brutális gyilkosságon. Hajszálon múlt csupán, hogy nem került hóhérkézre, ám a fegyencteleptől előkelő származása sem tudta megmenteni. A fővadászmesteri évjáradék elvesztése a tönk szélére juttatta a famíliát, melynek irányítását Boniface hajlott korú édesanyja, Auraluna Mondragon-Dromdal vette át. Ő menyében, az özvegy Constance-ban látta a család szerencsétlenségének kovácsát, aki hamarosan szintén eltűnt, a budoárjában hagyott búcsúlevél tanúsága szerint egy szászországi zárdában. Egyetlen unokalányát az agg mátriárka kénytelen volt egy felkapaszkodott talján borkereskedőhöz férjhez adni, ami messze a legbotrányosabb mésalliance a Dromdalok évszázados történetében; ám ez is csak ideig-óráig javított a helyzeten, mivel a talján pénzesládák sem feneketlenek, nem bírják elnyelni a tengernyi adósságot.

A dicső múltú család jelenleg – kegyvesztetten, hivatal nélkül, betáblázott birtokokkal, férfisarjak híján – a szakadék szélén egyensúlyoz; és az egyetlen hajszál, ami visszatartja a csúfos és végérvényes bukástól, egy kilencvenhárom éves öregasszony elszántsága és vasakarata.

A normann örökség
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Megjegyzés: Olvasóink már a blog indulásakor jelezték, hogy szívesen látnának egy Carcosa-családfát, amely segítene nekik eltájékozódni a sok karakter és a cselekmény szerteágazó indái között. Kérésüknek azért nem tehettünk eleget, mert a Carcosa-kampány nyitott struktúrájú és folyamatosan alakul: egy szigorúan rögzített családfa egyaránt szűkítené a mesélő és a később beszálló játékosok lehetőségeit. Ugyanakkor természetesen vannak jegyzeteink a Carcosák genealógiájáról, jóllehet nem teljes körűek és meglehetősen bonyolultak. Egyfelől ugyanis a Carcosák világa historizáló jellegű, tehát nem kreálhatunk hasraütéses alapon hátteret a leszármazásrend mögé, valamelyest igazodnunk kell a valós történelemhez; másrészt pedig a minél nagyobb hitelességre törekedve nem érhetjük be egy sebtiben összetákolt vázlattal, hanem a mintaképül a valódi középkori arisztokrácia genealógiáját kell tekintenünk, amely szerfölött komplex alakzatokban tükrözi a kor társadalmi viszonyrendszerét. Más szóval, nem elegendő azt számon tartani – mint egy átlagos mai család esetében –, hogy ki melyik régebbi Carcosának a fia vagy a lánya; föl kell térképezni a rokoni kapcsolatokat más nemesi házakkal is, hiszen csak ebből derülhet ki, hogy a Carcosák milyen forrásokból merítik a presztízsüket, honnan számíthatnak politikai és üzleti támogatásra, illetve hogyan viszonyulnak a kampányban felbukkanó egyes NJK arisztokratákhoz. A Carcosák ugyanis szerves részét alkotják a háttérvilág társadalmának, nem különülnek el tőle olyan élesen és mesterkélten, mint az ún. „kalandozók” a hagyományos szerepjátékokban. A dinasztikus házasságok, a múltból öröklött kötelezettségek és a rokoni alapon bonyolított politikai alkuk a mi kampányunkban sokkal fontosabbak a kincsvadászatnál és a zsákmányszerző portyáknál.

A családfa kidolgozása így persze meglehetősen sziszifuszi feladatnak tűnik, ezért azt a megoldást választottuk, hogy nem egyszerre próbálunk megbirkózni vele, hanem szakaszosan haladunk előre. A Carcosák rokoni kapcsolatrendszere fél Európát behálózza, hellyel-közzel még túl is terjed rajta; ez természetesen csak úgy lehetséges, ha feltételezzük, hogy a család már a messzi múltban számos különálló ágra szakadt. Ezeket egyenként vesszük sorra; a munka dandárját minden ágon egy olyan érdekelt játékos végzi, aki szívesen bíbelődik az ilyesmivel, a végső összecsiszolás és egyeztetés pedig a mesélőre hárul. Első résztanulmányunk, mely a szűken vett leszármazásrenden túl a család történelmébe is igyekszik némi betekintést nyújtani, a Carcosák normann ágával foglalkozik.

A Carcosák normann ága
(Nagyobb felbontásért kattints ide)

Általános áttekintés

A Carcosák számos híres és hírhedt nemesi famíliával állnak szoros kapcsolatban, nem csupán politikai síkon, hanem vér szerint is. A család normann ága, alább részletezendő okokból kifolyólag, sohasem volt annyira népes és kiterjedt, mint a szentbirodalmi vagy a levantei; mégis rokoni szálak fűzik csaknem az összes nyugat-európai uralkodóházhoz, sőt – nem merültek feledésbe a pogány scaniai jarlokhoz való kötődései sem, amelyeket még a régi viking időkből örökölt. Egy távoli oldaláguk – mely kívül esik jelen áttekintés keretein – a keresztes háborúkban szerzett vitézi hírnevet, végül uralkodóhercegi rangra emelkedvén az outrémeri Antioxiában; a többiek Frankhonban és Albionban honosodtak meg, soha senki nem élt közülük a szent germán birodalom területén. A család bukása ennek ellenére őket is magával rántotta: felnőtt nemzedékük teljesen kipusztult, birtokaik odavesztek, befolyásuk szertefoszlott. Ámde még így is az ő kapcsolatrendszerük roncsai tették lehetővé, hogy a Carcosák új otthonra leljenek Frankhonban, elsősorban Evoryn Carcosa és Hellehild de Brinvilliers ügyes intrikáinak köszönhetően; később pedig, ahogy a túlélő fiúsarjak fölcseperedtek, ők is jelét adták szívósságuknak és tehetségüknek. Mióta felhagyott a társasági ifjak léha életével, William egyre ígéretesebb örökösnek mutatkozik, vagyontalansága dacára már komolyan számolni kell vele a frankhoni politikában; Paulinus pedig, jóllehet társadalmi státusát tekintve az egyszerű vidéki lelkipásztor szintjére süllyedt, Isten útmutatásával beteljesítette a család bosszúját Angelomachatus presbiteren, a Carcosák albioni ellenségeinek legfőbb vezéralakján. Az újrakezdés mindig nehéz, ám az előjelek arra utalnak, hogy a Carcosák normann ága, ha temérdek vér és veríték árán is, de főnixként fog feltámadni haló poraiból.

Származás, történelem

A normann ág eredete egészen Rollo viking vezérig nyúlik vissza, aki fegyveresen hódította meg Normandiát, s mivel Együgyű Károly frank király semmi érdemlegeset nem tudott tenni ez ellen, végül lenyelte a békát és szentesítette az erőszakos foglalást. Rollo keresztvíz alá hajtotta a fejét, grófi címet kapott, s a szövetség megpecsételése gyanánt feleségül vette a király lányát, Gizellát. A hűbéreskünek volt egy érdekes mozzanata, Rollo ugyanis semmiképpen nem volt hajlandó a ceremónián lábat csókolni Károlynak, s e terhes kötelezettséget maga helyett az egyik alvezérére hárította. Ez a derék viking, akinek nevét nem őrizték meg a krónikák, már nem bújhatott ki a megalázó aktus alól, a büszkesége azonban neki is lázadozott ellene. A problémát végül úgy oldotta meg, hogy földre borulás helyett bokán ragadta Együgyű Károlyt, felrántotta a lábát a szája magasságába, és ott csókolta meg. A szertartás betűjének ezzel eleget tett, az pedig senkit sem érdekelt – még a saját hűbéreseit sem –, hogy a frank király közben trónszékestül hanyatt esett.

Rollo vezér
(Hangulatzenéért kattints ide)

Rollo vérvonalát fia, Hosszúkardú Vilmos és unokája, Félelemnélküli Richárd vitték tovább. Tőlük származik a híres Fattyú Vilmos, aki a csatornán átkelve meghódította Albiont; de itt kapcsolódnak be rövidesen a Carcosák is. Félelemnélküli Richárdnak ugyanis számos gyermeke született balkézről, bár előkelő anyáktól; egyiküket, Guillaume de Heismest Eu grófjának tette meg. (Egy másik fiát Godefroy de Brionne-nak hívták; az ő egyik leszármazottja később a Carcosákkal ősidők óta rivalizáló DiVega családba házasodott be.) Guillaume de Heismes apjához hasonlóan élen járt a fattyak nemzésében, az őshonos frank nemesség pedig – mit tehetett egyebet – iparkodott ebben szolgálatára állni a leányaival. Beatrice d’Eu szülte neki azt a törvényen kívüli fiút, aki a keresztségben a Robert nevet, apjától a hastingsi birtokot kapta; és ezzel már el is érkeztünk a Carcosákhoz. Robert Hastings lányát, Cundót tudniillik egy félelmetes hírű pogány rablóvezér vette feleségül, aki keletről érkezett Normandiába, ereiben viking jarlok vére vegyült el vad balti főnökökével, s noha a csatákban tanúsított sajátságos viselkedése okán leginkább Vérivóként emlegették, a becsületes neve Badian Carcosa volt.

A fönti meghatározás persze némi pontosításra szorul, Badiannak ugyanis esze ágában sem volt hosszan udvarolni Cundónak, netán tárgyalásokat folytatni a családjával: egyszerűen elrabolta és megerőszakolta. Normandiában ennek rendes körülmények között vérbosszú lett volna a vége; Robert Hastings azonban nem volt túlságosan jó viszonyban önfejű és zsarnokoskodó hajlamú lányával, no meg a családjára háramló szégyent is el akarta kerülni, ezért atyai áldásával utólag szentesítette a nászt. Később, már az első gyermek születése után papot is kerítettek hozzá, akinek persze először Badiant kellett megkeresztelnie.

A normann ági Carcosák tehát Badiantól, a Vérivótól eredeztetik magukat, de büszkén s némileg múltba révedően hirdetik, hogy őseik és rokonaik között hercegek, uralkodók és híres tengeri királyok voltak. Hűbéruruknak egészen a XIV. század végéig nem a frank, hanem a normann főn ülő albioni koronát vallották, s miután a Plantagenet dinasztiából származó Arthur frank király Frétavalnál tönkreverte az albioni seregeket, ezért nagy árat kellett fizetniük.

Birtokok

A Carcosa család normann ága ezer szállal kötődik a normandiai hercegséghez, amely mára grófi (comté) és bárói (vicomté) kisdomíniumokra tagolódott. Ezekből számos volt hosszabb-rövidebb ideig az ő kezükön a történelem folyamán, és komoly birtokokkal rendelkeztek az albioni Dorset grófságban is. Az ág fénykorában Raymond Carcosa, az Építő nemcsak ezeket a területeket tudhatta magáénak, hanem Boulogne-t és Amiens-t is. A normandiai hercegségben Eu grófsága volt a legnagyobb összefüggő Carcosa-birtok, ezt azonban Frétaval után a címmel együtt elvesztették.

Eu egyébként nem túl gazdag vagy nagy területű grófság, népességben sem emelkedik ki a normandiai tartományok közül. Csupán két jelentősebb városa van, maga Eu, illetve Le Tréport; a normann ági Carcosák, talán csak merő nosztalgiából, mégis erősen kötődnek hozzá érzelmileg.

Családi jellemzők

A Carcosa család normann ágán visszatérő jelleggel jelentkeznek egyes jellemző tulajdonságok, amelyek mit sem változtak az évszázadok során. Ezek egyrészt igen veszedelmes ellenféllé teszik a vérvonal képviselőit, ugyanakkor ha valaki kiismeri őket, könnyen megtalálhatja rájuk az ellenszert, így a hátrányból előnyt kovácsolhat. Talán ennek tudható be, hogy amikor a kampány kezdete előtt tizenöt évvel a család kis híján végérvényesen elvérzett egy koncentrált ellenséges csapástól, a normann ági Carcosák csaknem valamennyien odavesztek.

A nők egyik legfontosabb jellemzője, hogy ha nem esnek áldozatul a gyermekszülés veszedelmeinek, általában igen hosszú életűek. Nem egy közülük megérte a századik esztendejét, így Maud Carcosa, az Acélkezű, aki százötödik életévében hunyt el a kaledóniai Bruce család nagyasszonyaként, vagy Sybille Carcosa, az Eretnek Szűz, akit százhárom évesen csapott agyon egy oltárkereszt. Jelenleg ezt a hagyományt Auraluna Mondragon-Dromdal képviseli, Phoebe Carcosának, a Hálószövőnek a lánya, aki kilencvenhat esztendősen a legteljesebb szellemi frissességnek örvend, s mióta szorosabbra fűzte a rokoni szálakat az ifjabb Carcosákkal, kimeríthetetlen energiával munkálkodik a család érdekében.

A föntiekhez mintegy ellensúlyként szolgál, hogy a normann ági Carcosa-lányok nagyon nehezen esnek teherbe, és komoly veszedelmet jelent számukra a gyermekszülés. Sajnos, a történelemben számos példa van rá, hogy utód nélkül hunytak el vagy belehaltak magzatuk világra hozatalába. Hogy csak a legifjabb nemzedéknél maradjunk, Evoryn Carcosa, a Fekete Özvegy már háromszor volt férjnél, ám egyik házasságát sem kísérte gyermekáldás; Pharazine nővére pedig, a Méregúrnő, a paradysi orvostudorok leggondosabb ápolása mellett is belehalt a második terhességébe.

A normann ági Carcosa hölgyek harmadik jellemzője, hogy egytől egyig rendkívül tehetséges intrikusok. Nem egy nemesi ház köszönheti a fölemelkedését annak, hogy a család végtelen kegyéből egy Carcosa lány erősítette meg a vérvonalukat. Jó példa erre Blanche Carcosa, a Kártyavető, aki a Carcosákhoz képest roppant szerény múltra visszatekintő Urgell famíliába házasodott be, s addig egyengette az útjukat Ibériában, míg el nem nyerték az aragóniai hercegi koronát.

A nőkhöz hasonlóan a normann ág férfisarjainak is vannak tipikusan visszatérő vonásaik, amelyek újra meg újra jelentkeznek az évszázadok során. Ezek mára nem csak jellemzők, de hagyományok is, amiket a Carcosák büszkén vállalnak, ügyet sem vetve a kívülállók furcsálkodására és rosszallására.

Az első ilyen vonás inkább áldás és adomány. A normann Carcosák többnyire karizmatikus, uralkodásra termett férfiak. A Krónikások könyvtárában számos feljegyzés bizonyítja legendás vezetői képességeiket. Példaként hozhatnánk föl Raymond Carcosát, az Építőt, aki a vészterhes XII. században megnégyszerezte a frankhoni Carcosa-birtokok területét; vagy Engelhard Carcosát, a Rablólovagot, aki a legutóbbi vallásháborúban tíz éven át tartotta sakkban egyetlen kompániával a zsíros tokájú tengeralföldi eretnekeket. 

Engelhard Carcosa, a Rablólovag
(Hangulatzenéért kattints ide)

A normann Carcosák másik jellegzetes vonása, ami bizonyos esetekben áldás, de néha átok, hogy mindannyian rendkívül kegyetlenek – és nem feltétlenül van szükségük alapos okra hozzá. Erre ékesszóló példával szolgál Hugues Carcosa, a Mészáros, aki Amiens városában egyszer csupán azért köttetett fel száz polgárt, mert reggel rosszkedvűen ébredt a gyomorrontása miatt; vagy a már említett Engelhard, aki egész falvakat kaszaboltatott halomra Tengeralföldön, hogy minél jobban rettegjenek a nevétől.

Az utolsó jellemző inkább már átokszámba megy, és roppantul megnehezíti az ág fennmaradását. A normann Carcosák mindig asszonyrablás útján szereznek maguknak feleséget, és igen ritkán tartanak szabályos esküvőt. Ennek a hagyománynak az eredete a múlt ködébe vész, de elenyészően kevés ellenpélda van rá; az ág férfisarjai, ha csak tehették, ilyen módon házasodtak. Mondanunk sem kell, az erőszakkal elragadott asszonyok ritkán tápláltak mély érzelmeket a férjük iránt. Számos normann ági Carcosa tért meg idő előtt a Teremtőjéhez a nem elég körültekintő feleségválasztás miatt; további kockázati tényezőt jelentett az asszony családja, ez okozta például a vesztét Engelhard Carcosának is. Abban a ritka esetben, ha férj és feleség között mégis kialakult valamiféle kötődés, a frigyből mindig számos utód született; ellenkező esetben szinte egy sem. A feleségrablás tradíciójának állítólag nemcsak történelmi, hanem tudományos háttere is van, legalábbis Névtelen Carcosa szerint; ez irányban folytatott kutatásai azonban mindeddig nem vezettek konkrét eredményre.

(Említést érdemel még, hogy egyetlenegyszer arra is volt példa a világtörténelemben, hogy valaki a Carcosa vérvonalból raboljon asszonyt magának. Ma már egyetlen krónikában sincs nyoma, ki vetemedett ily vérlázító orcátlanságra. A vétkes családot a fegyverre kelt Carcosák hetedíziglen kiirtották, a fejükre kimondott bibliai veretű átok pedig még az emlékezetüket is örökre eltörölte.)

A kampány kezdetén a normann ágnak mindössze négy élő képviselője van, két nő és két férfi. Evoryn, Hellehild és William Frankhonban élnek, Paulinus pedig a reformált egyház lelkipásztora Dorsetben. A többiek mind életüket vesztették az alpesi Carcosa kastély bukásakor. Az ostromlottak felmentésére igyekvő Engelhard Carcosával a tulajdon sógora végzett; Orestes Carcosa, a Kéjenc puhány hírnevét meghazudtoló hősiességgel harcolva esett el a falakon; ugyanitt lelte halálát Ignatius Carcosa, a Puritán és az agg Johannes Carcosa, a Vasbordájú. A helyzet tragikus iróniája, hogy ők ketten csupán látogatóban voltak az alpesi kastélyban, éppen azzal a céllal, hogy tárgyalásos úton rendezzék a nemzedékek óta húzódó nézeteltéréseket, amelyek elválasztották egymástól a normann Carcosák frankhoni és albioni oldalágát. A hősi halálban valamennyien közös békére leltek.