William Carcosa, a Manipulátor
2010.06.05. 15:00
„Nézz a szemembe, és súgd meg nekem…”
(Hangulatzenéért kattints ide.)
William a Carcosa család normann ágából származik – csakúgy, mint Hellehild, Evoryn és Paulinus. Észjárásában és viselkedésében részben ezért különbözik a szláv, a levantei, az ibériai, az outrémeri vagy éppen a szentbirodalmi ág képviselőitől. Alapvető vonása az intellektuális gondolkodás, ami abban csúcsosodik ki, hogy összefüggéseket lát ott is, ahol más nem. Életvitelét tekintve hedonista, de nem olyan túlzó módon, mint Benjamin bácsikája; élvezi a kényelmet és a nyugalmat, mivel azonban hatalmas energiák feszülnek benne, képtelen sokáig ölbe tett kézzel ülni. Dolgozik benne a tenni akarás, még ha nem is mindig a megfelelő irányban; ez már gyakran sodorta bajba, mert noha a tervei nagyvonalúak és briliánsak, a kockázati tényezőket hajlamos alábecsülni. Bátorsága már-már a vakmerőséggel határos: olykor kétes kimenetelű, önveszélyes vállalkozásokba bocsátkozik, csak hogy magának és másoknak egyaránt bizonyítsa, ér annyit, mint nagynevű ősei.
A normann ág férfisarjai mindig nagy kvalitású emberek voltak, soraikból nem egy híres hadvezér és államférfi került ki. Közéjük tartozott William atyja, Engelhard Carcosa is, aki a vallásháborúkban az öreg II. Raoul király zsoldjában többször is tűzzel-vassal pusztította végig Tengeralföldet. A felesége Izabella volt, Brabant grófjának másodszülött leánya, akit egy tengeralföldi csatározás során hurcolt el otthonából, miközben lángba borította a fél grófságot. Az elrabolt Izabella keményfejű, akaratos és rendkívül okos nő volt; évekbe telt, míg Engelhardnak sikerült őt betörnie, a sok fáradság azoban végül meghozta gyümölcsét. Együttélésük harmadik esztendejében az asszony teherbe esett, és egy ikerpárt hozott a világra. A két kisfiú közül csak William maradt életben; fivére, aki a keresztségben a Richard nevet kapta, két órával a születése után elhunyt. Nem sokkal élte túl őt Izabella sem, akit a gyermekágyi láz vitt el néhány nap múlva, hiába küzdöttek az életéért a legjobb bábák és orvostudorok.
Mivel a normandiai határon ekkor még javában dúlt a háború, a kis Williamet atyja az alpesi Carcosa kastélyba vitte, a családi sasfészek biztonságába, neveltetését pedig fiatal unokahúgára, Evorynra bízta. Itt némi kétkedéssel fogadták a jövevényt, akinek anyai rokonsága a Carcosák engesztelhetetlen ellenségének számított, ám az akkor már tizenhat éves Evoryn kiállt mellette és gondoskodott róla. Nevelése komoly próbatételt jelentett mind a várnépnek, mind a családtagoknak. Williamről már igen ifjan kiderült, hogy ragyogó képességekkel rendelkezik, apró-cseprő csínyjei nemegyszer vezettek hatalmas felforduláshoz. Hogy túlcsorduló energiáit a megfelelő mederbe tereljék, Hasdrubal bácsikája – akinek a nevéhez akkoriban még nem az Őrült Lovag, hanem a Fegyvermester titulus társult – kiokította őt a muskéta és a pisztoly használatára… ami persze később csak további gondokat okozott.
William a tizenegyedik esztendejében járt, amikor a család ellenségei ostrom alá vették a Carcosa kastélyt. Édesapja összehívta normandiai vazallusait és megkísérelte fölmenteni a várat, ám az erőltetett menetben kimerült csapatnak félúton útját állta egy bosszúszomjas tengeralföldi sereg, élükön Brabanti Izabella öccsével, Konráddal. A vereség teljes volt, maga Engelhard Carcosa is halálát lelte a csatamezőn; ráadásul a nemrégiben trónra lépett III. Raoul király haragját is magára vonta, mivel az engedélye nélkül vezetett hadat egy idegen hatalom területére. Az ezt követő zavaros esztendőkben a Carcosák normandiai birtokai elvesztek, híveik szétszóródtak, befolyásuk elenyészett.
A zsenge korú Williamet unokanénje, Evoryn menekítette ki az égő várból, miközben férje, Breitklingen báró az élete árán fedezte menekülésüket. A nevelését viszont a továbbiakban nem tudta vállalni, hiszen a családra nehéz idők következtek: megcsappant erőforrásaikat sokfelé kellett elosztani, s minden túlélő erején felül munkálkodott a fennmaradás érdekében. Ezért egy időre frankhoni rokonokhoz adta, akik – eltérően az áruló Brinvilliers-ktől – a szükség órájában sem hagyták magukra a Carcosákat, és segítséget nyújtottak nekik az újrakezdéshez. A kamaszodó Willam egész Frankhont bejárta, olyan családoknál vendégeskedve, mint a Dromdalok, Prisiusok vagy Mondragonok akik önös érdekből vagy őszinte rokonszenvből, de befogadták és egyengették a pályafutását. Igazi nagyvilági urat, vagy ahogy egy DiVega mondaná, megátalkodott csirkefogót neveltek belőle.
A párbajhős újabb győzelme küszöbén
(Hangulatzenéért kattint ide.)
Williamnek huszonéves korára sikerült elérnie, hogy egy kegyvesztett nemesúr nincstelen fiaként legalább olyan szívesen látott vendég legyen a királyi udvarban, mint a fiatal grófkisasszonyok ágyában. Hamisítatlan udvari kedvenc lett, akiért rajongtak, szerették és lesték minden kívánságát. Ő pedig sosem mulasztotta el meghálálni vendéglátói törődését, jóllehet azok néha szíves-örömest lemondtak volna erről a megtiszteltetésről.
Noha látszatra teljes szívvel belevetette magát az aranyifjak léha életébe, Williamet alapjában véve untatta ez a felszínes társaság. Konkrét célok és érdemi tennivalók híján azzal szórakoztatta magát, hogy marionettbábuként táncoltatta a környezetében forgó arisztokratákat: ha éppen úgy hozta kedve, egyetlen éjszaka alatt romba döntött egy nagymúltú családot, vagy kiemelkedéshez segített egy másikat. Tucatszám vívta a párbajokat, és legalább ugyanennyi márkit és bárót szarvazott fel, emiatt tagadhatatlan népszerűsége dacára sokan ferde szemmel néznek rá.
A kampány kezdetére Williamnek már némileg benőtt a feje lágya. Evoryn nagynénje volt az, aki úgy érezte, immár itt az ideje, hogy a szertelen ifjonti csapongások végeztével megtanulja a felelősséget és részt vállaljon a család gondjaiból. Egy csúfos in flagranti eset és az ebből következő kínos párbaj után félrevonta és komolyan elbeszélgetett vele. Evoryn újra a kezébe vette William sorsának irányítását: ügyelt rá, hogy ne keverje magát bajba, s feladatokat és célokat tűzött ki elé – legelőször, hogy kerítse elő harmadunokatestvérét, Liliart, aki egy zarándokmenet nyomába szegődve eltűnt Khunt rosszhírű erdejében.
Megjegyzés: William Carcosa a könyörtelen szociális ragadozó archetípusa, a XVIII. század híres kalandorainak mintájára: Casanova, Cagliostro, Saint-Germain gróf és Trenck báró egybegyúrva, Carcosa kiadásban.
Liliar Carcosa, a Kicsi Szépség
2010.06.02. 10:00
„Félek, fázok, egyedül vagyok… Ölelj meg!”
(Hangulatzenéért kattints ide.)
A család üdvöskéje és a második nemzedék legfiatalabb tagja, Liliar két harmadfokú unokatestvér – Vanborden és Malerie Carcosa – nászából született. Ilyenformán mintegy közös hivatkozási pontot képez a famíliában: szinte minden Carcosa közeli rokonságban áll vele, kivéve az olyan különleges eseteket, mint Eibon. (Belzador viszont egyenesen a kishúgának tekinti, hiszen őt Vanborden magiszter mágikus kísérletei hívták életre.) A rokonházasság persze tagadhatatlan előnyei mellett hátrányokkal is jár. Liliar nyitott szívburokkal jött a világra, életét csupán a család odaadó segítségének köszönheti. Még újszülött korában egy sor bonyolult műtétnek vetették alá, hogy kicseréljék a szívét. Sajnos, Liliar szervezete nem fogadta be az embercsecsemőkből kioperált példányokat. Hetekig lebegett élet-halál között, apja transzfúziós gépezeteire kapcsolva, mígnem LXXV. Eibonnak mentőötlete támadt. Megidézett egy nőstény démonfiókát, annak metszette ki a szívét; és az átültetés ezúttal sikerült.
Liliar még az első életévét sem töltötte be a régi Carcosa-kastély elestekor, ahol szülei mindketten halálukat lelték. Az ostromlók az áruló Balthasar Fresenius mester jóvoltából tudtak a titkáról, s zsenge kora dacára aligha haboztak volna bölcsőjében lemészárolni, ha Evoryn unokanénje az utolsó pillanatban ki nem menekíti. Ám száműzetésben fölnevelni egy ölbéli kisdedet még akkor sem könnyű, ha a túlélők többségükben lányok és asszonyok. Liliar sokat betegeskedett, s bár a tejfogai hamar kinőttek, röviddel az elválasztása után egyszerűen abbahagyta az evést, semmiféle táplálékot nem volt hajlandó magához venni. Rohamosan gyengült, már-már úgy tűnt, halálán van; végül nem maradt más hátra, papot hívtak hozzá, hogy feladja neki az utolsó kenetet. Mikor azonban a pap föléje hajolt, a kislány hirtelen megélénkült, tagjaiba földöntúli erő költözött; két pici kezével megragadta a boldogtalant, szörnyűséges morgással átharapta a torkát, majd miután eltöltekezett a bőven ömlő vérrel, mohón tépni és marcangolni kezdte.
Rigorel bácsi sietve eltussolta a balesetet, amit a család szerencsés véletlennek könyvelt el, hiszen kitűnt belőle, hogy a kis Liliarnak időnként különleges táplálékra van szüksége. Méghozzá – ahogy a további kísérletek kiderítették – olyan emberek húsára és vérére, akik hitükben buzgók és állhatatosak, nem csupán színlelik a jámborságot. A sors merő szeszélye, hogy a halálos ágyához hívott pap megfelelt ennek a feltételnek, mivel az egyházi szolgálat egyáltalán nem garanciája az őszinte hitnek; csaknem ugyanolyan gyakran – vagyis ugyanolyan ritkán – fordul elő a világiak között is. Az szerencsére nem számít, hogy konkrétan miben hisz az illető, csak az, hogy mennyire szilárd a meggyőződése. Máskülönben igencsak bajos lett volna fölnevelni a Kicsi Szépséget; így azonban bőven találtak számára megfelelő alanyokat a különféle keresztény eretnekek, a szaracén és tatár hadifoglyok, sőt – a tébolydába zárt eszelősök között is. E körülmény mély értelmű s olykor cinikus következtetések levonására ösztönözte a filozofálásra hajlamos Carcosákat a világ természetéről; ehelyt azonban nem tisztünk ezt részletezni.
Utóétel
(Hangulatzenéért kattints ide.)
A kampány kezdetén a sugárzó szépséggé serdült Liliar tizenhat éves, és az új Carcosa-kastélyban él, ahonnan időről időre kisebb kirándulásokat tesz, természetesen szigorú inkognitóban, hogy gondoskodjon a napi betevőről. Erre két-három havonta van szüksége, és meglehetős büszke rá, hogy egy ideje már önállóan intézi, nem szorul az idősebb családtagok támogatására. Rokonai igazából még nem tartják elég érettnek ehhez, a biztonság kedvéért szívesen elkísérnék csatangolásain, ám tekintettel vannak kamaszos önérzetére és nem kívánnak vele fölöslegesen veszekedni.
A Kicsi Szépség elkényeztetett teremtés, hozzá van szokva, hogy mindig megkapja, amit akar; ám ennek érdekében ő maga is kész időt s fáradságot nem kímélve munkálkodni, nem várja ölbe tett kézzel, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Ami azt illeti, lelkes sürgés-forgása annyira energizáló hatású, hogy néha még a legmegfontoltabb családtagokat is magával ragadja, holmi ellenállhatatlan örvény gyanánt.
Ha vágyai minden erőfeszítése dacára mégsem teljesülnek, a Kicsi Szépség nem szokott hisztizni. Inkább komor, dacos duzzogásba vonul vissza, mely akár hetekig is eltarthat, s közben machiavellisztikusan bonyolult bosszúterveket sző mindazok ellen, akiket kudarcáért felelősnek tekint. A tehetsége ugyan nem, ám a kitartása egyelőre hiányzik hozzá, hogy valóra is váltsa ezeket az elképzeléseket; ha majd eljut idáig, az a felnőtté válás újabb lépcsőfoka lesz az életében.
Megjegyzés: A Kicsi Szépség az ártatlanság álcájába bújó gonosz archetípusa, némi lolitás érzékiséggel színezve. Ez a típus manapság főleg a japán mangákból ismert, pedig az európai kultúrkörben is nagy hagyományai vannak; lásd például a Grimm-mesék mélyebb olvasatát.
Irodalmi csemege I.
2010.05.29. 10:00
A Carcosa-kampány mesélője több mint húsz éve vissza-visszatér fordításaiban Robert E. Howardhoz, a fantasy-irodalom nagy klasszikusához, a kimmériai Conan és számos más emblematikus hősalak megalkotójához. Nemrégiben ültette át magyarra A király és a tölgy című Howard-verset, amelynek Kull király a hőse, hangulatában pedig szinte hátborzongatóan illeszkedik a Carcosa család kalandjaihoz: mintha csak a Humungus Carcosa lelke mélyén kísértő atavisztikus árnyak támadnának életre benne…
A műfordítás ezen a felületen válik először publikussá.
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Robert E. Howard
A KIRÁLY ÉS A TÖLGY
Árnyék a fényt legyűrte már, hogy Kull nyeregbe szállt,
Sötét erdőben útra kelt, övén hű kardja várt;
Szelek susogták: “Kull király”, a fák közt, merre járt.
A nap a rőt tengerbe fúlt a szürke árny kezén,
A hold ezüst halálfeje kisért az éj egén,
Fényében fölmagaslanak a fák, megannyi rém.
Komor törzsek mindenfelől, sok néma szörnyeteg;
Az ágaik karmok s karok, vedlettek, görcsösek,
Lombjuk között felizzanak a rút, gonosz szemek.
Kígyóként kúszik ág s gyökér, éjben recseg s ropog,
Míg aztán egy órjási tölgy, mind közt a legnagyobb,
Gödréből kél, s útját szegi a lovasnak legott.
Így birkóztak egymással ők, a király és a tölgy.
Ágak ragadták körbe Kullt, ám ajkán hang se költ;
S vaskézzel szúrt a fába bár, a tőre beletört.
S miközben dúlt a küzdelem, mint zordon kar, ha int,
Zsolozsma kélt a fák között, hol szél zúg s lomb legyint:
“Urak voltunk előttetek, s urak leszünk megint.”
Vénséges vén faj szólhat így, mely fűszálként hajolt
A hangyahadnak nyomdokán, az embernép mi volt;
Dalukban ősi fájdalom és gyűlölet honolt.
Mint rémálmából szélütött, ocsúdott Kull király;
Véres kezekkel öklözött egy csöndes, néma fát,
S szelek suttogták őt körül, mikor nyeregbe szállt.
(Kornya Zsolt fordítása)
A család ellenségei: Abu Nuvász (aka Karol Jemiz)
2010.05.26. 10:00
"Az erényes embert bárminő balvégzet sújtja, nem szűnik meg tusakodni vele.
(Hangulatzenéért kattints ide)
Karol Jemiz egy polyák faluban született, bár igazi apja nem az idősebb Jemiz volt - a helyi viszonyok közt módosnak mondható fogadós -, hanem a felesége szeretője, egy Pinkula gúnynevű zsivány. Pinkula régebben marhahajtásból élt, egy pártos bírói ítélet tette törvényenkívülivé, mely rajta kérte számon a tőzsér ostobasága miatt elvesztett jószágokat. A jobbfajta zsiványok közé tartozott: nem tapadt vér a kezéhez, és igyekezett csak azoktól rabolni, akinek utána is maradt mit a tejbe aprítani. Arról természetesen szó sem volt, hogy a zsákmányát szétossza a szegények között, hisz szűkösebb időkben maga is alig tengődött el belőle. Még nehezebb lett a helyzet, amikor az édesanyja halála után magához vette a kis Karolt: őt az egyik orgazdájának az asszonya szülte neki, és Pinkula attól tartott, hogy ha a nyomában járó fogdmegek rájönnek erre, rajta keresztül próbálnak majd nyomást gyakorolni rá. Karol tehát a polyák erdőségekben nőtt fel, s már gyermekkorában kitanulta a zsiványmesterség minden csínját-bínját; ez a hivatás azonban nem épp a hosszú és eredményes élet záloga, bármilyen szerencsésen űzte évekig az apja.
A megoldást végül egy Zygmunt Górka nevű nemesúr hozta el, műkedvelő csillagász és gazdag borkereskedő, akit Pinkula három ízben is sikertelenül próbált kirabolni, mivel még nála is jobban kegyelte a szerencse. Górka gyűjtötte a szerencsés embereket, igyekezett minél többet a szolgálatába fogadni közülük. Felajánlotta Pinkulának, hogy hűségéért cserébe kijárja a számára a kegyelmet és földet ad neki egy félreeső birtokán, távol régi áldozatainak bosszújától. Az öregedő zsivány, aki tisztában volt vele, hogy az útonállók előbb-utóbb mind akasztófán végzik, kapva kapott a lehetőségen. Az eldugott hegyi falut, ahol az urasági erdész hivatalát töltötte be, Górkownak hívták. Itt szeretett bele az időközben férfivá érett Karol egy jómódú kereskedő lányába, Valeri Perukba; feleségül azonban nem vehette, mert maga Valeri ugyan viszonozta az érzelmeit, zsarnok apja azonban hallani sem akart a méltatlan frigyről egy kivetkezett bandita fiával.
Teltek-múltak az évek. Zygmunt uraság élete alkonyán Górkowba vonult vissza, hogy senki ne háborgassa öreg napjaiban: itt halt meg, itt is temették el. Nomármost, ő nem véletlenül állt a világ legszerencsésebb emberének hírében: szerencséjét egy mágikus kristálygömb táplálta, melyet végrendelésében a falura hagyott, szobordísznek álcázva a kriptája fölött. Karol rájött erre a titokra, s végső kétségbeesésében ellopta a talizmánt, hogy segítségével megszöktethesse Valerit és boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Arról viszont fogalma sem volt, micsoda szörnyű átok párosul a kristálygömb áldásával, és milyen bonyolult óvintézkedéseket tett Zygmunt uraság a megfékezésére. Meggondolatlan cselekedetével Karol megörökölte Górka szerencséjét, ám egyúttal elszabadította az átkot, amelybe az egész falu belepusztult, az édesapját sem kivéve; csupán a két szerelmes tudott elmenekülni. Ezekről az eseményekről, amelyekbe a Carcosa család két tagja is belekeveredett, bővebb tájékoztatót nyújt Névtelen Carcosa beszámolója A szerencse forgandó című kalandról.
Karol dél felé indult a kedvesével. Mivel rokonai nem maradtak, befogadást senkitől sem remélhetett; amihez pedig a legjobban értett, az az útonállás mestersége volt. Persze nem akart világéletére bandita maradni: úgy tervezte, csak annyi pénzt szed össze a varázsgömb hathatós segítségével, amennyiből új életet kezdhet valahol jó messze a polyák respublikától, ahol senki sem hallott sem Zygmunt Górkáról, sem a Carcosákról. Morózia zűrzavaros viszonyai ígéretes közeget kínáltak ehhez a tervhez. Hogy alábecsülte a kristálygömb hatalmát, arra akkor döbbent rá, amikor a moróziai hegyekben bolyongva véletlenül rábukkant egy őrizetlen kincsesbarlangra, telides-tele arannyal, drágakövekkel és válogatott bűverejű csecsebecsékkel. Másodszorra tehát igen rövid ideig tartott a kényszerű banditaélet. Karol úgy határozott, hogy a sztambuli kalifátusban fog letelepedni, nagystílű szélhámosként, mint keresztény varázsló és csodadoktor; föl is vette az Abu Nuvász, vagyis a Szerencse Atyja nevet. Csak arról feledkezett meg, hogy Zygmunt talizmánja csupán gazdája egyéni szerencséjét garantálja, másokra nem terjed ki a hatalma.
Alku a dzsinnel
(Hangulatzenéért katitnts ide)
Félúton Sztambul felé, egy magányos éjszakai táborhelyen Abu Nuvásznak váratlan látogatója érkezett: nem kisebb személyiség tűnt elő a semmiből teljes kíséretével, mint maga Gázi Babur, a ruméliai dzsinnek szultánja. Rögtön bejelentette, hogy a moróziai hegyekben talált kincs az övé; azért hagyta őrizetlenül, mert a környéken élő muszlimok mind tisztában voltak ezzel és óvakodtak hozzányúlni. Nomármost, ő igazság szerint rövid úton végezni szokott a tolvajokkal, most azonban maga sem tudja, miért, de annyira jó kedvében van, hogy jogos megtorlás helyett alkut kínál Abu Nuvásznak. Általában az emberek szoktak kívánni valamit a dzsinnektől; fordítsanak most egyet a dolgon. Ha Abu Nuvász teljesíti a szultán egyik kívánságát, akkor nem csupán meghagyja őt a kincs birtokában, hanem még külön meg is jutalmazza érte.
Abu Nuvász bámulatos hidegvérrel kikötötte, hogy csak olyan kívánságot hajlandó teljesíteni, ami nem követel emberéletet és senki nem fog szükséget szenvedni tőle. A szultán habozás nélkül beleegyezett... majd feleségül kérte tőle a szerelmét, Valerit. Tejben-vajban fogja füröszteni a világszép leányzót, ígérte; s mert tudni véli, milyen nehéz lemondani róla, cserébe két tucat válogatott hűbéresét bocsátja Abu Nuvász rendelkezésére, akik huszonöt évig fogják feltétlen engedelmességgel szolgálni őt.
Az alku megköttetett, s azóta Abu Nuvász a világ legszerencsésebb, ám egyszersmind legboldogtalanabb embere. Minden követ megmozgat, hogy a szerződés betűjét betartva valahogyan visszaszerezze élete nagy szerelmét; ám hiába sikerül neki szinte minden, amibe belefog, hiába parancsol több dzsinn csatlósnak, mint a kalifa udvari mágusai, e céljától ma is ugyanolyan messze van még, mint a kárhozatos alku megkötésének percében.
A Carcosákkal másodjára Sztambulban hozta őt össze a sors (lásd Artemus Carcosa beszámolóját a Késpárbaj című kalandról), s bár mélységesen gyűlöli és megveti őket, olyan értelemben nem az ellenségük, hogy célzatosan a romlásukra törne. Számára a legfontosabb a drága Valeri személye, ehhez képest minden egyéb másodlagos. A végzet furcsa fintora, hogy a Carcosák tiszta szívből viszonozzák Abu Nuvász ellenszenvét; és mégis, ha dolguk akad vele, rendszerint nem ellene, hanem éppen hogy mellette küzdenek valami közös cél érdekében.
Késpárbaj - harmadik kaland (második rész)
2010.05.22. 10:00
A Kapuőr harcra kész
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Amint megszerezte a varázslatomat, Abu Nuvász tüstént el is sütötte, mert a két kés – amelyek épp gazdát kerestek maguknak – meglőtt szalonkaként pottyant földre. Paimón táncosai, ahányan csak voltak, minden irányból megindultak feléjük; Eibon pedig rám ordított, hogy igyekezzek és ragadjam fel őket, mielőtt késő lesz és elrabolják az orrunk elől. Ő persze nem tudhatta, hogy a késeket nem én fékeztem meg, hanem Abu Nuvász; és hogy amíg a vérmágia működik, nem csupán Narukot és Kindzsált tartja hatalmában, hanem minden teremtett lelket, aki a forgatásukkal próbálkozik. Ám ha nem mozdulok, a táncosok kaparintják meg őket, akikre – ekkor döbbentem rá – nem fog hatni a varázslatom, hisz kezük nem lévén, nem fogják meg a késeket, csak a pengéikkel pörgetik egymásnak a levegőben.
Más lehetőség híján lelkemet Allah kegyelmébe ajánlottam, és rohamra vezényeltem maroknyi megmaradt rabszolgámat. A bátor mamelukok szinte mind elhullottak, mire sikerült átvágni magunkat a két késhez. Tépelődésre nem volt idő; lesz, ami lesz, felkaptam őket, a jobb kezembe Kindzsált, a balba Narukot.
A vérvarázsom, amit a tolvaj-dzsinn ellopott tőlem, sajnos tökéletesen működött. Abban a pillanatban, amikor ujjaim megérintették a fegyvereket, Abu Nuvász mindent tudott rólam: hogy ki vagyok, mit keresek itt és mik a terveim. Éreztem elméjének érintését, ahogy kifürkészi legféltettebb titkaimat; s hallottam, amint fojtott hangon felhördül: „Carcosa!” Mégsem sújtott vaksággal vagy bénasággal, jóllehet a vérmágia révén hatalmában állott volna; még a szabad akaratomat is meghagyta, nem csinált belőlem dróton rángatott bábut. Ezen kissé csodálkoztam, ám aztán rájöttem, hogy céljaink rövid távon közösek, mivel ő is meg akar szabadulni a táncosoktól és titokzatos vezérüktől; és ha átvenné fölöttem az uralmat, azzal a saját cselekvési szabadságát is korlátozná, hiszen folyamatosan összpontosítania kellene az irányításomra. Ezt pedig az új helyzetben nemigen engedhette meg magának.
Csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy amikor megragadtam a késeket, minden megváltozott körülöttem. Mintha a sztambuli bazárnak az a darabkája, ahol éppen tartózkodtam, jó húszöles körzetben átkerült volna egy sokkal barátságtalanabb világba, ahol hideg volt és sötét, s mindenfelől ezerszám özönlöttek Paimón táncosai. Hadsoraik mögött hórihorgas, csuklyás alak komorlott, aki lángoló pengével a kezében dirigálta őket. „A kardok királya!” – kiáltotta Eibon. „Döfd bele a késeket, azzal örökre elűzöd!” Majd eszelősen sírni, kacagni és üvölteni kezdett, három hangon egyszerre; a testén mindenütt fogaikat csattogtató szájak nyíltak, alvilági lángokat okádva a táncosokra.
Bizony, szükség is volt az erélyes fellépésre, mert Paimón ivadékai döntő rohamra indultak. A sztambuli csőcselék maradékát pillanatok alatt lekaszabolták, Abu Nuvász dzsinnjei azonban keményebb diónak bizonyultak, nem is beszélve gazdájukról, aki ismét elővette aranyíját. Akármilyen hideg és nedves volt ez a börtönvilág, a Kapuőr varázstüze mohón lobogva emésztette; továbbá azt is megfigyeltem, hogy ha egy táncos túl közel jutott hozzá, igen gusztustalan képződménnyé roskadt össze, akár egy félig eltaposott csupaszcsiga. Eibon később azt mondta, kivonta belőlük Paimón esszenciáját, így csak a halandó lényegük maradt, ami nem sokkal több egy marék takonynál.
Bármilyen vitézül állták a sarat a többiek, a helyzet kulcsa nálam volt, éspedig csöppet sem képletes értelemben: ha nem iktatom ki a kardok királyát, előbb-utóbb óhatatlanul elnyom minket a túlerő. Vért köptem hát a késeimre, és megindultam az ellenséges vezér felé. Utolsó két mamelukom hűségesen fedezett, míg átverekedtem hozzá magam, majd életüket adták értem a táncosok szarupengéi alatt. Párbajunk elég hosszan tartott, és Zulfikár szerint – akivel utóbb egy csésze kávé mellett elbeszélgettem róla – bővelkedett a látványos elemekben. Nekem akkor sajnos nem volt érkezésem ilyesmire figyelni, túlságosan lefoglalt a kardok királya, aki nem bizonyult méltatlan ellenfélnek. Lángpallosa felért Narukkal és Kindzsállal együttvéve, ereje pedig fölülmúlta az enyémet, úgyhogy háromszor is térdre kényszerített, mikor pengét kötöttem. Két ízben fel tudtam állni; hogy harmadjára is sikerült volna-e, örök titok marad, mert erőpróbánk még javában tartott, mikor egy arany nyílvessző szisszent át a fejem fölött. Nem talált elevenbe, a csuklya sötétje egyszerűen elnyelte; ám a kardok királya megingott egy pillanatra, én pedig kihasználtam az alkalmat, bontottam a fogást, és markolatig döftem belé mindkét késemet.
Artemus megvív a kardok királyával
(Hangulatzenéért kattints ide.)
Hangtalan fényrobbanás söpört végig rajtunk, s mire vége lett, újra a sztambuli bazár romjain találtuk magunkat, melyek kínálkozó táptalajul szolgáltak Eibon gyorsan elharapózó varázstüzének. A kardok királyából csupán egy kupac hamu maradt, Narukból és Kindzsálból pedig egy-egy feketére olvadt fémcsonk. Pusztulásukkal kilobbant a vérmágia is, amely kiszolgáltatott engem Abu Nuvásznak; én azonban akkor nem is gondoltam erre, csak a tehetetlen harag fortyogott bennem, hogy fegyvertelen maradtam. Kicsibe múlt mindazonáltal, hogy puszta kézzel rá nem vetettem magam Abu Nuvászra, aki előbb fáradságos munkával felépített vérvarázsomat lopta el tőlem orvul, majd a tisztességes győzelem elégtételétől fosztott meg, amikor kéretlenül és álnok módon beavatkozott a párviadalomba. Ritkán ragadnak el a szenvedélyek, de abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudtam, hogy gyűlölni fogom ezt a hitvány, alávaló gazfickót, amíg csak élek.
Baráti érzelmeket ő sem táplálhatott irántam, mivel magából kikelve vont felelősségre az „előre kitervelt vérfürdő” meg az „ártatlan emberek halála” miatt. Mindannyian elég viharvertek voltunk, a dzsinneket is beleértve, akiken látszott, hogy nem szívesen kezdenének viszályt egy távoli rokonnal; őket azonban kötötte az engedelmesség, bennünket meg kölcsönös düh tüzelt egymás ellen, úgyhogy a harc alighanem folytatódott volna, ha Eibon nem lép közbe és nem int nyugalomra minket. Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyen ékes szavú szónok; más körülmények között talán rontotta volna a hatást, hogy mondandóját kutyaként morogva adta elő s időnként lángokat böfögött hozzá, az adott helyzetben azonban csak még impozánsabb benyomást tett.
Mindenekelőtt arra hívta föl Abu Nuvász figyelmét, hogy a kardok királya örökre kizáratott a földi körökből, börtöne éppúgy megsemmisült, mint börtönének kulcsai; a táncosok pedig, akik gonosz szövetségre léptek vele, szétszórattak és a köztes térbe száműzettek. Ő éppúgy erre törekedett, mint mi; eredményt azonban csak közös erővel érhettünk el; és nincsen siker áldozatok nélkül. Ha most tovább kívánja szaporítani ezeknek számát, mi állunk elébe, jóllehet tisztában vagyunk vele, micsoda bűverejű szerencse kegyeli őt (és itt ráolvasta valódi nevét és dicstelen górkowi múltját). Megjegyezné azonban, hogy a szerencsehozó talizmán csak a tulajdonosa személyét védi, a kívülállókat nem; és ő, Eibon Carcosa, a maga részéről kész egész Sztambult porrá égetni, az összes úgynevezett ártatlannal együtt, ha a család tekintélye forog kockán. Vagy netán kételkedik a szavában?
Abu Nuvász nem kételkedett. Összeszorította a fogát, és olyan pillantással mért végig minket, amelyből csak úgy sütött a gyűlölet; aztán megfordította repülő gyaloghintóját, intett a dzsinnjeinek, és eltakarodott. Ha eddig élt is bennem valami csekély respektus iránta, e szánalmas megfutamodás láttán mind szertefoszlott. Micsoda férfi az olyan, aki holmi banális fenyegetésekre így beadja a derekát és porig alázkodik?
Később még sok egyebet is megtudtam róla, amelyek tovább rontották a szememben a renoméját, mivelhogy összebarátkoztam Zulfikárral, aki hozzám hasonlóan a keserűn pergetett kávét kedveli; erről azonban majd máskor szólanék bővebben. Tartozok viszont tájékoztatni benneteket róla, hogy mivel saját rendelkezésű anyagi erőforrásaim igen szerények, Emmanuel kuzin közvetítésével kisebb kölcsönt vettem föl a család kontójára a filiszteus arabok földjén lakó izraelitáktól, hogy kártalaníthassam a szolgálatomban hősi halált halt mamelukok feleségeit és gyermekeit. Erre a lépésre a becsület kötelezett; remélem, egyikőtök sem talál benne kivetnivalót.
Az izraeliták baráti kamatot számítottak fel
(Hangulatzenéért kattints ide.)
A vér örök,
Megjegyzés: A történet alapozásául a Duel című kalandmodul szolgált, amely 2001-ben jelent meg az első En Route antológiában, az Atlas Games gondozásában, Will Hindmarch tollából. A mesélő a javított verziót használta a 2004-ben publikált digitális kiadásból.