Csendes vizű tó az én lelkem, nem háborog. Allah megbüntetett önhittségemért, nem engedte learatni munkálkodásom gyümölcsét, én azonban megnyugszom az Ő akaratában és nincs panaszkodó szavam. Kiszmet. 

Artemus, a végzet embere
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Már akkor meg kellett volna sejtenem, hogy a sors ezúttal ellenem dolgozik, amikor Abu Nuvász egyik harcos-dzsinnje megszólított Sztambul utcáin és kávéra invitált. Nem tudta rólam, ki vagyok és milyen ügyben járok, de a füst nélküli tűz gyermekei felismerik egymást, az udvariasságnak pedig nagy hagyománya van körükben, ha nem is minden hátsó szándék nélkül, mint hamarosan rá kellett jönnöm. A dzsinn, akit Zulfikárnak hívtak, arcomat fürkészve találgatni kezdte anyám nevét, amit magam sem ismerek; én lázba jöttem, hogy talán megtudhatok valamit származásom titkáról, és többet árultam el neki, mint kívánatos lett volna: nem csupán születésem körülményeiről, atyám személyét a biztonság kedvéért elködösítve, hanem jelenlegi elfoglaltságomról is, futólag még Paimón táncosait is említettem. Botlásomat nem menti, hogy közben Zulfikár sem tett lakatot a nyelvére, hosszan és bőségesen beszélt gazdájáról, akit - mint mondotta - a dicsőséges Gázi Babur két tucat főrangú csatlósa szolgál fertály évszázadig, mivelhogy feleséget szerzett a ruméliai dzsinnek e nagyhírű szultánjának.

Röviddel ezután megérkezett Eibon rokon, és arra kért, várjak még egy kicsit a tervemmel, míg ő felkeres egy-két jeles medreszét és érintkezésbe lép néhány tudós levelezőtársával. Még egy kártyavetővel is konzultált, s igen gondterhelten fogadta, hogy a pelágiai kereszt közepén a jós a kardok királyát ütötte fel neki. Balsejtelmeit velem is megosztotta, én azonban csupán annyit véltem érteni belőlük, hogy a két kés egyszersmind két mágikus kulcs, s készítőik azért oltottak beléjük mérhetetlen gyűlöletet egymás iránt, hogy még véletlenül se kerülhessenek soha egyazon személy kezébe - mivel akkor ki lehetne nyitni velük egy kaput, ami mögött valami nem e világra való teremtmény raboskodik. Eibon szerint a táncosok őt szolgálják és az ő segítségével közlekednek a téren kívül; az egyik kulcsot már megszerezték neki, s jóllehet én elragadtam tőlük, azóta sem tágítanak a nyomomból; vagyis amikor a másikat keresem, önkéntelenül az ő kezére játszok, mivel elvezetem hozzá a csatlósait. Ennek ellenére Eibon helyeselte a tervemet, "kontár munkának" minősítve a varázsbörtönt, amely e titokzatos lényt fogva tartotta. Az ilyeneket mindenestül ki kell takarítani a világból, jelentette ki; nem szabad hagyni, hogy akár a kisujjuk körmével megkapaszkodjanak a küszöbén; és mi majd helyretesszük, amit ezek a kétbalkezes szerencsétlenek háromszáz éve elrontottak.

Így hát nekiláttam bejárni a várost kíséretemmel, amely ezúttal a pompás kaftánba öltöztetett Eibon köré csoportosult, jómagam egyszerű mameluknak álcázva húzódtam meg közöttük. A nagy bazárban találkoztunk Abu Nuvásszal meg a dzsinnjeivel, s a két menet kölcsönös udvariaskodások után elvonult egymás mellett. Alig két sarokkal odébb azonban mamelukjaim kapitánya hirtelen kirántotta az övéből Narukot, habzó szájjal kitört az alakzatból, és nekirontott egy fehér ruhás szeldzsuk zsoldosnak, aki hasonlóképpen tajtékozva csörtetett elő egy kávémérés függönye mögül, a kezében Kindzsállal. Innentől fogva eléggé felgyorsultak az események.

 A kések párbaja
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A két harcos pillanatok alatt végzett egymással, a kések azonban kiröppentek halott kezükből, és a levegőben cikázva kerestek új forgatót maguknak. A járókelők közül sokan ösztönösen utánuk kaptak, hogy megragadják vagy félreüssék őket; mások a saját fegyverükkel sújtottak feléjük; ámde megfigyeltem, hogy bizonyos távolságon belül elég volt rájuk nézni, máris hatalmukba kerítették a bámészkodót. Nemigen válogattak a jelöltek között, és olyan sebességgel fogyasztották őket, ahogy az útszéli suhanc a tökmag héját köpködi; mert Narukkal vagy Kindzsállal a markában a legelesettebb koldus is félelmetes késelővé lépett elő; márpedig egy késpárbaj annál rövidebb ideig tart, minél gyakorlottabbak az ellenfelek.

Természetesen azonnal kitört a pánik, az emberek óbégatva, egymást taposva iparkodtak menekülni. A zűrzavar csakhamar még nagyobb lett, amikor a semmiből megjelentek Paimón táncosai. Ők a késeket próbálták valahogy bekeríteni és röptükből lecsapni, közben pedig mindenkit lekaszaboltak, aki az útjukba került. Naruk és Kindzsál nem törődött velük: nem támadtak rájuk, nem tettek kísérletet a megszállásukra, csak villámgyorsan cikázva kerülgették őket, és vívták tovább a boszorkányos párbajukat, mintha ott sem lennének.

Ekkor Abu Nuvász is beavatkozott az eseményekbe lebegő gyaloghintójáról, mellyel a bazár sátortetői fölé emelkedett. Kísérete felét varázslatokért küldte, a többieket meg utasította, hogy védjék meg az embereket. A dzsinnek habozás nélkül harcba szálltak a táncosokkal, a repülő késeket viszont óvakodtak túlságosan megközelíteni - inkább félrefújták az útjukból a népeket, forgószelet támasztottak, pálmafákat és folyondárokat növesztettek, záporesőt és homokfúvást idéztek. Ezzel a taktikával sok emberéletet megmentettek, viszont percek alatt romba döntötték az egész bazárt. Abu Nuvász közben mindenféle varázslattal próbálta megfékezni Kindzsált és Narukot, amit a tolvaj-dzsinnjei hamarjában össze tudtak lopkodni neki a városból: hatalmas pókhálókat borított rájuk, szivárványló fénykörökbe zárta őket, szárnyas kalapácsokat küldött ellenük. Egyelőre minden eredmény nélkül, hacsak azt nem számítjuk, hogy Paimón táncosai, amint igyekeztek a két kést gyűrűbe zárni, egyik-másik varázslatot igen rútul megsínylették. Amikor éppen nem tudott varázsolni és a tolvaj-dzsinnek visszatérésére várt, Abu Nuvász egy csillogó aranyíjjal ritkította tovább a soraikat, amelynek minden lövése tévedhetetlenül célba talált.

Mindezenközben én félrehúzódtam egy védett zugba, Eibon védelmére bízva magam, aki nem tudom, hogy csinálta, de még a táncosoknál is gyorsabban piruettezett fel-alá, és ahol maga elé legyintett a kezével, ott félkörívben dőlt a földre ember és Paimón-sarj, sátorvászon és épületfal. Nyugalomra és időre volt szükségem, hogy bevégezzem a mágiámat, amellyel uralmam alá hajtom a két vetélkedő kést; továbbá vérre, sok-sok vérre, amelynek sajnálatos módon igen nagy híjával voltam. Naruk forgatói azonnal szörnyethaltak, ha Kindzsál a csupasz bőrükhöz ért; Kindzsál forgatói álltó helyükben hamuvá porladtak, ha Naruk akár csak megkarcolta őket; a táncosok pedig, ahogy arra Eibon előre figyelmeztetett levelében, szarupengéiken keresztül felitták áldozataik vérét. Ha ez így megy tovább, napestig itt rostokolhatok, gondoltam; és odakiáltottam a Kapuőrnek, hogy segítsen, több kiontott vérre van szükségem.

Nagybecsű rokonaim, előttetek fölösleges bizonygatnom, a hála mégis arra indít, hogy papírra vessem: Eibon kuzin leleményessége nem ismer határokat. Előbb a levegőbe emelkedett és lángra gyújtotta a jobb karját, hogy minél többen odafigyeljenek, amikor rámutat az éppen talajközelben lebegő Abu Nuvászra; majd olyan mennykőcsapásszerű hangon szólalt meg, hogy ami épület állt még a bazárban, mind az alapjáig belerendült. "Ott a gonosz varázsló!" - dörögte. "Ott a boszorkánymester, aki a késeket meg a szörnyeket irányítja!" 

Őrjöng a csőcselék
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Abu Nuvász igen meglepett képet vágott, mikor az üvöltő csőcselék megrohanta; csak az utolsó pillanatban sikerült magasabbra libbennie a gyaloghintajával, amelyről már fürtökben csüngtek a kapaszkodók. Ő maga mintha sokkos állapotba került volna, a szerencséje azonban nem hagyta cserben, kísérete tüstént a segítségére sietett. Még a húrik meg a tolvaj-dzsinnek is handzsárt ragadtak, azzal vágták és aprították a támadókat, akár a répát. Vérzápor zuhogott a romokra a gyaloghintóról, Eibon kuzin pedig - aki közben valami bonyolult ábrát rajzolt a földre, és ettől fogsorok nyíltak a szeme helyén - iszonyú hangon elvonította magát. Még én is csaknem belesüketültem, a dzsinnek közül sokan úgy rázták a fejüket, mintha a fülük csengene; az emberek viszont egy pillanatnyi szédült megtorpanás után vadállati indulattal estek neki az első közelükben lévő élőlénynek, foggal-körömmel tépve-marcangolva egymást. Éreztem a gazdagon áradó vér fűszeres illatát, a benne lüktető varázserőt; sorra elsuttogtam hát bűvigéimet, hogy az Eibon által hozott áldást a javamra fordítva működésbe hozzam a mágiámat, és...

...és ekkor Abu Nuvász egyik tolvaj-dzsinnje ellopta tőlem. 

 ...folytatása következik!

Megjegyzés: Minden szerepjátékos kampányban vannak olyan pillanatok, amikor egy-egy csattanós megjegyzés vagy találó szituáció annyira emlékezetessé válik, hogy a játékosok később még éveken keresztül rendszeresen felidézik egymásnak és másoknak. Az így kialakult szerepjátékos anekdotakincs sajnos többnyire szájhagyományban marad, így idővel óhatatlanul feledésbe merül. Nos, mi szeretnénk megőrizni a magunkét, és itt a blogon közzétesszük a legfrappánsabb kis történeteket, amennyire tőlünk telik, irodalmi tálalásban.

 A tisztás titka
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ha rokonai társaságában időzik, Eibonnak olykor szokása szemérmesen félrevonulni kis időre, mintha a szükségét végezné. Ennél azért komolyabb dolgoknak kell történniük, a kísérőjelenségekből ítélve: néha az ég borul be és a menny dörög, máskor a föld rendül meg a Carcosák lába alatt, megint máskor kísérteties jajgatás és lánccsörgés hallatszik, vagy kárhozott lelkek kórusa siránkozik panaszosan. A családtagok közül senki sem érti igazán, mi történik ilyenkor, talán Hasdrubal bácsit kivéve, aki viszont nem hajlandó beszélni róla. Ha konkrétan rákérdeznek, csak annyit szokott mondani, hogy szegény Eibonnak nincs könnyű dolga, a gonosz állatok elleni harcban azonban minden fegyvert be kell vetni.

A Carcosák ifjabb nemzedéke nem elégedett meg efféle ködös magyarázatokkal, erősen furdalta az oldalukat a kíváncsiság. Történt egyszer, hogy Aldimar, William és Eibon az erdőben táboroztak, s a Kapuőr – szokása szerint – rokonai bocsánatát kérve félrehúzódott a sűrű bozótba. Két társa ekkor, mintha egyszerre támadt volna ugyanaz az ötletük, sokatmondóan összenézett.

– Itt az alkalom! – szólt William; Aldimar pedig tüstént hiúz alakba vedlett, s az aljnövényzet takarásában óvatosan Eibon után osont.

Eibon a bozót övezte tisztáson egy bonyolult rajzolatot karcolt a földbe, majd suttogva kántálni kezdett. A pecsét hirtelen meghasadt, pokoli miazmák törtek fel belőle; majd a hasadékból egy rozsdás vaskoporsó emelkedett ki, láncokkal körbetekerve. A láncok hirtelen leszakadtak és szétrepültek róla, a födele feltárult. Förtelmes bűz áradt el a tisztáson, s a koporsóból egy penészes tetem lépett elő, fojtott fejhangon nyöszörögve. Eibon odalépett hozzá és átölelte, mire a holttest száraz, fekete hamuvá omlott szét a karjában. A Kapuőr lassan térdre ereszkedett, és két marokkal szórta a fejére a hamut, miközben a szeméből könnyek patakzottak, a szájából pedig zöld nyál csorgott a földre.

Ezt a pillanatot választotta Aldimar, hogy tapintatosan visszavonulót fújjon. A táborhelyen újra felöltötte emberi alakját, és gyorsan öltözködni kezdett, nehogy a visszatérő Eibon meztelenül találja és rájöjjön, hogy kilesték.

– Na mi az? Mit láttál? – faggatta őt William.
– Ó, semmi különös – felelte Aldimar fél lábon ugrálva, ahogy a nadrágját húzta. – Magánügy: a barátaival beszélget.

A Kapuőrök tudománya
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Testvérem!

A lények, akik nehézségeket okoznak neked, nem ismeretlenek előttem – gyakran felbukkannak a Kapuőrök emlékeiben. Mindenekelőtt egy nevet érdemes megjegyezned: Paimón, a Táncos. Bizonyos értelemben az ő ivadékai.

Paimón valaha híres bajvívó és széptevő volt, míg ellenségei össze nem esküdtek a romlására. Előbb csupán a kardforgató kezétől fosztották meg, majd sorra egymás után minden végtagjától – a bosszúját azonban így sem tudták elkerülni. Paimón utolsó tánca, hiányzó tagjai helyén egy-egy véres pengével, végzett velük; őt magát pedig egy asszony sikolya űzte el a földi világból. Azóta túllépett a halandóság kötelmein, és a köztes létbe kényszerült – halandónak túl hatalmas, istennek túl gyenge, hívek nélkül, elfeledetten, jobbára ismeretlenül.

A lények, akikkel összetűztél, Paimónt imádják, és valaha emberek voltak: a tiltott tudományok művelői, akik túl gyakran és túl sokat fogadtak magukba patrónusukból, s végül elvesztették fölötte az irányítást. Ékes példa ez rá, hogy mi történik, ha ez a fajta tudás – mely dióhéjként roppantja össze a közönséges elmét – kikerül a családunk ellenőrzése alól.

Mindenesetre óvatosan bánj velük, testvérem! Pengéik halálosak, rajtuk keresztül táplálkoznak áldozataik vérével. Nem csodálom, hogy oly könnyedén levágták a rabszolgáidat: úgy táncolnak, ahogyan Paimóntól tanulták, és hihetetlenül mozgékonyak. Egy közülük tucatnyi közönséges harcossal felér, csapatban pedig még egy Carcosára is veszélyt jelentenek. Arra ügyelj még, nehogy a karpengéjük beletörjön a rabszolgáidba; ugyanis ezzel a módszerrel szaporodnak.

Hogy a Tauroszban találkoztál velük, alapjában véve érthető: mivel sem tárgyakat használni, sem hajlékot építeni nem tudnak, előnyben részesítik a meleg éghajlatot, meg a természetes búvóhelyeket, mint a barlangok. Tudomásom szerint azonban semmiféle komolyabb mágiát nem űznek, olyat végképpen nem, ami a téridőt torzítja el. Ha tehát valóban a külső téren át közlekednek – és semmi okom nincs rá, hogy kétségbe vonjam megfigyelésedet –, az szerfölött aggasztó: arra enged következtetni, hogy nem maguktól cselekszenek, hanem valaki irányítja őket. Ráadásul ez a valaki olyan dolgokba kontárkodik, amikből csak baj és veszedelem származhat. Ennek véget kell vetni, amilyen gyorsan csak lehet.

Úton vagyok Sztambul felé, testvérem. Ha egy mód van rá, függeszd fel városnéző sétáidat a megérkezésemig.

Megjegyzés: Ez a levél egyúttal bevezető gyanánt szolgál a harmadik kalandhoz, amelyről hamarosan Késpárbaj címen adunk közre összefoglalót. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a mesélő nem maga írja meg a kaland hátterét, hanem előzetes megbeszélés után rábízza az egyik játékosra – általában akkor, ha az illető újonnan száll be a kampányba, és ez a feladat mintegy a belépőjegye.

 Sztambul, a nagy kalifátus ékköve
(Hangulatzenéért kattints ide)

Szeretve tisztelt fivéreim és nővéreim!

Üdvözletemet küldöm Sztambul városából, ahol minden igazhitűek kalifája székel, mióta a kincses Bagdadot a földdel tették egyenlővé a tatárok. Udvariaskodásból elég is ennyi, nem vagyok a szavak embere. Azért írok nektek, mert szerintem megtaláltam azt a Karol nevű gyaur kutyát, akivel úgy meggyűlt a bajunk Górkowban. Biztosra sajnos nem merem állítani: a személyleírás ugyan illik rá, egyebekben viszont egészen másféle benyomást kelt, mint a pipázó paraszt, akiről Névtelen rokon emlékezett meg a beszámolójában. Ha valóban ő az, akkor Allah igencsak kegyesen mosolygott rá az utóbbi hónapokban. Most Abu Nuvásznak hívatja magát, ami a kinyilatkoztatás nyelvén annyit tesz, hogy a Szerencse Atyja; nemrég érkezett a városba, és az egzotikus keresztény varázsló szerepében tetszeleg. A szerencsehozó kristálygömböt turbándíszként viseli a homlokán.

Nomármost, Sztambulban annyi mindenféle csodabogár ad egymásnak találkozót a világ összes országából, hogy szerfölött nehéz közöttük komoly feltűnést kelteni – neki azonban sikerült. Oly temérdek sokaságú pénze van, hogy nem bír már vele mit kezdeni, pedig szakajtóból szóratja szét az utcákon. Mindenhová tarkabarka sereglet kíséri anyám népéből, a handzsáros testőröktől a csókos ajkú hurikig, s a jelek szerint valamennyien önként és jó lélekkel szolgálják, ami akkora nagy ritkaság, hogy így hirtelenében nem is tudok rá más példát mondani. Ők lopkodják össze neki a varázslatait, mert a mágiához persze nem ért, csak színleli. Azt viszont – meg kell hagyni – elég meggyőzően. Az aranyozott gyaloghintót, amin közlekedik, béklyóba vert szelek hordják a hátukon; a kalifának pedig, hogy elnyerje a jóindulatát, egy beszélő aranykecskét ajándékozott, amelyik parazsat legel és a szent szúrákat recitálja.

Ez az Abu Nuvász pillanatnyilag egy titokzatos szépség után kutat, akiről kristályokba varázsolt arcképeket osztogat boldog-boldogtalannak. Én is beszereztem egy ilyen kristályt, a levelemhez csatolva megtaláljátok. (Nyugodtak lehettek: elküldés előtt friss vérbe mártva ráolvastam bűvigéimet, hogy lemossam róla, ha bármiféle rontás tapadna hozzá.) Mint láthatjátok, a kérdéses nőszemély valóban kellemes jelenség. Gazdagon fel van ékszerezve, a legújabb sztambuli divat szerint, fátylat azonban szemérmetlen módon nem visel, vagyis nem lehet igazhitű. Így aztán az is látszik rajta, hogy nemigen számlálhat húsznál több esztendőt, csak a sok kencefice miatt mutat idősebbet a koránál. Csupán találgatni tudok, de szerintem Valeri Perukkal lehet azonos, akivel ugyan egyikünk sem találkozott, ám Névtelenék láttak róla egy festményt az apja házában. Hogy mi történt vele Górkow óta, rejtély; mivel a kép keleti öltözékben ábrázolja, egy darabig mindenképpen a kedvesével kellett tartania. Megjegyezném továbbá, hogy Abu Nuvászt legalább tizenöten kísérik a füst nélküli tűz népéből; és akit ennyi dzsinn sem tud előkeríteni neki, az bizony nagyon alaposan el van rejtve.

 A kép a kristályban
(Hangulatzenéért kattints ide)

Részemről tartom magam Névtelen rokon tanácsához, és óvakodok belebonyolódni Abu Nuvász ügyeibe – annál is inkább, mivel enélkül is van épp elég dolgom. Mint talán tudjátok, engem az a hír csalt föl ide Anatóliába, hogy állítólag újra felbukkant néhány a nevezetes beszélő varázspengék közül, amiket a damaszkuszi dzsinnek kovácsoltak még a Próféta (kinek áldassék a neve!) születése előtt. Azóta megbizonyosodtam róla, hogy a szóbeszéd legalább egy esetben nem tévedett: a Taurosz-hegység egyik eldugott zugában ugyanis megtaláltam Narukot, az elátkozott kést.

Narukról a forrásaim annyit mondanak, hogy régóta rivalizál egy testvérével, akit Kindzsálnak hívnak; továbbá, hogy mindkét fegyverben számos rendkívüli képesség szunnyad, ám ezek csak akkor kelnek életre, ha elég közel kerülnek egymáshoz. Az adatok itt kissé zavarosak, ám ha becslésem nem csal, ezek ketten mintegy háromszáz éve viszálykodnak, s botor szívű gazdák több nemzedékét nyűtték el ezalatt. A közönséges halandók számukra eszközök csupán; én viszont meg vagyok győződve róla, hogy ha egyszerre a markomba tudnám ragadni őket, nem csak a kibékítésükre lennék képes, hanem a családi arzenált is két értékes fegyverrel gyarapítanám.

Hogy jó helyen keresgélek, azt már akkor sejtettem, amikor a tauroszi rejtekhely felderítése során váratlanul erős ellenállásba ütköztem, s néhány perc alatt elveszítettem csaknem az összes rabszolgaharcost, akit a karamániai emír a rendelkezésemre bocsátott. A varázsfegyvert rendkívül furcsa szerzetek őrizték; amennyire csekély tudásomtól telt, lerajzoltam őket. Arcuk nincsen, viszont tele vannak tüskékkel, és mind a négy végtagjuk egy-egy hosszú, borotvaéles szarupengében végződik. Elképesztő, akrobatikus ügyességgel táncoltak és szökelltek, közben pedig mellékesen miszlikbe aprították a kíséretemet, engem is alaposan megszorongatva. Ami még aggasztóbb, azóta kétszer is megpróbálták visszaszerezni a kincsüket, és a jelek szerint van valami módszerük a téren kívüli közlekedésre, mert mindkét alkalommal szó szerint a semmiből rajzottak elő, figyelmeztetés nélkül ütve rajta az embereimen. Én igazán értékelem a kihívásokat, de ami sok, az sok, és ezekből a fickókból már kezd nagyon elegem lenni. Ezúton érdeklődnék, hogy nem tud-e valaki a családból bővebb felvilágosítással szolgálni róluk.

Narukot minden kétséget kizáróan azonosítottam a pengéjét díszítő feliratból. Egyelőre semmi jelét nem adja, hogy több lenne közönséges késnél, én azonban óvatosságból egy ujjal sem nyúltam hozzá. Derekas helytállása jutalmául karamániai mamelukjaim parancsnokának ajándékoztam, meghagyva őt abban a hitben, hogy nem a kés miatt jöttem, hanem a vele együtt elrejtett kincsekért. Igen büszkén viseli, és eddig sem testi, sem lelki elváltozásokat nem tapasztaltam rajta; meglátjuk majd, mi történik, ha megtaláljuk Kindzsált. A másik késről csupán annyi állt a forrásaimban, hogy egy lázadó emír leverése után hadizsákmányként Sztambulba került, ahol nemsokára eltűnt a kalifa kincstárából, ám soha többé nem bukkant föl újra a városon kívül. Valószínűleg mind a mai napig itt lappang valahol.

                             Artemus Carcosa problémája
                            (Hangulatzenéért kattints ide)

A tervem meglehetősen egyszerű. Nem nyomozok Kindzsál után, csak sétálgatok a városban a kíséretemmel, míg elég közel nem kerülök hozzá, akárhol is rejtőzik. Ha a két rivális fegyver megérzi egymást, igen látványos reakcióra számíthatok, legalábbis a régi feljegyzések tanúsága szerint. Ekkor lehetőségem lesz éles harci helyzetben tanulmányozni a viselkedésüket; és már készülök a megfelelő mágiával, hogy a kritikus pillanatban uralmam alá hajtsam őket. Mivel nem közönséges tárgyakról van szó, ehhez alighanem rengeteg friss vérre lesz szükségem; bízok benne azonban, hogy ez nem fog nehézséget jelenteni, bőségesen ellát majd vele a két fegyver vetélkedése. A feltűnés ezúttal sajnos szükségszerű lesz, ám igyekszem úgy intézni, hogy legalább a személyem ne kerüljön előtérbe. Hű mamelukjaim családjáról, ahogy az Allah színe előtt kötelességem, bőkezűen gondoskodni fogok.

A vér örök,

Portyázó Kar Kosha lovasok
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Krisztus születése előtt a kilencedik században az eurázsiai barbarikum urai a kimmer-szkíta lovasnépek voltak. Nem állván egységes vezetés alatt, sohasem alkottak birodalmat, ám Turkesztántól egészen Itáliáig szabadon raboltak és fosztogattak, mindenki rettegte a nevüket. Az egyik legfélelmetesebb kimmer törzset, amely a Kaukázus előterében szállásolt, a féktelen vérszomjáról elhírhedett Kar Kosha nemzetség vezette.

Történt egyszer, hogy egy portyázó csapatuk rosszkor és rossz helyen ütött tábort az előhegyek között: az éjszaka során váratlan földrengés lepte meg őket, számos áldozatot követelve. Mikor reggelre virradva a túlélők rendezték soraikat, különös látvány tárult elébük. A megcsuszamlott hegyoldal alól egy ősréginek tűnő sírbolt bejárata bukkant elő, küklopszi falazással egymásra rakott kövek, furcsa és hátborzongató feliratokkal. A lovasok vezetője – egy vakmerő és becsvágyó ifjú a Kar Kosha nemzetségből – habozás nélkül parancsot adott a behatolásra, személyesen járva elöl jó példával; elvégre köztudomású, hogy a régi nagy vezéreket mindig temérdek kincs kíséretében helyezték örök nyugalomra.

A kincseket meg is találták a kripta mélyén, bár előtte néhány ravasz csapda tovább ritkította soraikat. A legalsó sírboltban annyi arany és alabástrom várta őket, hogy a szemük káprázott belé; és közöttük, zordan és méltóságteljesen, egy álló helyzetű kőszarkofág, fedelén különös jelekkel. A lovasok babonásan összesúgtak, a Kar Kosha főnök azonban baltát ragadott és fölfeszítette.

A szarkofágban egy múmiává aszalódott tetem szunnyadt dús díszruhában. Az állkapcsa leesett, s barlangként ásító szájüregéből egyetlen fog meredt elő, horgas és hüvelykujjnyi, inkább ragadozó vadállatéhoz, mint emberéhez hasonlatos. A lovasok csupán egy pillanatra vehették szemügyre, mert ahogy vezérük feltörte a koporsóját, a tetem hatalmas porfelleg kíséretében a karjába roskadt, s azon nyomban hamuvá esett szét. Semmi nem maradt belőle, csak a foga, ami a főnök védekezésül fölemelt tenyerébe fúródott; aztán – ó, borzadály! – egyre mélyebbre vájta magát a sebbe, a verőerek mentén túrva utat magának a szív felé. Kar Kosha a fájdalomtól félőrülten fetrengett a sírbolt kőpadlóján, miközben az emberei késsel próbálták kimetszeni a húsából a gonosz fogat. Végül – más lehetőséget nem látván – könyékből levágták a bal karját és kiégették a csonkot, de elkéstek vele: a fog gyorsabb volt náluk, átrágta magát egész a szívig. Hab verte ki az ifjú főnök ajkát, egész testében reszketni kezdett, borzalmas zajok szakadtak ki a tüdejéből – aztán vonaglott egy utolsót, és elhallgatott. Az emberei azt hitték, vége; félrehúzták a holttestét, hogy később majd kellő tiszteletadással búcsúzhassanak tőle, és nekiláttak a zsákmány kihordásának.

Nagy volt a meglepetésük, amikor Kar Kosha egyszerre csak felült, hirtelen mozdulattal, mintha kötélen rángatták volna. Az arca ijesztően elváltozott, véres nyál folyt a szájából, és amikor kinyitotta, csupa tűhegyes ragadozófog meredezett benne. A harcosok többsége fejvesztve futásnak eredt a szörnyű jelenés elől; néhányan azonban szablyát rántottak, hogy lekaszabolják.

Kar Kosha ekkor olyan iszonyút rikoltott, hogy még odakint, a sírbolt előtt is megbokrosodtak tőle a lovak, az emberek pedig kezüket a fülükre tapasztva terültek el kínjukban. A szemüregében meg a tenyerén vicsorgó fogsorú szájak nyíltak, s alvilági lángokat okádtak a menekülő harcosokra, nyomban elemésztve mindet. Aztán azokhoz fordult, akik fegyverrel támadtak rá, és csikorgó obszidiánhangon megnyugtatta őket. Nem kell félniük, mondta; a halott varázsló megpróbált beköltözni a testébe, ő azonban ellenállt és szőröstül-bőröstül bekebelezte. Csupán azt őrizte meg belőle, aminek jó hasznát vehetik – a nevét és a tudását. Meglátják majd, milyen gazdag zsákmányhoz juttatja őket.

Egy holdfordulóval később az ifjú Kar Kosha főnök népes portyát vezetett az Elburz egyik sziklás völgyébe, ahol kátrányt izzadt a talaj és füstöt böfögtek a hasadékok. Valóban a halott varázsló súghatta meg neki, hová menjen, mert korábban egyetlen kimmer harcosnak sem jutott eszébe, hogy érdemes volna körülnézni ezen az elátkozott vidéken. Nagy meglepetésükre a völgyet lakottnak találták: fura szerzetek éltek benne, félig emberek, félig kutyák, akik tüzet köpködtek és lángoló kindzsálokkal harcoltak. Elég rémisztő látványt nyújtottak, de ha kopját döftek beléjük vagy lecsapták a fejüket, annak rendje-módja szerint véreztek és meghaltak; lávakőbe kapart vackaikon pedig sokféle kincset őriztek, például vérvörös rubintokat meg valami durva szálú szövetet, amiből a ruhájukat fércelték és nem fogott rajta a tűz.

A portyázók tehát elégedettek voltak, és megköszönték a félkarú főnöknek, hogy ilyen dús helyre hozta őket fosztogatni. Mire Kar Kosha azt felelte, hogy vannak még bőven ilyen kutyaféle jószágok; ami azt illeti, sokkal többen, mint gondolnák; és érdemes lenne kiirtani őket, mielőtt annyira felszaporodnak, hogy előjönnek a kátrányos völgyekből és elveszik a törzsektől a legelőiket. Ezt nagy tűzzel és igen hevesen mondta, a harcosok pedig egyetértettek vele, mert a bőreváltó kutyaszerzetek nemcsak gazdagok voltak, hanem szívósan védték is a javaikat, tehát dicsőség telt a legyőzésükben. Így vette kezdetét a kaukázusi törzsek nagy háborúja a kutyafejűek ellen.

 A tatár nép ősei
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ez a történet az évszázadok során elmerült a feledés ködében, ahonnan egy különös véletlen hívta újra elő. A harmadik keresztes háborúban – amikor Oroszlánszívű Richárd frank király diadalmasan visszafoglalta a szaracénoktól Jeruzsálemet – LVIII. Eibon Carcosa egy összetűzésben elvesztette a bal karját, s felgyógyulása előtt sokáig élet-halál között lebegett. Közben regressziós sokk lépett föl nála, felidézvén az első Kapuőr emlékeit, aki szintén csaknem belepusztult egy hasonló sérülésbe. Seblázában delirálva többször is előadta vízióit, persze zavarosan és összefüggéstelenül, a betegágyánál jegyzetelő Krónikás azonban türelmesen kibogozta és újrafűzte a történet gubancos szálait.

Kommentárjaiban a Krónikás megjegyzi, hogy a különös kutyaszerű népben minden bizonnyal a tatárok őseit kell látnunk, akik ezek szerint nem erről a világról származnak, különben I. Eibon aligha hirdetett volna ellenük ilyen vehemenciával háborút. Erre a vállalkozásra már nem terjedtek ki távoli utódjának látomásai, de aligha járhatott sikerrel, hiszen a történetet megörökítő Krónikás korában már a tatárok uralkodtak a messzi Kitájtól egészen a Rifei-hegyekig (bár a keresztény országokat és a muszlim kalifátust csak néhány évtizeddel később rohanták le). Az első Kapuőrnek azonban így is igen sokat köszönhet az utókor, hiszen a mai tatárok közül már csak kevesen képesek alakot váltani, tüzet okádni pedig szinte senki; ki tudja, meddig terjedne ma a hatalmuk, ha annak idején, amikor először kezdték kóstolgatni a földi világ ízét, a régi Kar Koshák nem szállnak szembe velük.