„Nem érdekel, honnan jöttél és miért; én döntöm el, hová mész és mikor.”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Kapuőrnek lenni hivatás: akárcsak a Krónikásét, ezt a posztot is minden nemzedékben betölti a család egyik sarja. A Krónikások többnyire még életükben kijelölik, ki fog majd helyükbe lépni az új generációból. A Kapuőrök esetében ez a kérdés fel sem merül; a címet ugyanis a Carcosa vérvonal ködbe vesző kezdetei óta ugyanaz a személy viseli. Legalábbis bizonyos értelemben.

Még a vaskorszak hajnalán élt egy barbár Carcosa ős, akinek a nevét nem őrizték meg a feljegyzések, a családra jellemző virtus azonban elevenen izzott benne, mert amikor egy földrengést átvészelve a hegyekben egy ősrégi sírboltra bukkant, első dolga volt feltörni és kifosztani. Vállalkozásán kis híján rajtavesztett, mivel a kriptában az özönvíz előtti Hyperborea leghatalmasabb mágusa, a nagy Eibon aludta korántsem örök álmát. A zaklatásra fölriadt, s kapva kapva a kínálkozó alkalmon, megkísérelte megszállni háborgatóját. Meglepetésére a Carcosa ős keményen ellenállt, az akaratok viadalában egyenrangúnak bizonyultak. Egyikük sem bírta legyőzni a másikat, s végül egyetlen skizofrén személyiséggé olvadtak össze. Az új entitás megőrizte halandó emlékeit és kötődéseit, megtetézve az óvilági varázsló tudásával és motivációival. Mivel két vetélkedő lélek kapcsolódott össze benne, Eibon Carcosaként határozta meg magát; és az első dolog, aminek tudatára ébredt, az volt, hogy neki küldetése van.

A multiverzumot különálló világok sokasága alkotja, amelyek között általában nincs átjárás – korántsem véletlenül, ugyanis őshonos lakóik és természeti viszonyaik kölcsönösen barátságtalanok egymás számára. A halandók ostobasága azonban végtelen, táplálkozzék bár hatalomvágyból és hiúságból; minden adott pillanatban szorgos elmék százai munkálkodnak rajta, hogy réseket üssenek a világok közötti válaszfalakon. A tér-idő kontinuumot manipuláló mágia skálája az egyszerű teleportálástól a létsíkokat egyberoskasztó apokalipszisig terjed, ám minden válfaja hallatlanul veszedelmes, mivel a felelőtlen varázslóknak fogalmuk sincs róla, micsoda erőkkel játszadoznak. Eibon az egész földkerekségen saját magát tartja az egyetlen megfelelően felkészült személynek az effajta mágia gyakorlására; következésképpen szent feladata, hogy ellenőrzése alá vonja az összes tér- és síkkaput, a rajtuk átszivárgó lényeket, illetve a megnyitásukra képes varázslókat. Ő ezt a sors által reárótt tehernek tekinti, melyet nem könnyen bár, de méltósággal visel; mások szerint – és itt egyes rokonok sem kivételek – megalomán delúziókban él, s rögeszméivel az egész család biztonságát veszélyezteti.

Mivel a veszély sokfelől fenyeget, ő pedig nem kívánja elaprózni az erőit, Eibon igyekszik a nagyját önmagába fókuszálni; más szóval, kapu és kapuőr egy személyben. Az angyal- és az ördögidézés tudománya egyaránt a kisujjában van; az összes többi művelőjét rosszindulatú kontárnak tartja, vagy – családtagok esetében – a tűzzel játszó kisgyereknek. Az alsóbbrendű entitásokat fizikai valójukban idézi és távoztatja, a magasabb régiók hatalmasságainak pedig a tulajdon testét-lelkét nyitja meg kapu gyanánt. Ilyenkor azok átszellemítik őt, és különféle képességekkel ruházzák föl, ahogy az aktuális helyzet megkívánja; ő pedig cserébe lehetőséget kínál nekik, hogy megtapasztalják a földi létet, kapcsolatba lépjenek a lakóival, híveket toborozzanak és kultuszokat szervezzenek. Eibon távlati törekvése, hogy ő legyen az egyetlen kapu, amit ezek a hatalmak a saját céljaikra igénybe vesznek. Rajta kívül mindenki más megbízhatatlan: nincs elég akaraterejük hozzá, hogy ellenálljanak a túlvilági lények szubverzív befolyásának. Ő viszont sohasem lesz a szolgájuk, mert inkább törik, mint hajlik; s ha netán megtörne – ami előfordult már párszor –, idővel óhatatlanul visszatér, és a bosszúja szörnyű lesz. 

 Ahol az angyalok félve járnak
(Hangulatzenéért kattints ide)

Mióta a két lélek összekapcsolódott benne, a Kapuőr nem öregszik és immunis mindenfajta betegségre, ugyanakkor viszont sterillé vált és kiveszett belőle a nemi ösztön. Életének csupán az erőszakos halál vethet véget – ami számos alkalommal meg is történt vele, hisz ha a küldetéséről van szó, nem kíméli magát és nem ismeri a félelmet. Nehogy feladata bevégezetlen maradjon, óvintézkedésként egy sereg klónt készített magáról, amelyeket hibernált állapotban helyezett el gondosan álcázott és védett rejtekhelyeken. Ha Eibon Carcosa meghal, a földrajzilag legtávolabb elrejtett klónja nyomban életre kél. A folyamat rendkívül traumatikus, és az új Kapuőr nem tekinthető azonosnak a régivel, mivel csupán az elvont elméleti tudását örökli tőle, a személyes emlékek és tapasztalatok mind veszendőbe mennek. Természetesen minden rejtekhely bőven el van látva dokumentációval, hogy mielőtt kimerészkedne a külvilágba, a klón elsajátíthassa a szükséges alapismereteket. A jelenlegi Eibon Carcosa a hetvenhatodik ebben a sorban az első Kapuőrtől számítva.

A hetvenötödik Eibon az alpesi Carcosa-kastély védelmében esett el, s a láncolat e ponton kis híján megszakadt: az ellenséges koalíció ugyanis a család egyik bizalmasának árulása következtében birtokába jutott a Kapuőrök titkának, s nemcsak az ostrom során fordítottak nagy gondot a klónok felkutatására és megsemmisítésére, hanem titokban előzőleg is évekig munkálkodtak rajta. Az aljas áruló – Balthasar Fresenius mester – kerek féltucatot pusztított el közülük személyesen, miközben veszedelmes kettős játékot űzve továbbra is a Carcosák hű belső emberének mutatta magát. Szerencsére még az ő keze sem ért el mindenhová, bár a száműzetés első éveiben a család fájón nélkülözte LXXVI. Eibon Carcosa segítségét, akinek temérdek fáradságába telt, míg hazavergődött a grönlandi jégmezőkről.

Amikor túlvilági lényeknek engedi át magát, Eibon testben-lélekben hasonul hozzájuk, vagyis jellegzetes fizikai deformitások és pszichés zavarok jelentkeznek rajta. Mivel szinte minden idejét átszellemítve tölti, továbbá az aktuális helyzethez igazodva váltogatja az őt megszálló entitásokat, személyisége a folyamatos változás állapotában van, hasonlatosan a szétfutó higanyhoz. Legtisztább pillanataiban, ha éppen senki nincs nála vendégségben, az alapréteget a hyperboreai mágus és a vaskori barbár egymással vetélkedő párosa képezi, erre rakódik rá két és félezer esztendő zavaros hordaléka. Más szóval a Kapuőr gyógyíthatatlan, közveszélyes elmebeteg, ezer szilánkra frakturált személyiségét csupán a fanatikus küldetéstudat tartja össze. A családhoz csak a Carcosa ős tudat alatt gyökerező ösztönein keresztül kötődik, amelyeket egyre jobban erodálnak az évszázadok: mindenki tudja róla, saját magát sem kivéve, hogy ő a leggyengébb szál a szövedékben.

Eibont nem érdekli a politika, nem vesz részt a hatalmi játszmákban, nem él társasági életet és nincsenek kényelmi igényei. Ha nem szólítja valami válsághelyzet, általában magányosan járja Európát, tér-idő anomáliákat és elbitangolt túlvilági lényeket keres, hogy kiiktassa vagy a hatalmába vonja őket; esetleg ősi fóliánsokat lapozgat a családi könyvtárban, vagy megérdemelt fenyítésben részesít holmi garázda idézőmágust, akinek a fejébe szállt a dicsőség.

Megjegyzés: A számos novellában felbukkanó hyperboreai Eibon – a kései fordításban Liber Ivonisként ismeretes grimórium szerzője – Clark Ashton Smith örökbecsű hozzájárulása volt a Cthulhu-mítoszhoz, a fenti szerepjátékos interpretációban pedig jó úton halad felé, hogy Yog-Sothoth avatárja váljon belőle. Itt egyébként tetten érhető némi játéktechnikai ihletés is: a játékos szerette volna kipróbálni a Tome of Magicben (Wizards of the Coast, 2006) publikált egyik mágiaformát.

„Üdvözöllek az Újvilágban!”
(Hangulatzenéért kattints ide vagy ide.)

Ibramel Carcosa a jövő embere. Legalábbis meg van győződve róla; márpedig őt igen nehéz eltéríteni a meggyőződésétől.

A Carcosák hatalma hagyományosan a hegyvidéken fészkel, ám a levantei ág – amely a legjelesebb utazókat és felfedezőket adta a családnak – mindig fenntartott egy kis flottát a Földközi-tengeren, hol kereskedésre, hol kalózkodásra, ahogy a körülmények hozták. A famíliára mért tragikus csapás ezeket a hajókat alig érintette; néhányat ugyan lángba borítottak a talján kikötőkben, a többségnek azonban sikerült egérutat nyerni és újra egybegyűlni a pelágiai szigetvilágban, az öreg Domenech Carcosa parancsnoksága alatt. Domenech ezután kapcsolatba lépett a család Outrémerben honos izraelita oldalágával, hogy közös erővel segítsék a túlélőket a száműzetésben. Az első nehéz esztendőkben, míg be nem épültek a frank arisztokráciába, az emigráns Carcosák lényegében a levantei flotta meg a zsidó atyafiság költségén éltek; később, ahogy szívós munkával birtokokat szereztek és tekintélyt vívtak ki maguknak, a keletről áramló pénzek jelentősége csökkent, bár sohasem szűnt meg teljesen.

Hat évvel Carcosa-kastély felprédálása után Domenech Carcosa végzetes szélütést kapott zászlóshajója, a Tüphón fedélzetén, miközben a kormánykerékkel birkózott egy rettenetes viharban. A flotta parancsnoksága felnőtt gyermekeire, Ibramelre és Vylhvára szállt, akik egymás szeretői voltak. Ekkor Ibramel olyasmit művelt, amivel még frankhoni kuzinjait is sikerült meglepnie: mindenestül felszámolta a flottát, majd az így szerzett pénzen fölszerelt helyette egy másikat, ám ezúttal óceánjáró hajókból, Luzitániában, a Carcosákkal rokon Sandalfón család szakértő támogatásával. Az új hajók a tisztelet jeléül a régiek nevét kapták – Kiméra, Gorgó, Medúza, Szkülla, és így tovább –, a Tüphónt kivéve, amelynek legénysége fellázadt Ibramel intézkedései ellen, mire ő megtorlásul egy krák gyomrába küldte őket, melyet a tenger fénytelen mélyéről szólított föl mágiájával. Mivel az árulók nevét nem akarta megörökíteni, az új zászlóshajót atyja után Domenechnek keresztelte el, és vitorlát bontott az Újvilág felé. Vele tartott Vylhva húga, a Holdboszorkány is, akit ugyan nem fűtött különösebb felfedezői becsvágy, de roppantul kíváncsi volt egy olyan kontinensre, ahol a rézbőrű vadak között még a maguk nyers barbárságában élnek az Európa területén rég háttérbe szorított természetkultuszok.

 A Domenech, a család zászlóshajója
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Tengerek Vándora nem harácsolni és fosztogatni jött az Újvilágba, a gyors haszonszerzésnél sokkal nagyralátóbb tervek vezérlik. Olyan országot akar felépíteni, amely csak névleg van alávetve az európai uralkodóknak, valójában tokkal-vonóval a Carcosa család magánbirodalma. Már nevet is adott neki – Elízium –, s noha az áhított cél még messze van, egyelőre meglehetősen jó úton halad. Míg a koronagyarmatok körülötte északon és délen egyaránt a puszta túlélésért küzdenek, ő működőképes gazdaságokba szervezte a bennszülött munkaerőt, csaknem negyvenezer frank, hispán és luzitán telepessel, s most folynak a tárgyalások egyes albioni és tengeralföldi felekezetek befogadásáról, melyek hazájukban vallási üldöztetésnek vannak kitéve. Egyetlen komoly vetélytársa Árkádia, egy másik magángyarmat, a szintén frankhoni illetőségű DiVega család ellenőrzése alatt.

Feltétlenül meg kell említeni, hogy a Carcosák izraelita oldalága cserbenhagyásként élte meg Ibramel vakmerő vállalkozását, s bár tartják magukat a család alapelvéhez és nem kezdenek miatta belviszályt, viszonyuk az újvilági testvérpárral így is igen feszült, olykor az ellenségeskedés határát súrolja.

Megjegyzés: Ibramel Carcosa a gyarmatosító oligarcha archetípusa, a leghatékonyabb és legszemetebb jellemötvözetben. Cortez katonai tehetsége találkozik benne Pizarro gátlástalanságával, William Penn karizmája Cecil Rhodes szervezőképességével.

"Akarsz fogócskázni?"
(Hangulatzenéért kattints ide)

Ha sorra vesszük a családtagokat, Hellehild Carcosa több szempontból különleges eset. Először is, soha életében nem járt sem a régi, sem az új Carcosa-kastélyban, bár ezzel nem áll teljesen egyedül (például Artemusszal is ugyanez a helyzet). Aztán, ő tulajdonképpen már a harmadik nemzedékbe tartozik, a Fekete Özvegy unokahúga, noha csupán hat évvel fiatalabb nála. Az édesanyja Evoryn nénje, Pharazine Carcosa volt, aki Paradysbe ment férjhez Brinvilliers márkihoz. A frank jog szerint tehát nem is minősül Carcosának, a törvényes neve Hellehild de Brinvilliers. Ámde a vér szava erősebb a törvénynél – e sarkalatos igazságot semmi sem bizonyítja jobban a Pokolmacska eseténél.

A Brinvilliers házaspár a székesfőváros dekadens arisztokrata köreinek legfőbb vezércsillaga volt. Az általuk szervezett szoarékon a kicsapongások teljes skálájáról lehetett válogatni, merő unaloműzésből szerveztek orgiákat, szórakozásból fekete miséket. Az utcáról elragadott prostituáltak nagy műgonddal történő halálra kínzása náluk éppúgy bevett gyakorlatnak számított, mint a keménykötésű parasztlegényekre rendezett vidéki hajtóvadászat, vérebekkel és sóval töltött mordályokkal. Hellehild ebben a légkörben született és nevelkedett, már egészen fiatalon megtanították embert ölni, különösebb dresszúra nélkül, pusztán az élvezet kedvéért. Zsenge kislánykora óta vérfertőző viszonyban élt a szüleivel, és Pharazine Carcosa halála után – aki nem bírta kihordani második magzatát – ő töltötte be a feleség és a ház asszonya szerepét a Brinvilliers-palotában, forrón szeretett apja mellett.A Carcosa családra ekkor sújtott le a katasztrófa, mely Európa egyik legelső famíliájából földönfutó koldusokká alázta őket. Brinvilliers márki, akinek kicsapongó életvitele sem tudta megapasztani hatalmas vagyonát, a hír hallatán azonnal megtagadta őket, minden kapcsolatot megszakított velük, még azt sem tűrte el, hogy valaki kimondja a jelenlétében a nevüket. Esze ágában sem volt családja sorsát hanyatlófélben lévő csillagzathoz kötni, s természetesnek vette, hogy leánya-metresze osztozik felfogásában. Ez volt élete legnagyobb és utolsó tévedése.

Artemus a család levantei ágából származik. Édesapja a joviális Benjamin Carcosa, a nagy mesélő és világcsavargó, aki – született epikureus lévén – utazásai közben sohasem veti meg az élet által kínált örömöket, így például a szép nők társaságát. A Penge egy pajzán hidzsázi mulatság gyümölcse, amelyre Dzsidda közelében került sor, egy sivatagi sejk fényűző sátrában. Az egyik egzotikus szépség itt azzal vonta magára Ben bácsi kitüntető figyelmét, hogy ellejtette előtte a hétfátyoltáncot, ám az arcát takaró fátyoltól semmilyen körülmények között nem volt hajlandó megválni. Másnapra aztán nyoma veszett; a jeles alkalomra összetoborzott többi hölgy éppúgy nem tudott róla semmi közelebbit, mint az ünnepséget rendező eunuch, akit e mulasztásáért a sejk halálra korbácsoltatott. Öt évvel később – továbbra is elfátyolozott arccal – egy karavánszerájban váratlanul betoppant Benjamin Carcosához, és gondjaira bízta a nászukból született kisfiút. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan esett teherbe tőle, aminthogy az is, hogy több közönséges asszonynál, valószínűleg a füst nélküli tűz népéből való. Erről igen nehéz megbizonyosodni, mivel Artemus szinte semmire nem emlékszik élete első öt esztendejéből.

Benjamin Carcosa számos kiváló jellemvonása között a felelősségtudat aránylag kevéssé hangsúlyos, mégis becsülettel megpróbálta fölnevelni kisfiát. Az élet veszedelmeinek sokféle neme ellen felvértezendő, szerette volna kiokítani őt a saját hivatására, e téren azonban csalódás érte. Nem mintha Artemus nem bizonyult volna kiemelkedő tehetségű orgyilkosnak – de teljesen más oldalról közelíti meg a szakmát, mint az életvidám atya. Például imád saját kezűleg ölni, amit Ben bácsi primitív és fantáziátlan módszernek tekint. Továbbá természetes alakváltó (emiatt az apja kissé féltékeny rá), ám nem tudja irányítani e képességét (emiatt meg kissé lenézi). Apa és fia között csakhamar súrlódások támadtak, s mióta egy parázs veszekedést követően különváltak, egyikük sem keresi a másik társaságát.

Artemus Carcosa daliás fiatalember, külseje azonban a nap járásához igazodva változik. Éjfélkor ébenfekete bőrű, göndör hajjal és negroid vonásokkal; délben tejfölszőke, kék szemű árja; a köztes napszakokban pedig fokozatos átmenet zajlik a két véglet között. A folyamatot képtelen befolyásolni, az álcázást és a megtévesztést azonban így is rendkívül megkönnyíti: első pillantásra egyáltalán nem tűnik szembe rajta, hogy alapvető vonásai mindig ugyanazok maradnak.

Éjjel és nappal

Kiegészítő nevét a Penge onnan kapta, hogy már-már természetfölötti affinitása van mindenféle szúró-vágó fegyverhez; úgy bánik velük, mintha a markába termettek volna. Hasonlóképpen kötődik a kiontott vérhez is, mellyel válogatott vajákos praktikákat űz ellenségei romlására és rokonai épülésére. Személyiségében az apjával ellentétes jegyek dominálnak: szűkszavú, befelé forduló, fatalista, aszkéta hajlamú és rendkívül erős a kötelességtudata. Kevés számú kisgyermekkori emléke közül a legfontosabb, hogy édesanyja igaz muszlimnak nevelte. Hitében felnőtt fővel is rendületlenül megmaradt, a vallási előírásokat aggályosan betartja.

Artemus Carcosát éveken keresztül viharos szerelmi viszony fűzte egy rivális arisztokrata család sarjához, Artemis DiVegához, akivel Líbiában találkozott. Kapcsolatukat sohasem szentesítették, ám Artemis ikreket szült neki, egy kisfiút és egy kislányt, akik már igen korán tanújelét adták, hogy egészen rendkívüli képességek szunnyadnak bennük. A kilátások mindkét szülőt aggasztották: kötődtek ugyan egymáshoz, a családjukhoz azonban még inkább, s egyikük sem szívesen gondolt bele, milyen következményekkel járna, ha a két vérvonal egyesüléséből született gyermekek akár az egyikhez, akár a másikhoz csatlakozva fölborítanák a Carcosák és a DiVegák évszázados erőegyensúlyát. Artemis DiVega végül azt javasolta, osszák meg az ikreket a két család között. Artemus döbbenten kérdezett vissza, hogy komolyan gondolja-e ezt a szörnyű kegyetlenséget, Artemis pedig igennel válaszolt. A Penge erre megindultan letérdelt, hogy imában kérje Allah bocsánatát, majd kardot rántott és keresztben kettévágta mindkét gyermeket, nem csupán az ő életüknek vetve véget ezzel, hanem szüleik tragikus szerelmének is.

Megjegyzés: Artemus a kettős természetű antihős archetípusa, az irodalmi példáknál egy árnyalattal sötétebbre véve: az ő esetében Dr. Jekyll semmivel sem jobb Mr. Hyde-nál, vagy Harvey Dent arcának ép fele a torznál. Külső megjelenítéséhez ezenkívül inspirációval szolgált az asszaszinok történelmi legendája, személyiségéhez pedig Anton Chigurh alakja a Coen testvérek Nem vénnek való vidék c. filmjéből.

A fekély kiégetése
(Hangulatzenéért katints ide.)

A szobor karosszékben ülve ábrázolta Górkát, nem volt hát meglepő, hogy a talapzatába rejtett kriptában is egy karosszéket találtunk – ezt azonban üresen. A falakat meg a padlót mágikus rajzolatok borították, és minden be volt terítve (ennek láttán a szívem nagyot dobbant) apróra szaggatott papírcafatokkal. Megkértem Aldimart, hogy szedje össze őket, a falusiakat pedig, hogy hárman közülük tanúsítsák, a sír üres. Erre az összes agyatlan barom egyszerre csődült oda, a nyakukat nyújtogatva és egymást taszigálva, mint kolomp szavára a birkanyáj – éppen csak nem bégettek hozzá. A nagy tolongás meg a huzat meg is tette a magáét, a papírdarabok szanaszét szálltak a szélrózsa minden irányába, Aldimarnak esélye sem maradt összekapkodni őket.

Drága véreim! Tudjátok rólam, hogy higgadt természetű vagyok, nem kenyerem az epésség, ezek a büdös parasztok azonban most az egyszer kihoztak a béketűrésből. Legércesebb hangomon förmedtem rájuk, átokkal felérő jóslattal sújtva őket: tudják meg, hogy mire a hold elfogy és újra kikeredik, Górkow helyén nem lesz semmi és senki. Ettől kellőképpen megszeppentek és abbahagyták a nyüzsgést, én pedig szemügyre vettem a sírhelyet. Bár korántsem vagyok annyira járatos a titkos tudományokban, mint közületek néhányan – példának okáért Eibon vagy Belzador –, mégis az a határozott benyomásom támadt, hogy az építmény erős mágikus szupressziós mezőt fejleszt, valaminek az elfojtására, illetve lebéklyózására.

Tanulmányaim arra tanítottak, hogy a világ jelenségei hosszú távon mindig egyensúlyban vannak; más szóval, nincs olyasmi, hogy ingyenebéd. A talizmán garantálja ugyan gazdájának a jószerencsét, ám csak ideiglenesen tartja tőle távol a balszerencsét, amely egyre gyűl-gyülemlik a mérleg másik serpenyőjében, pontosan akkora ellensúllyal, amennyivel a jószerencse élete során kedvezett neki; s amikor aztán a boldogtalan megszűnik a talizmán tulajdonosa lenni – vagyis legkésőbb a halála pillanatában – mind egyszerre zúdul a nyakába, akár a taglócsapás. Például olyasféleképpen, hogy az üdvözölés és a kárhozat egyaránt megtagadtatik tőle, lelke rothadó porhüvelyében reked, s miközben átokként sugározza ki környezetére a balszerencsét, sétáló döge még fizikálisan is terjeszti a fertőzetet.

Górkának bőven volt ideje tanulmányozni a talizmánját, és többé-kevésbé tisztában lehetett vele, milyen sors vár rá. Ezért vált meg tőle önként még életében; és valóban, ennekutána sorozatban záporoztak rá a sorscsapások, kurta egy hónap alatt azonban még így is vajmi keveset törlesztett az egész életén át tartó jószerencséből. Gondoskodott hát róla, hogy holta után legalább mások ne szenvedjenek az ő ostobasága miatt, és úgy tervezte meg végső nyugvóhelyét, hogy elfojtsa az átkot és lebéklyózza a tetemét. (Veszett fejsze nyele, ha engem kérdeztek.) És a terve működött is, míg Karol Jemiz – ki tudja, miért – el nem lopta a szobor kezéből a kristálygömböt. Ezzel a talizmánnak új gazdája lett, akinek a szerencséjét táplálni kezdte; a hamisítvány meg persze nem tudta elfojtani a balszerencse kisugárzását, és a falu az átok áldozatául esett.

Csak azt nem értettem még, hogyan szabadult el az élőhalott Górka. Mikor a kriptát szemügyre vettem, a szupressziós mező már döglött volt; hiányzott a mágikus pecsét, amely a működését garantálta volna. Eszembe jutott, amit a fogadós mondott az urasággal eltemetett drága könyvekről; aztán a szelek szárnyára bocsátott papírcafatokra gondoltam; és valami süllyedő érzés fogott el a gyomrom táján.

Következtetéseimet frank nyelvre váltva megosztottam kísérőimmel, és máris indultunk a helyi pópához, akinek szintén rohadtak a káposztái. Desiderius atya bevezetett minket a paplakba. Neki sem kellett sok noszogatás, hogy kiöntse a szívét, mivel szörnyű lelkifurdalás gyötörte. Kiderült, hogy az éj leple alatt valóban ő nyitotta fel Zygmunt sírját, abban a hiszemben, hogy ott megtalálja a módját, miként törhetné meg a falut sanyargató átkot. A tetem a karosszékben pihent, ölében egy vaskos könyvvel, amit a jó atya magához vett, hátha abban van a megoldás. Górka persze erre nyomban fölébredt, s első dolga volt visszaragadni és széttépni a könyvet. A pópa meg sem próbált szembeszállni vele, páni félelem fogta el: sikoltozva menekült, s az életét csupán annak köszönhette, hogy a sarkon elbotlott a kisebbik Peruk lányban (aki csak a jó ég tudja, mit keresett ott). Az élőholt Zygmunt üldözőbe vette ugyan, ám közben megállt ízekre szaggatni a kislányt, és mire végzett vele, Desiderius atya sikeresen kereket oldott. A véres maradványokat a falusiak másnap megtalálták, Peruk gazda kénköves tirádában tört ki, és örök gyűlöletet fogadott a pap ellen. (Humungus szerint a gyermeki szervezet nem bírta ki a metamorfózis megterhelését, ezért nem alakult át a leányzó szörnyeteggé, mint Górka későbbi áldozatai.) Desiderius atya azóta minden este könyörgő istentiszteletet tart, töredelmes bűnbánatra szólítva prédikációiban a gyülekezetet; ám sokan a falusiak közül Obed Perukkal tartanak és távolmaradásukkal tüntetnek.

Desiderius atya gyötrődése
(Hangulatzenért kattints ide.)

A kriptában széttépett könyvet Desiderius azonosította, ugyanaz a jel volt a borítóján, mint a pecsétgyűrűmön. Más szóval kiderült, hogy feleslegesen fáradtunk, Vanborden Carcosa öröksége visszavonhatatlanul odalett, hála ennek a reverendás ökörnek. Ezúttal uralkodtam az indulataimon és nem éreztettem vele neheztelésemet, még vigasztaltam is, együttérzőn a vállát veregetve. Közben eldöntöttem, mi lesz a büntetése: a saját meggyalázott templomában fogom feláldozni, hogy a szelleme segítséget nyújthasson nekünk Zygmunt Górka legyőzéséhez. Elkezdtem a lelkére beszélni, hogy nem hibát követett el, hanem bűnt, amire nincs bocsánat. Holmi együgyű sirámok helyett áldozatot kell vállalnia, el kell gondolkodnia rajta, mekkorát, mert még van remény, de ehhez segítenie kell.

Miután láttam, hogy sikerült bogarat ültetni a fülébe, elindultunk megnézni a leégett lakótornyot. Úgy okoskodtam, hogy az élőholt Górka gondolkodása nyilván gyökeresen különbözik az élő Górkáétól; valószínűleg cseppet sem érdekli már a parasztok sorsa, csak a talizmánt akarja visszaszerezni, hogy a síron túli létben örökké szerencsés legyen. Ehhez gyűjt segédcsapatokat a megfertőzött falusiakból, hiszen a látszat dacára csöppet sincs könnyű dolga: Karol egyedül van ugyan, ám minden lépését jószerencse kíséri, míg Zygmuntot továbbra is konok balszerencse sújtja. Kézenfekvő búvóhelynek a lakatlan torony kínálkozott számukra, s bár a pópa feláldozása előtt eszem ágában sem volt kenyértörésre vinni velük a dolgot, egy rövid felderítőút – véltem – a hasznunkra válhat.

A dolgok azonban másképpen alakultak: útba esett ugyanis a Peruk ház, és Obed gazda szíves szóval beinvitált minket. Meglehetősen jómódú háztartást vitt, egyáltalán nem parasztosat, inkább vadászlakra emlékeztetőt. A kandalló fölött még az idősebbik lányát is megcsodálhattuk egy középszerű olajfestményen: Valerinek hívták, és épp nem tartózkodott otthon, amit némiképp fájlaltam, mivel áldozótőrömre illő teremtésnek tűnt, szépsége még a tehetségtelen piktor ecsetjén is átragyogott.

Obed gazda a maga nehézkes módján azt akarta kiszedni belőlem, mit kerestem a pópánál. Készséggel közöltem vele, hogy a családi örökségemet, amit tönkretett a nyomorult, és most meg akarom büntetni érte. Ő is segíthet, ha akar, csak adja föl a tartózkodását, és ma este jöjjön el a családjával az istentiszteletre. A gazda felesége hisztérikusan követelőzni kezdett, hogy pusztítsuk el az alávaló csuhás latort, az ura azonban egy emberes nyaklevessel befogta a száját. A megállapodás után – amire jóféle hungárus boritallal ittuk meg az áldomást – elköszöntünk, felszedelőzködtünk és átkeltünk a hídon, a torony felé.