Górkow: Titkok a felszín alatt
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Tébolyodott istenek táncolnak a hóban, vérre-húsra éhesen. Minták, színek, árnyak örvénylenek, majd egy szökkenéssel eltűnnek a mennyboltozat határán túl. Elégedettek mind, hisz a legocsmányabb bűn dacos hirdetője, családunk ellensége halott. A konc szabad préda, az istenek megkapták jussukat. Most mi következünk.

Hetekbe telt, míg a hólepte hegyek ember nem látta zergecsapásain célba értünk, de végre itt vagyunk Górkow közelében. A térkép egy meglepően nagy települést mutat Zygmunt lakótornyának tövében. Ránk esteledett. Úgy döntöttünk, tábort verünk. Kimegyek a többiekhez.

Épp vacsorához ültünk, mikor Aldimar megszimatolta, hogy valami furcsa ragadozóféle próbál becserkészni minket, amelynek a szaga nagyon nem tetszett neki. Humungus nyomban felajánlotta segítségét eleven tövisliánokból szőtt hálójával, amely magától megtámadja és foglyul ejti a zsákmányt, aztán – ha utasítást kap rá – darabokra szaggatja. Kettejüknek együtt gyerekjáték volt csapdába csalni a táborunk körül ólálkodó lényt. Tehetetlenül nyáladzott és kapálózott az indahálóban, mikor bevonszolták közelebbi tanulmányozásra.

Valaha ember lehetett, de már jó úton járt felé, hogy vadonlakó bestiává alakuljon át. Az a fajta metamorfózis, ami Aldimarnál oly előkelő és esztétikus, itt a legalantasabb és legundokabb formában mutatkozott meg. Humungus tüzetesen megvizsgálta a foglyot. Úgy találta, valami fertőzésnek eshetett áldozatul, nem túl régen, legfeljebb tizenkét órája. Azóta méregzsákjai fejlődtek, és a harapása tovább terjeszti a fertőzést. Ellenmérget nem tudunk készíteni; hiányzik hozzá a laboratóriumi felszerelésünk.

Ekkor én vettem át a fogoly vallatását. Az eszét ugyan rég elveszítette, beszélni már nem tudott, ez azonban számomra nem akadály. A sors felfedte róla, hogy a neve Joszip Makar, és egy fogadós harmadik fia, akinek mind a szülei, mind a testvérei élnek még. Semmiféle áldás nem szállt a vérére és biztos halál várt rá a közeli jövőben. Nyilván Górkowból származott, más nagyobb település nem lévén a környéken. Többet aligha tudhattunk volna meg tőle, így hát nem késlekedtünk beteljesíteni a sors rendelését.

Miközben véreim a biztonság kedvéért elégették a tetemet, jómagam kifaggattam a hegyek szellemeit. Igen dühösek voltak, mert emberkéz emelte daganat nőtt a birodalmukban. Középpontját egy gennyes góc, egy fertőző tüsző alkotta, amely nem pusztult el Zygmunt Górka halálával, csak nekrotizálódott, mint az üszkösödő seb. A havasi szellemek már életében is fekélyként tekintettek Zygmuntra, holta után pedig úgy tűnik, még rosszabb lett a helyzet.

Górkowba két út vezet, az egyik Zygmunt lakótornyához, a másik közvetlenül a faluba, amit befagyott patak választ el a földesúr lakóhelyétől. A települést tanyák veszik körül. Úgy döntöttünk, nem vesztegetjük az időt fölösleges óvatoskodással, hanem egyenest bemasírozunk a faluba. Fölvettem a vértezetemet, hogy a havasokban vadászgató polyák nemesnek álcázhassam magam, két marcona csatlós kíséretében. Tolmácsköveim segítségével könnyen szót értünk majd a helybéliekkel.

Górkow
(Nagyobb felbontású képért kattints ide!)

Az út széles és jól járható, sok rajta a régi keréknyom, a falu közelében le is van gerendázva: jobb időkben nagy lehet rajta a forgalom, bár most hó takar mindent. Kelet felől Górkowot földsánc védi, félkör alakban a befagyott patakra támaszkodva. A masszív gerendakaput nyitva találtuk, teljesen őrizetlenül, csak néhány kereszt és elnagyolt szentkép lógott rajta, békés egyetértésben egy csomó pogány fétissel. Ezt kissé furcsállottam, hiszen a falunak szép saját temploma van – fatornya kikandikál a sánc mögül –, és az ortodox egyház nemigen tűri az óhitből visszamaradt babonaságokat.

Elszigetelt fekvéséhez képest Górkow meglepően jómódú és prosperáló látványt nyújtott: csupa tekintélyes boronaház, az ablakokban hólyag helyett igazi üveg, a főtéren még egy vadonatúj bronzszobor is áll. Ugyanakkor az egész település elhanyagoltnak tűnik, és rendkívül furcsa hangulata van. Senki sincs az utcán, bár minden házban ég a tűz. Patkányok szaladgálnak a csűrök között, a kertekben a hó alól kilátszik a betakarítatlanul rothadó vetemény.

Közelebb érve láttuk, hogy a főtéri szobor magát Zygmunt Górkát ábrázolja, kinyújtott kezében egy világoskék kristálygömbbel. A talapzaton felirat:

 Zygmunt Górka
mindenki barátja
Górkow jótevője

a bátorság gömbje
a béke gömbje
a bőség gömbje

 Zygmunt Górka utolsó ajándéka hűséges jobbágyainak

nyugodjék békében
emléke velünk marad

Megjegyzés: Ha olyan helyszínen tartjuk a játékot, ahol van internet – az esetek nagyjából ötven százalékában –, akkor az ülés vége után a mesélő rövid körlevélben foglalja össze az eseményeket, amelyet azon frissiben megküld a jelen nem lévő játékosoknak. Ez még nem a teljes körű beszámoló, inkább amolyan ízelítő, melynek kétféle funkciója van. Egyrészt fenntartja a kampány folyamatosságát és csillapítja a részt nem vevő játékosok kíváncsiságát, másrészt pedig étvágygerjesztőül szolgál a komplett beszámolóhoz, amire általában várni kell egy kicsit, hiszen hosszabb lélegzetű iromány. A záró körlevélben mindig a mesélő fordul a távollévő játékosokhoz, közvetlenül a kaland befejezése után. Többnyire a hosszabb és komplexebb kalandokhoz szokott ilyet írni, hacsak nem az ő lakásán játsszuk őket, ott ugyanis – szigorú fogadalma szerint – nincs és soha nem is lesz internet, hasonlatosan a tévéhez és a telefonhoz.

Tűzhalál
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Tisztelettel értesítem róla a másfelé elfoglalt Carcosákat, hogy túl vagyunk a család második kalandján. Az utókor okulására álljon itt a résztvevők neve:

Aldimar Carcosa, a Vadak Ura
Humungus Carcosa, a Kertész
Névtelen Carcosa, a Krónikás

Beszámolót a Krónikás ír majd az eseményekről, ám az est fénypontját nem hagyhatom említetlenül. Névtelen rábeszélt egy ortodox papot (egyszerűen rábeszélt, mindenféle mágikus praktika nélkül), hogy az esti istentiszteleten, az egész gyülekezet előtt ajánlja magát áldozatul az Úrnak és nyilvános öngyilkosságot kövessen el. A templomban erre kezdetét vette a vérfürdő, amit Aldimar lusta érdeklődéssel nézett végig az oltárról, hiúz alakban majszolgatva az úrvacsorát. A kavarodást végül Humungus fojtotta el: benövesztette liánokkal az egész épületet, és miután mindenkit lebéklyózott odabent, rájuk gyújtotta.

Ami Zygmunt Górkát illeti, tényleg halott volt, csak még nem békélt meg teljesen e kellemetlen állapottal. Mivel elég kockázatosnak tűnt hozzáérni, Humungus fölnyársalt egy vak öregasszonyt a tüskéire, és ezen a hevenyészett pajzson keresztül szúrta hátba. Aztán elégette és a földbe döngölte a hamvait. Családotok nagy ellenségéből mindössze egy alaktalan koromfolt maradt.

Vanborden Carcosa ellopott iratait a csapat sajnos nem tudta visszaszerezni: mire a helyszínre értek, a falu pópája már tönkretette őket. Ezért később ugye méltó megrovásban részesült. Ami azt illeti, a Zygmunt Górka által támasztott spirituális fekélyt csak az egész falu kiirtásával és felégetésével lehetett orvosolni. A háromfős Carcosa különítmény igen lelkiismeretesen végezte a dolgát, sem élőt, sem élőholtat nem hagytak maguk után, csupán a szerencsét és az igaz szerelmet nem sikerült legyőzniük. (Ami rettentően felbőszítette Aldimart, mert ő aztán tényleg igyekezett.)

Szerephez jutott még egy szerencsehozó talizmán, amely jó eséllyel pályázhatna a világ legaljasabb és legundorítóbb varázseszközének címére. A három Carcosa ezúton üzeni rokonainak, hogy ha az útjukba vetődne, még véletlenül se nyúljanak hozzá, és vagy azonnal meneküljenek a közeléből, vagy minden erőfeszítésüket összpontosítsák az elpusztítására.

Játéktechnikai visszaábrándozás… Az valami gyönyörű volt, ahogy Névtelen fondorlatos szerepjátékkal összeszedte a bónuszokat a pópa feláldozásához. Amikor végül sor került a próbadobásra, mindent egybeszámítva +41 bónusszal végezte el!

Megjegyzés: A gazdaságos időbeosztás végett – hogy az összemeséléssel és az alapvető információk közlésével ne az ülés elején kelljen fáradni – az egyes kalandok narratív hátterét a mesélő általában a játék előtt körbeküldi a résztvevőknek. Így a játékosok nagyjából sejtik, milyen kihívásokra számíthatnak, és ennek megfelelően készítik föl a karaktereiket. A blogon is ezt a gyakorlatot fogjuk követni, s a kalandokat jobbára több részre bontva tesszük közzé, külön a hátteret és külön a beszámolót. A háttérösszefoglalóban mindig a mesélő szól a játékosokhoz, míg a beszámoló többnyire – de nem kizárólagosan – egyes szám első személyben íródik, és az egyik családtag szemszögéből beszéli el az eseményeket.

Utazás a Kárpátokban
(Hangulatzenéért kattints ide)

A pireneusi Carcosa kastélyba váratlan örömhír érkezik a polyák nemesi respublikából: Zygmunt Górka, családotok ősi ellensége halott! A vég eldugott górkowi birtokán érte utol, ahová élete utolsó esztendeiben visszavonult remetéskedni. Ennél közelebbit sajnos nem lehet tudni róla, még a pontos dátumát sem, vagy hogy mi módon halt meg: a hír messziről jött, kacskaringós utakon, és kétségkívül sokat torzult közben. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az örökösei már hajba kaptak és pereskedni kezdtek a jószágain, melyek – méltóan Európa legszerencsésebb emberéhez – igen számosak és gazdagok, jóllehet nem annyira, hogy fölkeltsék a koronás fők és más hatalmasságok irigységét.

A górkowi birtok jelentéktelen tétel a dús örökségben, a pereskedő felek nem is foglalkoznak vele, ők a hatalmas rozstermő latifundiumokra, a balti hajózásban szerzett érdekeltségekre és a hungárus borbehozatal vonalán élvezett örökletes kiváltságokra koncentrálnak. Górkow pillanatnyilag senkit sem érdekel – kivéve a Carcosákat.

Van ugyanis ott valami, ami titeket illet: Vanborden Carcosa elrabolt iratai. Végre itt a kínálkozó alkalom, hogy visszaszerezzétek őket – immár Zygmunt Górka konok szerencséjétől sem kell tartani.

A feladat annyiban problémás, hogy Közép-Európában – Helvécia, a szent germán birodalom, a hungárus királyság és a polyák nemesi respublika területén – a Carcosáknak semmiféle hatalmi bázisa nem maradt, s a nevük is igen rosszul cseng a régi kastély bukása óta. Küldöttséget éppúgy nem érdemes Górkowba indítani, mint hagyományosan felszerelt expedíciót: útközben biztosan feltartóztatnák, és beláthatatlan következményekkel járó konfliktusokba keveredne. Az egyetlen kézenfekvő lehetőség titokban útra kelni, a lakott helyeket kerülve, a téli vadon fedezékében. Szerencsére egy ilyen sokoldalú családban mindig vannak kuzinok – például Aldimar, a Vadak Ura és Humungus, a Kertész –, akik számára ez nem jelent különösebb kihívást.

Más kérdés, hogy ők gond nélkül eljutnak ugyan Górkowba, de ott alighanem bajban lennének a régi iratokkal. Ezért magukkal visznek egy nagy, lelakatolt, vaspántos kódexet is; odabent pedig, a család titkos könyvtárában, Névtelen Carcosa múlatja az időt néhány palack jó bor társaságában, a bűvös térképek segítségével navigálja rokonait, és ki se dugja az orrát a farkasordító hidegbe, hacsak nem feltétlenül szükséges…

A Carcosák családi krónikája
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A Carcosa családtagok állandó jelzői legalább annyira kifejezik az adott karakter feladatait és a családon belül betöltött funkcióját, mint amennyire valamely tulajdonságukat vagy akár személyiségjegyüket. Ebből kifolyólag vannak olyan jelzők, amelyek nemzedékről nemzedékre visszatérnek, hisz feladatuk, szerepük állandó a Carcosa famíliában.

Kohár Anahid nem véletlenül a gyermek Névtelennel és a családi krónikával menekült el a régi kastélyból; minden generációban van egy Carcosa, akinek a dolga elsősorban a család történetének rendszeres feljegyzése, illetve számos olyan feladat elvégzése, amely szoros szálakkal kötődik ehhez az első pillantásra egyszerűnek tűnő tevékenységhez.

Maga a krónika is messze több annál a vaskos, veretes kódexnél, amit – ha lehetőség és szükség van rá –, Névtelenvasláncon a vállán átvetve magánál hord. Az alpesi sasfészket felprédáló támadók sok értékes kötetet vittek magukkal, amelyek a különböző családtagok személyes tulajdonában voltak. Legnagyobb bánatukra és dühükre azonban a nagy családi könyvtárat nem találták meg.

Pedig a legendás Carcosa könyvtár létezik, csak nem a földi siralomvölgyben; ha bármelyik családtag megérinti a krónika fedelét és felidézi magában a titkos jelszót, egy kis, mesterséges dimenzió-zárványba kerül át testestül-lelkestül, amely a több mint százezer kötetből álló családi könyvtárat tartalmazza. Maga a hely a Krónikás hangulata és kívánsága szerint esetről-esetre másképp néz ki. Hol fából ácsolt könyvespolcokkal telizsúfolt barlangszentély, hol klasszikus kora-középkori kolostori szkriptórium; néha oly gazdagon van díszítve, mint a Bibliotheca Medicea Laurenziana, máskor őrült logika alapján felépített tér, ahol a síktól kilencven fokban elfordult lépcsők vezetnek a mennyezeten lévő polcokig.

A könyvtár a benne tartózkodó Carcosák személyes holmiján kívül csak a tágabb értelemben vett könyvtári felszerelést tűri meg magában; többek közt bútorokat, egy komplett könyvkötő műhelyt, írószerszámokat, néhány üveg jó bort, no meg persze a könyveket és a polcokat.

A Carcosák családi könyvtára
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A Krónikás azonban nem csupán a könyvtárat és a családi krónikát felügyeli, ő gondoskodik a biztonságos kommunikációról is a családtagok közt. Bár a Carcosák hagyományos módon is leveleznek egymással – nehogy ellenségeiknek éppen ennek hiánya szúrjon szemet –, az igazán fontos üzenetváltásokat azonban az Névtelen által elbűvölt féldrágakövek révén bonyolítják. A kövek a rájuk olvasott varázslat hatására képesek szöveges üzeneteket rögzíteni és visszajátszani, továbbá – írásos formában – tetszőleges távolságra átsugározni a társkövekbe. Ezeket az eszközöket természetesen minden családtag képes használni.

Két varázstárgy segíti még jelentős mértékben a Carcosák kommunikációját. A fordítómedálok titkát csak Névtelen ismeri: összesen tizenhat van belőlük, és mindegyik felruházza őt egy-egy idegen nyelv perfekt ismeretével, beszélt és írott formában egyaránt. A párban használatos szólókövek segítségével pedig a családtagok rövid távolságon belül tudnak beszélni egymással, mert a bűvös eszközök közvetítik az emberi hangot. Ezeket általában akkor alkalmazzák, ha valaki éppen a könyvtárban tartózkodik közülük, és szeretne szót váltani a külvilágban lévő rokonokkal, bár arra is volt már példa, hogy kényes időzítésű rajtaütések összehangolásához vették igénybe őket. A Krónikásnak ezen felül mintegy féltucat apróbb mágikus segédeszköz áll rendelkezésére, amelyek az iratok elkészítését, másolását vagy épp törlését segítik – valamint egy varázserejű kispárna, amely mély és pihentető álmot garantál számára, ha elfáradna az intenzív munkában.

A Krónikás nem csupán közvetíti, hanem gyűjti is az információkat a családnak. Bármerre utazik, Névtelen mindig magánál tart két térképet, amiknek köszönhetően a Carcosák térképgyűjteménye sok királyi térképtárnál bővebb és pontosabb. Az ismeretlen földek térképe naponta egyszer képes tíz mérföldes körzetben feltérképezni maga körül a vidéket, amit Névtelen aztán a másolólap – az egyik kisebb könyvtári varázsholmi – segítségével el tud menteni megőrzésre és tanulmányozásra. Ez térkép domborzati jellegű, nincsenek rajta feliratok és politikai határvonalak, és a felbontása sem a legjobb. Az örökéber térkép ezzel szemben jóval szűkebb – száz méteres – körzeten belül folyamatosan, önmagát újrarajzolva leképezi a terepet, méghozzá a legjobb katonai térképekhez mérhető részletességgel és pontossággal.

„Mit akarsz, tán nyávogjak?”
(Hangulatzenéért kattints ide)

Cicus Carcosa örökbefogadás révén vált a család tagjává; mármint olyan értelemben, hogy ő fogadta örökbe az egész családot. A Carcosák – kicsit nehéz felfogásúak lévén – ezzel még nincsenek tisztában. Néhányan ugyan már sejtik a szörnyű igazságot, de inkább nem firtatják túlságos buzgalommal, mivel valahol mélyen érzik, hogy úgysem képesek változtatni rajta. Cicusnak Aldimar Carcosa a személyes kedvence – vele ugyanis tud társalogni, sőt, olykor még az érzékszervi benyomásaikat is kicserélik –, a mindennapokban azonban kitüntető figyelmét részrehajlás nélkül kiterjeszti valamennyi családtagra.

Persze, ez nem volt mindig így. Élete első szakászát Ardent környékén töltötte, egy félreeső, ám gazdagon felszerelt udvarházban, egy tudós nemesúr birtokán, aki – Cicus számára kifürkészhetetlen okból – folyton „Gazdi” néven utalt magára, ha hozzá beszélt. Gazdi a művelt, jómódú úriemberek unalmas és eseménytelen életét élte: feleség, két gyerek, egy öreg bizalmi szolga; családi zenedélutánok, felolvasóestek, kirándulások; esténként a titkos földalatti laboratóriumban egy kis élveboncolás, nekromancia, miegymás. Kapcsolatban állt a Carcosákkal, gyakran föl is emlegette őket, ám szemlátomást tartott tőlük. Cicus ezt nem helyeselte.

Aztán elérkezett a sorsfordító nap, amikor a Carcosák valami olyasmit követeltek Gazditól, amit ő nem tudott vagy nem akart megadni nekik. Először Belzador Carcosa jelentkezett be, és meg kell hagyni, Cicus igen imponálónak találta, ahogy a kúria összes tükre egyszerre borult gonosz, hínárzöld izzásba, majd okádott a folyosókra pokoli miazmát, mely pillanatok alatt pöcezombivá aszalta a teáskannával a tálalóba igyekvő öreg szolgát. Igazán tapintatos belépő volt, színpadiasságával csupán a helyzet sürgősségét jelezte; Gazdi azonban, fájdalom, a lehető legrosszabb pillanatot választotta, hogy újra rátaláljon a gerincére. Nem nyitott kaput alázatos hajbókolással a kopogtatásra, hanem nekilátott összetörni a tükröket, ivadékait pedig ordítva felzavarta a gyerekszobába, hogy zárják magukra az ajtót, és ki se mozduljanak, amíg nem szól nekik. Cicus ezt az ő helyében nem tette volna, ugyanis tapasztalatból tudta – mivel gyakran szokott tisztálkodni előtte –, hogy a gyerekszoba ablaka igen jól tükröző üvegből készült.

Később további két Carcosa jelent meg a színen – Aldimar, a Vadak Ura és Névtelen, a Krónikás –, s tüstént tevékenykedni kezdtek; Cicus azonban, aki mancsait nyalogatva kísérte figyelemmel az események kibontakozását előbb a háztetőről, majd az emeleti karzatról, a taktikai szervezettség botrányos hiányát tapasztalta náluk. A Belzador által támasztott pöcezombi a kúria udvarán kis híján ízekre tépte a másik két Carcosát (ha esze is lett volna az ereje mellé, biztosan sikerül neki), akik ennekutána temérdek energiát fecséreltek Gazdi eltávozott lelkének felszólítására és kivallatására, jóllehet azt Belzador már rég elnyelte és elemésztette. Aldimar félájultan rogyadozott a sok hullaméregtől, ami akkor került a szervezetébe, mikor igen okosan beleharapott az élőhalottba; Névtelennek jártányi ereje alig maradt, majd’ összeroskadt az antik páncél súlya alatt, amelynek a kinti csetepatéban az életét köszönhette; Belzador pedig beszorult a törött tükrök mögé, a többiek azt se tudták róla, hogy ott van, mivel képtelen volt kapcsolatba lépni velük.

Cicus egy darabig fejcsóválva nézte, mit össze nem szerencsétlenkedik ez a három ügyefogyott, ám végül megesett rajtuk a szíve és lesétált hozzájuk a lépcsőkarfán. Megszólította Aldimart, és lassan, tagoltan, az összetett igei szerkezeteket mellőzve elmagyarázta neki, hogy mitévők legyenek, még a titkos laboratórium bejáratát is megmutatta. Odalent a Carcosák megtalálták az utolsó túlélőt – Gazdi feleségét –, s a bolthajtás árnyékában mosakodó Cicus hallotta a Vadak Ura morgolódását, miközben kitörte a hisztérikusan sikoltozó asszony nyakát: „Miért mindig nekem kell az ilyet csinálnom?...” Ez volt az a pillanat, amikor meghozta döntését, hogy adoptálja a Carcosa családot, mindenekelőtt Aldimart. Elvégre aki ennyire gyámoltalan és lassú eszű, s a tetejébe még kóros fokú lelkifurdalástól is szenved, annak csak akkor van esélye ebben a komisz világban, ha maga mellett tudhat egy tapasztalt gondviselőt.

Így hát miután a Carcosák szekérre pakolták a zsákmányt, eltüntették a hullákat, felgyújtották az épületeket és kitaláltak rá egy meggyőző históriát, hogyan varrják Gazdi és családja meggyilkolását a környékbeli ártatlanok nyakába, velük tartott Cicus Carcosa, a Gondviselő is új otthonába, a második Carcosa kastélyba. Tisztában volt vele, hogy ott már van egy kialakult hierarchia, amelybe be kell illeszkednie; bízott azonban benne, hogy holmi cselédek, vérebek, vízköpők, mindenféle rendű-rangú szolgáló szubdémonok nem jelenthetnek komoly kihívást számára, s néhány sajnálatos, ám szükségszerű tragédia után mindenki el fogja ismerni őt a kastély vitathatatlan egyeduralkodójának.

És várakozásaiban nem is kellett csalódnia…

  Cicus Carcosa végez a kastély egyik vadászebével

Megjegyzés: Ezzel a kissé rendhagyó frissítéssel a holnapi neves nap előtt szeretnénk leróni tiszteletünket – tessék a naptárra nézni, jobb alsó sarok! –, ami nem azt jelenti, hogy az ujjunkból szoptuk volna. „Cicus Carcosa” NJK ugyan, de valóban létező karakter; mi több, körülbelül úgy gondolkodik a családról, ahogy az föntebb olvasható. Történetünk alapját – bár időben kissé előre kellett ugranunk hozzá – egy ténylegesen lemesélt játék képezi, amely Nem tudja a jobb kéz… címen vonult be a kampányunkba; és amikor majd eljutunk odáig a publikálásban, érdemes lesz összevetni a Krónikás tollából származó „hivatalos” beszámolóval. (Mert a kétlábú Carcosák persze, a maguk javíthatatlan gyarlóságában, kissé másképpen értékelték az eseményeket.) Játéktechnikailag egyébként – amennyiben ez érdekel valakit – annyi történt, hogy a sztori végén Aldimar szintet lépett és jogosulttá vált famulus tartására, a mesélő pedig ezt egy narratív huszárvágással úgy értelmezte, hogy a kaland során elpusztult NJK famulusa pártol át hozzá.