Megjegyzés: Mai posztunkban egy igazi csemegét kínálunk az olvasóinknak: Robert E. Howard híres versét, a Kimmériát, méghozzá nem pusztán zenei aláfestéssel, hanem megzenésítve. A vers a mesélőnk fordításában jelent meg a DeltaVision Kull király és az ősök c. kötetében, a zenét pedig a Mechanix együttes szerezte hozzá. Remek hazai metálbanda, akinek kedve támad hozzá, vegye meg a CD-iket és látogasson ki a koncertjeikre!

Kimméria

KIMMÉRIA

Emlékszem...

Sötét erdőkkel hullámzó hegyoldal,
Ólomszín égbe dermedt fellegek;
Árnyas homályba enyésző patakzaj,
Szurdokok öblén suttogó szelek.

Hegy hágott hegy nyomába, bérc a bércre,
Komor menetben, szirt a szirt után.
Ez volt a földünk. Fürkész szem, ha nézte,
Nem látott mást az égbolt hajlatán,
Csak erdőt, ormot, völgyet, újra ormot,
Bérc hátán bércet, akármerre forgott.

A sápadó nap ritkán látogatta;
Túl zordak voltak titkos álmai –
Az ágzörgés a szélben, és alatta
Az erdőmély magányos árnyai.
Ködökben kószálók, a fényt kerültük,
A földet, ahol éltünk, úgy neveztük:
Kimméria, a sötétség hona.

Oly régen történt, olyan messzi tájon,
Hogy elfeledtem, ki voltam s mikor.
Kőbalták súlya kísérti az álmom,
Portyázó léptem gallyakon tipor.
Köröttem csönd és erdők és hegyek,
Szürkén toronyló, néma fellegek:
Kimméria, a sötétség hona.

A lelkem itt fogant e zord vidéken,
A fénytől búvó szellemek között,
S mindegyre őrzi emlékezetében,
Akárhányszor új testbe költözött.
Túl ezredéveken, túl száz halálon,
Szívem mélyére nézek, s ott találom
Kimmériát, a sötétség honát.

(Kornya Zsolt fordítása)

„Jól gondold meg, nyomorult, mert nem marad belőled annyi, amennyit eltemethetnének!”
– Humungus Carcosa

A Komposztáló bosszúja

Üdv és tisztelet a vérnek!

Újabb kalandon vagyunk túl, amelyről ezúttal Santiago fog beszámolót írni, én egyelőre csupán egy rövid összefoglalóra szorítkozom. Az aubesmili rejtély nem bizonyult akkora nagy talánynak, amilyennek gondoltam: a Carcosák a rendelkezésükre álló információkból még otthon, indulás előtt kikövetkeztették, hogy a család romlására szőtt fondorlatos ármány hátterében Galand, a csökött alkonytünde húzódik meg, akinek az egyik előző kalandban (Mélyre nyúló gyökerek) sikerült kivonnia magát jogos megtorlásotok alól. Most azonban beigazolódott a régi mondás, miszerint ami késik, nem múlik…

A sztori elején Evoryn és William mintaszerű bemutatót tartott belőle, hogyan kell bármiféle mágia nélkül, puszta lelki terrorral kocsonyává alázni valakit. (A Krónikás barátja, Monsieur Krafft, a művelt hóhér is gyakran mondogatja: vallomást kiverni a fogolyból, az semmi – az igazi művészet az, ha az illető zokogva és térden állva könyörög, hogy vallhasson végre.) Értesüléseiteket aztán Aubesmilben megosztottátok Guilevar konstábler asszonnyal, a báró szigorú megbízottjával, akiben kompetens szövetségesre leltetek. Ekkor azonban, jóllehet a környezet békésnek és nyugodtnak tűnt, már küszöbön állt a hagyományos mészárlás…

A nagy leszámolásban a család a két fegyvert vetett be elsöprő hatással: a puskaport és a lisztet. Félelmetes gyilkológépetek, a Vadak Ura sajnos ismét áldozatul esett a kockahalálnak: ezúttal nem egy bakarasznyi tündérke hagyta helyben, hanem a pocakos, csámpás molnár. Vele Humungusnak is alaposan meggyűlt a baja, szerencsére azonban a Manipulátornak helyén volt az esze és a szíve. (A konstábler asszony a látottak után szilárdan meg van győződve róla, hogy William Carcosa kőkemény, hidegvérű, csatákban edzett katonaember.) Ami a kis féreg Galandot illeti, ő ezúttal is a láthatatlanságában meg a tündértrükkjeiben bízott, melyeket korábban olyan jó eredménnyel vetett be ellenetek. Meg kellett azonban tanulnia, hogy akire a Komposztáló egyszer ráteszi a kezét, annak harangoztak. Hogy mi lett a sorsa, azt nem részletezném: a mellékelt zenés hangulatképből ki-ki képet alkothat magának róla. Koponyája mindenesetre csatlakozott az elf főtanácsadóéhoz és a Kicsi Szépséget molesztáló apátúréhoz a Kertész vén feketetölgyének trófeaodvaiban.

Az erdő végre csendes és békés...

Először is foglaljuk össze nagy vonalakban a khunti helyzetet! Miután Humungus megalapította új tartományát, kétfelől is provokatív határsértés érte: a Töviskirályság részéről álnok fondorlat útján, az alkonytündékéről nyíltan és agresszíven. A család mindkét irányban erélyes megtorlással élt: a felelős személyeket likvidálta, csatlósaikat kiirtotta, ám bölcs megfontolással visszafogta bosszúszomját, és nem engedte, hogy a konfliktus tovább szélesedjen – sőt, a béke szószólójaként lépett fel. A Carcosák tekintélye megszilárdult Khunt erdejében, csillaguk emelkedőben van.

A Töviskirályság trónjáért vetélkedő két fivér, Seranthur és Talildor félesztendős véres polgárháborút követően a Carcosák buzdítására ideiglenes fegyverszünetet kötött. Talildornak nagyon tetszik a család javaslata, hogy a népet kímélendő, személyes párviadal döntse el a testvérviszályt. Seranthur inkább a diplomáciai rendezés híve. Ami Volonturt, az évszázados intrikákon nevelkedett alkonykirályt illeti, a csendben visszahúzódik a háttérbe, és gúnyos mosollyal figyeli a fejleményeket. Az ő számára Humungus külön kategória bevezetését javasolta a családi tanácsban: „Vannak barátaink, vannak ellenségeink, és vannak olyanok, akiket nem basztatunk.”

Az új khunti Carcosa-tartomány körül tehát minden csendes, a tündérek összecsapásaik színhelyét áthelyezték a tárgyalóasztalhoz, a háttérben pedig folytatódik a velünkazúri borászat felszerelése. Illetve csak folytatódna… ha megérkezett volna a nagy szőlőprés, a bakok és a hordók. Fájdalom azonban, erre hiába vár a család.

Az előre kifizetett felszerelést Vonik egyik kapcsolatának, egy Fergam nevű kereskedőnek kellett volna leszállítania. Ő azonban üres kézzel állított be a megbízójához. Beszámolója szerint mindent elloptak tőle Velünkazúrtól egynapi járóföldre, egy Aubesmil nevű faluban. A sok málha miatt kint a határban telepedtek le, egy esős éjjelen; mikor reggel felkeltek, nemcsak az árunak veszett nyoma szekerestül, hanem az egyik éjszakai strázsának és az ő bugyellárisának is. Azonnal panaszt tett a helyi konstáblernél – a földesúr képviselőjénél –, akit nem igazán hatott meg a története; továbbá kínvallatásnak vetette alá a másik éjszakai strázsát, akire jóízűen hortyogva találtak rá a tábortűz mellett. Az őrszem nem vallott, jóllehet nyilvánvalóan cinkosa volt a tolvajoknak, ezért Fergam felakasztatta. Aztán szaladt Vonikhoz magyarázkodni, meg pénzt kérni tőle a vesztesége kiegyenlítésére.

...de a szállítmánynak hűlt helye

Vonik (Aki Nem Alkuszik) mindenekelőtt őt fogatta le, aztán egy futárral meghozatta a felakasztott strázsa fejét. Ennekutána haladéktalanul értesítette a Carcosákat, elvégre ez a váratlan havária családot érinti a legkényelmetlenebbül.

Fergamot a Fekete Özvegy fogta vallatóra, William pedig diszkrét üzenetet küldött Aubesmil hűbérurához, Dimetrios Aubes báróhoz, finoman jelezve neki a problémát. Dimetrios báró – aki fényűző vidéki kastélyában lakik, jó messze ettől az Isten háta mögötti birtokától – azonnal intézkedésre utasította a konstáblerét, továbbá az eset kivizsgálására Aubesmilbe küldte szép remények elé néző unokaöccsét, Lysandert. Nemsokára azonban ő volt kénytelen puhatolózó üzenetet küldeni a Carcosa családnak.

A konstáblert nyomozás közben megette egy medve az erdőben, maradékait saroglyán szedték össze a tisztes temetésre. Lysander Aubes szőrén-szálán eltűnt, ám a báró kisvártatva kapott egy tapintatos felszólító levelet, miszerint ha viszont akarja látni, legyen szíves tízezer dukátot fizetni a Carcosáknak. A feladó nyomatékul mellékelt egy levágott fület is.

Aubes bárónak nem a Carcosák küldték a levelet: senki sem tud róla az egész rokonságban. A bárót kissé irritálja a kellemetlen ügy; udvariasan a család segítségét kéri a felgöngyölítéséhez, egyúttal azonban azt is megjegyzi, hogy ő nem az a fajta, aki bedőlne az olcsó zsarolásoknak és provokációknak. Mivel Aubesmilben pillanatnyilag az egyetlen képviselője a földesúri molnár, új konstáblert küldött a faluba, állítása szerint egy igen éles szemű és tehetséges személyt. Az illető megpróbálja előkeríteni az elveszett rakományt és Lysandert; de ha ne adj’ Isten neki is valami baja esne, az nagyon rossz fényt vetne a Carcosákra Raoul király udvarában.

Aubes báró dúsgazdag és befolyásos arisztokrata, az ország zászlósurai közé tartozik. Ősei az iszlám hódítás előtt örökletes sztratégoszi rangot viseltek a pelágiai császárok udvarában, akikkel vér szerint is rokonságban álltak. Ennyi talán elég is lesz felütésnek…

Az Ars Magica első, harmadik és ötödik kiadása

Megjegyzés: Ez a cikk eredetileg a Talizmán fanzinban jelent meg 1996 májusában, vagyis tizenöt éve. Az akkori aktualitások fölött rég eljárt az idő, ezért itt-ott átszerkesztettük, a téma azonban ma éppúgy számot tarthat a szerepjtékos olvasó érdeklődésére, mint akkor.

A Pendragon harmadik, negyedik és ötödik kiadása

Cikkünk a szerepjátékoknak egy olyan csoportjával foglalkozunk, amely sohasem vált átütően népszerűvé, s nem büszkélkedhet olyan eladási mutatókkal, mint az igazi nagyok (A/D&D, World of Darkness). Ezek az RPG-k elég komoly felkészültséget és háttérismereteket igényelnek; vásárlóbázisuk jellegzetessége, hogy kicsi, ám roppantul kitartó, s képviselői a szerepjátékosok között az idősebb korosztályhoz tartoznak. Az ún. történelmi-historizáló rendszerekről van szó, amelyek bizonyos tekintetben a hobbi magasiskoláját jelentik.

Mielőtt tovább haladnék, célszerűnek vélem tisztázni a fogalmakat. Történelmi szerepjátéknak azokat az RPG-ket nevezzük, amelyek egy ténylegesen létezett történelmi korszakból merítik a háttérkörnyezetüket és általános hangulatvilágukat, bár itt-ott természetesen módosítanak rajta. Ezeknek a rendszereknek az őse és koronázatlan királya az Ars Magica, amely egy nagyszabású gondolatkísérletből indul ki: mi lett volna, ha az európai középkorban valóban létezik és működik az az erő, amelyben a kortársak meggyőződésesen hittek, és a “mágia” elnevezéssel illették? A TSR is tett néhány kisebb kiruccanást erre a területre, amikor AD&D-forráskönyveket adott ki különféle történelmi korszakokhoz; ez volt a zöldkötéses sorozatuk, a vikingekről, keltákról, rómaiakról, Nagy Károly lovagjairól stb. szóló kötetekkel. Ez a kiadványcsaládjuk azért maradt relatíve ismeretlen, mert az AD&D rendkívül konzervatív, sok szempontból idejétmúlt szabályrendszerét nagyon nehéz a történelmi szerepjátékokra alkalmazni, meglehetősen erőltetett erkölcsiségéről (fekete-fehér, gonosz-jó) nem is beszélve. A nyílt játékliszensz később számtalan d20-as történelmi kiegészítő megjelenéséhez teremtette meg a lehetőséget, változó színvonalon: a jobbak közül említsük meg a Green Ronin Mythic Vistas sorozatának néhány darabját, továbbá az Avalanche Press, az Alea PG és a Dog Soul Publishing kiadványait.

Ősklasszikus 1983-ból: Chivalry & Sorcery

A historizáló szerepjátékok közel állnak a történelmi rendszerekhez, van azonban közöttük egy lényeges különbség: ezek az RPG-k nem egy valóságosan létezett történelmi korszakon alapszanak, hanem egy eszményített, idealizált hangulatvilágon, amelyhez tudatosan hozzáigazítják a történelmi környezetet. Korhűek tehát, de csak hangulati téren: a valóságos eseményektől messze elrugaszkodnak. A historizáló RPG-k doyenje a Chaosium patinás rendszere, a Pendragon, amely 1985 óta van a piacon, s a mesés lovagkor hősi ragyogását varázsolja elénk Arthur király udvarában. Ugyanebbe a csoportba tartozik a magyar nyelvre is lefordított 7th Sea, amely a Dumas-regények és a fordulatos kalózkalandok légkörét teremti újjá egy könnyen felismerhető majdnem-Európában, vagy a Castle Falkenstein, amely a viktoriánus érából kölcsönzi hangulatvilágát, ám bevallottan nem törekszik történeti hűségre. (Képzeljük csak el Jules Verne-t, mint Franciaország tudományügyi miniszterét, vagy Bismarck kancellárt, az ügyeletes főgonoszt, hiányzó karja helyén egy lendkerekes fémprotézissel!) Végül említsünk meg egy igazi veteránt, a Warhammer Fantasy Roleplayt, amely 1986-ban debütált a piacon, később azonban hosszú időn át tetszhalálba dermedt; kiadója, a brit Games Workshop nagyobb fantáziát (vagy talán több pénzt) látott az ólomfigurákban és a terepasztalos csatajátékokban. A Warhammer elméletileg ugyan egy fiktív világban játszódik, a gyakorlatban azonban olyan erősek a párhuzamok ezen “Old World” és a késő reneszánsz kori Európa között, hogy a rendszert bízvást lehet a historizáló jelzővel illetni.

A történelmi, illetve historizáló RPG-kkel nem könnyű játszani; bizonyára ez az egyik oka annak, hogy jóval szűkebb körökben terjedtek el, mint hagyományosabb hangvételű riválisaik. Más kérdés, hogy aki egyszer a rajongójukul szegődött, az egyhamar nem szabadul a letűnt korok varázsától, ellentétben például az AD&D vásárlóival, akik felnőtté válván többnyire abbahagyják a játékot, vagy átnyergelnek egy másik rendszerre. (Mielőtt bárki részrehajlással vádolna, sietve megjegyzem, hogy ez a következtetés a TSR hivatalos piacfelmérésein alapszik.) Hogyan lássunk hozzá tehát, ha egyszer a fejünkbe vettük, hogy kipróbáljuk a fenti RPG-k valamelyikét?

GURPS forráskönyvek: a hagyományos kínálat

A legfontosabb mindenképpen az alapozómunka. A fiktív hátterű rendszereknek megvan az az előnyük, hogy a fehér foltok a térképen nem jelentenek akadályt; a KM “hasraütéses” módszerrel bármikor meghatározhatja, hogy milyen városok, népek, terepalakulatok találhatók az illető területen. (Persze azért itt sem árt némi következetesség; a magashegységekben nem élnek lovasnomádok, és a sivatagok nem mennek át közvetlenül termékeny szántóföldekbe, bár például a Forgotten Realms térképrajzolói az ilyen apróságokról néha hajlamosak megfeledkezni.) A történelmi RPG-k a valóságban is létező helyszíneken játszódnak, a KM tehát nem engedhet meg magának ilyen lazaságokat: elöljáróban részletes adatokat kell gyűjtenie a kérdéses vidékről. Ráadásul nem elég, ha csupán egy modern útikönyvet lapoz fel: tudnia kell azt is, hogy a játék keretéül szolgáló korszakban hol húzódtak az ország- és tartományhatárok, hol székeltek a királyok, hercegek és egyházfejedelmek, mikor dúltak a nevezetesebb háborúk, merre voltak a fontosabb kolostorok és kikötők, milyen szövetségekbe tömörültek a gazdag és befolyásos városok, a jelentős épületek közül melyek álltak már (vagy még), és melyek nem.

Azért, mert valami a XX. század végén így van, még nem biztos, hogy úgy volt a középkorban is. A pápa például ma Rómában székel, de a XIV. században csaknem végig Avignonban tartotta az udvarát. A kortárs Párizs leghíresebb nevezetességei – az Arc de Triomphe, a Tuilériák, a versailles-i kastély – zömében újabb keletűek, a középkorban nem szerepeltethetjük őket; ezzel szemben például a Bastille-nak híre-hamva sincsen már a viktoriánus érában. A modern világban az alpesi hágók nagy része telente járhatatlan; a középkorban egész év folyamán közlekedtek rajtuk, olykor egész hadseregek is, elmondhatatlan nélkülözések közepette. Mindezek csupán találomra kiragadott példák, jól érzékeltetik azonban, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy történelmi szerepjáték kalandmesterének. Ha nem eléggé tájékozott, zavaró hibákat követhet el a játék vezetése közben – és ami még kínosabb, előfordulhat, hogy egy jobban informált játékos (teljes joggal) felhívja a figyelmét ezekre a hibákra. Ezért a történelmi RPG-k első és legfontosabb alapszabálya: a KM mindig rendelkezzen alaposabb és széleskörűbb ismeretekkel a kérdéses időszakra vonatkozólag, mint a játékosok!

GURPS forráskönyvek: egzotikumok

Ez persze nem azt jelenti, hogy nagydoktori fokozatot kell produkálnia történelemből; elengedhetetlen követelmény azonban, hogy a játék kezdete előtt alaposan ássa bele magát a népszerűsítő szakirodalomba. Javaslom, hogy kezdetnek mindenképpen szerezzen be egy jó történelmi atlaszt (nem a középiskolában rendszeresített verziókra gondolok, hanem valami részletesebb kiadványra) és egy általános igényű áttekintést a középkori ember életéről. Ezeknek a könyveknek megvan az az előnyük, hogy nem feltétlenül kell egyhuzamban végigolvasni őket: a KM mindig kikeresheti azokat a fejezeteket, amelyek a játék szempontjából fontos információkat tartalmaznak, és viszonylag rövid idő alatt kijegyzetelheti belőlük a lényegesnek vélt adatokat.

A fizikai környezet meghatározásához persze a földrajzi-történelmi háttéren kívül még számtalan más tényező is hozzájárul; az alábbiakban a teljesség igénye nélkül felsorolok néhányat. Tudom, hogy ezek a momentumok sokak számára apróságnak tűnnek, szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy mindezeknek az összessége biztosítja a megfelelően korhű hangulatot – márpedig éppen ez a hangulat adja a történelmi szerepjátékok utánozhatatlan, sajátos vonzerejét.

Rolemaster zsánerkönyvek

1. Időfelfogás. A középkori embernek sokkal természetközelibb volt az időfelfogása, mint nekünk, és nem ismerte a modern világ precíz, szabatos mértékegységeit. Számára a nap napkeltétől napnyugtáig, az év a tavasz beköszöntétől az első téli fagyig tartott. Másodpercek helyett szívdobbanásokkal, órák helyett az imádkozásra kijelölt időközökkel, naptári hónapok helyett holdhónapokkal számolt. Az évet a vallási ünnepek szerint tagolták szakaszokra, ami nagy zűrzavarhoz vezetett, hiszen tájegységenként változó volt, hogy mely szenteket részeltetnek kiemelt tiszteletben. Évkezdetnek sok helyütt a húsvétot tekintették, ami – vándorünnep lévén – eléggé bizonytalan időpont volt. Ez a fajta bizonytalanság az életminőségből fakadt: a középkori átlagember még azt sem vehette biztosra, hogy a holnapot megéri-e, nemhogy a következő évet.

2. Térfelfogás. Az ipari forradalom előtti korokban különös kettősség jellemezte az embereknek a térbeli távolságokhoz való viszonyát. A legtöbb férfi és nő az egész életét úgy élte le, hogy ki sem mozdult a szülőfaluja közvetlen körzetéből, és a tartománya székvárosa mesés-mitikus vonásokat öltött a képzeletében. Ugyanakkor egyes személyek hányatott életútjuk során olyan távolságokat jártak be, hogy az a kor kezdetleges közlekedési viszonyai között szinte hihetetlennek tűnik: gondoljunk csak Marco Polóra vagy a Disney-rajzfilmeknek köszönhetően mostanában divatba jövő John Smith kapitányra! (Pocahontas állítólagos szerelmére, aki a valóságban az évszázad egyik legvéresebb kezű zsoldosvezére volt.) Még a legrövidebb utazások is halálos veszedelemmel fenyegettek; a közlekedés legbiztonságosabb módjának általában a vízi utat tekintették, ennek ellenére napirenden voltak a hajótörések. Adekvát mértékrendszer híján a távolság alapegységének az egynapi járóföldet tekintették, amely – az utak minőségétől, az utazók létszámától, a terepviszonyoktól és számtalan más tényezőtől függően – öttől negyven kilométerig bármit jelenthetett. Mindez természetesen kihatással volt az információ terjedési sebességére is; a XIII. századi francia udvarban egy háromhetes hír Rómából frissnek számított.

A TSR zöldkötéses sorozata

3. Életkörülmények. A középkorban a mi felfogásunk szerint borzalmas nyomorban és elképesztő nélkülözések közepette éltek az emberek, még a legvagyonosabb nemesurak is. A büszke lovagvárak fűtetlenek, szellőzetlenek, büdösek és sötétek voltak. A privátszféra olyan luxus volt, amit csak kevesen engedhettek meg maguknak: a dúsgazdag arisztokraták kivételével mindenki közös helyiségben töltötte az éjszakát féltucat másik személlyel, az egyszerű parasztok és polgárok pedig nemritkán háziállataikkal osztoztak a szállásukon. Általános alapelv, hogy a középkori ember soha nem volt egyedül, egyetlen pillanatra sem; még a halálos ágyánál is gyászolók, jogászok és reménykedő örökösök vették körül. Ha valaki – bármilyen okból kifolyólag – megpróbált elvonulni a többiektől, azonnal gyanúba keverte magát.

4. Brutalitás. A középkorban részrehajlás nélkül mindenkit vertek, társadalmi hovatartozásától függetlenül, az előkelő kisasszonyokat éppúgy, mint a parasztsuttyókat. Valois Fülöp francia királyról, a lovagság e mintaképéről feljegyezték, hogy szokása volt bottal eltángálni nyomorék feleségét, akit máskülönben “felette igen szeretett”. Nagy ellenfele a százéves háborúban, III. Edward angol király, dalnokok által megénekelt románcba bonyolódott Salisbury grófnéval, akinek a tiszteletére még lovagrendet is alapított. (Ez volt a nevezetes Térdszalagrend, amely a mai napig létezik.) A valóságban ez a híres szerelem úgy vette kezdetét, hogy a király rátört a grófnéra a kastélyában, és kíméletlenül megerőszakolta. Hogy a társadalom másik pólusáról is hozzak példát: a falvak határainak kijelölésekor bevett gyakorlat volt, hogy odahoztak egy fiatal gyereket, és kékre-zöldre verték. A különös eljárást azzal indokolták, hogy a gyermek felnövekedvén is emlékezni fog arra a helyre, ahol az ominózus verést kapta, így hosszú időre elejét vehetik a határdisputáknak. Általánosságban véve elmondható, hogy ha ma valaki ököllel betöri egy másik ember orrát, az súlyos testi sértés, és feljelentést von maga után; a középkorban ez kedves tréfának számított jó barátok között, vagy az uraság fejezte ki vele enyhe rosszallását a lovászfiú iránt, amiért nem húzta elég szorosra a nyeregszíjakat.

Elfelejtett gyöngyszemek

5. Létbizonytalanság. A higiénia és az orvostudomány középkori állása mellett az átlagember még békeidőben is folyamatos létbizonytalanságban élt, pedig az állandó nélkülözések és a mostoha életkörülmények jóval szívósabbra edzették, mint modern megfelelőjét. Ha valakinek manapság eltörik a lába, hát nem egy kellemes élmény, de biztosra veheti, hogy előbb-utóbb járni fog vele; a középkorban jó esélye lenne rá, hogy belehal. Oroszlánszívű Richárdot és Artois Róbert grófot koruk legerősebb, legrobusztusabb férfiai között tartották számon; mindkettejükkel egy jelentéktelen nyílseb végzett. A különféle járványoknak és fertőzéseknek az egyház által szellemi béklyóba vert orvostudomány gyakorlatilag semmilyen ellenszerét nem ismerte; a nagy pestis 1348-ban sírba döntötte az avignoni bíborosok egyharmadát, miközben egyesek borba kevert aranyport és igazgyöngy-reszeléket, mások emberi vizeletet és menstruációs vért ittak védekezésül, mindkettőt orvosi rendelvényre. A középkori ember nagyon ritkán tervezett előre hosszú távon; nagy volt a valószínűsége annak, hogy hiába csinál mindent helyesen, egyszerűen nem fogja megérni vágyai beteljesedését.

6. Vakmerőség. Éppen azért, mert nem tudott módszeresen előre tervezni, a középkor embere nem ismerte a lehetetlent, habozás nélkül belevágott a leghajmeresztőbb vállalkozásokba is. A megdöbbentő, hogy sokszor elérte, amit akart. A hadtudományban evidenciaszámba megy, hogy Nagy-Britanniát nem lehet elfoglalni a kontinens felől; hiába próbálkozott vele Napóleon és Hitler is. A középkorban ezt nem tudták, ezért háromszor is sikeresen végrehajtották az inváziót: előbb a szászok Hengist és Horsa vezérlete alatt, majd a dán vikingek Nagy Knut idejében, végül Hódító Vilmos 1066-ban. Hasonlóképpen lehetetlen vállalkozások voltak a keresztes háborúk; a mongolok hódító hadjáratai; Amerika felfedezése; a Föld körülhajózása előbb Magellán maroknyi embere, majd Drake admirális által. (Maga Magellán, mint ismeretes, nem hajózta körül a Földet; a Csendes-óceán egyik szigetén megölték a bennszülöttek.) Ma nem találnánk olyan stratégát, aki – a kor technikai és logisztikai viszonyai között – ne minősítené öngyilkosságnak ezeket a hadjáratokat és felfedezőutakat. Godefroy de Bouillon, Dzsingisz kán és Kolumbusz Kristóf azonban nem gondolkoztak előre.

White Wolf: az első sötét korszak

7. Nyelvek. A legtöbb fiktív fantasy-világban létezik egy ún. Közös Nyelv, amelynek egyedüli célja, hogy a karaktereknek ne kelljen a nyelvtanuláshoz hasonló apróságokkal bajlódniuk, hanem nyugodtan szentelhessék minden idejüket a szörnyek lemészárlásának. A középkorban leginkább talán a francia örvendett hasonló státusnak világi körökben; a XI.-től a XV. századig minden jelentősebb nemesi udvarban beszélték. A művelt fők “Közös Nyelve” a latin volt, ezt elsősorban az egyházi és egyetemi központokban használták. Ha azonban az utazó az egyszerű parasztok, városi plebejusok, faragatlan vidéki nemesek és részeges falusi plébánosok közé került, sem a franciának, sem a latinnak nem vette sok hasznát. Bonyolítja a helyzetet, hogy az információáramlás lassúsága és szűkössége miatt a helyi nyelvjárások és dialektusok sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint manapság. Egy borkereskedőnek például, aki a Bordeaux-Valencia-Marseille háromszögben szállította szárazföldön és vízen a portékáját, az alábbi nyelveken kellett legalább alapfokon megértetnie magát: angol, francia, spanyol, gaszkon, katalán, provenszál, breton és olasz (az utóbbi kettő a hajósok, illetve a bankárok nemzetisége miatt volt fontos).

8. Pénz. A középkorban nem létezett egységes értékmérő rendszer. A központi hatalom XIV. századi megszilárdulásáig szinte minden tartományúr és egyházfejedelem saját pénzt veretett, később pedig a királyi kincstár – bevételeit növelendő – gyakran folyamodott a pénzrontás eszközéhez. A pénzérmék értékét az határozta meg, hogy mennyi nemesfémet tartalmaztak (a márka és a font eredetileg súlyegység volt); a kora középkorban a bizánci solidus, a későbbi időszakban a firenzei aranyforint számított a legkeményebb valutának. Ám ha egy uralkodó aranypénzt veretett (ami elég nagy ritkaságnak számított), azzal még korántsem stabilizálta országa gazdaságát; Károly Róbert királyunk nevezetes pénzreformja például kiábrándító kudarcot eredményezett, ugyanis a fejletlen hazai piac egyszerűen nem tudott mit kezdeni ilyen nagy címlettel. A középkori Európára általánosságban véve a szorongató készpénzhiány a jellemző, mivel a nemesfém kiáramlott a földrészről Kelet felé. Az átlagember sohasem volt tisztában a pénz értékével, és az áruforgalom meghatározó formája a cserekereskedelem volt. A hagyományos RPG-szabálykönyvekben található fix ártáblázatok a történelmi szerepjátékokban súlyos anakronizmusnak számítanak. Mindennek ellenére a XII. században Európában már megjelennek a pénzgazdálkodás fejlettebb módozatai, előbb a zsidó uzsorások, majd a templomos lovagrend és a lombard bankházak működése nyomán: nem követ el tehát hibát a kalandmester, ha alkalomadtán váltókat, hitelleveleket és kamatoskamatot emleget.

White Wolf: a második sötét korszak

9. A mindennapi élet apróságai. A modern európai ember életének számtalan olyan apró, de szerves tartozéka van, amely középkori elődjééből hiányzott. Így például a középkorban fényűzésnek számított az ablaküveg, a tükör, az asztalterítő és az evőeszközök közül a villa. A fejedelmi udvarokban még a késő reneszánsz korában is jobbára kézzel ettek, tányér helyett lapos kenyérszeletre tálaltak, a lerágott csontokat pedig odahajigálták az asztal körül marakodó kutyáknak. Az élvezeti cikkek és az élelmiszerek közül nem ismerték a dohányt, a kávét, a cukrot, a burgonyát, a paprikát, a kukoricát, a paradicsomot. (Hogy mennyire étkezett “egészségesen” a középkori paraszt, az nézőpont kérdése. A modern reformszakácskönyvek dicshimnuszokat zengedeznek a bölcs és mértékletes székely atyafiak kedvenc ételeiről, a hajdinakásáról meg a csalánlevesről. A korabeli dokumentumok azonban inkább azt sugallják, hogy ettek volna a szerencsétlenek boldogan kövér sertésszalonnát, ha lett volna miből.) Az ételeket – mai ízlésünk szerint – az ehetetlenség határáig agyonfűszerezték. Mivel féltek a fertőzésveszélytől, tiszta vizet nagyon ritkán ittak: a nemesurak itala a bor volt, télen forralva és fűszerezve; a polgároké a sör; a parasztoké meg, ami éppen akadt (almabor, árpasör, rozspálinka). Ebből következik, hogy a középkori ember igen gyakran volt részeg. A társadalom napirendre tért a jelenség fölött, megbotránkozást csak a kirívó esetek keltettek, például a részegen miséző pap. Csata előtt közvetlenül viszont bevett szokás volt leitatni a katonákat. Nem volt jobb a helyzet a mohamedán világban sem: a Korán ugyan tiltja a bor fogyasztását, de a nem szőlőből erjesztett szeszesitalokét nem.

Ami a higiéniai viszonyokat illeti, azok a mi fogalmaink szerint elborzasztóak voltak (nem véletlen tehát az állandó járványveszély). Külön mellékhelyiséget nagyon kevés épületben találunk; a városokban az éjjeliedények tartalmát az ablakon keresztül az utcára ürítették, falun pedig mindenki ott végezte el a dolgát, ahol éppen rájött a szükség. A zsebkendőt már a XIV. század végétől ismerjük (először angol arisztokrata ficsúrok hivalkodtak vele, az egyház nagy felháborodására), a vécépapír azonban csupán a “dekadens” XVIII. század találmánya. Mosakodáshoz víz helyett többnyire tiszta szeszt használtak. A városiak ugyan gyakran jártak nyilvános fürdőkbe, ezek azonban inkább a prostitúció melegágyai voltak, mint a tisztálkodást szolgáló intézmények. (A “fürdős kurva” kifejezés máig megőrizte nyelvünkben a fürdőkhöz fűződő képzettársításokat.) Általánosságban elmondható, hogy a középkorban mindenki bolhás, tetves és büdös volt, még a legelőkelőbb nemesurak is. Az iszlám országokban, a fejlettebb orvostudomány és a rituális tisztálkodási előírások miatt, valamivel jobbak voltak az állapotok.

White Wolf: történelmi spinoffok

Mint láthatjuk, a középkor világa sokkal keményebb és kíméletlenebb volt azoknál a romantikus elképzeléseknél, amelyek a modern ember gondolatvilágában élnek róla. Ha csak a hősi díszleteket és elkoptatott kliséket használjuk fel belőle, hamis háttérkörnyezetet kapunk, amelynek kétségkívül megvan a maga talmi vonzereje, nem tudja azonban elleplezni a felszín alatt megbúvó következetlenségeket és logikai buktatókat. (Egyébként ez az egyik oka annak, amiért szívből utálom a Forgotten Realms rózsaszín mesevilágát.) A történelmi szerepjátékok kalandmestereinek szerves egészként kell kezelniük a középkor valóságát; itt-ott természetesen változtathatnak rajta, az alapvető tényekhez és igazságokhoz azonban ragaszkodniuk kell, ha meg akarják őrizni a korhű hangulatot. A historizáló szerepjátékokkal már kissé más a helyzet, elvégre ezek tudatosan elszakadnak a történelmi valóságtól, és fiktív-irodalmi alapokon építik föl a hangulatvilágukat; bizonyos dolgokat azonban itt sem lehet megkerülni. A Pendragon például a középkori lovagregék sohasemvolt hőskorát varázsolja újjá; nem mulasztja el azonban hangsúlyozni, hogy ezeknek a félelem és gáncs nélküli vitézeknek a szeme előtt elsősorban az anyagi gyarapodás lebeg, esténként hűbéruruk hodályszerű lakomatermében térnek nyugovóra a kemény fapadokon, és döntő többségükben írástudatlanok.

Ám a korhű környezet kialakításához nem csak azt kell tudnunk, hogy mi volt a középkorban; talán még fontosabb tisztába jönnünk azzal, hogy mi nem volt. A kalandmesterek egy része ugyanis hajlamos arra, hogy a mi korunkban evidenciaszámba menő eszméket és fogalmakat visszavetítsen a korábbi időszakokra, amikor azokat hírből sem ismerték, s valószínűleg kártékony és felforgató ideáknak – sőt, eretnekségnek! – tartották volna őket. Az alábbiakban néhány ilyen tételt próbálok meg sorba venni.

Keleti históriák

1. Szabadság. A modern világban magától értetődik, hogy minden ember személyében szabadnak születik, s cselekedeteinek csak mások személyes szabadsága szabhat határokat. (Ez a klasszikus angolszász liberalizmus legfőbb vezérelve, amin a demokratikus szabadságjogok alapszanak.) A középkori ember bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonyok zűrzavaros hálózatában élt, és teljesen természetesnek érezte ezt az állapotot. Nem utazhatott, vásárolhatott, költözhetett és házasodhatott szabadon, függetlenül attól, hogy jobbágy volt-e vagy király; kötötték a hűbéri törvények szigorú előírásai. Ha a paraszt föl akarta keresni a szomszéd grófságban tartott vásárt, előbb engedélyt kellett kérnie rá a földesurától; a vazallus lovag nem zálogosíthatta el birtokait dominusa beleegyezése nélkül; amikor IV. Edward angol király államérdek helyett szerelemből házasodott, addigi leghűségesebb támogatói fordultak ellene, és űzték el trónusáról. A középkori ember magától értetődőnek tekintette a szolgai állapotot, és nemhogy berzenkedett volna ellene, még büszke is volt rá; beszédes jele ennek, hogy az invesztitúraharc idején milyen késhegyre menő vetélkedés folyt a pápa és a császár között a servus Dei (Isten szolgája) cím viseléséért.

Érdemes megfontolni azt is, hogy a nagy parasztháborúk és szegénylázadások sohasem törtek a fennálló társadalmi rend megdöntésére; jelszavuk mindig a jó király megsegítése volt a rossz tanácsosok ellen. (A jó király ilyenkor általában ijedtében meghallgatta őket, kivégeztetett néhány szerencsétlen bűnbakot, aztán erőt gyűjtött, és hűséges lovagjaival lekaszaboltatta a csőcseléket.) Az ún. szabad parasztok csak annyiban különböztek az egyszerű jobbágyoktól, hogy nem voltak röghöz kötve, az uruk nem adományozhatta el őket a telkükkel egyetemben. Persze a röghöz kötésnek előnyei is voltak; a jobbágyot ugyanis nem lehetett elűzni a földjéről, ellentétben a szabad paraszttal. (Nem véletlen, hogy a nagy legelőkisajátítások előestéjén az angol földesurak lázas buzgalommal szabadították föl a jobbágyaikat.) A városi kommunák szabadsága azt jelentette, hogy mentességet élveztek a hűbéri szolgáltatások alól; magukon a kommunákon belül azonban bonyolult kliensrendszerek jöttek létre, egész kerületek élvezték egy-egy befolyásos patríciuscsalád “pártfogását”. A társadalmi ranglétra fokai között a legfontosabb különbség nem az volt, hogy ki mekkora úr, hanem hogy ki mekkora urat szolgál.

Egy szó, mint száz, a történelmi RPG-kben a játékosoknak hozzá kell szokniuk, hogy a karaktereik függő helyzetben vannak; szigorú szabályok kötik őket, és nem csinálhatják azt, amihez kedvük szottyan. Mivel a legtöbb hagyományos szerepjáték épp az ellenkező végletet képviseli (“egy igazi kalandozónak senki nem parancsol!”), ez nem lesz könnyű, a korhű hangulat megteremtéséhez azonban elengedhetetlen.

Az Ars Magica világa

2. Társadalmi mobilitás. A nagy polgári forradalmak óta a demokratikus jogrendszerek egyik alaptörvénye, hogy minden ember egyenlőnek születik. Ez alatt persze a potenciális egyenlőséget kell érteni, nem a kommunizmus erőszakos egyenlősdijét, amely a legkisebb közös nevező nyomasztó uralmához vezet. A modern alkotmányok minden állampolgárnak elismerik a jogát ahhoz, hogy igényeihez és képességeihez mérten megkeresse a maga helyét a társadalomban. (Más kérdés, hogy a szabadság és az egyenlőség eszméje között súlyos ellentétek feszülnek; ez a pont a polgári demokráciák jogrendszerének Achilles-sarka.) A középkorban ezzel szemben természetellenesnek és visszatetszőnek tekintették, ha valaki társadalmi helyzetének javítására törekedett. Az úr úrnak született, a szolga szolgának; ezen változtatni annyit tesz, mint fellázadni az isteni világrend ellen. A keresztény egyház a középkorban mélységesen elítélte a világi ambíciókat; az egyenlőséget kizárólag erkölcsi-spirituális szinten ismerte el. A sorsába jámboran belenyugvó paraszt abban reménykedhetett, hogy Isten a végítélet napján csupán tisztaságuk és ájtatosságuk alapján válogatja szét a lelkeket, s akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy ő is Krisztus oldalán foglalhasson helyet a mennyek országában. Ettől függetlenül széles körökben vallották, hogy a nemesek nagyobb arányban üdvözülnek, mint a természettől fogva alsóbbrendű közemberek. (Ami egyébként szöges ellentétben áll az Újtestamentum tanításaival, dehát a középkori keresztény hitnek nem ez a legkirívóbb belső ellentmondása.)

Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a középkorban nem létezett volna társadalmi mobilitás; tagadhatatlan azonban, hogy lényegesen szűkebb körű volt, mint akár az ó-, akár az újkorban. Az antik Rómának voltak alacsony származású császárai, például Maximianus, a thrák parasztgyerek; Franciaországban a X. században vette át a királyi hatalmat a Karolingoktól a Capet-k ősi és előkelő grófi családja, s Dante még négyszáz év múlva is vitatja utódlásuk törvényességét. A fölemelkedésre általában a zavaros, háborús időszakok szolgáltattak alkalmat, ám az egyház és a hangadó világi körök igen rossz szemmel nézték a parvenüket. A társadalmi rétegek közti válaszvonalak a reneszánsz korban kissé elmosódottabbá váltak, de még ekkor is világraszóló botránynak számított, amikor Milánóban egy tehetséges és kitartó zsoldosvezér, Lodovico Sforza lépett a kékvérű Visconti dinasztia örökébe. (S hogy az uralkodó osztályon belül is voltak élesen elkülönülő rétegek, azt mi sem mutatja egyértelműbben, minthogy százötven évvel korábban a Viscontiaknak is hajmeresztő összegeket kellett lepengetniük, hogy rokonságba kerülhessenek az angol és a francia királyi családdal.)

Mindez a történelmi szerepjátékokban azt jelenti, hogy a karaktereknek vajmi kevés esélyük van öröklött társadalmi státusuk megváltoztatására: kizárt dolog, hogy egy közönséges lovászfiúból lovag, egy egyszerű kóbor lovagból gazdag földbirtokos, egy vidéki uraságból tartományúr, egy mégoly hatalmas grófi sarjból király legyen. A társadalmi felemelkedés legfeljebb nemzedékek hosszú során keresztül képzelhető el – amit egyébként a történelmi szerepjátékok epikus, generációkon átívelő távlatai alkalomadtán lehetővé tesznek. Ez megintcsak olyan vonás, amely éles ellentétben áll a hagyományosabb RPG-kkel. Mogorva Chei autentikus figura lehet Ynev világán; a középkori Európában azonban abszurdum lenne az övéhez hasonló életút.

A Pendragon világa

3. Nemek közötti egyenlőség. A középkori Európa a férfiak világa volt, és bármennyire tiszteljük a női egyenjogúságra törekvő mozgalmakat a jelenkorban, súlyos hibát követnénk el, ha ideáljaikat átplántálnánk a történelmi RPG-kbe. A középkori világban két klasszikusan tekintélyhordozó szerep létezett – a lovag és a pap –, ezek betöltésére pedig a nők nem voltak alkalmasak. Akadnak igen ritka kivételek, amelyek mind a kortársak, mind az utókor számára megmagyarázhatatlanok – ilyen például Matild toszkán őrgrófnő, a pápaság leghatalmasabb hűbérese, aki porig alázta IV. Henrik császárt; a vasakaratú amazon, Artois Matild, aki az udvari krónikák szerint két királyt tett el méreggel láb alól; Montfort grófné, aki férje fogságba esése után személyesen vezette hadba a csapatait, hogy megvédje családi örökségét, Bretagne-t; és mind közül a leghíresebb, Franciaország felszabadítója, Jeanne d’Arc, az Orléans-i Szűz –, be kell látni azonban, hogy ezek csak erősítik a szabályt.

A lovagok élete kíméletlenül kemény volt; még békeidőben is annyi fizikai megpróbáltatásnak (nemritkán életveszélynek) voltak kitéve a harcjátékok, vadászatok és a szűnni nem akaró helyi csetepaték során, hogy abba egy modern átlagember hetek alatt beleroppanna. Nomármost anatómiai tény, hogy a férfiak – testfelépítésükből fakadóan – teherbíróbbak és erősebb izomzatúak a nőknél. A középkorban természetesen a nők is szívósabbak és edzettebbek voltak, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy elbírták volna magukon a lovagi páncélt. Egy erős, élete virágjában lévő férfi nagyjából harminc percet tudott hadakozni teljes vértezetben, mielőtt legyűrte volna a kimerültség; Godefroy de Bouillonról álmélkodva jegyezték fel a krónikások, hogy egy ízben csaknem másfél órán keresztül harcolt megszakítatlanul. A lovagkor csatáit nem annyira az egyéni hősiesség és a taktikai érzék döntötte el, mint inkább a fizikai fáradtság. Jeanne d’Arcot a fennmaradt ábrázolások kecses, éteri szépségnek tüntetik föl; mivel feljegyezték róla, hogy páncélosan vezette ütközetbe a harcosait, valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha egy nagycsontú, tenyeres-talpas markotányosnőt képzelünk magunk elé.

A 7th Sea világa (avagy igenis vannak vasba öltözött nők!)

A nők már csak azért sem voltak alkalmasak a lovagi szerepre, mivel minden hónapban menstruáltak, s ilyenkor nemcsak ingerlékenyebbé váltak, hanem legyengültek és hasgörcsök kínozták őket. (A kor higiéniai viszonyai között a menzesz sokkal fájdalmasabb és veszélyesebb volt, mint manapság; a források ugyan többnyire szemérmesen hallgatnak a témáról, de így is számtalan asszonyról tudunk, aki belehalt a menstruációs görcsökbe.) Ráadásul a középkori egyház a születésszabályozás legelemibb módszereit is bűnnek tekintette, így hát a termékeny nők nagyjából évente teherbe estek. El lehet képzelni, hogy érezhette magát egy várandós fiatalasszony a hadra kelt katonák táborában; még ha vállalta volna is a kockázatot, az örökösre vágyó férj valószínűleg haladéktalanul hazazavarja, hiszen az anyák efféle megpróbáltatások nélkül is az esetek húsz-huszonöt százalékában elvetéltek. Nem véletlen, hogy a bevezetőmben ellenpéldaként felhozott nők kivétel nélkül mind hajadonok vagy özvegyasszonyok voltak. (Montfort grófné a kor felfogása szerint özvegynek számított, hiszen a férje fogságban volt. Egyébként férjezetlen hajadonnak lenni kirívóan ritka állapot volt a középkori nőknél; a gyermekkorból többnyire közvetlenül a házasság kötelékébe léptek át, átlag tizennégy-tizenhat évesen.)

A papi szerepet a nők nem annyira fizikai, mint inkább felfogásbeli akadályok miatt nem tölthették be. Elvégre apácazárdák a keresztény szerzetesség hajnala óta léteztek, s a kora középkorban apátnőik olykor befolyásos politikai tényezővé nőtték ki magukat; a virágzó feudalizmus idején azonban a zárdák jelentősége egyre inkább csökken, gyakorlatilag a nemkívánatos leánygyermekek és özvegyasszonyok “lerakataivá” válnak. A katolikus egyház szentként tisztelte a Szűzanyát és Mária Magdolnát, és a szentéletű nők – például Sienai Szent Katalin vagy Svéd Szent Brigitta – később is nagy tekintélynek örvendtek, a pápák olykor tanácsadói posztra emelték őket. Ennek ellenére a nők pappá szentelésének még az ötletét is a Sátán által sugalltnak tartották – lásd Johanna Papissa hírhedt legendáját –, és ezt a gyakorlatot az egész középkor folyamán csak néhány kvázi-keresztény eretnek szekta folytatta, a katolikus egyház legmegátalkodottabb ellenségei. Ha a történelmi szerepjátékok keretein belül változtatnánk ezen a mai napig érvényes felfogáson, azzal durva történelemhamisítást követnénk el, és a korhűség elve csúf csorbát szenvedne.

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a középkorban a nők csak elvétve emelkedtek tekintélyhordozó pozícióba, s alakjuk – rangjuktól, társadalmi helyzetüktől függetlenül – a háttérbe szorult. Távol áll tőlem, hogy megsértsem női olvasóimat, de kénytelen vagyok azt javasolni, hogy az izgalmas és hangulathű játék érdekében a történelmi RPG-k játékosai elsősorban férfi karaktereket dolgozzanak ki.

A Green Ronin Mythic Vistas sorozata

4. Törvény előtti egyenlőség. A feudális jogszolgáltatás meglehetősen zűrzavaros felépítésű; az erős központi hatalom kiépüléséig a perviteli és ítélkezési jogkör a legkülönfélébb helyi testületek – úriszékek, egyházi káptalanok, városi és falusi tanácsok – kezében volt. Ezek az intézmények tele voltak előítéletekkel és részrehajlással. Mindig a helybélit pártolták a kívülről jöttel, az előkelő születésűt a közrendűvel, a személyes ismerőst az idegennel szemben. Pártatlan ítéletet még a legfelsőbb bírói fórumok is csak igen ritkán hoztak, ráadásul idáig csak a legnagyobb horderejű ügyek jutottak el, mivel a helyi potentátok gyakran erőszakkal akadályozták meg a panaszosok fellebbezését. Ráadásul az igazságszolgáltatás leplezetlenül korrupt volt: a peres felektől kapott vesztegetési pénzek a döntéshozók általánosan elismert jövedelemforrását képezték. A középkorban se szeri, se száma az olyan bírói eljárásoknak, amiket egyértelműen a zsarnoki önkény sugallt, és manapság egyértelműen koncepciós pereknek minősítenénk őket. Csak néhány példa a kirívóbbak közül: a halott Formosus pápa ellen összehívott “hullazsinat”; Szép Fülöp francia király eretnekpere a templomos lovagrend ellen; Jeanne d’Arc máglyahalálra ítélése az angolok által; Bethlen Gábor gazdag özvegyasszonyok ellen indított boszorkányperei; Caraffa tábornok eperjesi vértörvényszéke.

Ha a történelmi-historizáló RPG-kben a karakterek összetűzésbe kerülnek a törvénnyel, nem számíthatnak pártatlan elbánásra. A középkori jogszolgáltatás a gyakorlatban mindig az erősebb félnek adott igazat; a védtelen parasztokat büntetlenül lehetett sanyargatni, de ha a törvény ellen vétők valami befolyásos nagyúr érdekeibe gázoltak, akkor bizony jaj volt nekik! Még XXII. János pápa unokaöccse sem menekülhetett az akasztófától, amikor vakmerően semmibe vette a királyi tekintélyt, és hatalmaskodni kezdett a francia korona birtokain.

Válogatás más sorozatokból

A karaktereknek tehát ugyancsak vigyázniuk kell a hatóságokkal, nem engedhetik meg maguknak azt a fajta lazaságot, mint a hagyományosabb szerepjátékokban. Ha idegen vidéken járnak, könnyen előfordulhat, hogy a helybéliek megpróbálják a nyakukba varrni valaki másnak a bűnét, vagy pénzt kipréselni belőlük, arra hivatkozva, hogy megsértettek valami obskurus helyi jogszabályt. Ha a törvények fölött állónak tekintik magukat, és zabolátlanul dúlnak, fosztogatnak, öldökölnek (a “legnemesebb” kalandozói tradíciók szerint), akkor egykettőre a bitófán vagy a hóhérbárd alatt találhatják magukat. Másfelől viszont az is elképzelhető – persze csak ha tudják, kinek a tenyerét kell megkenni, és kinek nem érdemes a tyúkszemére lépni –, hogy egész sereg kisebb gaztettet és kihágást követnek el, és hajuk szála sem fog görbülni miatta.

Hosszan lehetne még sorolni, hogy mennyi mindenben különbözött a klasszikus feudalizmus világa a miénktől, de szorít a kötött terjedelem, és azt hiszem, a legfontosabb pontokra sikerült kitérnem. A hagyományos RPG-kben persze ezek az elemek nem jutnak túl nagy szerephez, egyesek talán még terhesnek is érezhetik őket. A történelmi-historizáló szerepjátékok legfőbb vonzereje azonban éppen abban áll, hogy korhűen elénk tudnak varázsolni egy számunkra idegen kultúrát és környezetet, amit lépésről lépésre felderíteni önmagában is izgalmas élmény. Ennek érdekében azonban a játékosoknak maguk mögött kell hagyniuk egyes értékeket és konvenciókat, amiket a mi világunk magától értetődőnek tekint, a letűnt századokban azonban korántsem voltak azok. Ha a kalandmester megfeledkezik erről, azt a játék légkörének hitelessége szenvedi meg, s ez akár súlyos csalódásokhoz is vezethet.

Válogatás szóló kiadványokból

Végezetül néhány könyvcímmel szeretnék a segítségére sietni azoknak a mesélőknek, akik esetleg kedvet kaptak egy valósághű középkori környezetbe helyezett kaland levezetéséhez. Az alábbi munkák színesek és olvasmányosak, ráadásul könnyen hozzáférhetők, szinte valamennyi nagyobb közkönyvtárunkban meg lehet találni őket:

Donald Matthew: A középkori Európa atlasza. Bp., Helikon, 1989.
Philip Dixon: Britek, frankok, vikingek. Bp., Helikon, 1985.
Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Bp., Gondolat, 1967.
Hogyan éltek elődeink? Fejezetek a magyar művelődés történetéből. Bp., Gondolat, 1980.
Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Bp., Kozmosz Könyvek, 1988.
Rudolf Pörtner: A viking kaland. Bp., Kossuth, 1983.
Barbara W. Tuchman: Távoli tükör. A szerencsétlen XIV. század. Bp., Európa, 1987.

És a nagy kedvenc, amiről nem esett szó…

Megjegyzés: A kampánykrónikánk legutóbbi installációja olyan régen volt már, hogy érdemes véljük emlékeztetni rá az olvasót: itt találja. Elnézést kérünk a hosszú kihagyásért; reméljük azonban, hogy családunk történetének újabb fejezete nem fog csalódást okozni. Elvégre a hölgyrokon, akinek szavakba öntötte, már eddig is számos hívet szerzett magának összetéveszthetetlen stílusával…

Leonor mókás kedvében

Kezdjük azzal, rokonok, hogy ami engem illet, kurvára nem vagyok a szavak embere, vagyis tőlem nem fogtok csiszolt irodalmi remekművet kapni, a franc fárad avval, hogy metaforákat meg mifenéket csikorgasson nektek a palatáblára. Akinek ilyen igényei vannak, forduljon Névtelenhez vagy valamelyik másik könyvmoly kuzinhoz, ezennel ünnepélyes engedélyt adok rá, hogy ha nem tetszik nekik, átfogalmazzák a beszámolómat, és a trágárságaimat kiszerkesztve helyezzék el a könyvtárban, az eljövendő Carcosa nemzedékek okulására. Bár szerintem pár baszdmegen ők se akadnak majd fenn. Ha meg mégis, a mi hibánk lesz, minek neveltünk belőlük finomkodó puhapöcsűeket.

Szóval, miközben az öcskös meg a többiek jól elkenték Öreg Üszög száját, mi Hellehilddel meg az öreg Rigorellel minden jóból kimaradtunk: diplomáciai küldetésbe indultunk a Töviskirályságba, amit csak az édesített meg kissé, hogy a végén tök diplomatikusan kinyírtuk azt a bevarrt szemű vén ganét, a tündérkirály főtanácsadóját. Úgy csináltuk a dolgot, mintha én volnék az egész küldöttség, mármint Carcosa részről, csak két nevenincs sameszt hurcolásznék magammal a fényem emelése végett. Humungus tesó ugye megkért rá, hogy vigyek mindenféle ékszereket a leányzónak, akit kiszemelt magának szaporodási célra. Ez marha jól jött, mert felaggattuk őket Hellehildre: ő lett a próbababa, selyemben-bársonyban, hogy bemutassuk rajta Borostyánnak, milyen frankón fest az a csomó cicoma. Rigorel bá meg a bizalmi csatlós szerepét játszotta, beöltözött talpig feketébe, feldíszítette magát késekkel meg hurkokkal meg minden gyilkolószerszámmal, és olyan marconán ráncolta hozzá a szemöldökét, hogy tisztára holmi sokat tapasztalt, vén orgyilkosnak nézett ki. Ez is volt a cél, ugye.

Falkát nem vittem magammal, mert egyrészt úgy okoskodtam, csak összekapnának a tövistündék házőrzőivel, másrészt meg ha kirándulni megyek, jobban szeretem a tele tarisznyánál az üreset, azt tudniillik helyben meg lehet tölteni. A khunti erdő egész fajin hely, nekem bejött. A többieknek kevésbé: Hellehild összevissza szaggatta a csinos kis ruháit, Rigorel meg folyton pofára esett a gyökerekben. Egy idő múlva inkább koszosnak tűnt, mint marconának, de a szerepét abszolút hitelesen vitte – egy félelmetes hírű paradysi orgyilkos itt hajszálra ugyanígy töketlenkedett volna. Terelgettem őket, nehogy belegyalogoljanak a gyilokliánokba meg az emésztőkutakba. A határövezet tényleg rendben van, kiváló terep rá, hogy egy közepes kompánia pár óra alatt nullára küzdje le magát, anélkül persze, hogy egyetlen árva ellenséget látna.

Mikor kiderült, hogy minket ez baromira nem fog hátráltatni, legalábbis amíg én vezetem a brigádot, jöttek a házőrzők. Messziről kiszúrtam őket, és közöltem velük, hogy én vagyok anyuka. Ettől fenemód kétségbe estek szegények, mert ellentétben volt a neveltetésükkel, úgyhogy leültek a seggükre és elkezdtek nyüszíteni, amitől Hellehild majd’ kiugrott a cifra bugyogójából. Mondtam neki, hogy nyugi, csak ugatnak, nem harapnak.

A pecéreknek nem tetszett a dolog, úgyhogy most már ők is elődugták az orrukat, látványosnak szánt figyelmeztető nyíllövésekkel meg a tündeszerzetektől megszokott sunnyogással, aminek a hatásfokát kicsit lerontotta, hogy fél mérföldről kiszagoltam őket. Azért nem akartam megsérteni az önérzetüket, bekiabáltam a nagy világba, ki vagyok és mi járatban. Visszakérdeztek, hogy mit műveltem az ölebeikkel; én meg válaszoltam, hogy egyelőre semmit, de ha adnak pacsit, kaphatnak tőlem jutifalatot is. Nem annyira tetszett nekik, de azért előjöttek, nyilván nem akarták kenyértörésre vinni a dolgot. Fogalmuk sem volt róla, hogy ha kitör a balhé, kinek a pártjára állnak a házőrzőik. A legszebb az egészben az volt, hogy nekem sem.

Tövistünde határvadász

Na itt most valami hablaty következett, ami nagyjából arra lyukadt ki, hogy ha tovább szeretnénk menni, meg kell küzdenem a bajnokukkal, mert az nem úgy van ám, hogy itt mindenféle külvilágiak ki-be mászkálhatnak, Carcosa zászló ide vagy oda. És elém toltak egy méretes tetovált barmot. Semmi vész, mondtam, birkózzunk meg. Kicsit meglepődött, de aztán beleegyezett; ledobtuk a gönceinket és összeakaszkodtunk. Imádok férfiakkal birkózni, sose tudnak ilyenkor arra koncentrálni, amire kéne. Ez a szerencsétlen is inkább taperolt, mint verekedett; jól rá is baszott a drága, párszor lefejeltem és kifingott. Ebből lett egy kis fintorgás, hogy hát minek nyírtam ki, ez barátságos mérkőzés volt. Ja kérem szépen, én ilyen egyszerű elme vagyok, tetszettek volna előre szólni.

Ruci vissza, tárgyalás folytat. Közölték, hogy Seranthur őfelsége nem fogad bejelentés nélkül érkező küldöttségeket, előbb a tanácsadójával kell beszélnünk. Úgy tettem, mintha berzenkednék, de végül persze beadtam a derekamat, hiszen pont ez volt a célom. Meg el akarták szedni a fegyvereinket is, én meg közöltem velük, hogy ha attól tartanak, hogy egy szál Carcosa két kísérővel lerohanja a Töviskirályságot, felőlem akár pucéron is odakísérhetnek a drága főtanácsosuk elé; ha nagyon haza akarom vágni, akadályt ez sem fog jelenteni, láthatták az előbb. Erre elkussoltak, nagyon mogorva képpel, és Hellehild az ujjaival jelezte, hogy valamit forralnak. Hát, gondoltam, akkor már ketten vagyunk.

Ezután elkísértek minket valami szent tölgyligetbe, ami engem inkább tímárműhelyre emlékeztetett, mert tele volt aggatva lenyúzott bőrökkel és pokolian bűzlött. Útközben láttunk mindenféle szépet és jót, nyilván azzal a szándékkal, hogy érezzük magunkat megtisztelve és lenyűgözve, de engem inkább untatott a nagy fene pozőrködés. Szivárványszín szentjánosbogarak meg dünnyögő fák meg ezeréves csaták képét visszatükröző források – ki a faszt érdekel ez a sok a marhaság?

Mindegy, eltértem a tárgytól, vissza a tölgyfák közé. Ott várt minket ez a Veneldil nevű idióta, bevarrott szemmel, két tucat helyi keményfiúval meg egy kisebb menazsériával. Nagyon bebiztosította magát, nyilván sejtette, hogy hiba van a kréta körül, elvégre az Evoryn budoárjában folytatott leselkedése miatt már kapott a nyakába Rigorel bától egy kiadós átkot. Hogy pontosan mifélét, azt mi nem tudtuk, ő meg azt nem, hogy honnan jött és miért; de szemlátomást fenemód óvatossá tette. És nyilván forgatott valamit abban a ráncos tökfejében, hogyan tudná kihasználni az érkezésünket.

William itt biztos mindenféle ravasz tárgyalásokba bocsátkozott volna. Nekem ehhez nincs türelmem, úgyhogy beindítottam a direkt diplomáciát, az egyezményes „meghalsz, geci!” jelszóval. Ez azért is jött jól, mert alighanem a vén balfasz is át akart vágni minket, így viszont elragadtuk tőle a kezdeményezést, és sohasem derült ki, hogy ő tulajdonképpen mi a francot tervezett.

Volt egy kis kavarodás. Én először is ráripakodtam a helyi véderők állatkerti részlegére: ők ezzel mindjárt ki is estek a buliból, mert sem anyucit nem merték bántani, sem a gazdit. Azután nagyon el lettem foglalva a pecérekkel, akik idáig kísértek minket. Ezúttal nem vették tréfára a dolgot, elvégre az előbb látták, hogy rendeztem le a párviadalban a cimborájukat. Egész szép mocorgás kerekedett belőle.

Rigorel bácsi álruhában

Veneldil testőrei közben rárongyoltak az öreg Rigorelre, aki rettentő veszedelmesnek tűnt a fekete gúnyájában meg az orgyilkos miskulanciáival, de valójában persze azt se tudta, melyik végükön kell megfogni őket. Lássuk be, a legkomolyabb ellenfél, akivel késsel a kezében farkasszemet nézett, az utóbbi tizenöt évben Ben bácsi aszalt szilvával töltött csirkéje volt. Pillanatok alatt leverték a lábáról, az életét csak a fekete cucc alatt viselt sodronyingének köszönhette, meg valami vajákolásnak, amit jó előre magára olvasott. Aztán panaszos hangon felkiáltott, hogy micsoda méltatlanság így bánni egy kiszolgáltatott, törékeny öregemberrel, és Istent hívta tanúul, hogy soha nem akarta vérét ontani Veneldilnek. (És tényleg: ő valóban nem.) Jó szöveg lehetett, mert a tisztáson az összes testőr kezét-lábát törte, vinnyogva hemperegtek körülötte.

A főtanácsadó közben persze levette, hogy szart vág a kerék, és megpróbált elillanni az egyik tölgyfán keresztül, de csak nagy koppanás lett belőle, mert működésbe lépett a fejére szórt átok és szépen odakozmált a mágiája. Úgy szédelgett ott jobbra-balra, mint az őszi légy, és mire összeszedhette volna magát, a mi ártatlan őzike Hellehildünk – akire senki sem figyelt a csipkés-habos selyemrucijában – tarkón szúrta az egyik hajtűjével.

Ezután volt egy kis szünet, mert a maradék pecérek visszavonulót fújtak, az meg időbe telt, míg felvonult körülöttünk a fél tövistünde hadsereg. Mi közben szusszantunk egyet és rendbe szedtük magunkat. A tündéket Borostyán vezette; végre egy tökös legény ebben a bagázsban, még ha leány is. Felszólított minket, hogy adjuk meg magunkat. Mondtam, lófaszt. Megkérdezte, komolyan gondoljuk-e, hogy ha itt balhé lesz, élve megússzuk. Mondtam, dehogyis. Ha balhé lesz, akkor mi hárman, Carcosák itt fogunk megdögleni, kurva sok tövistündével együtt. Holnap meg húsz másik Carcosa lépi majd át a határt, de ők már nem egyezkedni akarnak, hanem vérbosszút állni. Jó lesz ez nekik, úgy őszintén? Mert mi a magunk részéről beszüntettük a hentelést, csak némi mondanivalónk volna még a királynak.

Átadtam a szót Rigorel bának, aki elővette a kémtündérke fejét meg a bizonyítékként lefoglalt falevelet, és ékes szónoklatban elmagyarázta, hogyan szőtt aljas ármányt Seranthur háta mögött a gonosz főtanácsadója a tövistündék és a Carcosák testvéri barátságának aláásására és megrontására. A további tárgyalásokat ő intézte Borostyánnal, Seranthur végig nem mutatkozott, nyilván tele volt a gatyája. Komoly király lehet, az ércesebb fajtából; ha akar valaki fogadni, én Volonturra teszek a páros mérkőzésükben. A diplomáciai egyezményt mindenesetre megerősítettük vele, a részletekről kérdezzétek Rigorelt, én már a felénél elveszítettem a fonalat. Annyi biztos, hogy engesztelésül megkaptuk Veneldil fejét, jól fog majd mutatni Humngus feketetölgyén.

Utána Borostyán még félrevonult egy kis magánbeszélgetésre Hellehilddel, és a kölcsönös bizalom jeléül nem gyilkolták le egymást. Tesó: ezt a csajt szerintem nem lesz nehéz befűznöd. Mérgező a lehelete, de még az érintése is – számodra ez nem jelent problémát, de kötve hiszem, hogy az utóbbi időben sok férfi fordult volna meg az ágyában. Elfogadta az ajándékaidat, és cserébe küldött egy fürtöt a hajából, bár nekem inkább valami fűfélének tűnik. Hellehild meg üzeni, hogy menj a picsába. Nem szóltál neki, hogy azok a vacak ékszerek belegyökereznek a viselőjük húsába: alig bírta leszaggatni őket magáról, még mindig duzzog miatta.