Robert E. Howard munkássága ismételten megihleti a kampány mesélőjét, aki ezen a fórumon is szeretne hozzájárulni a nagy fantasy-klasszikus népszerűsítéséhez. A király és a tölgy után most egy másik, kevéssé ismert poémáját ültette át magyar nyelvre, amely – mint olvasóink is megítélhetik – kitűnően illik a Carcosa-játékok hangulatába. A Carcosák világában a vers szerzője Hieronimo Prisius, közeli rokonuk és régi barátjuk, aki rendszeresen előadja költeményeit a családi összejöveteleken, s a kampány kezdetén egy nagyszabású színpadi művön dolgozik, amely A sárga király címet viseli. (Azóta el is készült vele: az ősbemutatóra Liliar Carcosa és Damien Dromdal esküvőjén került sor, röviddel a szerző rejtélyes eltűnése előtt.)

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Robert E. Howard
AZ ŐRÜLT KOBZOS DALA

Vagyok tövis a talp alatt, vagyok szennyfolt a szemfedőn,
Vagyok gyökér, mi elrohad, vagyok a tolvaj éjidőn.
Vagyok patkány a fal megett, a leprás koldus vigyora;
Vagyok gyalázat s gyűlölet, penésszel lepett vacsora.

Vagyok kalászt rontó üszög, féreg, fertőzet, félelem,
Lábadra pókhálót szövök, munkád gyümölcsét elveszem.
Vagyok kiégett legelő, zsizsik és vérszopó nadály;
Éjjel a rothasztó eső, nappal a perzselő aszály.

Kiszáradt szájjal szomjazom mocsári mérgek mámorát;
A pestist délről én hozom, és keletről a kolerát.
Sötét boritalt fejtek ott, hol lótusz kelyhe bólogat;
Kövér kígyókkal álmodok, szedem a sápadt szirmokat.

Jártam csikorgó jégmezőn, hová varázslat híre vitt;
Kutattam messzi hegytetőn mongol halottak titkait.
Barlangokban vészeltem át hegyek között a hóvihart;
Túrtam a sivatag porát, hol szörnyű sírokat takart.

Kelő nap ki nem húny soha, nyugvó hold vérbe nem borul;
De – észak és dél ostora – előttem minden sárba hull.
Számon borzalmas bűvigék, iszonyt idéző dallamok;
Pokolra szálltam értük én, bejártam sok holt csillagot.

Nem biztatott király, se pap, nem kísért áldás, szeretet;
Nem járt arra ember, se vad, hová a léptem vezetett.
Voltak vérvörös szurdokok, sötét szárnyak a víz fölött;
Voltak vadul pergő dobok, s ki verte őket, röfögött.

Voltak kripták, pecsétesek, mélyükön nyálkás múmiák;
Voltak vért gőzlő fellegek, iszapban csúszó viperák.
Voltak formátlan embriók egy üstben, amely bugyogott;
Voltak csírázó milliók, meg nem született démonok.

Kővé fagyott az agyvelőm s ólommá dermedt a szívem;
De visszatértem vakmerőn, honnan előttem senki sem.
Ha minden remény hátat ád, én vagyok az, ki megsegít;
Méregpohárban nyújtom át az alvilág gyümölcseit.

(Kornya Zsolt fordítása)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alister · http://lemuria.blog.hu/ 2010.07.14. 13:07:16

Finom, határozottan finom.

Válasz erre 

Thirlen 2010.07.14. 22:16:26

Ütős. Ennek a versnek ereje van, főleg az első felének.

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: