Megjegyzés: Író vagyok, és Lovecraft nagy kedvelője; értelemszerűen adódik hát a kérdés, miért nem írok történeteket a Cthulhu-mítosz közegében. Nos, egyszer már csináltam ilyet, méghozzá egészen rendhagyó ihletésre. Egy dallam szította föl a fantáziámat, amit a Tales of the Miskatonic Valley című Call of Cthulhu-kiadványban találtam lejegyezve, egy máskülönben nem túl emlékezetes kaland mellékleteként. Az így született kis írást, jellege és rövid terjedelme miatt, sehol sem tudtam elhelyezni; végül úgy segítettem magamon, hogy fiktív betétként beiktattam a Rúna magazinban A Necronomicon és egyéb misztériumok címmel futó cikksorozatomba, mint a Necronomiconból vett szemelvényt. Önállóan itt, a Carcosa-blogon teszem közzé először.

(Hangulatzenéért kattints ide.)

Raoul Renier
ALHAZRED GYŰRŰJE
– részlet a Necronomiconból –

   És az ember fiai közül néhányan nagyobbnak hitték magukat Yignél, és kihívást intéztek hozzá, mert felette bíztak a varázshatalmukban. Yig pedig nem harcolt, hanem összepárosodott velük, lettek légyen bár férfiúk vagy asszonyok. És amikor a hasuk gömbölyödni kezdett a bőrös héjú tojásoktól, akkor Yig kiszaggatta azokat belőlük; és az ember büszke fiai ekkor meghaltak, igen lassan és igen keservesen.
   Tudnivaló, hogy akkoriban sokan szegődtek Yig árnyékába, hogy imával hódoljanak neki. És ezek jobbadán az ember más fiai voltak; és amíg rájuk nem jött az első vedlés viszketegsége, addig úgy hitték magukról, hogy azok is maradnak; de tévedtek. Ám akik az élükön álltak, azok nem estek ilyen tévedésbe, mert ők másfajta magból és másfajta méhből fakadtak; és amikor ellátogattak az agyagtéglákból rakott városokba, az ember fiai ajándékokkal könyörögtek neki, nehogy föltakarják az arcukat; és úgy tartják, a legfőbbeknek közülük nem is igen volt mit föltakarnia.
    És mivel a hasakból kiszaggatott tojások még zsengék voltak és a bőrük könnyen felrepedt, Yig rábízta őket ezekre a híveire. És úgy rendelkezett, hogy a hívek ássák el mindet mélyen a föld nyirkába, és emeljenek fölébük olyasforma halmokat, mintha maga Yig ülne rajtuk és melengetné őket. Ám ez nem azért volt, mintha Yig valaha is ilyet cselekedett volna. Mert az ő teste, mint mondják, hideg volt, mint a jég; és ha pirkadattól alkonyatig tűzött reá a nap, akkor is csak annyira melegedett föl, mint a márványkő; így hát ha rájuk telepszik, az a tojások halála lett volna. A földrakások pedig azért voltak, hogy az ember fiai lássák, ez a hely Yignek van szentelve, és messzire rettenjenek; és nem ezek a halmok melengették a tojásokat, hanem az alulról jövő rothadás.
    És idővel a tojások kikeltek a meleg rothadásban; de Yig gyermekei nem jöttek elő a halmok alól, mert kicsinyebbek és erőtelenebbek voltak atyjuknál, és a napfény bántotta a szemük hártyáját. Ezért inkább még mélyebbre fúrták magukat a föld nyirkába; és hogy mit ettek odalent, arról most ne essék említés.
    Tudnivaló, hogy eme gyermekek csupán atyjukhoz mérten voltak kicsinyek és erőtelenek. Élt akkoriban Yig hívei között egy elöljáró; azok közül való, akit az agyagtéglából rakott városokban azért ajándékoztak meg, nehogy föltakarja az arcát; nagyon sokan féltek tőle, és nemcsak az ember fiai, mert esküt is tett és gyűrűt is viselt. Ez az elöljáró kiásta egyszer Yig egyik gyermekét; és másnap, amikor rátaláltak a mocsárban, már senki nem félt tőle; és utána már nem sokáig élt. És a gyűrűjét elvették, és titkon rejtegették, nehogy Yig megtudja, és haragra gyúljon. Ez hosszú-hosszú ideig így volt; közben a városok porrá omlottak, és újak emelkedtek a helyükön; aztán ugyanez történt amazokkal is, és még újabb városok épültek. És ezt a gyűrűt most én viselem az ujjamon; és ezért nem félek én semmitől, ami láb nélkül csúszik-mászik a földön, még ha tíz öl hosszú is, avagy mérgesebb a fekete skorpiónál.
    Mikor az ember fiai megszerezték a gyűrűt, élt közöttük egy tanult öreg, sok titok tudója, aki nagyon bölcs volt; olyannyira bölcs, hogy eszébe sem jutott kihívást intézni Yighez. Ám amikor ez a dolog történt az elöljáróval, nagy-nagy aggodalom fogta el. Arra gondolt, hogy Yig gyermekei egyre sokasodnak, közben pedig rothadó dolgokat falnak a föld nyirkában, amitől megnőnek és megerősödnek; és egy idő múlva talán már nem fogja annyira bántani a szemük hártyáját a napfény. És arra is gondolt, hátha Yig egyszer majd mind elő fogja szólítani a gyermekeit, mert inkább velük kívánja megosztani a földet, mint az ember fiaival; és ez a gondolat egyáltalán nem tetszett neki.
    Ezért másnap az öreg, sok titok tudója, elment arra a helyre, ahol megtalálták a mocsárban ama nyüszítő valamit, ami a gyűrűs és leples arcú elöljáróból maradt; és ő is kiásta Yig gyermekét, bár nem volt könnyű dolga, mert az ember fiai az idő tájt még kőből csiszolták a szerszámaikat. És amikor meglátta őt, nem vesztette el az eszét, mert elég bölcs volt hozzá, hogy előzőleg bizonyos jeleket vessen magára. A gyermek vakon vonaglott és sziszegett, mert nagyon szúrta a szeme hártyáját a napfény; és mielőtt magához térhetett volna, az öreg egy szavak nélküli varázsdalt olvasott reá, a következőképpen:

(Hangulatzenéért kattints ide.)

   Yig gyermeke pedig a napfénytől és a varázsdaltól azonnal kimúlt. Igen felbőszült erre Yig, és elragadta a bölcset, sok titok tudóját; és úgy büntette meg, hogy általa nemzett új gyermeket ahelyett, akit elpusztított. Így hát az öreg oly szörnyűséges halált halt, amilyet már akkortájt is csak kevesen, manapság meg szinte senki; és az ember fiai nagyon megfélemledtek a sorsán. A szavak nélküli varázsdalt egészen elfeledték, mert annyira rettegtek Yigtől, hogy senki sem merte megtanítani rá az ifjabbakat; és mire rájöttek, hogyan kell jeleket róni a puha agyagba, akkor már senki nem emlékezett rá. Én azonban a gyűrű kövének ragyogásába nézvén ablakot nyitottam a múltra, és a tulajdon fülemmel hallottam a bölcs öreg ajkáról ama tiltott dalt, amit az ember fiai időtlen időknek előtte elfeledtek; és a tulajdon szememmel láttam, hogy mi sors érte őt, sok titok tudóját, amiért el merte énekelni.    Mióta mindezek megtörténtek, azóta Yig vére kihűlt, lomha szíve meglassúdott; egyet-egyet ver minden évtizedben. Talán a nap süt ma kevésbé forrón, mint valaha rég; talán a csillagok állása fordult kedvezőtlenebbre; így vagy úgy, de Yig, a Kígyók Atyja kősziklához hasonlatos álomba merült, és nem jár már az emberek fiai között. Olyan terekben szunnyad, ahová halandó test nem követheti, még a gondolat is csak nehezen; nagy tudományúnak és igen balgatagnak kell lennie, ki megkísérli felébreszteni. Yig gyermekei továbbra is ott fúrnak és vájnak a mocsarak mélyén, éhesen falják a föld nyirkában tenyésző rothadást; mert a tanult öreg, sok titok tudója, csak egyetlenegyet pusztított el közülük; és azt is pótolta, önéletével. Talán elég erősek már, hogy előjöjjenek odvaikból; talán a szemük hártyája még mindig nem bírja a napvilágot. Bármiképpen legyen, amíg Yig elő nem szólítja őket, odalent maradnak; márpedig Yig alszik, mélyebben alszik, mint amilyen mélyre ők leásnak.
    Tudom, hogy egyszer, ha majd a nap ismét forróbban süt a földre, és a csillagok állása újra kedvezőre fordul, Yig fel fog ébredni, hogy előszólítsa gyermekeit; és örülök neki, hogy én már akkor marék por sem leszek. Tudom azt is, hogy Yig haragja álmában is félelmetes, mert számolatlan szolgája csúszik-mászik láb nélkül a földön; némelyik tíz öl hosszú, más mérgesebb a fekete skorpiónál. Ámde én egy régi gyűrűt hordok az ujjamon; és ennek a gyűrűnek az első gazdája esküt tett Yignek, és a téglából rakott városokban ajándékokkal könyörögtek neki, nehogy föltakarja az arcát. Ezért nem félek én Yig bosszújától; és ezért merem lejegyezni a szavak nélkül való dalt, amit utoljára akkor énekeltek az ég alatt, amikor az ember fiai még kőből csiszolt szerszámokkal ásták ki a föld nyirkából önhalálukat.

VÉGE

Soron következő kalandunk a Rémálom Norvégiában (Nightmare in Norway) címet viseli, és 1985-ben adta ki önálló füzetben a Games Workshop – amely akkoriban még más játékokkal is foglalkozott a Warhammer különféle mutációin és variációin kívül. A szerző, Marcus L. Rowland a brit szerepjátékos szcéna egyik legkreatívabb és legrokonszenvesebb független személyisége, immár több mint negyedszázada, és biztosan nem tehet róla, hogy a máskülönben hangulatos borítókép a leghalványabb összefüggésben sincs az általa írt kalanddal. Az eddigiek után, gondolom, senkit sem lep meg, hogy továbbra is brit illetőségű nyomozókkal lesz dolgunk a húszas években; a helyszínváltás azonban igen éles, a napsütéses mediterrán nyárból a fogcsikorgató skandináv télbe…

Sir Edward Cleary 1925 februárjában síbaleset áldozata lesz a norvégiai Vikenbergben: magányos túrára indul, melynek során szerencsétlenül esik és a lábát töri, s mire rátalálnak, a holttestét már kikezdték a farkasok. Valódi személyazonosságára a rendőrségi vizsgálat folyamán derül fény, a vikenbergi sportszállóban ugyanis Mr. Smith néven jelentkezett be, méghozzá egy fölöttébb dekoratív Mrs. Smith társaságában, aki tényleg feleség volt, ám még véletlenül sem az övé. Ez egyúttal arra is magyarázattal szolgál, hogy Sir Edward – a délceg lovastiszt és tapasztalt alpinista – miért egy eldugott norvég falucskában töltötte téli szabadságát a népszerű és felkapott svájci síparadicsomok helyett. A hatóságok norvég és brit részről egyaránt gáláns tapintattal kezelik a kínos ügyet, melyre csakhamar a feledés leple borulna… ha Sir Edward örököse váratlanul nem kapna egy tört angolsággal írt levelet, melynek szerzője ugyan a névtelenség homályába burkolózik, ám nem mulaszt el mellékelni néhány fényképet a megboldogult hadnagyról és csinos barátnőjéről, amint felhőtlenül élvezik közös turbékolásuk utolsó napjait. A levélíró hajlandó lenne a negatívokat is megküldeni az örökösnek, amennyiben bizonyos időn belül méltányos összeg érkezik egy vikenbergi postafiók címére; ellenkező esetben, noha ezt nagyon fájlalná, kénytelen volna kapcsolatba lépni a brit társasági lapokkal.

A világháború harctereit megjárt angol arisztokratákkal azonban van egy kis bökkenő: dúsgazdagok ugyan, ám se nem hülyék, se nem gyávák. Eustace Cleary, aki bátyja tragikus halála utána megörökölte a családi birtokot és a lovagi címet, nem holmi töketlen aranyifjú, hanem köztiszteletben álló hajómágnás és alsóházi képviselő. Természetesen nem tűrheti, hogy folt essék a család jóhírén, s épp ezért nem csupán arról gondoskodik, hogy a kért summa időben megérkezzék Vikenbergbe, hanem arról is, hogy ennekutána valóban kézhez kapja a negatívokat – és az anonim levélírónak egy életre elmenjen a kedve a további pimasz csínyektől.

Mesélői megjegyzés: Nálam Sir Eustace személyesen utazott Norvégiába, természetesen inkognitóban, majd Bergenben felfogadott mindenes helyi szakértőnek egy nyugalmazott norvég őrmestert, aki korábban Amundsent kísérte sarkvidéki expedícióin. Ők ketten voltak a játékos karakterek; ám amennyiben a titoknok valami rejtélyes okból kifolyólag vonakodna egy gazdag és befolyásos brit főrendnek mesélni, élhet a kalandban javasolt tradicionális megoldással, hogy tudniillik Sir Eustace magánnyomozókat bíz meg a kényes feladattal.

Akárkik alkotják a csapatot, mindenképpen tanácsos a legnagyobb diszkrécióval eljárniuk. A legkézenfekvőbb gyanúsított értelemszerűen Mr. Olsen, a sportszálló tulajdonos-igazgatója; neki azonban semmi köze nincs a zsarolási ügyhöz, s ha értesül róla, nem csupán őszintén felháborodik rajta, hanem minden tőle telhető módon segíteni fog a felgöngyölítésében, a saját jól felfogott érdekében. Ha tehát a kellő tapintattal közelítenek hozzá, hasznos szövetségesre tehetnek szert; amennyiben viszont durva és alaptalan vádaskodással elidegenítik, nagyon megnehezítheti a dolgukat, mert egyszerűen kiutasítja őket a szállodájából. Bölcs nyomozók figyelmét azonban nem fogja elkerülni, hogy Mr. Olsen – egyedüliként a helyi lakosok közül – kifogástalanul beszél és ír angolul.

Annál inkább töri ezt a szép nyelvet Herr Otto Schmidt, aki az egész telet a sportszállóban töltötte, méghozzá egy méregdrága Leica fényképezőgéppel a nyakában, melyet állítása szerint ornitológiai megfigyelésekre használ. Őt is hiba lenne azonban túl vehemensen meggyanúsítani, mivel a zsarolásban ugyan teljesen vétlen, egyébként azonban századosi rangban szolgál a Wehrmachtban, és nem a madarakat figyeli meg, hanem a sportszálló szomszédságában téli hadgyakorlatot végző norvég hadsereget. Titkának megőrzése végett a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza, a kaland végjátékában viszont kapóra jön majd, úgyhogy érdemes baráti viszonyt kialakítani vele.

Beköltözés után a csapatnak vélhetőleg szemet szúr majd két ifjú honfitársuk – bizonyos Mr. és Mrs. James –, akiket a síelésnél szemlátomást sokkal jobban érdekel egymás társasága, így például órákat töltenek kettesben a szaunában, és egyéb botrányos bohóságok. Törvényes házasfeleknél az ilyesfajta viselkedés ha nem is teljesen kizárt, de legalábbis erősen szokatlan. A legjobb módszer a titokzatos zsaroló leleplezésére, ha a nyomozók szép nyugodtan meghúzódnak a háttérben, és feltűnés nélkül figyelik, ki gyűjt terhelő adatokat a teljesen egymásba feledkező szerelmespárról. Ebben segítségükre lehet Mr. Olsen, aki mindenképpen meg kívánja őrizni szállodája diszkrét renoméját, s akár még Herr Schmidt is, aki titkos kémtevékenysége védelmében igyekszik eloszlatni a rávetődő banális gyanút.

Miközben szorul a hurok a zsaroló körül, a szálloda fölött gyülekezni kezdenek a viharfellegek, méghozzá korántsem képletes értelemben. Ezért az egyik vendéget terheli a felelősség, aki sem zsarolási ügyekben, sem álnéven bonyolított házasságtörő légyottokban nem érdekelt, lévén dúsgazdag és hajadon. Madeleine Dupont egy francia iparbáró elkényeztetett leánya, jeles amatőr vadász, aki a nyomozók érkezése előtti napon egészen különleges zsákmányt ejtett az erdőben: egy nőstény trollt a kicsinyével.

Most nehogy a fantasy-szerepjátékokból ismert szörnyekre tessék gondolni: ezek a trollok a havasokban rejtőző primitív majomemberek, a jeti kisebb termetű skandináviai rokonai. Mademoiselle Dupont senkinek sem szólt a zsákmányáról, mert ki akarja kerekíteni – ha még egy felnőtt hímet is elejt, diadalittasan állhat az ismeretlen új állatfaj létezését bizonyító trófeákkal a nemzetközi vadászközösség és a tudományos közélet fórumai elé. A két tetemet mindenesetre helyben megnyúzta, a sóval tartósított gereznákat pedig hazavitte a szállodai szobájába, a kifőzött koponyákkal együtt. Ezt elég rosszul tette, mert a trollok – szemben az ő meggyőződésével – nem közönséges állatok, hanem többé-kevésbé értelmes lények; annyira legalábbis feltétlenül, hogy kisebb szolgafajként Tsathogguát imádják és a segítségét kérjék a bosszújukhoz. Az ambiciózus francia hölgy abban a téveszmében él, hogy ő vadászik a trollokra; valójában persze fordított a helyzet.

A mesélőnek célszerű úgy időzíteni az eseményeket, hogy a nyomozók éppen akkor azonosítsák a névtelen levélírót, amikor a hólepte vadonban cserkelő Mademoiselle Dupont végre puskavégre kap – no, nem egy hím trollt, hanem egy álcázóruhás norvég katonát, aki a napok óta folyamatosan erősődő hófúvásban a hadműveleti területről véletlenül áttévedt a civil zónába. Mikor meglátja, kit lőtt le, hisztériás rohamot kap és sikoltozva visszarohan a szállodába, félbeszakítva a zsaroló drámai leleplezését. Hogy a parti mennyit tud kihámozni összefüggéstelen gagyogásából, az rajtuk és a titoknok jóindulatán múlik. Sok idejük mindenesetre nincs a részletek összerakosgatására, mert odakint a hegyoldalban a troll sámán végre befejezi napokkal korábban megkezdett rituáléját, és eget-földet rengető hóvihart zúdít a sportszállóra, teljesen elvágva a külvilágtól. A trófeák szaga elvezette a törzs vadászait az épülethez: most vadállati haraggal törnek rá a vihar fedezékében. Haditervük meglehetősen egyszerű – annyira azért nem értelmes lények –: mindenkit szétmarcangolnak, mindent lerombolnak, aztán a hófúvás oltalma alatt visszahúzódnak a vadon menedékébe.

A kaland ezen a ponton kényelmes tempójú nyomozásból hirtelen átmegy vérengző szurvivalista horrorba, akciófilmes iramban pergő jelenetekkel. A dramaturgia úgy kívánja, hogy Mademoiselle Dupont és az egyébként szintén nőnemű zsaroló áldozatul essen a trollok képében megnyilvánuló költői igazságszolgáltatásnak; hogy a többi szereplőnek mi lesz a sorsa, az a karakterek lélekjelenlétén múlik, és komoly befolyással bír rá korábbi nyomozótevékenységük. Nincs kizárva például, hogy Herr Schmidt ekkor már egy norvég börtönben ül kémkedésért, pedig sokkal hasznosabb lenne a helyszínen, a kocsija titkos rekeszében rejtegetett géppisztolyával. Vészhelyzetben Mr. Jamesről is kiderül, hogy ugyancsak szabadságolt brit katonatiszt, a változatosság kedvéért a légierőtől, bár ő természetesen az állítólagos Mrs. James megvédelmezésére fogja összpontosítani erőfeszítéseit. Mr. Olsen hasonlóképpen viszonyul áldott állapotban lévő feleségéhez, s noha a fegyverszekrényében valóságos arzenált tart, ehhez a csapat aligha férhet hozzá, ha előzőleg gorombán viselkedtek vele. További érdekes lehetőségeket kínálnak a gépjárművek, a sportfelszerelések (különös tekintettel a hegymászó kellékekre) és a nagy hall falait díszítő hangulatos viking parafernália (kardok, bárdok, lándzsák és szarvas sisakok).

Amennyiben a nyomozók nem képesek összefogni és koordinálni a védekezést, a szállodának szinte bizonyosan vége. Erősen javallott továbbá, hogy a kalandnak ebben a fázisában a titoknok nyilvánosan végezzen el minden kockadobást, és ne csaljon dramaturgiai megfontolásból se a parti javára, se a kárára. (Ami a Call of Cthulhuban egyébként bocsánatos bűn.) Ideális esetben érzékeny veszteségek árán ugyan, de sikerül visszaverni a trollok támadását; amennyiben komoly és szervezett ellenállásba ütköznek, nem fognak az utolsó leheletükig harcolni, különösen ha visszaszerzik (netán visszakapják) a Mademoiselle Dupont szobájában őrzött trófeákat.

Hogy aztán a vihar elvonulása után a túlélők hogy rendezik egymással viselt dolgaikat és milyen magyarázatot nyújtanak a helyszínre érkező hatóságoknak, az igen érdekes kérdés. A kaland még azt a lehetőséget is nyitva hagyja, hogy a hadsereg támogatásával felvonulnak a törzs barlangjaihoz és mindenestül kifüstölik őket, ezt az erősen antiklimaktikus végjátékot azonban én nem javasolnám. (A trollok ugyanis elég okosak hozzá, hogy felfogják, semmi esélyük ekkora tűzerő ellen, ezért „nekünk-már-úgyis-mindegy” alapon megidézik Tsathoggua két formátlan ivadékát, amibe garantáltan mindenki beledöglik.) Lényegében bármiféle hajmeresztő rémhistória beválik, ha a túlélők megbeszélik egymással és összhangban adják elő: akármilyen gyenge lábakon áll, a hatóságok el fogják fogadni, mert hinni akarnak benne. Nálam például a játékosok holmi idegbeteg medvékre tolták rá a balhét, amiket a hadgyakorlat felébresztett a téli álmukból. Totális hülyeség, de még mindig jobb megnyugodni benne, mint túlságosan konokul firtatni az igazságot.

Ragaszkodni a valósághoz igen rossz ötlet, különösen ha bizonyítékokkal is megtámogatják, teszem azt az ostrom folyamán elhullott trollok tetemével. Ennek könnyen katonai büntetőexpedíció lehet a vége, a fentebb vázolt eredménnyel. Ez esetben a nyomozók még akkor is szereznek egy halálos ellenséget, ha valahogy megússzák a tömegmészárlást, például nem csatlakoznak a megtorló erőkhöz. Vikenbergben ugyanis él egy „viking Maugli”, aki nyolchónapos korában szőrén-szálán eltűnt egy erdei piknikről, aztán öt év múlva újra megtalálták, élve ugyan, de teljesen elvadultan. A közvélekedés szerint – amit az egyszerű favágók éppúgy osztanak, mint az egyetemi doktorok – farkasok nevelték fel; valójában persze a trollok között cseperedett. Már semmi kapcsolata nincs a törzzsel, ugyanolyan ellenségesen viszonyulnak hozzá, mint a többi emberhez; ő azonban nagyon jól emlékszik rájuk, és ha nyomozók tevőlegesen hozzájárulnak a kiirtásukhoz, nem fog nyugodni addig, amíg egyenként a másvilágra nem küldi őket. Ha a helyzet idáig fajul, én nem fogadnék a nyomozókra, a „viking Maugli”-nak ugyanis Lord Tyger az irodalmi előképe Philip José Farmer regényéből.

A Nightmare in Norway körültekintő játékkal és némi szerencsével túlélhető kaland, amelyben a mítosz csupán a cselekmény egyik mellékszálaként jelenik meg, hogy aztán a fináléban egy váratlan tempóváltással alapos meglepetést okozzon a játékosoknak. Mivel sokféle szakértelmet lehet használni benne, jó fejlődési lehetőségeket nyújt a résztvevőknek. Kifejezetten alkalmas olyan karakterek célirányos felépítésére, akik az átlagosnál kedvezőbb esélyekkel vághatnak neki a sarkvidéki környezetben játszódó klasszikus Call of Cthulhu-kampányoknak (Walker in the Wastes, Beyond the Mountains of Madness, The Compact Trail of Tsathoggua). Eseményalapú kaland létére prezentációja a „régi iskola” elveit követi, vagyis a hangsúly a forgatókönyv helyett az aprólékos részletességű helyszínleírásokon van. A 32 oldalas terjedelemből 10 oldal jut a füzet közepéről kiemelhető játéksegédletekre, s ebből mindössze egyetlen oldal szöveges jellegű (két fiktív újságcikk reprodukciója). Kapunk viszont egy négyzethálós beosztású harci térképet a vikenbergi sportszállóról, méretarányos kivágható papírfigurákkal. Az ilyesmit én általában teljesen fölösleges helypocsékolásnak, illetve pénzkidobásnak tartom, kivált Call of Cthulhu-kiadványoknál – konkrétan ebben az esetben azonban meg vagyok békélve vele, a cselekmény jellege miatt ugyanis a végjátékban egészen jól jöhet. (Bár jómagam, töredelmesen bevallom, nem használtam.)

Megjegyzés: Ezzel a posztunkkal egy kis kultúrtörténeti cikksorozatot indítunk, a nagy előd Ráth-Végh István szellemében, amelyet a Carcosa-kampány mesélője az Anahid-kampány résztvevőinek szán ötlettár és hangulati ihletés gyanánt.

Bevezető

A mezopotámiai démonok érdekes sajátossága, hogy meghitt, családias kapcsolatban vannak az istenekkel, akik rendszeresen igénybe veszik a szolgálataikat, és egészében véve semmi kivetnivalót nem találnak bennük. Időnként ugyan harcba szállnak velük, de korántsem azért, mintha elvi síkon lennének kifogásaik ellenük, hanem mert egy ellenséges isten szolgálatában állnak. Az istenek között dúló háborúkban többnyire mindkét fél a démonok közül toborozza a hadseregét.

Ebből persze egyenesen következik, hogy a démonok – már csak praktikus, hadkiegészítési okokból is – az istenek védelmét élvezik, akik előszeretettel pártfogolják, tanítgatják, nevelgetik őket. Gyakran még vérségi kapcsolat is fennáll közöttük. Sajnos, a mezopotámiai démonokon nemigen látszik, hogy volt gyerekszobájuk. A halandók iránt éppoly rosszindulatúak, mint külföldi rokonaik: nagy örömüket lelik kínzásukban és sanyargatásukban, amire különféle fantáziadús módszereket eszelnek ki.

A mezopotámiai népek életét rendkívül megnehezítette, hogy a gonosz démonok zaklatásaival szemben nem számíthattak isteneik segítségére. Az istenek általában kategorikusan megtagadták, hogy megfenyítsék hűséges démonaikat olyan potomságok miatt, mint egy város éhen pusztítása vagy egy törzs döghalállal sújtása. Az emberek kénytelenek voltak maguk védekezni, legjobb tudásuk szerint. Ez azonban csöppet sem számított veszélytelen vállalkozásnak!

A démonokkal természetesen csak a legnagyobb hősök és mágusok szállhattak szembe, hathatós varázsigékkel és bűvös tárgyakkal – dobokkal, táblákkal, amulettekkel – felfegyverkezve. Ám az esetleges siker még nem jelentett biztonságot. Fennállt ugyanis a kockázat, hogy a megleckéztetett démont patronáló istenség megsértődik, és felelősségre vonja a vétkes halandót. A legendák híres démonzabolázói – még a legnagyobbak is, mint Gilgames király és Enkidu, a vadember – jutalom helyett szigorú büntetést kaptak az istenektől!

Hiába, nem volt könnyű a régi mezopotámiaiaknak…

A kisdedorzó mostoha: Lamastu

Az első démon, aki dolgozatunk fókuszába kerül, igen előkelő származású hölgy, magának Anu égistennek, a mezopotámiai pantheon legfőbb uralkodójának leánya. Sajnos, olyan félelmetesen ronda volt, hogy születése után az apja csak egy pillantást vetett rá, és rögtön lehajította a menny magasából. A köteles szülői szeretetnek e botrányos megsértése ha nem is elfogadhatóvá, de talán érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy Lamastunak oroszlánfeje és keselyűlába volt, továbbá egész testét szőr borította.

A földre zuhant, gyámoltalan újszülött alighanem korai és szomorú véget ért volna, ha nem esik meg rajta egyik bátyjának a szíve. Ez a hatalmas Éa volt, a föld alatti vizek ura, a bölcsesség és a mágia istene, az uralkodó istenháromság egyetlen olyan tagja, aki legalább halványan szimpatizált az emberiséggel. Rokonszenvét azonban a démonokra is ugyanilyen mértékben kiterjesztette. Magához vette síró kishúgát, gondosan felnevelte, és kitanította minden titkos tudományra.

A felcseperedő Lamastuból aztán elég ijesztő jelenség lett. Már kislány korában is erős túlzás lett volna vonzónak nevezni, s a helyzet később csak rosszabbodott. Éa megpróbálta férjhez adni, természetesen hiába. A kiszemelt férfiak – istenek, emberek egyaránt – nem merték ugyan nyíltan visszautasítani a tekintélyes mostohaapa ajánlatát, ám roppant fantáziadúsnak bizonyultak a legkülönfélébb kibúvók kiötlésében.

Lamastu tehát újra meg újra kosarat kapott, amit nagyon nehezen viselt el, mert rendkívül szeretett volna gyereket szülni. Jobb híján kutyakölyköket és malacokat fogadott örökbe: ezek folyton ráncos, lottyadt mellén lógtak, mert állandóan szoptatta őket. Toalettjét eleven mérgeskígyókkal egészítette ki, amelyeket a kezében markolászott. Ezeket időnként fésűre és rokkára cserélte, így jelezvén az útjába tévedőknek, hogy mégiscsak jó családból való kisasszonnyal van dolguk.

Az effajta különcködés önmagában még nem zavarta volna az egyszerű halandókat, sajnos azonban Lamastu anyai ösztöneit nem elégítették ki a kutyák és a disznók. Egy idő múlva rákapott az embergyerekek elrablására. Általában éjszaka portyázott a falvakban és városokban, de a napfény sem riasztotta különösebben. Útjaira olykor ifjabb testvérei, az utukkuk is elkísérték – róluk később lesz szó –, ami tovább súlyosbította a helyzetet. Egy korabeli ékírásos szöveg így emlékezik meg róla:

Dühöngő, támadó istennő, szörnyűség… Lába, mint az Anzu madár karma, keze mocskos, arca, mint a vad oroszláné, a nád közül ziláltan és meztelen mellel emelkedik ki… Bemegy az ablakon, észrevétlen belopakodik, belép a házba, kilép a házból. Ezt mondja: "Adjátok nekem fiaitokat, hogy megszoptassam, és leányaitokat, hogy gondozzam őket. Szájukhoz akarom tenni emlőmet…"

Mondanunk sem kell, hogy a Lamastu által ideálisnak vélt gyermekgondozási módszereket, amiket a szívós kutyakölykök aránylag még elviseltek, az embercsecsemők igen ritkán úszták meg elevenen. A mezopotámiai nép joggal rettegett a nősténydémon túláradó anyai szeretetétől.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy Lamastu ellen alig-alig lehetett védekezni. A rosszindulatú démonok elkergetése ugyanis – mint fentebb már említettük – elsősorban a hivatásos varázslókra hárult. Csakhogy az ő tudományuk éppen Éától, Lamastu mostohaapjától és nevelőjétől származott! Amiből egyrészt az következett, hogy a démonhölgy – maga is jeleskedvén a mágiában – könnyűszerrel félrehessegette a ráolvasásaikat; másrészt pedig az, hogy a varázslópapok mesterük és patrónusuk haragját vonták a fejükre, ha szembeszálltak vele. Éa volt az egyetlen olyan istenség, aki időnként merő együttérzésből megsegítette a halandókat a démonok ellen; kedvenc növendéklányára azonban ez nem vonatkozott.

A mágusok tehát óvakodtak a Lamastuval való nyílt összetűzéstől, inkább a mostohaapjához könyörögtek, hogy legyen szíves kicsit visszafogni őt. Sajnos, Éa szerető elnézéssel szemlélte kishúga rakoncátlankodásait, és igen ritkán látta szükségét, hogy ráncba szedje. Egyes – meglehetősen vakmerő – varázslópapok ezért nem is vesztegették az idejüket az Éához intézett fohászokkal, hanem más démonok segítségét kérték Lamastu ellen.

Ami elég ékes tanúbizonyság, mennyire kevéssé törődtek a mezopotámiai istenek halandó alattvalóik ügyes-bajos gondjaival.

folytatása következik…
(Az istenatya démonvitézei: az utukkuk)

„Egy vagyok a földdel…”
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Vallási téren a Carcosák outrémeri ága mutatja legsokszínűbb képet: egyaránt vannak közöttük pogányok, izraeliták és muszlimok. Legtekintélyesebb képviselőjük sokáig a khemita oldalág volt, amely – bár ilyen szédítő időtávlatokba még a Krónikások feljegyzései sem nyúlnak vissza – hagyományosan a babrár hükszosz vezérektől eredezteti magát, akik hajdan a nagy piramisépítő fáraók vérében fürdették meg bronzfegyvereiket. A századok során több uralkodót is adtak Khem ősi földjének: az utolsó ilyen Nekhtanebo Carcosa volt, a Szelekben Szárnyaló, aki kiűzte az országból az Ápisz-bika vérét ontó perzsa hódítókat. Később visszavonultak a világ nyüzsgésétől, érdeklődésüket veszítve az emberhangyák szánalmas ügyei iránt; eggyé váltak a sivatag homokjával, a Styx sötét vizével és a perzselő napsütéssel, csak félelmetes hírük élt tovább a fellahok ajkán éppúgy, mint a fusztáti kalifa fényűző palotatermeiben. Ez a hír táplálta titkos hatalmukat; és ez vált a végzetükké is, amikor Khem földjén megjelent Gérard de Perigorn leprás lovaghada, kíséretükben a Hegyi Öreg által személyesen kiválogatott mágusvadász hasszaszinokkal.

Neferkharta Carcosa ekkoriban töltötte be az ötödik esztendejét. Pontosan az évnapján a szülei élve elásták őt a sivatagban, kétszáz láb mélyre, egy olyan helyen, ahol a föld mélye összeköttetésben áll Apophisz ösvényével és a holtak fénytelen honával. Így kellett bizonyítania életrevalóságát: ha megjárja az alvilágot és önerejéből visszatér onnan, akkor méltó a Carcosa névre és elfoglalhatja az őt megillető helyet a családban. Ha nem, szót sem érdemes rá vesztegetni: a Carcosák nem nevelnek gyöngéket és gyámoltalanokat.

A nyiladozó értelmű kisleány vándorútra kelt Apophisz ösvényein, titkokat csikart ki az ős kígyótól, barátságot kötött a macskák szent népével és pálcája alá hajtotta a békétlen holtakat. Sikeresen kiállta a beavatás próbáját; mire azonban öt év bolyongás után visszatért a halandó világba, odafönt nem várta már senki. Szülei, testvérei, rokonai mind halottak voltak, még Apophisz kegyelmét is megtagadták tőlük: lelkük Gérard de Perigorn hideg éhségét csillapította, kincseik Alamut erődjébe kerültek, a hasszaszinok bevehetetlen sasfészkébe. Az outrémeri Carcosák vezetése az izraelita oldalágra szállott.

Az ősi föld
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Neferkharta végtelenül türelmes teremtés, s e vonását a balgák hajlamosak a belenyugvással és a passzivitással összetéveszteni. Ő a család másik átokmestere, de mágiája ősibb és kifinomultabb Rigorelénél: nem az áldozat cselekedetei táplálják, hanem a környezet, amelyben él és tevékenykedik. A Sivatag Szelleme a szülőföldjén a leghatalmasabb, ahol minden porszem, minden napsugár, a forró szél minden fuvallata az ő parancsait lesi. Ellenségeivel szeret hosszan és kegyetlenül eljátszadozni, miközben ő maga nem mutatkozik, rejtve marad a csalfa délibábok hőrezgésekből szőtt függönye mögött – csak metsző kacagása szárnyal a homokdűnék felett.

Neferkharta Carcosa különvonultan él a család többi tagjától, még outrémeri rokonaival is ritkán közösködik. Legfőbb célkitűzése, amelynek érdekében semmiféle szentségtelen alkutól nem riad vissza, hogy letörölje vérvonaláról a szégyenfoltot, bosszút álljon Gérard de Perigornon, és elbocsássa Apophisz kebelére szüleinek és tesvéreinek rabul ejtett szellemét. Esküjének értelmében csak utána gondolhat rá, hogy ágyába fogadja valamelyik Carcosa fivérét, s fiatal és erős sarjakkal népesítse be Khem országát. Hosszan és alaposan tanácskozott róla a Falkaanyával, ki lenne a legalkalmasabb férj a rokonai közül, és hogyan szülhetne minél több olyan utódot, akiket nem nyel el beavatásuk próbáján a falánk Apophisz gyomra.

És azt sem rejti véka alá, mi lesz a következő lépése, ha ezt a két feladatát beteljesítette. Az outrémeri ág vezetése csupán ideiglenesen került az izraelita Carcosákhoz, a családot sújtó tragédia folytán. Hála és elismerés illeti őket, amiért a nehéz időkben ellátták ezt a feladatot; ám a dolgok rendjének előbb-utóbb helyre kell állnia, és a szeniori pálcának Khemben van a helye, a legősibb és legtekintélyesebb oldalág kezében…

Megjegyzés: Neferkharta Carcosa alakját Atma, az egyiptomi hercegnő ihlette Sir Arthur Conan Doyle Thoth gyűrűje című novellából, aki olvasóink számára inkább a későbbi filmfeldolgozásokból lehet ismerős – a legfrissebb ezek közül A múmia második része.

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

The Book of Treasure Maps I.
by Paul Jaquays
Judges Guild, 1979.

A kiadvány öt kalandot tartalmaz, nominálisan a különböző Judges Guild-szettingekbe helyezve, de minden különösebb nehézség nélkül adaptálni lehet őket más környezetbe. Mindegyikhez egy-egy kincses térkép szolgál fölvezetésül, amelynek megszerzését a mesélő beágyazza a történetbe, majd másolatban átnyújtja a játékosoknak. Ez a metódus igazi telitalálat, a kalandindítás egyik legfrappánsabb formája. Kényszerítőzések nélkül biztosítja a motivációt; hátteret és hangulatot kreál a kalandhoz; a színikellékek bevonásával a szimuláció új síkját nyitja meg; továbbá teret enged a különböző formabontó megoldásoknak. (Exempli gratia: a varázspajzsra applikált térkép. (1)) Nem most találkoztam vele először, később eléggé elterjedtté vált a minőségi RPG-dizájnban – saját (A)D&D-mesélői gyakorlatomból a Treasure Hunt pálmalevélre rajzolt térképét, az Eye of Pain könyvjelzőnek használt pergamencsíkját és a FlatEarth remekbe sikerült Treasure Maps-szériáját említhetném –, de könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy kronológiailag itt jelenik meg első ízben. Amennyiben ez a helyzet, messzire tekintő tervezői innovációval van dolgunk.

(1) További pozitívum, hogy ez a pajzs nem pusztán egy shield +1, hanem roppant fantáziadúsan egyénítve van. Az (A)D&D-ben a végeérhetetlen varázstárgy-táblázatok hajlamosak egyfajta bevásárlólista szerepét ölteni, prózaivá szürkítve a mágia csodáit; íme egy kitűnő példa, milyen mesélői eszközökkel szorítható vissza ez a tendencia.

Az öt kaland hangulatilag kellemes vegyessalátát alkot, bár a színvonaluk nem mindig egyenletes. Nekem természetesen a Lone Tower tetszett a legjobban, ami hamisítatlan, telivér rémtörténet gótikus felhangokkal. Gyakorlatilag megelőlegzi Ravenloftot; minimális módosításokkal importálni lehetne a Ködök Földjére, ami meglehetősen nagy szó egy ilyen korai keletű kalandnál. A Lost Temple és a Willchidar’s Well esetében egyértelműen érezhető a kemény fantasy-irodalom inspirációs hatása: az ember szinte várja Conan vagy Fafhrd és a Szürke Egerész felbukkanását. A kettő közül az első egyszerű, lineáris epizódsztori, a második viszont rendkívül nagy narratív potenciállal rendelkezik; ügyes mesélők akár komplett kampányokat is kerekíthetnek belőle. A gygaxi konvenciókhoz leginkább a Tomb of Aethering the Damned ragaszkodik, de ebben is akadnak szellemes ötletek, a cselekményfűzés és a hangulatfestés szintjén egyaránt. Előbbire jó példa Aethering fiának és feleségének sorsa (a parti mindkettejükkel találkozhat a sírboltban; ez aztán egy sor kínos bonyodalomhoz vezet, ami nem oldható meg karddal és csatamágiával), az utóbbihoz pedig illusztráció gyanánt mellékelnék egy rövid citátumot. Íme:

„A folyosót lezáró kőfalba valami furcsa szörnyeteg koponyája van beágyazódva, mintha az építőmunkások a megtalálása után abbahagyták volna az ásást. Ha valaki megérinti a koponyát, mentődobást kell tennie mágia ellen, különben félelemvarázs hatása alá kerül. A sírbolt építői annak idején idáig jutottak és elmenekültek; halálbüntetés terhe mellett sem voltak hajlandók visszatérni. A koponyában mindmáig ott lapul a szörnyeteg megkövesült agya: egy különös alakú ametisztkristály, 3.000 arany értékben.”

A kollekció kakukktojása az ötödik kaland, amely a Crypts of Arcadia címet viseli. Valamennyi közül ennek van a legfantáziadúsabb háttértörténete, ami viszont utána következik, az igazi csalódás: egy túlméretezett földalatti labirintus, ahol az eseménymenetet véletlen alapú táblázatok diktálják. A táblázatokban elvétve akad ugyan egy-két eredeti ötlet, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kaland lényegében nem egyéb kockadobásokkal generált élőholtak szakadatlan mészárlásánál. Mr. Jaquays mintha némi bújtatott önkritikát gyakorolt volna, amikor a 16-19. számú helyszíneket egy sor teljesen érdektelen kripta elnevezéssel illette.

Ha eltekintünk ettől a kalandtól, a szerző dicséretes munkát végzett. Kicsit talán több gondot fordíthatott volna az egyes NJK-k kidolgozására – Mr. Fulton ebben sokkal sziporkázóbb nála a F’deckFo’s Tombban –, mivel azonban konzekvensen kerüli a közhelyeket és kevés szóval is tud hangulatot teremteni, ez mesélői iniciatívából könnyen pótolható. További probléma, hogy az újszerű kihívások keresése közben gyakran lyukad ki fondorlatos személycserés trükkökre, amik papíron nagyon frappánsan festenek, a gyakorlatban azonban a mesélő számára kész lidércnyomás a kezelésük. (Mármint ha azt akarja, hogy a parti ne lásson rajtuk rögtön keresztül. Egy ügyes és kooperatív játékos sokat segíthet, ám némely esetekben még ez sem elegendő. Bevallom őszintén, ha nekem kellene lemesélni a Lone Tower 17. számú helyszínén vázolt szituációt, fogalmam sincs, hogyan tudnám normálisan megoldani.)

Akadékoskodó fenntartásaimat félretéve: nem könnyű dolog diákfővel olyan RPG-kiegészítőt írni, amelyik több mint harminc év múlva is frissen őrzi játékértékét. Mr. Jaquaysnek sikerült. Kalapot emelek előtte.