Arthur F. Hillman
A WEIRD TALES 25 ÉVE
(Fantasy Review #7, 1948 február-március)

1923 tavaszán egy szerény kis magazin bukkant fel az amerikai újságosstandokat elborító detektív- és western-füzetek között, az egyszerű Weird Tales címmel. A szürke borítón egy késsel felfegyverzett fiatalember rohant egy polipcsápok közt vonagló lány megmentésére… illetve, polipcsápok? A szövegpanel mást sejtetett: „ISZAP. Rendkívüli történet Anthony N. Rudtól – bizarr és borzongató!” Az alcím egyedülálló magazint ígért, és aki kíváncsian belelapozott, további képeket ugyan nem talált benne, bőséges tartalomjegyzéket viszont igen: huszonkét rövidebb és három hosszabb novellát, valamint egy kétrészes regény első felét. A kínálat csábító volt: The Dead Man’s Tale Willard E. Hawkinstól; The Closing Hand Farnsworth Wrighttól; The Thing of a Thousand Shapes Otis Adelbert Kline-tól… Huszonöt centet a legelkényeztetettebb olvasónak is megért.

A Sasfészekben (ez a rovat máig folyamatos) Edwin Baird főszerkesztő kijelentette, hogy a magazin „szenzációs variánsa a lapkiadás bevett gyakorlatának”, mivel csupa olyan írást fog közölni, amit más folyóiratok tabunak tekintenek. Egy másik bevezető szerint: „A szerkesztők általában idegenkednek a ’libabőr-meséknek’ titulált horrorsztoriktól. Úgy vélik, hogy a közönség nem vevő az ilyen írásokra. Mi úgy véljük, hogy igen… Talán százezerszám vannak intelligens olvasók, akik élvezik a ’libabőr-meséket’. Nekik szól a Weird Tales.” Másutt „fantasztikus, rendkívüli, groteszk történeket” ígért, „furcsa és bizarr kalandokat, amelyek megijesztik és elképesztik majd Önöket.”

Mint minden új lapnak, a Weird Talesnek is meg kellett küzdenie az indulás nehézségeivel, de rövid idő alatt elég népes olvasótábort gyűjtött, hogy havonkénti megjelenésre váltson, sőt – néhány szám után nagyobb méretre. Ez azonban túl ambiciózus lépésnek bizonyult, csakhamar vissza kellett térni az eredeti formátumhoz. A tartalom ezekben a korai időkben eléggé eklektikus volt: műkedvelő szárnypróbálgatások olyan kipróbált kedvencekkel megtámogatva, mint Edgar Allan Poe és Ambrose Bierce. Ám az októberi számban H. P. Lovecraft és Seabury Quinn székfoglalójával (Dagon, illetve The Phantom Farmhouse) kezdetét vette azoknak a kortárs horrorszerzőknek az uralkodása, akik valóban mesterei voltak a Weird Tales által művelésbe vont területnek.

Lovecraft, ez a rendkívüli képzelőerővel megáldott irodalmi remete, igen jól ismerte a természetfölötti történetek tradícióját. Írt is ilyeneket szép számmal, de sohasem keresett piacot számukra, s végül csupán barátai unszolásának engedve küldte be kéziratait az új folyóiratnak, amely – mint rövidesen rájött – a kibontakozás lehetőségével kecsegtette különös tehetségét. Lelkes rajongótábora – mely halála óta megsokszorozódott – okkal lehet hálás a támogatásért, amit e korai időszakban a Weird Tales nyújtott neki. A szerkesztőség a maga részéről értékes szerzeményre lelt Lovecraftban, s ahogy teltek az évek, írásai a lap meghatározó vonásává váltak.

1924 vége felé Edwin Baird helyét a szerkesztői székben Farnsworth Wright foglalta el, egy chicagói riporter és zenekritikus, aki korábban is sokat segített neki. Hamarosan ő lett a beküldött szövegek legfőbb elbírálója; hála józan ítélőképességének és a kitartó igyekezetnek, amellyel a közreműködőket buzdította, az időközben kiadót váltó lap színvonala javulásnak indult. A léc magasabbra került; akik nem ütötték meg a kívánt szintet, sorra kirostálódtak, a helyükbe lépők pedig rövid idő alatt a rémtörténet legnépszerűbb művelői közé emelkedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Weird Tales – noha „csak egy pulp-magazin” – az irodalmi értékekre helyezi a hangsúlyt az olcsó fércmunka helyett. Azok között, akik felsorakoztak Wright mellé és kiállták szigorú kritikája próbáját, ott találjuk Frank Belknap Longot, Henry S. Whiteheadet és Frank Owent, akinek csodálatos kínai hangulatképei az 1925. áprilisi számban tetőztek (The Wind That Tramps the World).

1926-ban a magazin jelentékenyen bővített a repertoárján a science fiction bevonásával. Ez elsősorban Edmond Hamilton érdeme, aki ugyan egy ígéretes rémtörténettel debütált az 1926. augusztusi számban (The Monster God of Mamurth), ám később interplanetáris kalandszériába kezdett, mely hamarosan rendszeressé vált a lap hasábjain, és a „Csillagközi Őrjárat” alapításához vezetett. A tiszta horror vonalán tartós kedvencnek bizonyult Seabury Quinn sorozata Jules de Grandinről, a pszichikus nyomozóról, aki később sem veszített népszerűségéből.

A következő esztendőt Everil Worrell hátborzongató képzelőereje tette nevezetessé (Leonora az 1927. januári és The Canal a decemberi számban); no meg Lovecraft novellája, The Horror at Red Hook (1927 január), melyben először engedett bepillantást a híressé vált mítosz-struktúrába, amin számos írása alapszik. A Cthulhu-mítoszt – amit az 1928. februári számban körvonalazott részletesebben (The Call of Cthulhu) – később több fiatal író kölcsönvette tőle bővebb kidolgozásra, az ő áldásával és patronálásával.

Robert E. Howard tisztelői bizonyára emlékeznek rá, hogy 1929-ben láttak napvilágot Kull királyról szóló remek írásai: The Shadow Kingdom az augusztusi és The Mirrors of Tuzun Thune a szeptemberi számban. Vérpezsdítő stílusát megcsillogtatta a Solomon Kane-novellákban is, meg a titokzatos koponyaképű zsarnok történetében (Skull-Face, 1929 október). A következő évben Clark Ashton Smith lépett sorompóba a fantasy-irodalom oldalán. Bámulatos szókincsével, mondatfűzési technikájával és élénk képzelőerejével olyan egzotikus veretű elbeszéléseket írt, amelyeknek kevesen érhetnek a nyomába. A kísértetjárta Averoigne tarka színekkel ábrázolt tartományában játszódó novellaciklusa 1930 májusában indult (The End of the Story); innen azután ugyanilyen egyedi hangulatú interplanetáris közegbe lépett tovább. Science fiction-munkásságának talán a legjobb reprezentánsa The Vault of Yoh-Vombis (1932 május).

A Weird Tales 1932-ben szenvedte el az első komoly veszteségét, Henry S. Whitehead halálával. A míves öntőforma, melyet nyugat-indiai vudu-történeteihez használt, valóságos miniatűr műremekké tette őket. De Quinn, Lovecraft, Long, Hamilton és Howard továbbra is szállították a színvonalas írásokat. Long az olvasók körében tartósan megalapozta reputációját bizarr regényével, melynek The Horror from the Hills címet adta (1931 január); Howard új sorozata Conanról, a barbárról mindenkit lelkesedéssel töltött el, aki nyomon követte a hős fordulatos kalandjait.

Az 1933-34-es időszak alighanem a legragyogóbb volt a Weird Tales egész történetében. A magazin egyaránt gyarapodott méretben és tartalomban, s bár élénk viták folytak róla, hogy Mrs. Brundage lenge öltözetű címlaplányai mennyiben felelnek meg a mind népesebb vásárlóközönség igényeinek, az általános konszenzus az volt, hogy szépen és ízlésesen vannak ábrázolva. A borítók közt Howard, Smith, Quinn és Hamilton legjobb novellái várták az olvasókat, Lovecraft ritka, de annál figyelemre méltóbb jelentkezéseivel fűszerezve. Ezekben az esztendőkben kezdte pályafutását Carl Jacobi (Revelations in Black, 1933 április) és C. L. Moore, akit rögtön az élvonalba katapultált az első novellája, egy hátborzongató marsi szörnyetegről (Shambleau, 1933 november). Később Northwest Smith kalandjaival toborzott magának további híveket, majd egy újabb sorozattal kerekítette ki a hírnevét Jirel of Joiryről, a harcias lovaghölgyről, akinek hányattatásai 1934 októberében vették kezdetüket (The Black God’s Kiss).

Az első zavarok 1935-ben mutatkoztak, amikor Wright – akinek már három science fiction-magazinnal kellett versengenie a vásárlók kegyeiért – engedett valamicskét az elveiből, és leközölt néhány detektívsztorit. A tiltakozás vihara visszakergette korábbi politikájához, ám a tapasztalt olvasók már sejtették, hogy a kommercializmus mumusa végül mégiscsak felütötte rút fejét. A következő öt évben Wright bátor utóvédharcokat folytatott. 1936-ban meghalt Howard, egy évvel később pedig Lovecraft, a színvonal azonban e súlyos veszteségek dacára magas maradt. Az írók új nemzedékébe tartozott Robert Bloch, aki The Shambler from the Starsszal (1935 szeptember) és más novellákkal elfogadható szinten tudta imitálni Lovecraft mítoszteremtő erejét. Henry Kuttner szintén ígéretesen tette le a névjegyét (The Graveyard Rats, 1936 május); Thorp McClusky, August Derleth, Thomas P. Kelly és Earl Pierce, Jr. pedig egyre nagyobb részt vállaltak a lap kitöltéséből.

Virgil Finlay illusztrációi új lendületet adtak a magazinnak, de 1940-re Wright mind nehezebben tudta fenntartani a szigorú mércét, amelyhez oly régóta ragaszkodott. A szerkesztőség belső problémáit, a kívülről gyakorolt nyomást gyógyíthatatlan betegsége is tetézte; végül nem bírta tovább a terhelést, és lemondott. Halála, amely néhány hónappal később következett be, súlyos csapást jelentett a fantasy-irodalomra; egy olyan korszak végét jelezte, amelyhez mérhetőt talán sohasem fogunk látni.

A Weird Tales túlélte őt, de már mutatkoztak rajta a bomlás jelei. Miután 160 oldalra hízott és 15 centre csökkentette az árát, a magazin kéthavi megjelenésre tért át; Brundage és Finlay eltűntek a hasábjairól, több teret engedve Hannes Bok nem kevésbé lenyűgöző művészetének. Smith, Owen és más régi közreműködők csak ritkán jelentkeztek; Quinn és Hamilton ihlete érezhetően megcsappant. Az 1941-42-es esztendők a Lovecraft-reneszánsz jegyében teltek: előbb The Case of Charles Dexter Ward című regénye látott napvilágot, amit tanítványa, August Derleth ásott elő a feledésből (1941 május-július); majd The Shadow Over Innsmouth következett (1942 január), és a Herbert West: Reanimator sorozat. Ugyanebben az időszakban szélesebb tere nyílt a természetfölötti akasztófahumornak is, Nelson S. Bond és Robert Bloch jóvoltából; utóbbitól főleg a Nursemaid to Nightmarest érdemes említeni (1942 november), amely bizonyára számos kriptalakót kergetett dühös toporzékolásba.

Aztán 1943-ban nóva lobbant a fantasy-irodalom univerzumában. Megérkezett Ray Bradbury, akinek szikrázó prózája és friss koncepciói szélviharként söpörték ki a kastély poros folyosóit. Íme, a naprakész borzongás; íme, az iszonyat ultramodern mezben! Az olyan történetek, mint The Wind (1943 március) és The Lake (1944 május), lépcsőfokok a krómacél horror világába. Sajnos, a többi közreműködő messze lemaradva sántikált Bradbury nyomában, fájón kiemelve a régi, nagyszerű Weird Tales-gárda hiányát.

Az 1944 óta tartó időszak javára három mentőkörülmény hozható fel: Borisz Dolgov illusztrációi, amelyek jobb sztorikat érdemelnének; Bradbury stílusának és tehetségének átsegítése a slick-magazinok előkelő világába; és Manly Wade Wellman kitűnő John Thunstone-novellái. Mindez azonban elmerül a középszerűség tengerében, amin csak nagy ritkán futnak végig jobb dolgokat sejtető rezdülések. Hogy a Weird Tales vén bárkája különb révben fog-e megpihenni, mint ahonnan kifutott, azt csak a jövő döntheti el. Mert azok az emberek, akik furcsa és egzotikus rakományát összehordták, nincsenek többé; és könnyen meglehet, hogy velük múlt ki a hajó lelke is.

(Kornya Zsolt fordítása)

Az istenatya démonvitézei: az utukkuk

„Heten, mint a gonoszok”; a régi mondás különösen jól illik az utukkukra, akik általános rettegésben tartották a Folyóköz népét. Ez a hét nagyhatalmú démon afféle elit terrorcsapatot alkotott az istenek egymás ellen folytatott háborúiban, aminek természetesen az ártatlan halandók itták meg a levét. Lamastum testvérei voltak, szintén Anu atya nemzette őket, ezúttal azonban nem véletlenül, hanem nagyon is szándékosan.

Mint már említettük, a mezopotámiai pantheont három istenség vezette. Hármuk közül a rangelsőség Anut, az égistent illette meg, hatalmát azonban megosztotta két fiával, Enlillel és Éával. Anut egyáltalán nem érdekelték az emberek, Enlil utálta őket, csak Éa törődött velük néhanapján. Sok ideje neki se maradt rájuk; lekötötték az égiek egymás közötti torzsalkodásai.

A történelemből tudjuk, hogy a triumvirátus nem tartozik a legstabilabb uralkodási formák közé, s ez az igazság a mezopotámiai pantheonban is érvényesült. Anu atya egy ízben úgy döntött, elege van a hatalommegosztásból, s a továbbiakban egymaga kíván kormányozni. Nem becsülte azonban alá fiai hatalmát; tudta, hogy ha egyedül szállna szembe velük, a végeredmény legalábbis kétes volna. Ezért sietve ágyába parancsolta a földistennőt – akinek a szerepe, úgy látszik, abban merült ki, hogy utódokat szüljön a különféle isteneknek –, és hét szörnyű démonfajzatot nemzett vele: a félelmetes utukkukat, akiket mindjárt harcba is küldött két bátyjuk ellen.

Enlil és Éa nem vette tréfára a dolgot. Máskülönben eléggé rühellték egymást, ám a közös veszély ezúttal egységfrontba tömörítette őket. Az utukkuk ellensúlyozására gyorsan szövetséget szerveztek az ifjabb istenekből. Leginkább a holdistenre – Színre – és a napistenre – Samasra – számítottak; az előbbi Enlil elsőszülött gyermeke volt, az utóbbi pedig az ő fia, vagyis Enlil unokája. Hozzájuk csatlakozott a testvérpár öccse: Adad, a viharisten, akit ki sem lehetett volna hagyni egy ilyen kedélyesnek ígérkező felfordulásból. A koalíciót hármójuk húga, az esthajnalcsillag úrnője, Istár egészítette ki. Ő ugyan elsősorban szerelemistennő volt, főként csapodárságáról híres, mellékesen viszont háborúzni is nagyon szeretett. (Ilyenkor – hogy cseppet sem harcias külsejét meggyőzőbbé tegye – csinos kis álszakállat ragasztott.) Feljegyezték róla továbbá, hogy a legrobusztusabb isteneket is könnyűszerrel az asztal alá bírta inni; mindenképpen hasznos szövetségesnek tűnt tehát.

Anu azonban ravaszabb ellenfélnek bizonyult a vártnál. Az utukkuk nyers erejét saját diplomáciai képességeivel egészítette ki. Samas a jelek szerint féltékeny volt apjára, a holdistenre; Adad pedig az első csatározások után úgy vélte, a démonok sokkal szórakoztatóbb cimborák unalmas testvérbátyáinál. Az erőviszonyok módosulását látva Istár – finom női intuícióval – habozás nélkül az erősebb fél oldalára állt. A magára maradt Színt a három átpártolt istenséggel megtámogatott utukkuk kíméletlenül lebunkózták és fogságba vetették.

Enlil és Éa a fenyegető vereség árnyékában kirukkoltak az adu ásszal: Éa elsőszülött fiával, a goromba és erőszakos Mardukkal. Eddig azért tartották tartalékban, mert az ifjú isten ugyan legendás harcos hírében állt, ám maga is dédelgetett bizonyos hatalmi ambíciókat; ráadásul ha egyszer belefeledkezett a verekedésbe, hajlamos volt mindent ripityára zúzni látótávolságon belül. Bevetése ezúttal is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, illetve szorongásokat. Marduk kiszabadította Színt, szétcsapott az utukkuk között, leütötte a napistent, összetörte Adad csontjait és kékre-zöldre verte a szépséges Istárt. Mire végzett, a fél világ romokban hevert.

A csillagistenek ezzel, modern szófordulattal élve, kiszálltak a ringből; a megtépázott utukkuk viszont rendezték soraikat, és újra csoportosultak Anu körül, készen arra, hogy felvegyék a harcot Mardukkal. A két párt vezérei azonban körülnéztek a földön, szemügyre vették a szörnyű rombolást, majd arra a bölcs következtetésre jutottak, hogy ha folytatják a háborút, a győztesnek nem lesz min uralkodnia. Így hát békét kötöttek a régi status quo alapján, azzal a nem jelentéktelen módosítással, hogy Marduk tekintélye jócskán megnövekedett.

Az utukkuk így munkakör nélkül maradtak, elpusztítani vagy bebörtönözni azonban senkinek nem jutott eszébe őket. Elvégre – okoskodtak az istenek – bármikor alakulhat úgy a helyzet, hogy újra szükség lesz ilyen kemény legényekre. (És leányokra; a hét démon között akadtak nőneműek is.) Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy felügyelet nélkül kóboroltak fel-alá a világban, és kedvükre sanyargatták az embereket. Egyesek közülük nővérüket, Lamastumot kísérték el csecsemőrabló körútjaira. Mások inkább a déli szeleket lovagolták meg, aszályt és szárazviharokat szabadítva a Folyóközre.

Az ő tevékenységüket a legdélibb fekvésű városállam, Eridu sínylette meg leginkább. Eridu Mezopotámia legősibb városa volt, ahová elsőnek szállt alá a királyság az égből; nem kisebb istenség védelmezte, mint a hatalmas Éa, akinek itt állt a központi temploma. Uralkodói Éa kegyeit élvezték, a titkos tudományok avatott művelői voltak.

Adapa király végül megelégelte a démonok szemérmetlen garázdálkodását. Hajóra szállt, kievezett a tengerre, és fennszóval párbajra hívta a viharban hahotázó utukkut. Amaz győzelme biztos tudatában lecsapott rá, ám ezúttal csúfosan rajtavesztett: a mágiában jártas papkirály egyetlen varázsigével kitörte a szárnyát.

Anu atya, aki ezidáig semmi érdeklődést nem mutatott az utukkuk kisded játszadozásai iránt, szörnyű haragra gerjedt e hallatlan vakmerőségre. Maga elé idézte Adapát az égbe, hogy számot adjon gonosztettéről. A király csak Éa hathatós pártfogásának köszönhette, hogy sikerült kimagyarázkodnia. Végül gazdag ajándékokkal elhalmozva bocsátották vissza városába.

A pórul járt utukkut Anu természetesen meggyógyította, hogy zavartalanul gyötörhesse tovább a halandókat. Éa ékes szavú szónoklatára azonban belátta, hogy a hét démon féktelen dühöngése hosszú távon nem tesz jót az emberiségnek, ezért Errának, a dögvész istenének felügyelete alá rendelte őket. Ez kielégítő megoldásnak tűnt: az utukkuk szívesen szolgálták Errát, aki ugyanakkor többé-kevésbé kordában tartotta a társaságot.

Problémák csak akkor jelentkeztek, amikor Marduknak ideiglenesen le kellett mondania a hatalmáról, hogy elvégezzen egy megtisztító szertartást. A daliás hadisten – aki a jelek szerint nem örökölte atyjától, Éától a bölcsesség adományát – elkövette azt a hibát, hogy a szimpatikus fickónak tűnő Erra kezébe tette le a jogarát. Az eredmény minden elképzelést fölülmúlt.

Az csak a kisebbik baj volt, hogy Errának esze ágában sem volt visszaszolgáltatni a jogart az immár megtisztult Marduknak. Az igazi katasztrófát az okozta, hogy úgy vélte magáról, ha már ő a döghalál istene, illik megfelelnie a várakozásoknak. Ezért pestist, baromvészt, aszályt, sáskajárást, földrengést, szélvihart és bozóttüzeket bocsátott az emberiségre, s a tetejébe még rájuk szabadította az utukkukat is, akik persze lelkesen kivették részüket a rombolásból. Mardukot, amikor megpróbált rendet teremteni a zűrzavarban, Erra a tulajdon jogarával kólintotta főbe.

A válságot végül a diplomatikus Anu oldotta meg. Tárgyalásokat kezdeményezett Errával, és rámutatott, hogy míg a döghalál önmagában szép és hasznos dolog, túlzásba vinni azért nem érdemes. Mert ha az egész emberiség kipusztul – érvelt igen józanul –, akkor mihez fog kezdeni utána Erra? Hiszen nem marad senki, akit tovább irthatna!

A megszédült isten némi makacskodás után belátta Anu igazát, véget vetett a kaotikus állapotoknak, és visszaadta Marduknak a jogart. Most persze Mardukot kellett lebeszélni róla, hogy ott helyben agyonverje megcsúfolóját. Végül sikerült meggyőzni, hogy a dögvész teljes megszűnése az istenek szempontjából ugyanolyan kártékony lenne, mint túlzott elharapózása, és Erra megtarthatta korábbi hatáskörét. Az utukkukat a biztonság kedvéért kivonták a fennhatósága alól, s irányításukat maga Anu vette át, akinek egyre több gondot okoztak agresszív gyermekei.

A megoldást egy váratlan esemény hozta, amely kezdetben korántsem tűnt megnyugtatónak, sőt – újabb válsággal fenyegetett. Az istenek időnként ünnepélyes lakomákat rendeztek, s ezekre udvariasságból meginvitáltak egy olyan családtagot is, akitől mindannyian tartottak egy kicsit: Istár ikernővérét és riválisát, a zord Ereskigalt, aki az alvilágban uralkodott. (A mezopotámiai istenek ugyanis – ellentétben görög pályatársaikkal – nem voltak halhatatlanok.)

A meghívás persze merő formaság volt, a lakomázók tudták előre, hogy Ereskigal nem fog megjelenni, csupán követe, Namtar útján képviselteti magát. Namtarral – noha személy szerint meglehetősen csekély istenségnek számított – mindenki hangsúlyos udvariassággal bánt, nehogy megsértse félelmetes úrnőjét. Röviddel az Erra-féle incidens után történt azonban, hogy Enlil egyik fia, Nergal kihívóan elhagyta a kötelező tiszteletadást: nem állt fel Namtar üdvözlésére az asztaltól, és nem köszöntötte rá a poharát. Ereskigal csak annyit üzent neki válaszul, hogy ezt még nagyon-nagyon meg fogja bánni.

Nergalnak valószínűleg Erra pünkösdi királysága idején szállt a fejébe a dicsőség, amikor is alkalma nyílt rá, hogy alaposan kitombolja magát. Ő volt tudniillik a tikkasztó hőség, a nádasokat emésztő tűz és a mocsárláz istene. Rokonai meggondolatlan, kötekedő, erőszakos fráternek ismerték. Ezúttal azonban hamar megbánta pökhendi viselkedését, amellyel felbőszítette Ereskigalt, és ijedten szaladt Anuhoz, hogy mármost mitévő legyen?

Anu ismét egy született diplomata ravaszságával járt el. A baj megtörtént, jelentette ki, visszacsinálni nem lehet. Ilyen helyzetben a leghelyesebb elébe menni a veszedelemnek. Ereskigal úgyis le fogja rángatni Nergalt az alvilágba; akkor már jobb lesz, ha maga megy le oda, nem áldozatként, hanem a szabad akaratából. Ám, hogy ne legyen teljesen kiszolgáltatott, testőrségként megkapja az utukkukat.

Az istenatya ezzel három legyet ütött egy csapásra: nemcsak az utukkuktól szabadult meg, hanem a bajkeverő Nergaltól is, továbbá reménykedhetett benne, hogy a hátborzongató különítmény érkezése némi respektust olt a kevély Ereskigalba is. A terv messzemenően bevált.

Az alvilágba érve Nergal fennszóval folyamodott bebocsáttatásért, mondván, hogy ha Ereskigalnak valami gondja van vele, hát tessék, ő itt van, áll elébe. Testőrei közben meglapultak az árnyékban. Mikor Namtar kinyitotta a kaput, Nergal – a további eszmecserét mellőzve – buzogánnyal betörte a fejét. Az utukkuk betódultak a bejáraton, és halomra mészárolták a boldogtalan alvilági démonokat. Nergal egyenest Ereskigal palotájába sietett, a hajánál fogva lerántotta trónusáról nagynénjét, és már nekiveselkedett a halálos csapásnak, amikor Ereskigal könyörgőre fogta a dolgot. Felajánlotta, hogy hozzámegy feleségül, és az alvilág uralkodójává teszi, csak kímélje meg az életét.

Nergalt – aki odafönt, az égben huszadrangú figura volt csupán – tökéletesen kielégítette ez a megoldás. Rendkívül hízelgett a hiúságának, hogy a halál istenévé avanzsálhat; ráadásul Ereskigalt – noha ez nem egészen állt összhangban szerepkörével – forrásaink igen szemrevaló istennőnek festik le. Az utukkukat Nergal természetesen megtartotta: ők lettek a pokolbéli légiók tábornokai, ami teljes mértékben kielégítette az ambícióikat. Végre megtalálták a helyüket a dolgok nagy rendjében.

Nergal halandó papjai még a történelmi korokban is gyakran eltársalogtak a hét démonfejedelemmel, amikor tetszhalálhoz hasonló transzba révedve látogatásokat tettek az alvilágban. A legelőkelőbb pokoljáró – Assur-bán-apli asszír király, aki még herceg korában vállalkozott az utazásra – a következőképpen írja le őket:

Alluhappu, az oroszlánfejű
négy kézzel fog, két lábbal embermód lép.
Saghulhaza feje madárfej,
vadul csapkod kitárt szárnyaival.
Humut-tabal, a föld hajósa,
fenyegetőn fönnhordja Zú-fejét,
négy keze és két lába emberi.
(…)
Namerim kecskefarú, kecskeképű,
ám keze, lába embermódra nőtt.
Nédu, a föld kapusa oroszlánsörényű,
keze emberé és lába madáré.
A Mindengonosz két fejjel riaszt:
ha eléd ugrik félelmetesen,
saskeselyű és oroszlán tekint rád.
Lugalurra háromlábú szörny:
elülső két lába madárláb,
az egy hátulsó éjszínű bikáé –
iszonyú fénysugárzás védi testét.

Fölöttébb impozáns szörnysereglet – hiszen egy királyi szemtanú szavában igazán nem kételkedhetünk.

folytatása következik…
(A káoszivadékok: a skorpióemberek és testvéreik)

Megjegyzés: A mesélőnek némi fejtörést okozott visszamenőleg beilleszteni Gordojt és a turgaszlávokat a Carcosa kampány hátterébe. Szerencsére az a fajta fickó, aki kifejezetten élvezi az ilyen kihívásokat – kivált ha még arra is alkalmat nyújtanak neki, hogy beleszője a játékba az egyik kedvenc együttesét…

A Hölgymenyétek nagyasszonya

A turgaszlávok között a Medve leszármazottai a leghatalmasabbak – de nem a legokosabbak. A medve dühöngése félelmetes, egyébként azonban lomha, tunya, nehezen mozduló állat, az év egyharmadát átalussza. A menyét viszont fürge és ravasz, sohasem pihen, és nem álmosítja el a teli bendő: valamennyi ragadozó közül ő a legvérszomjasabb. Ráadásul a Hölgymenyét törzsének hagyományosan mindig asszony áll az élén – márpedig köztudomású, hogy a kölykeit védő nőstény veszedelmesebb ellenfél a vadászó hímnél.

Ékesen megmutatkozott ez huszonöt évvel ezelőtt is, Félkarmú Gordoj nagy haditette után. Az Arany Ordát valóban hosszú ideig lefoglalta a belviszály, és mivel a kánjuk életben volt, a többi tatár fejedelemség nem avatkozott a belügyeikbe. Ám azt mégsem tűrhették, hogy ilyen szégyen maradjon a nevükön; mert a tatárok, bár számos fejedelemségre oszlanak, mégis egyetlen hatalmas birodalmat alkotnak, élükön a nagykánnal, aki a messzi Karakum sivatagban tartja székhelyét. Az Arany Orda csupán egyike a neki hódoló országoknak, távolról sem a legnagyobb vagy a legerősebb.

Amikor a Rifei-hegyeken túlról megérkeztek a Szürke Orda bosszúállói, a félelem napjai következtek a turgaszlávokra. Jól választották meg támadásuk időpontját: a Medve véréből való főnökök valamennyien téli álmukat aludták a vadon mélyén. A Szürke Orda vulkodlakjai tüzet okádtak és egész erdőségeket perzseltek föl, sámánvitézeik pedig olyan ráolvasásokat ismertek, amik elől még az ősi szellemek is meghőköltek. Három turgaszláv törzsnek az írmagját is kipusztították – az Ezüstróka, a Vidra és a Sólyom minden sarja az enyészeté lett –, s kétségkívül ez a sors várt volna a többiekre is, kivált a vackuk mélyén dermedt álomban szunnyadó Medvékre, ha a Hölgymenyétek harcosai nem védik páratlan ravaszsággal és hősies önfeláldozással a szállásterületüket. Félkarmú Gordoj álmából ébredve azzal ismerte el érdemeiket, hogy feleségként és tanácsadóként maga mellé vette a törzs nagyasszonyát, aki nem sokkal később elesett egy kisebb összetűzésben a tatárokkal. Az ő egyetlen gyermekük Arkona, a vörös hajú szépség.

Arkona éppúgy örökölte anyja helyét Félkarmú Gordoj mellett, mint a Hölgymenyétek élén. A Vén Medve az apja és a férje egyszerre, s ő a tisztelet minden külső jelét megadja neki, ahogy az illendőség kívánja – ám titkon mélységes megvetéssel tekint rá. Nem feledte el, hogy Gordoj személyes erőfitogtatása idézte a turgaszláv törzsekre a legnagyobb csapást, amit az utóbbi évszázadokban elszenvedtek. A legendás hőstettben – az Arany Orda kánjának megtámadásában – ő eszelős ostobaságot lát, mely kis híján romlásba döntötte egész népét: temérdek vérrel kellett vezekelniük érte, miközben a Medvék senkitől nem háborgatva, önelégülten aludtak a barlangjaikban. Megosztja ugyan az ágyát Gordojjal, de csak azért, hogy olyan fiakat szüljön neki, aki az ő útmutatásával felnövekedve különbbé válnak nála és elfoglalhatják a helyét a törzsek élén. Nincs már messze az idő, amikor számon kérik majd rajta a bűnét – és az lesz a Vén Medve utolsó éjszakája. Addig Arkona az orránál fogva vezeti Gordojt hízelgésbe és duzzogásba csomagolt tanácsaival: ő a hidegen számító ész a Medve félelmetes, de ormótlan ereje mögött.

A nagyasszony az ősöket szólítja

A Carcosákat Arkona szívből gyűlöli – és nem teljesen alaptalanul. A turgaszláv törzsek közül egyedül a Hölgymenyétek ismerik az írás tudományát: nyírfakéregre rótt feljegyzéseik egészen az első ezredfordulóig nyúlnak vissza. Ezek őrizték meg az emlékezetét, hogyan bántak a ruszföldi Carcosák a turgaszlávokkal a tatárok előretörése és az Arany Orda alapítása előtt. Hajtóvadászatokat rendeztek rájuk; pórázra fűzték és ketrecbe zárták őket; elrabolták a gyermekeiket, hogy palotájuk díszét emeljék a mutogatásukkal. A krónikákat nem ismerő Gordoj mit sem tud róla, hogy az egyik ősatyja karikával az orrában táncolt a szláv Carcosák udvarában; Arkona azonban tisztában van vele, hogy az egyik ősanyja, akiből házikedvencet akartak nevelni, hosszú éveken át hízelkedett egy Carcosa úrnőnek, majd amikor végre sikerült a bizalmába férkőznie, egy sötét éjszakán átharapta a torkát.

A Vörös Menyét belátja, hogy a törzseknek szükségük van a Carcosák erejére a tatárok ellen, ám ettől még cseppet sem bízik bennük. Ő vette rá az öreg Gordojt, hogy a szövetség zálogául a Jégszívet követelje Leonor Carcosától, amely sokkal több közönséges talizmánnál: a szláv Carcosák alapító ősének kővé dermedt szíve. Árgus szemekkel figyeli a gyűlölt család minden egyes lépését, és ha a leghalványabb gyanúja támad, hogy viszonzás nélkül ki akarják használni a turgaszlávokat a maguk javára, azonnal latba veti ellenük a befolyását. Amikor a Carcosák nemrégiben expedíciót vezettek északra Aldimar elveszett gyermekeinek felkutatására, a Medve törzs egyik bajnoka elesett a szolgálatukban Tóföldön. Arkona azonnal megragadta az alkalmat, hogy felhánytorgassa az értelmetlen áldozatot: a Vén Medve ezúttal sem tudott ellenállni mézes szavainak, és megtagadta a további segítséget a Carcosáktól, akik ezután több súlyos vereséget szenvedtek el a tatároktól, és szégyenszemre vissza kellett vonulniuk Mundzuk kán hadai elől. Az Arany Orda lerohanta Tóföldet és az utolsó független rusz fejedelemséget, Sztargorodot, majd ereje nagy részét új hódításainak konszolidálására fordította, jelentősen csökkentve ezzel a turgaszlávokra nehezedő nyomást északon.

Hiba lenne azonban a Vörös Menyétben holmi elkényeztetett intrikust látni: pusztán ármánykodással és politizálással a turgaszlávok körében nem lehet respektust szerezni. Bár gondosan titkolja, Arkona valójában jobb hadvezér Félkarmú Gordojnál: az egyéni hőstettek helyett az okos stratégiára és harcosai kímélésére helyezi a hangsúlyt. Eszében sincs élen járni a csatákban, ám jó ok esetén nem riad vissza a személyes kockázatvállalástól: számos tatárnak jelentette élete utolsó meglepetését az a bestiális harci düh, amellyel a kicsinek és törékenynek látszó asszony szembeszállt velük. A turgaszlávok közt nagy hagyománya van a perdöntő párviadaloknak, és a nyírfakéreg könyvek megőrizték az emlékét, hogy a régi Carcosák gyakran a maguk javára fordították ezt a szokásukat. A Vörös Menyét kislány korától fogva készül rá, hogy ha Leonor Carcosa egyszer kijátszaná ellene ezt a kártyát, ne kelljen szégyenszemre meghátrálnia.

Arkona fiatal és szép, amit szemérmetlenül kihasznál. A Hölgymenyétek nagyasszonyaként, Félkarmú Gordoj feleségeként és örökösei anyjaként megingathatatlan tekintélynek örvend a turgaszlávok között: tavasszal ő vezeti a termékenységi rítusokat, és nemcsak a Hölgymenyétek és a Medvék, hanem a Sasok, a Hollók és a Farkasok is habozás nélkül az életüket adnák érte. Valójában ő jelképezi a törzsek egységét, és sokkal fontosabb számukra, mint az öregedő, mogorva Gordoj – akinek fogalma sincs a valódi érzéseiről, s apaként és férjként egyaránt odaadó szeretettel csügg rajta.

A közös ellenség szövetséget kovácsolt a turgaszlávok és a Carcosák között – de nem barátságot. A Vörös Menyét tisztában van vele, hogy a szláv Carcosák csupán feláldozható gyalogoknak tekintik a törzseket a tatárok ellen folytatott játszmában. A gondolat tőle sem idegen, csupán a szerepeket cserélné föl szívesen. Nemrégiben a fülébe jutott, hogy a tatárok foglyul ejtettek néhány Carcosát és a lecsapolt vérükkel űznek mágiát a család ellen. Ha valahogy kicsalhatná tőlük a titkukat, neki még fogolyra sem lenne szüksége, hiszen a birtokában van a Jégszív… Kézenfekvő elképzelés; a Hölgymenyét végső soron vérszívó vadállat…

A nagyasszony tavaszünnepre hív

Megjegyzés: A Carcosa kampány fordulóponthoz érkezett – hűséges külső közreműködönk, Borgg ugyanis ezúttal nem ellenségeket talált ki nekünk, hanem barátokat! Sokan közülünk megkönnyebbült sóhajjal fogadták a változást, mindenekelőtt a szláv ág játékosai…

Félkarmú Gordoj, a Vén Medve
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Az északi sztyeppék földjét újra friss vér festi vörösre, a tatár hódítók savanyú vére. Jut belőle mindenkinek, aki hűséges maradt a Fehér Úrnőhöz, a knyázok utolsó ivadékához, aki hazatért ősei földjére, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen a kutyafejű barbárok uralmának.

Az alpesi vérengzés után néhány esztendővel Leonor Carcosa, a Falkaanya ragadta magához a dinasztia vezetését, vaskemény akarattal kovácsolva egybe a Carcosák maradékát. Nemcsak a család bandériumainak vezetését vállalta magára – az efféle feladatokhoz már gyermekkora óta vonzódott –, hanem kivette a részét a politikából is. Más Carcosa hölgyekkel szövetségben tetemes részt vállalt a család vezetését elbitorló Kohár Anahid megbuktatásában. Hasdrubal Carcosa hazatértével aztán úgy döntött, rokonai helyzete már elégé megszilárdult ahhoz, hogy ő maga visszatérhessen ősei földjére és megkezdhesse szent háborúját a bolhás bundájú horda ellen, akik kiszorították őt ősi jussából.

A Falkaanya – hadserege nem lévén – kénytelen volt varázshatalmával csatába bocsátkozni, vért dermesztő hideget, háromnapos hóviharokat, a vadon minden bestiáját parancsolva a félhumán tatárok vesztére. Farkasai ezrével özönlöttek elő a tundra rejtett vidékeiről, kegyetlen sarcot szedve a kétlábú sakálok közül. Varázserejével nem dacolhattak a kutyafejűek sámánjai, akiket egyenként vadászott le saját fészkükben, kékre fagyott holttesteket, szárazra szikkadt múmiákat hagyva maga után. Ez a fajta háború azonban rengeteg erejét felemésztette a Fehér Úrnőnek, akinek ellenségei olyan számosak voltak, akár az égbolt bársonyát behintő csillagok. Leonor ezért aztán olyasmire szánta el magát, amire a hozzá hasonlók csak igen ritkán ragadtatják magukat: szövetségest keresett vállalása véghezviteléhez. Akárkit persze nem választhatott erre a megtisztelő feladatra, alattvalói – a ruszok vérei és a vadon bestiái – mind az ő fősége alá tartoztak, így aztán a méltóságán eset volna csorba, ha közöttük keres támogatót. Végül úgy vágta a gordiuszi csomót, hogy egy olyan teremtménnyel egyezett meg, aki nem tartozott egyik csoportba sem, ezáltal gyakorlatilag kívül esett a hatalmán.

A tatárok ideje lassan lejár
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Az északi erdőségek legrejtettebb területein élő turgaszlávok – a knyázok távoli rokonai – ősi vérű és hitű népek, aki a teremtés óta tisztelik a törzseiket támogató állatszellemeket. Vérvonalaik egy-egy őrszellem pártfogásában állnak, vezetőik – akik sámánok és harcosok egyben – az ő útmutatásaik alapján vezetik a dinasztiákat. Némelyikük a hollót, mások a farkast tiszteli, de a leghatalmasabb harcosok és sámánok a medve-nemzetségekből kerülnek ki. Mindannyian bőreváltók, a törzsek és családok képesek a védszellemük alakját magukra ölteni.

A Falkaanya mind közül a leghatalmasabbat kereste fel, a medveszellemet tisztelő Félkarmú Gordojt, akinek hírneve még a tatárok között is elterjedt. A Vén Medve – akinek valami személyes elszámolnivalója akadt a kutyafejű néppel – huszonöt esztendeje egymagában támadt rá az Arany Orda kánjának szállására, az utolsó szálig kiirtva a kán testőrségét, hogy aztán őt magát életben hagyja a sátrában. Később, mikor más turgaszláv vezérek megkérdezték tőle, miért nem ölte meg legnagyobb ellenségét, ő csak nevetve jegyezte meg, hogy fogatlan vénemberekre nem pazarolja az erejét. Persze hazudott a vén szörnyeteg, valójában pontosan tudta mit miért cselekszik. Mert a kán ugyan életben maradt, de mélységesen megszégyenült a saját népe előtt, és fiai ahelyett, hogy bosszúszomjas hadjáratba kezdtek volna a Félkarmú ellen, inkább sebezhetőnek tűnő apjuk, majd pedig egymás ellen fordultak, csaknem egy évtizedre meggyengítve a tatárok legnyugatibb ordáját.

A Vén Medve dühöngése
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Gordoj a saját barlangszentélyében, vállán a nagyapja gereznájával fogadta Leonor Carcosát, vagyis a Hideg Nőstényt, ahogy a turgaszlávok egymás között nevezik. A Falkaanya érdeklődését felkeltették a padlón szétterített csontszőnyegek, és udvariasan érdeklődött, milyen okból díszítik a szentélyt a fehérre sápadt, láthatóan megrágott maradványok. Gordoj készségesen elmagyarázta neki, hogy csak a legderekabb ellenfelei csontjait őrzi szentélyében, ide nem kerülhetnek akármilyen trófeák. Természetesen mindegyiket személyesen fosztotta meg az életétől, maradványaikat pedig el is fogyasztotta egy tiszteletteljes rituálé keretében.

Miután túlestek a formaságokon, Gordoj egész éjszakán keresztül tárgyalt Leonorral: alaposan kivesézte a Falkaanya által ajánlott szövetség részleteit, minden egyes pontot tételesen megvizsgálva. A végén aztán megegyezésre jutottak, amelynek legfontosabb részleteként a Félkarmú indult tárgyalni a többi törzsfővel, mivel a Falkaanya méltóságán alulinak érezte, hogy a kisebb hatalmú vezérekkel személyesen alkudozzon. A vén medve tartotta a szavát, és végigjárta az összes rokonvérű családot, tekintélyével állítva maga mellé a bőreváltók népét. Segítségükért cserébe egy igen nagyhatalmú varázstárgyat kaptak a Fehér Úrnőtől – az ökölnyi zafírból faragott Jégszívet – amelynek közelében megenyhültek a téli fagyok, alaposan megkönnyítve ezzel a törzsek áttelelését. Gordoj seregéhez csatlakozott a Farkas, a Sas, a Holló és a Hölgymenyét népe is, tíz-tíz hírneves turgaszlávot bocsátva a rendelkezésére. A Félkarmú főségét mindannyian elismerik, harcosaik az ő parancsnoksága alatt indulnak csatába, ott gyilkolva és zaklatva a tatárok népét, ahol csak érik.

A turgaszláv főnökök az alakváltók igen különleges csoportjába tartoznak. Semmi közük a vulkodlakokhoz, a tatárok zavarodott elméjű, holdjárást követő szörnyetegeihez; ha valaki ilyesmivel vádolja őket – főleg a Farkast tisztelőket –, azt rövid úton felkoncolják az utánuk jövők okulására. A turgaszlávok csak a védszellemük formáját ölthetik magukra, amihez néhány apróbb előkészület és az átalakulást elősegítő kegytárgy szükséges. Legtöbben az őseik gondosan kikészített bőrét viselik ilyen alkalmakkor, mások az elesett testvéreik, vagy hírneves harcosok gereznáit. A Sas és a Holló népe gondosan vart tollköpönyegeket használ, amik olykor több évtizedig készülnek a törzs asszonyainak kezei között. Nincs annál nagyobb csapás, ha egy turgaszlávot megfosztanak ősi ereklyéjétől. A Félkarmú és a hozzá hasonló bőreváltó főnökök jóval többre képesek egyszerű rokonaiknál, tetszésük szerint szabályozzák az átalakulás folyamatát.

Leonor Carcosa hazatér
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A tatárok egyre többször számolnak be félig sas, félig ember szörnyetegekről akik az égből lecsapva magukkal ragadják az asszonyokat, hatalmas medvékről, amik csapatostul rontanak a táborokra, egész falkányi farkasembertől kísérve. Éjszakáikat észrevétlenül érkező és távozó ragadozók zaklatják, akik után csak holttestek és különös nyomok maradnak hátra a sátrak között.

A Falkaanya háborúja a Félkarmú seregének érkeztével új frontvonalat nyitott északon, egyre több erőt vonva el a nyugat felé terjeszkedő tatárok tartalékaiból. Még nem dőlt el semmi, de a mérleg nyelve – hosszú idő után először – most egy leheletnyit Leonor Carcosa javára billent.

Megjegyzés: Szégyentelenül tovább reklámozzuk azokat a közreműködőinket, akik értékes és izgalmas hozzájárulásokkal gazdagítják a Carcosa blogot. Nemrégiben jelent meg Borgg második regénye; aki kíváncsi rá, itt olvashat belőle ízelítőt, és ha tetszik neki, rögtön meg is rendelheti.

Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

The Tower of Indomitable Circumstance
by Corey Cole
Judges Guild, 1981.

Math, a mágia félistene nagy gondban van: híveket keres. A szolgálatában álló varázslórend akaratán kívül belekeveredett egy régi háborúba, s hogy elkerüljék a további kalamajkát, néhány évszázadra hermetikusan bezárkóztak minden földi jóval ellátott központi toronyerődjükbe. A mágikus védőfalak a napokban szűntek meg működni, a varázslókkal azonban valami baj történhetett, mert egyikük sem mutatkozik. Math tudja róluk, hogy halottak, és mindenekelőtt intézkedni szeretne a helyettesítésükről.

A kiadvány két szeparát labirintust tartalmaz: az egyik maga a toronyerőd, a másik a titkos föld alatti komplexum. A torony voltaképpen beavatási helyszín, itt esnek át a rendbe való felvételért folyamodó aspiránsok a befogadási próbatételen – ami bizony nem egy sétagalopp. (Wayreth tornya hosszú évekkel a Sárkánydárda-ciklus előtt.) Math igen ügyesen manipulálja a partit, hogy vonuljanak be az elhagyott erődbe kincseket keresni; amennyiben sikeresen abszolválják a kalandot, azon fogják kapni magukat, hogy ők az új varázslórend alapítói, az ezzel járó összes előnnyel és kötelezettséggel… Briliáns ötlet, elsőrangúan kivitelezve: impozáns narratív távlatokat nyit a játék folytatására.

A torony a legjobb gondolkodó-rejtvényfejtő típusú kaland, ami valaha megfordult a kezembem. Nem öncélú, abszurd elmetorna, amely gyökértelenül lebeg a fiktív közegben (mint a Tomb of Horrors); nem feszültségkeltőnek szánt gyilkos-epizódok logikátlan szénakazla (mint a Ghost Tower of Inverness); és nem az apróbetűs játéktechnikai ismereteket kéri számon a játékosokon (ha x távolságból sütöm ki a varázscsapdát egy rúddal, pont nem fog elérni a villámcsapás). Csupán jó asszociációs készség kell hozzá, némi hajlam a szimbolikus gondolkodásra, no meg a Math által hirdetett hitelvek kreatív értelmezése. Ennek birtokában egy első szintű varázsló némi szerencsével egy szál magában is meg tudja oldani a feladatot; máskülönben viszont egy állig felfegyverzett partinak sincs túl sok esélye. Az akadályok egy részén átsegítheti őket a nyers erőszak, talán még a hétrészes kulcsot is össze tudják szedni valahogy (például szisztematikusan lerombolják az összes falat), de a legfelső szinten maga Math vár rájuk, aki – ki tudja, miért? – nem szívleli az agresszív balfaszokat.

Apróság, de számomra óriási pozitívumot jelent, hogy a szerző nem kezeli tabutémaként az erotikát. A második szinten a parti találkozik a hét főbűn allegorikus szobraival – köztük a Paráznaságéval –, amelyek megelevenednek és igyekeznek kísértésbe hozni őket. („A részletek kidolgozását a mesélőre bízzuk, a játékosok érettségétől függően.”) Ilyen motívum egy 1981-es keletű kalandban… szinte hihetetlen!

(1) Gary Gygaxnál a szobrok vélhetőleg extrákkal felszerelt kőgólemek lennének, és azonnal támadnának.

A föld alatti komplexum – ahová a véletlenek egészen káprázatos egybeesése nélkül csak Math beavatottjaként lehet bejutni – hagyományosabb labirintus, de maga műfajában szintén kitűnő. A partit ebben a fázisban nem annyira a harácsolási vágy motiválja, inkább arra kíváncsiak, mi a csuda történt a régi rend adeptusaival. A különféle árulkodó nyomokból lassan, lépésről lépésre bontakozik a hátborzongató történet, mely végül az utolsó túlélővel való drámai összecsapásban kulminál, aki az élelemtartalékok elfogytával élőhalott szörnyeteggé változtatta magát, és a többiek lassú kiszipolyozásával húzta ki idáig. Ez a kedves hölgy félelmetes ellenfél, hatalma teljében pillanatok alatt elropogtatná az egész partit; szerencsére azonban elég régóta éhezik már, ráadásul néhány áldozata holtában is igyekszik kibabrálni vele. Ahogyan a toronyban, úgy itt is azok a JK-k fognak eredményesen teljesíteni, akik nem a nyers ütőerejükre hagyatkoznak, hanem összegyűjtik és felhasználják a labirintusban szétszórt információmorzsákat.

A jutalom meglehetősen impozáns, jóllehet nem aranyban-ezüstben mérve. Ha nem okoznak neki csalódást, Math igen bőkezűen kegyeli híveit – aki igényt tart rá, abból unikális pap/varázsló hibridet csinál, némelyes harci képességekkel megtetézve (2) –, a titkos komplexumban pedig nemcsak egy komplett varázskönyvtár található teljes épségben, hanem egy hatalmas borospince is, ahol évszázadok óta érlelődnek a nemes nedűk. (Mr. Cole szemlátomást szereti a jó borokat és ért is hozzájuk; amerikaiaknál ez becsülendő ritkaság.) A föld alatti traktus kitakarításával az egész erőd a parti tulajdonába kerül, remek támaszpontként Math rendjének föltámasztásához. Ennél kitűnőbb ugródeszkát kívánni sem lehetne a további kalandozáshoz.

(2) Egyesek alighanem felhördülnek ettől, a játékegyensúly aranyborjának meggyalázását látva benne; engem azonban egyáltalán nem zavar, sőt.

Ha még ez sem volna elég, Mr. Cole egy alternatív megközelítést is ajánl a kaland hasznosításához: a mesélőnek nincs más dolga, mint visszahelyezni az erődöt a háborús időkbe, amikor a rend még élt és virult, de már az elzárkózás gondolata foglalkoztatta. Ebben az esetben a modul mikroszettingként funkcionál: adott a helyszín, az NJK-k és a később bekövetkező események vázlata, csak a JK-kat kell valahogyan belekeverni. (A törzsszöveg elegendő információt nyújt a régi varázslópapokról, hogy a mesélő minimális munkával komplett személyiségekké egészíthesse ki őket.) Ez a zseniálisan egyszerű csavar teljesen új dimenziókat nyit meg a kalandmester előtt, és ismételt bizonyságul szolgál rá, mennyire érdemes a szettingek múltjának kidolgozásával fáradozni.

Összességében tehát háromszoros hurrát kiáltok a kiadványra; recenzióm fénypontját azonban a végére tartogattam. Mr. Cole tud fogalmazni és helyesen írni!!!! Egyedülállónak tetsző jelenség a Judges Guild szerzőgárdájában…