Megjegyzés: A szerepjáték immár több mint három évtizedes múltra tekinthet vissza; ennyi idő bőven elegendő hozzá, hogy a kezdetek az átlag játékos számára homályba vesszenek. A Carcosa-kampány mesélőjét mindig is foglalkoztatta a hobbi korai története, és kiterjedt levelezést folytatott róla néhány hozzá hasonlóan bogaras egyénnel. Ennek többek között egy sor ismertető lett az eredménye, különféle régi és elfeledett RPG-kiadványokról, amelyek manapság már a szerepjáték-régészet témakörébe tartoznának… ha lenne ilyen tudományág, persze.

Portals of Irontooth
by Rudy Kraft
Judges Guild, 1981.

A Portals sorozat ugyebár tágabbra fókuszált miniszettingeket prezentál a szerepjátékosoknak – jelen esetben egy olyan szigetkontinenst, ahol szokatlanul nagy koncentrációban fordul elő a vas. Nemcsak egész hegyeket és szigeteket alkot, hanem az őshonos életformákba is beépül, ami igen sajátos következményeket von maga után. A növényeket védőpáncél borítja, az állatoknak vasbőrük meg vasfoguk nő, ráadásul valamennyien immunisak mindenfajta mágiára. A szigeteken két bennszülött civilizáció fejlődött ki, a törzsi kultúrában élő koboldoké meg a letelepedett gnómoké; ezenkívül egy védett öbölben nemrégiben létrejött egy kis gyarmatváros is, a szomszédos földrészen virágzó yarsi birodalom jóvoltából. A város amolyan szelídebbre hangszerelt fegyenctelep, a birodalom elégedetlenkedőinek politikai lerakata, egyebekben viszont meglepően nyugodt és békés légkör jellemzi.

A kiadvány krónikus szellemi székrekedéstől szenved. Kicsit az a benyomásom, mintha épkézláb elképzelés híján a Portals of Torsh antipódusát próbálták volna megcsinálni, a vállalkozás azonban megfeneklett az elégtelen kreativitás zátonyán. Kár, mert magában a koncepcióban van fantázia… csak a szerzőből hiányzik. A „vasfogú” életformák mentesek minden eredetiségtől, egyszerűen a hagyományos szörnyetegek agyonturbózott variánsai. (Alacsonyabb AC, több HP, 100 % mágiaellenállás meg egy-két olyan új támadásmód, ami elhibázott mentődobás esetén azonnali halált okoz.) A vas koncentrált jelenléte gyakorlatilag egyáltalán nem változtatja meg a standard ökológiát, néhány mellékes színesítő elemtől eltekintve. Ez egyrészt komolyan megterheli a hitetlenkedés felfüggesztését, másrészt kiaknázatlanul hagy egy sor automatikusan kínálkozó ötletet. Bennem például azonnal fölmerült egy Dark Sun- vagy Red Steel-szerű világ víziója, vörös rozsdasivatagokkal és mérgező mocsarakkal. (M. John Harrison Viriconium-regényei játszódnak ilyesfajta közegben.) Ehhez képest itt minden marad a régiben, csak a favágófejszék csorbulnak ki hamarabb a fák kérgén.

A szettingben nyoma sincs a narratívák éltető elemének: a konfliktusnak. Vannak ugyan tessék-lássék odamázolt ellentétek, de ezek annyira prózaiak és lagymatagok, hogy semmiféle izgalmat nem bírnak kelteni. Mindenki békében elvan magának, nincs különösebb gondja a szomszédokkal, a közösségek ábrázolása unalmas és sematikus, az NJK-k szürkék és érdektelenek, a fiktív közegnek se múltja, se hangulata. A bemutatott kultúrák színtelenek és szagtalanok, az égvilágon semmi nem különbözteti meg őket a hagyományos (A)D&D-kliséktől. Ez nem szükségképpen lenne rossz, de így nincs értelme formabontó alapokon nyugvó szettinget építeni: a szerző kiheréli saját teremtményét, amikor megfosztja a benne rejlő potencialitásoktól. Az egész kiadványban egyetlen normális kalandcsírát sem találtam, és nagyon nehezen tudom elképzelni, miféle kalandokat lehetne itt mesélni, az ultratápos vassárkányokra (-driádokra, -entekre, -gorgókra etc.) rendezett szörnyvadászatokon kívül. Elég kínos látni, ahogy Mr. Kraft reménytelenül kínlódik egy olyan koncepcióval, amelynek alapos feldolgozásához kevés a fantáziája.

Megjegyzés: Clark Ashton Smith munkásságát nálunk nemigen ismerik. Egyetlen vékonyka novelláskötete jelent meg magyarul, A sír szava címmel, 2004-ben, a Cherubion kiadó gondozásában, és sokáig ez sem került kereskedelmi forgalomba: kis példányszámú klubkiadványnak készült. (Ma már meg lehet vásárolni, például itt; ismertető pedig emitt olvasható róla.) Ebből a kötetből választottuk ki ízelítőnek az alább következő elbeszélést.

Luc le Chaudronnier
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Clark Ashton Smith
AZ AVEROIGNE-I SZÖRNY

   Az öregkor, mint moly a foszladozó kelmét, nemsokára szét fogja rágni emlékeimet, ahogyan minden ember emlékeit. Ezért én, Luc le Chaudronnier, kit hajdan asztrológusként és varázslóként ismertek, megírom ezt a tanúságtételt az averoigne-i szörnyről, hogy honnan eredt és minemű véget ért. És munkám befejeztével írásomat ércládikóba zárom, melyet biztos helyre rejtek ximesi lakomban, hogy senki előtt föl ne táruljon a valóság, míg sok-sok év és évtized le nem pereg. Mert nem lenne sem üdvös, sem helyénvaló, ha ily gonosz eseményekre fény derülne, amíg azok közül, kik részt válalltak bennük, bárki a purgatórium innenső oldalán időzik. És ahogy a dolgok most állanak, az igazságot egyedül én ismerem, s rajtam kívül még néhányan, kik valamennyien szigorú titoktartást fogadtak.
    Amint azt mindenki tudja, a szörnyeteg eljövetele egybeesett ama vörös üstökös megjelenésével, mely az Úr 1369. évének kora nyarán emelte fejét az égre a Sárkány csillagkép mögött. Ahogy a sártekénk felé igyekvő Sátán rőt haja lobog a Gyehenna szelében, úgy lángolt ez az üstökös éjszakánként Averoigne fölött, dögvész s baljós idők vészével terhesen. És a nép körében csakhamar szóbeszéd kapott lábra valami furcsa és soha nem látott gonoszról, amelyhez hasonlót a legrégibb legendák sem emlegettek.
    Gerome testvérnek adatott meg, a perigoni bencés apátságból, hogy elsőként szembesüljön ezen gonosszal, mielőtt még mások számára is megnyilatkozott volna. Küldetésben járván Ste. Zenobie-ban, későn tért meg kolostorába, s a szabadban lepte meg a sötétség. Nem támadt hold az égen, hogy megvilágítsa útját az erdőben; ám a vénséges tölgyek göcsörtös ágai között Gerome látta az üstökös bőszen áradó lángját, mely mintha őt üldözte volna. És a szurokfekete árnyaktól körbevéve furcsa félelem kélt a szívében; és megszaporázta lépteit az apátság bástyái felé.
    Az elvénhedt fák közt botorkálva, melyek sűrűn toronylottak Perigon mögött, Gerome fényt vélt megpillantani egy messzi ablakban, minek is felettébb megörvendett. Tovább gyalogolván azonban látta, hogy a fény jóval közelebb világol, egy alacsonyra hajló ág alatt. Szeszélyesen csapongott, akár a lápi láng, színére nézve pedig változékony volt: hol sápatag, mint a kiterített holttetem, hol vörhenyes, mint a frissen kiontott vér, hol pedig zöld, mint ama mérgező kigőzölgések, melyek a hold korongját körülveszik.
    Aztán, mélyről felbuzgó iszonyattal, Gerome meglátta azt a valamit, amihez a fény pokoli nimbusz gyanánt hozzátapadt; együtt mozgott vele, s homályosan kirajzolta ama fekete fő körvonalait, amely – a hozzá kapcsolt tagokkal egyetemben – túl torz volt ahhoz, semhogy Isten bárminő teremtményéhez tartozhassék. A szörny fölegyenesedve állt, magasabbra emelkedvén egy megtermett férfinál; és roppant kígyó módjára hajladozott ide-oda, tagjai pedig úgy hullámzottak a sötétben, akár a gyertyalángtól megfolyó viasz. Lapos, fekete feje kígyónyakról meredt előre. A két apró, héjatlan szem alkimista kohóként parázslott; alacsonyan, egymáshoz közel ültek az orrtalan arcban, a fűrészvillogású fogsor fölött, mely leginkább egy óriásira fajzott denevéréhez volt hasonlatos.
    Ennyit látott Gerome, és nem többet; aztán a rém elhaladt mellette, sötét dicsfénye méregzöldről haragosvörösre váltott. Ami alkatát és tagjainak számát illeti, erről nem tudott pontos benyomásokat szerezni. Biztosra csak annyit mondhatott, hogy sebesen kígyózó futással eltűnt az agg tölgyek között, és ő nem látta többé a pokoli ragyogást.
Gerome a félelemtől holtra váltan elérte az apátság kapuját, és bebocsáttatásért folyamodott. A kapus fráter pedig, hallván történetét, hogy mivel találkozott a holdtalan rengetegben, elállott szándékától, hogy megrója őt késlekedése miatt.
    Másnap, nem sokkal nóna előtt, egy döglött szarvasra bukkantak Perigon mögött az erdőben. Igen istentelen módon múlt ki, nem farkas fogától és nem vadász nyilától. Semminemű sérelmi nyom nem mutatkozott rajta, eltekintve egy keskeny, hosszú sebtől, mely a nyakától a farkáig széthasította a gerincét. Magát a gerincet összezűzták, s az utolsó cseppig kiszívták belőle a fehér velőt; ám a tetem egyebes részeiből nem lakmároztak. Senki sem tudta megmondani, minő természetű fenevad öl és töltekezik így. A jó fráterek azonban, szívükre vévén Gerome történetét, úgy vélekedtek, hogy egy alvilági szörnyeteg szabadult el Averoigne-ban. Gerome pedig csodálta Isten kegyelmét, mely megóvta őt attól, hogy a szarvas sorsára jusson.
    És az üstökös éjről éjre növekedett, úgy lángolt az égbolton, mint valami vérből és tűzből való gonosz miazma; a csillagok elsápadtak a közelében. És a parasztoktól, papoktól, favágóktól és másoktól, akik az apátságba jöttek, a bencések napról napra új történeteket hallottak, rejtélyes és félelmetes garázdaságokról. Döglött farkasokat találtak felhasított háttal, gerincük veleje nélkül; máskor meg egy ökörrel vagy egy lóval bántak el hasonlóképpen. Majd úgy látszott, az ismeretlen szörny bátorságra kapott – vagy talán csak ráunt az alantas prédára, mellyel az erdő vadjai s a tanyák jószágai szolgálhattak neki.
    Kezdetben nem élő emberekret ragadott el, hane a holtak ellen intézett támadásokat, mint valamely ocsmány dögevő. A St. Zenobie-i temetőben két frissen elhantolt holttetemre bukkantak, ahol a rém kiásta őket sírjukból és lecsupaszította gerincüket. A fehér velőből mindkét esetben csak keveset falt föl; ám a hullákat mintegy haragjában vagy csalódottságában ízekre tépte, hogy a húscafatok elkeveredtek a halotti leplek foszlányaival. Miből is arra lehetett következtetni, hogy a szörny éhségét csak a frissen leölt élőlények veleje csillapíthatja hathatósan.
    Ennekutána a holtakat nem háborgatták többé. Ámde a sírgyalázást követő éjszakán két szénégetőt, akik Perigontól nem messze űzték mesterségüket az erdőben, kegyetlenül lemészároltak a kunyhójukban. Más szénégetők, a közelben lakván, hallották velőtrázó sikoltozásukat, mely hirtelen baljós némaságba fúlt; és midőn reszketve kikémleltek elreteszelt ajtajuk repedésein, újfent látták a csillagfényben a förtelmes ragyogást árasztó, koromfekete alak távozását, amint elhagyja gaztette színhelyét. Egészen virradatig nem mertek megbizonyosodni társaik sorsáról, akik hasonlóképpen múltak ki az árnyékvilágból, mint a szarvasok meg a farkasok, s nem sokkal több maradt belőlük, mint ama két kihantolt porhüvelyből a temetőben.
    Theophile, a perigoni apát igen elkeseredett e nagy gonoszság miatt, mely éppen az ő gyámolítására bízott vidéket szemelte ki dühöngése színteréül, s valamennyi undokságos bűnét járótávolságon belül követte el a kolostortól. A szigorú önsanyargatástól s a hosszas engesztelő virrasztásoktól sápadtan gyűlésbe hívta hát mind a szerzeteseket; és midőn szólásra emelkedett, beesett szemében harci láz izzott Asmodáj álnok szolgái ellen.
    – Való bizonyság – mondotta –, hogy veszedelmes gonoszlélek jár közöttünk, mely ama üstökösön lovagolt fel hozzánk az alvilágból. Nekünk, perigoni testvéreknek szent kötelességünk, hogy feszülettel és szenteltvízzel vonuljunk az ördög ellen, és rajtaüssünk titkos odújában, mely – ó, fájdalom! – aligha itt nem lappang kapuink előtt.
    Így hát Theophile még aznap délelőtt előmasírozott az apátságból, Gerome-mal és másokkal együtt, kik állhatatosságban és hitük szilárdságában kitűntek a többiek közül; és mérföldekre átkutatták lakhelyük körül az erdőséget. Számos mély barlangra bukkantak, fáklyával kezükben szálltak le a föld alá, s az Úr keresztjét emelték az alant honoló sötétségre; de nem találkoztak semminő teremtménnyel, mely farkasnál vagy borznál ádázabb lett volna. Átvizsgálták Faussesflames lakatlan kastélyának romba dőlt boltíveit is, hol a szóbeszéd szerint vámpírok kísértettek. A szörnynek vagy tanyájának azonban nyomát sem lelték sehol.
    Jött és elmúlt a nyárközép, a gonoszul lobogó üstökös jegyében, s minden éjszaka újabb szörnyűségeket hozott. Férfiak, nők és gyermekek, számra nézve több mint negyvenen, estek áldozatul a rém tombolásának, mely – jóllehet főként a kolostor környékén garázdálkodott – időnként oly messzire is elkalandozott, mint az Isoile folyó vagy La Frenâie és Ximes városai. Akadtak, akik megpillantották éjszakánként – fekete, csúszómászó förtelem, színejátszó derengésbe burkolózva –; de nappal soha nem látta senki. És a szörny mindig néma maradt, egyetlen hangot sem adott ki; és ha mozgott, sebesebben tette a lecsapó viperánál.
    Egy ízben látták a kolostorkertben, amint az erdő felé kígyózik a borsó- és hagymaágyások között. Aztán, midőn leszállt az est, a falakon belül csapott le. Valaminő léthei bűbájt bocsáthatott a szerzetesekre, mert senki föl nem neszelt rá, mikor elragadta közülük Gerome testvért, ki a sor végén szunnyadt derékalján a dormitóriumban. És e gaztettet észre sem vették pirkadatig, mikor is a Gerome mellett alvó fráter fölébredt, és meglátta testét, mely arcra borulva hevert a priccsen, s csuhája véres rongyait alig lehetett megkülönböztetni szertemarcangolt húsától.
   Egy hét múltán a szörny visszatért, és hasonlóképpen bánt el Augustin testvérrel. És noha a kolostorban egymást érték az ördögűzések, s minden ajtót és ablakot meghintettek szenteltvízzel, attól fogva többször is felbukkant a folyosókon barangolva; a kápolnában pedig – kimondhatatlan istenkáromlás! – egyéb módon is kézzelfogható jelét hagyta jelenlétének. Sokan úgy vélték, magát az apátot fenyegeti; mert mikor Constantin testvér, a cellárius fráter egy ízben megkésve tért vissza vyonesi látogatásáról, a csillagfényben megpillantotta őt a külső falon, amint Theophile cellájának ablaka felé mászik, mely az erdőségre nézett. És látván, hogy fölfedezték, a rém leugrott a magasból, mint valamely hatalmas majom, majd eltűnt a fák között.
    Nagy volt a fölzúdulás mindezen események miatt, és semmivel sem kisebb a szerzetesek kétségbeesése. A legsúlyosabb teher, mint mondják, az apátra nehezedett, aki cellájába vonult vissza, szakadatlan imádkozásba és virrasztásba merülve. Sápadtra és szikárra sorvadt, akár egy haldokló szent; addig sanyargatta földi porhüvelyét, mígnem már tántorgott a gyöngeségtől; szemlátomást lázkór emésztette.
    Időközben, noha nem hagyott föl a kolostor rettegésben tartásával, az iszonyat mind messzebbre terjedt, immáron nem kímélve a fallal körülvett városokat sem. Augusztus dereka táján történt, midőn az üstökös túlhaladta pályája zenitjét, hogy a pokolszülte rém valósággal cafatokra tépte Therese nővért, Theophile apát ifjú és hőn szeretett unokahúgát, méghozzá tulajdon cellája vélt biztonságában, a ximesi bencés zárdában. Ez alkalommal több kései járókelő is találkozott vele az utcákon, mások pedig megfigyelték, ahogy roppant bogár vagy pók módjára fölszalad a csupasz városfalon, menekülőben Ximesből titkos tanyája felé.
    Úgy mesélték, hogy amikor rátaláltak, a jámbor Therese bácsikája levelét szorongatta halott kezében, melyben az apát meglehetős hosszan beszámolt neki a kolostorban történt borzalmakról, s megvallotta bűntudatát és keserűségét, amiért képtelen megfékezni a sátáni szörnyeteget.
    Mindez a nyár folyamán sorra tudomásomra jutott ximesi otthonomban. Járatos lévén a titkos tanokban, s valamelyes fokon a sötétség erőivel való közösködésben is, az ismeretlen szörny kezdettől fogva aggodalmam tárgyát képezte. Tudtam, hogy nem a Föld szülötte, s nem is a földi pokloké; valóságos mibenlétét és eredetét illetően azonban éppúgy a legteljesebb bizonytalanságban voltam, mint bárki más. Hasztalan faggattam a csillagokat, hiába folyamodtam geomantikus és nekromantikus praktikákhoz; és a famulusok, akiket vallatóra fogtam, mind csak tudatlanságukat bizonygatták, mondván, hogy a szörnyeteg velejéig idegen számukra, kívül esik a szublunáris szellemek körén.
    Azután eszembe ötlött az a különös, jóserejű gyűrű, melyet atyáimtól örököltem, kik szintén varázslók voltak. A gyűrű az ősi Hyperboreából származott, s valaha Eibon, a nagy mágus viselte. Az arany, amelyből készítették, vörhenyesebb árnyalatban játszott, mint amilyet mostanság, a kései ciklusokban ád a föld méhe; a foglalatba hatalmas, bíborszín drágakövet illesztettek, zordat és zavaros fényűt, aminőnek manapság már sehol nem találni párját. Ebben a gyűrűben egy ősöreg démon raboskodott az emberi nem hajnalát megelőző korok óta, hogy megválaszolja a varázslók kérdéseit.
    Így hát elővettem a gyűrűt egy ritkán háborgatott szelencéből, és elvégeztem a művelethez szükséges előkészületeket. S midőn a bíborszín drágakövet lefelé fordítva egy forró füstölőtégely gőzébe tartottam, amiben olvasztott borostyán fortyogott, a démon válaszolt nekem, éles és pattogó hangon, mely hasonlatos volt a lángok énekéhez. Beszélt a szörny eredetéről, ki a vörös üstökösről származott, a csillagközi ördögök egy olyan fajzadékából, mely Atlantisz elsüllyedése óta nem zaklatta a Földet; beszélt a szörny attribútumairól, ki a maga igaz valójában az emberek számára láthatatlan és megfoghatatlan, s az anyagi világban csak kirívóan förtelmes módon képes megnyilvánulni. Mi több, közölte velem az egyetlen létező módszert, amellyel a szörny legyőzhető, feltéve, ha már tapintható testbe öltözött. S én, a sötétség fürkészője és barátja, borzadva és döbbenten hallgattam őt. A módszert pedig, amelyet javasolt, több okból kifolyólag is igen kétségesnek és veszedelmesnek ítéltem. Ám a démon megesküdött rá, hogy ez az egyetlen lehetőség.
    Mély tűnődésekbe merülten várakoztam könyveim és lombikjaim között; mert a csillagok megsúgták nekem, hogy hamarosan szükség lesz a közbelépésemre.
   Therese nővért utolérte a végzete; s ekkor az éj leple alatt, titokban hajlékomba jött a ximesi kormányzó, kíséretében Theophile apáttal, ki törekedett ugyan megőrizni méltóságát, ám megviselt arca és görnyeteg tartása halálos fájdalomról, félelemről és megalázottságról árulkodott. És ezek ketten, jóllehet szinte tapintható tétovasággal, tanácsomat és segítségemet kérték a szörny elpusztításához.
    – Ön, le Chaudronnier mester – szólt a kormányzó –, hír szerint fölöttébb járatos a varázslás tiltott művészetében, kivált ami a szellemeket idéző és zabolázó igéket illeti. Ennekokáért nem ésszerűtlen a föltevés, hogy eme sátánfajzattal való küzdelemben, hol eleddig mindenki más kudarcot vallott, ön diadalmaskodhatik. Nem könnyű szívvel szántuk el magunkat, hogy ez ügyben önhöz forduljunk, hisz a legkevésbé sem helyénvaló, hogy az egyház és a törvény a mágia szövetségét keresse. Ám szorongat minket a szükség, nehogy a démon újabb áldozatokat szedjen. A segítségért cserébe tetemes jutalmat ígérhetünk önnek jó vert aranyban, továbbá élethossziglani mentességet mindennemű hivatali zaklatástól, melyet tevékenykedésével máskülönben kiváltana. A ximesi püspök, s hasonlóképpen a vyonesi érsek, be van avatva ebbe az ajánlatba, s ha ön úgy kívánja, készek személyes tekintélyükkel is megtámogatni – bár természetesen elvárják öntől a legszigorúbb titoktartást.
    – Nem kérek jutalmat – feleltem –, ha hatalmamban áll megszabadítani Averoigne földjét eme sorscsapástól. Ám a feladat, amit önök kitűznek elém, nem csekély; mi több, igen furcsa veszedelmekkel terhes.
    – Szabadon rendelkezhetik mindennemű segítséggel, amit csak adhatunk – mondotta a kormányzó. – Beleértve, ha szükségesnek véli, a fegyveres kíséretet.
    Azután Theophile halk, megtört hangon biztosított róla, hogy minden ajtó nyitva fog állani előttem, a perigoni apátságot sem kivéve, s hogy bármiféle erőpróbára készek, ha ezzel előmozdíthatják a szörny pusztulását.
Rövid ideig latolgattam a lehetőségeket, majd így feleltem:
    – Menjenek most önök, de napnyugta előtt egy órával küldjenek értem két lovaskatonát, meg egy harmadik lovat fölszerszámozva. És olyan férfiakat válasszanak, akik nem csupán bátrak, hanem hallgatni is tudnak; mert még ma este fölkeresem Perigont, ahol, meglátásom szerint, e szörnyűségek központja fészkel.
    Emlékezvén a drágakőbe börtönzött démon tanácsára, nem tettem előkészületeket az utazáshoz, csupán Eibon gyűrűjét húztam a mutatóujjamra, továbbá egy kis kalapáccsal szereltem föl magam, melyet kard híján az övemre függesztettem. Aztán megvártam a kitűzött órát, mikor is a katonák és a lovak megérkeztek lakomhoz, a megbeszéltek értelmében.
    Az emberek derék, kipróbált harcosok voltak, sodronypáncélban, karddal és alabárddal fölfegyverezve. Fölszálltam a harmadik lóra, egy tüzes fekete kancára, és kilovagoltunk Ximesből Perigon felé, egy ritkán használt utat választva, mely kerülők nélkül vezetett úticélunkhoz a vérfarkas-járta erdőségen keresztül.
    Kísérőim roppant szűken mérték a szót, csak akkor beszéltek, ha kérdeztem őket, olyankor is a lehető legkurtábban. Örültem ennek; mert tudtam, hogy hallgatni fognak arról, ami virradat előtt történhetik velünk. Gyorsan lovagoltunk, miközben a nap kiömlő vérhez hasonlatos vörösségbe bukott a magas fák között; s a sötétség csakhamar ágról ágra szökkenve hálót szőtt körénk, oly puhát és fullasztót, akár a gonoszlélek ölelése. Mind mélyebbre hatoltunk a néma, zord rengetegbe; s még rajtam, a mágia mesterén is borzongás futott át, ha arra gondoltam, miféle szerzetek kóborolnak köröttünk az éjszakában.
    Végül azonban késlekedés és fennakadások nélkül értünk az apátsághoz, jóval holdkelte után; a szerzetesek, az öreg kapus frátert kivéve, mind visszavonultak már a dormitóriumukba. Az apát, ki napnyugtakor tért vissza Ximesből, szólt neki jövetelünkről, így hát békén bebocsátott volna minket; ez a lépés azonban nem képezte részét terveimnek. Okom van azt hinni, fejtettem ki, hogy a szörny még ma éjjel föl fogja keresni a kolostort; az a szándékom, magyaráztam a kapus fráternek, hogy a falakon kívül várok rá és feltartóztatom; tőle csak annyit kérek, vezessen körbe minket az épület körül, és ismertessen meg az elrendezésével. Ezt készséggel meg is cselekedte, s a sétánk során mutatott egy ablakot a második emeleten, mely, mint mondotta, Theophile cellájába nyílik. Az ablak az erdőre nézett, és tárva-nyitva álllt; meg is jegyeztem, hogy jelen körülmények között ez bizony nagy meggondolatlanságra vall az apát részéről. Régi szokása ez, közölte a kapus fráter, melyről még a kolostort sújtó démonjárás okán sem hajlandó elállani. Az ablakban gyertyafény pislákolt, mintha az apát késő éjjel virrasztana.
    Hátasainkat a kapus fráter gondjaira bíztuk. Körsétánk végeztével magunkra hagyott bennünket, mi pedig visszatértünk kiszemelt őrhelyünkre Theophile ablaka alatt, és megkezdtük hosszú vigiliánkat.
    A sápadt és fakó hold, akár egy hulla arca, mind magasabbra szállt, a komor tölgyek fölé kapaszkodott, s kísérteties ezüst ragyogásban fürösztötte a kolostor viharvert kőfalait. Nyugaton az üstökös lángolt a fényükvesztett csillagképek körében, elfátyolozva a Skorpió döfésre emelt fullánkját.
    Az órák egymás sarkába hágtak, s mi némán várakoztunk egy magas tölgyfa rövidülő árnyékában, hol rejtve voltunk az ablakokból kitekintő szempárok elől. Midőn a hold nyugatnak hajolva áthaladt fölöttünk, az árnyék hosszabbodni kezdett a fal felé. Halotti csönd ült meg mindent, semmi mozgást nem láttunk, kivévén azt a lassú, vontatott átrendeződést, ahogy az éj homályleple a hold vonulását követte. Félúton éjfél és pirkadat között a gyertya kihunyt Theophile cellájában, mintha csonkig égett volna; és ennekutána a helyiség sötét maradt.
    A katonák kérdezősködés nélkül, harcra kész fegyverekkel társultak hozzám az őrködésben. Jól tudták, minő alvilági rémséggel kerülhetnek szembe még hajnal előtt; ám tartásuk nem árulkodott félelemről. Én pedig, ki többet tudtam még náluk is, lehúztam az ujjamról Eibon gyűrűjét, s felkészültem rá, hogy kövessem a démon útmutatásait.
    Kísérőim közelebb álltak az erdőhöz, s egyetlen pillantra sem vették le róla éber tekintetüket, szigorú parancsaim szerint. Ám semmi sem mozdult a kásás félhomályban; s az éjszaka apálya lassan visszahúzódott; s az ég kisápadt fölöttünk, a virradat közeledtét jelezve. És aztán, egy órával napkelte előtt, midőn a nagy tölgy árnyéka elérte a falat, s kapaszkodni kezdett rajta Theophile ablaka felé, megérkezett a szörny.
    Nagyon hirtelen jött, a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül; vörösen lobbanó pokolfény, szélfútta sebes láng; kiszökkent az erdő sűrűjéből, s egyetlen ugrással ott termett, ahol mi várakoztunk, elgémberedett tagokkal és fáradtan egész éjszakás őrségünk után.
    Az egyik katona elzuhant, s én láttam föléje görnyedni a szörny fekete kígyóalakját, rőt ragyogásban úszva, akárha vérfelhőben lebegne. A lapos hüllőfejen nem volt sem orr, se fül; de fűrészéles fogak szaggatták a férfi páncélját, s én hallottam, ahogy csikorogva összecsattannak a sodronyszemeken. Sietve a készenlétbe igazított kőre helyeztem Eibon gyűrűjét, leoldottam övemről a kalapácsot, s egyetlen ütéssel összetörtem a sötét drágakövet.
    A szertehulló szilánkok közül füstölgő tűzcsóva képében tört elő a béklyóiból kioldott démon; kezdetben alig volt gyertyalángnyi, de szempillantásba sem telt, s máglyává lobbant. Felszisszent, mint a tűz, ha száraz taplóba kap; fellángolt, dühödten aranyló ragyogással; s ahogy ígérte nekem, előreszökkent megküzdeni a szörnyeteggel, cserébe a szabadságért, a mondhatatlan hosszú raboskodás után.
    Bosszúszomjas lobogással rontott a szörnynek, minden máglyaförgetegnél magasabbra csapva; és a szörny eleresztette a földön fekvő katonát, s vad vonaglással meghőkölt, akár a megperzselt kígyó. Egész teste undok görcsökben rángott, majd mintha cseppfolyóssá vált volna, akár az olvadó viasz; a tomboló lángok között iszonyú és hihetetlen átváltozáson ment át. Nem egyszerre történt, hanem fokról fokra, ahogy a vérfarkas vedli le irháját; a haláltusáját vívó rém lassan emberhez hasonlatos alakot öltött. A tisztátalan feketeség kavarogva örvénylett, fodrokat hányt, ruharedőkbe tűnt át; sötétbarna általvetős csuhába, amilyet a bencés fráterek viselnek. Aztán a csuklya mélyén egy arc bukkant elő; és ez az arc, bár árnyék borult rá és torz görcsök szaggatták, Theophile apát arca volt.
    E látvány tárult elém egy pillanatra; és látták a katonák is. Ám a tűzdémon tovább ostromolta az ocsmányul átalakult szörnyet, és az arc ismét viaszkos feketeségbe folyt szét, és kormot okádó füstoszlop tört az égre, melyből az égő hús nehéz szaga áradt, valami még förtelmesebb, még mocskosabb bűzzel elegyesen. És a gomolygó fellegből, a démon sziszegését túlszárnyalva, egyetlen átható sikoly harsant: Theophile hangja. De a füst megsűrűsödött, elrejtve győztest, legyőzöttet egyaránt; és azután már nem hallatszott más zaj, csak a táplálékát emésztő tűz éneke.
    Végül a fojtó pászmák oszladozni kezdtek, felszakadoztak és eltűntek a lombok között; és egy sziszegve táncoló aranygömb, lidércfényhez hasonlatos, ívelt a sötét fák csúcsán túl a csillagok felé. És én tudtam, hogy a gyűrű démona beváltotta ígéretét, s most visszatér azokba a távoli és külvilági régiókba, honnan vala rég Eibon, a nagy mágus ragadta el őt Hyperboreába, hogy fogollyá tegye egy bíborszín drágakőben.
    Az égett bűz kitisztult a levegőből, azzal a másikkal, ocsmányabbikkal együtt; és ami nemrég még a szörny volt, annak semminemű nyoma nem maradt. Az iszonyat, mely a vörös üstökösből szállt alá, végül eltávozott; nem állta a tusát a lángok démonával. A földre zuhant katona föltápászkodott, sodronyingének hála épen és sértetlenül, megállt a társa mellett, és nem szóltak egy szót sem. Én azonban tudtam, hogy látták a szörny színeváltozását, s hogy megsejtettek valamit az igazságból. Így hát, miközben a közelgő hajnal egyre szürkébbre fakította fölöttünk a holdat, rettenetes esküt vettem tőlük, hogy megőrzik a titkot, s megerősítik tanúságukkal vallomásomat, melyet a perigoni szerzeteseknek teszek majd.
    Majd ezen ügyet ilyeténképpen elrendezvén, nehogy bárminő szenny tapadjon a szentéletű Theophile jó emlékezetéhez, fölzavartuk szendergéséből a kapus frátert. A szörny meglepett minket, mondottuk neki, s mire útját állhattuk volna, betört az apát cellájába; kígyókarjaiba zárva elővonszolta onnan a jámbor szerzetest, mintha csak az lenne szándéka, hogy magával ragadja a gonosz üstökösre. Ekkor én ráolvastam igéimet a tisztátalan ördögfajzatra, kinek kénköves lángok fellegében nyoma veszett; a tűz azonban, mit sajnálni eléggé nem tudhatok, elemésztette az apátot is.
   Halála, jelentettem ki, igaz vértanúság volt, és nem esett hiába; mert a szörny nem fogja többé háborgatni a környéket, és Perigonban is békén alhatnak felőle – lévén a bűvigék, melyek által elűzetett, örök időre szólók és tévedhetetlenek.
   A szerzetesek fenntartások nélkül elfogadták e történetet, s fölöttébb nagy gyászba borultak derék apátjuk elholtán. Még csak be sem csaptam őket igazán, hiszen Theophile valóban ártatlan volt: mit sem tudott a borzadályos átváltozásról, mely éjszakánként meglepte őt a cellájában, aminthogy a szörny vérengzéseiről sem, miket az ő förtelmesen eltorzított porhüvelyében követett el. A sátánfajzat minden éjjel alászállt az üstökösről, hogy pokoli éhségét csillapítsa; s mert máskülönben anyagtalan és tehetetlen lett volna, mintegy horgonyt bocsátott az apátba, valamely tisztátalan monstrum képére formálva át a testét a csillagokon túli űrből.
    Aznap este, midőn a kolostor mögött várakoztunk rá, még megölt egy parasztlányt Ste. Zenobie-ban. Ám ennekutána a szörny soha többé nem mutatkozott Averoigne-ban; és vége szakadt éjszakai gyilkolásainak is.
    Az üstökös idővel tovább haladt más egek felé, lassan kisápadva a miénkből; és a fekete iszonyat, melyet uszályában hordozott, tarka regévé vált a nép ajkán, ahogy az már a rég letűnt események szokása. Theophile apátot szentté avatták különös mártíriumáért; és akik az eljövendő korokban olvasni fogják ezen beszámolót, hazugnak vélik majd, mondván: nincs az a démon vagy gonoszlélek, mely diadalmaskodhatott volna az ő igaz hite ellenében. S talán valóban úgy lenne jó, ha senki sem hinné el ezt a történetet; mert vékony szövésű az a fátyol, amely az embert az istentelen mélységektől elválasztja. Az egekben oly dolgok kísértenek, melyekkel senki sem ismerkedhetik meg a téboly veszedelme nélkül; s különös torzulmányok járnak-kelnek a Föld és a Hold között, ahol a tejutak egymásba mosódnak. A megnevezhetetlen dolgok gyakran hoztak ránk iszonyatot a múltban; s kétségen kívül így lesz ez a jövőben is. Mert a gonosz, ami a csillagokból jő, nem ugyanaz a gonosz, mint ami a Földön sarjadott.

Kornya Zsolt fordítása

Ω

Megjegyzés: Újabb fantasy-szerzőt mutatunk be azok közül, aki írásaikkal inspirálólag hatottak a Carcosa-kampányra. Ezúttal a hazánkban kevésbé ismert Clark Ashton Smith van soron; az alább következő cikket a Fantasy Review 14. számából (1949 április-május) vettük át.

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az akkor már elismert költő, Clark Ashton Smith, kipróbálta magát a prózaírás terén is. Az ekkor 35 éves szerző tizenöt évvel korábban tette kezdő szárnypróbálgatásait, The Black Cat és egyéb magazinok hasábjain; első publikált műve, The Ninth Skeleton (A kilencedik csontváz), amely a Weird Tales 1928 szeptemberi számában jelent meg, kevés tanújelét adta később kivirágzó zsenialitásának. Ragyogóan élénk képzelete számára a történetmesélés szűk keretei fullasztónak, idegesítőnek tűntek. 1930 májusáig nem hallatott magáról a magazinban – ekkor jelent meg The End of the Story (A történet vége) című írása mely, címe dacára egy ragyogó fantasy-író történetének kezdetét jelezte.

A történet a kísérteties Averoigne-ban játszódik, a középkori Franciaország vámpírjainak, boszorkánymestereinek, lamiáinak és szukkubuszainak otthonában; a mű nagy mértékben támaszkodik a kor babonás félelmeire és miszticizmusára. A cselekményszövést azonban háttérbe szorítja az érzékletes, kiművelt nyelvezet – Smith teljes költői eszköztárát latba vetette az írás során, ragyogó eredményekkel. A művet a Weird Tales olvasói elismeréssel fogadták, amelynek értékét emelte, hogy olyan régi, bevált szerzőkkel vetették össze, mint Lovecraft, Long, Howard és Whitehead. A siker hatására írta meg a későbbi Averoigne-ciklus többi történetét, amelyek közül az 1931 áprilisában megjelent Rendezvous in Averoigne (Randevú Averoigne-ban) minden elődjén túltett nyelvezetében, képi- és hangulatvilágában. Addigra azonban Smith munkássága radikális fordulatot vett: sci-fi történeteket írt, ráadásul teljesen eltérő közönségnek.

Ámbár Hugo Gernsback nevét gyakran emlegetik, mint a korai sci-fi írók patrónusát, sokan elfelejtik, hogy Smith is a pártfogoltjai közé tartozott. Első ilyen írása, a Wonder Stories 1930 októberi számában megjelent Marooned in Andromeda (Hajótörés az Androméda-ködben) kiemelkedett a meglehetősen amatőr kortárs próbálkozások közül. Azokban a napokban a tudományos-fantasztikus történetek illettek a magazinok címeihez: a csodák és újdonságok jelentették a domináns témákat. Wells követői lassan, a lehetőségektől meg-megremegve elindultak a lenyűgöző ösvényeken, amiket még a mester mutatott meg.

A tágra nyílt szemű beavatottak számára, akik örömüket lelték a kortárs szerzők úttörő munkásságában, Smith nemcsak a különös környezet élvezetét hozta, hanem a lélegzetelállító nyelvi eszköztárát is. Az Andromédában az olvasó Volmar kapitánnyal és legénységével együtt utazott a mélyűrbe, ahol szétszórt csillagködök töltötték be az ürességet; és még az Alcyone űrhajónak egy bizarr világra száműzött három lázadója történetében is minimális volt az emberi szál. Az idegen környezet kegyetlen mivolta iránti tisztelet mellett a szerző szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az emberiséget és annak kicsinyes moralizálását. A folytatás, The Amazing Planet (A csodabolygó) a Science Wonder Quarterlyben jelent meg, 1931 nyarán, és benne Volmar kapitány, újra együtt társaival, olyan szörnyűségek ellen küzdött, amilyeneket csak Smith képzelete volt képes kitalálni.

Smith sci-fi írásaiban a tudományos mechanizmusok ritkán bukkantak fel. A sugárágyúk, vonósugarak, McMillan-projektorok, Bergenholm-hajtóművek és a későbbi íróknál szereplő hasonló eszközök éppoly ritkák nála, mint a hősies riporterek, őrült tudósok, és azok gyönyörű lányai. Smith erőssége a hangulat volt, aminek legtöbbször még a cselekményt is alárendelte – de meg kell jegyezni, hogy amikor szükséges volt, akkor jól tudta előremozdítani a történetet. Általánosságban kollegája, Lovecraft irányelveihez tartotta magát, melyek Notes on Interplanetary Fiction (Jegyzetek a bolygóközi irodalomról) (1) címmel kerültek publikálásra. Tartotta magát az általa hirdetett irányelvekhez – igyekezett emelni a műfaj irodalmi színvonalát, és elkerülni, hogy túl sok „realizmus” kerüljön a médiumba (2).

(1) Ezt The Californian (1935) számára írta; újranyomtatva a Marginaliában (Arkham House, 1944). HPL szerint: „A csodálatos történetekben a hangulat a legfőbb, nem a cselekmény... A fantasztikus írónak értenie kell hozzá, hogyan helyezze az elsődleges hangsúlyt a finom utalásokra – apró jelekkel, célzásokkal, ezek összhangjával építse fel a valótlanság furcsa realitását; nem pedig hihetetlen történések egyszerű katalógusát fektesse föl, amelyeknek se jelentése, se tartalma, pusztán szín- és hangulati szimbolizmusa.”

(2) Ebben a témában a Wonder magazin hasábjain folytatott vitát P. Schuyler Millerrel, 1932-33-ban. Véleménye szerint „a műfajba belépő realista irányzatban, mint minden trendben, vannak jó és rossz lehetőségek… A legjobb lehetőségeket az élettel, emberi problémákkal kapcsolatos megfigyelések és a kozmikus ok-okozat ismeretlen erőiről való ihletett töprengések összehasonlítása adja… A legrosszabb irány az értelmetlen dreiserizmus, a tények vagy spekulációk minden művésziség nélküli halmozása, ami… téves lehet, vagy legalábbis túl felületes ahhoz, hogy biztos következtetéseket vonjunk le… Főként ez a változó, instabil alap, amin a realizmusnak nevezett dolog áll, késztet arra, hogy a tiszta, őszinte fantasyt az emberi elme sokkal élethűbb és tartósabb művészi leképezésének tartsam.

Az apró, jelentőségteljes részletek iránti figyelmét nagyon jól demonstrálja The City of the Singing Flame (Az éneklő láng városa) és folytatása, a Beyond the Singing Flame (Az éneklő lángon túl), amelyek a Wonder 1931 júliusi, illetve novemberi számaiban jelentek meg. Az írások ritka szépségű prózával festik le Angarth és Hastane kalandjait egy intradimenzionális világban. Maguk a történetek Dunsanyhez hasonlóan tiszta fantasyk, de míg Dunsany a tiszta, következetes bibliai angolt használja, addig Smith egzotikus, archaizáló stílussal ruházza fel műveit, amelyek különösen lenyűgözővé teszik őket. Többek szerint számos szót ő maga talált ki, ami könnyen igaz lehet, mert nemcsak az olvasókon, hanem a szótárakon is kifognak.

Nem csoda tehát, hogy a kapkodó olvasás korában Smith elbeszélései sokak számára nehezen olvashatóak – még a megírásuk korában is akadtak olyanok, akik obskurus nyelvezetére panaszkodtak. Gernsback azonban még évekig publikálta Smith műveit, és minden történet új siker volt. The Invisible City (A láthatatlan város, 1932 június), a Master of the Asteroid (A kisbolygó ura, 1932 október), és a Visitors from Mlok (Látogatók Mlokról, 1933 május) mindegyike a fantasy örökbecsű darabjai közé tartozik. Sajnálatos módon Smith képzelete gyakran túlszárnyalta szerkesztőiét, és számos történetet kénytelen volt újraírni, hogy megfeleljen ortodox elvárásaiknak. Jó példa erre The Dweller in Martian Depths (A marsi mélységek lakója, 1933 március), mely egy borzalmas szörnyről szól, aki kiszippantja a barlangjába merészkedők szemét. Az eredeti befejezés állítólag annyira borzalmas volt, hogy Gernsback ragaszkodott egy kevésbé vérfagyasztó csúcsponthoz – és a történet még így is élénk benyomást tesz az olvasókra.

Emiatt a szerkesztői érzékenység miatt Smith több művét saját költségén adta ki. The Double Shadow and Other Fantasies (A kettős árnyék és más fantáziák) hat történetet foglalt magába, amiket maga Smith publikált és adott el nagyon olcsón – és a kötet kisvártatva értékes, gyűjtők számára kötelező darabbá vált, a novellák pedig egymás után megjelentek a Weird Tales hasábjain. Egy másik kötet ebből az időből, amely magában foglalta The Immortals of Mercury (A Merkur halhatatlanjai) című írását, a Gernsback által szerkesztett Science Fiction Seriesben jelent meg. Eközben a Weird Tales sorra publikálta elbeszéléseit – mint például The Monster of the Prophecy (A jövendölés szörnyetege, 1932 január), és The Vaults of Yoh-Vombis (Yoh-Vombis katakombái, 1932 május) – és furcsa történeteit az olvasók számára. Itt született meg Smith határtalan képzeletéből a pre-atlantiszi Hyperborea királysága, Zothique elveszett kontinense, Malygris és Maal Dweb, a két ősmágus, illetve a barátja és levelezőpartnere, Lovecraft (3) által létrehozott Cthulhu-mítosz számos alakja.

(3) Levelezésükben Lovecraft a következőképpen szólítja meg Smith-t: „Régi barátom és levelezőpartnerem, Klarkash-Ton, Atlantisz főmágusa és Tsathoggua főpapja.”

1934-re elérte pályája csúcsát, publikált többek között az Amazing és az Astounding hasábjain, írásai megjelentek a Strange Talesben. Azonban ő és néhány pályatársa vesztésre álltak a legújabb, komoly tudományosságot képviselő irányzattal szemben, amely a tudományos-fantasztikus irodalom szociális és mechanikai aspektusainak egyre nagyobb mértékű kiaknázásával párhuzamosan fokozatosan hanyatlásba döntötte a csodálatos történetek világát. Még a Weird Tales is kénytelen volt meghajolni, „realisztikusabb” rémtörténeteket megjelentetni, miközben a „tiszta” fantasy egyre jobban hanyatlott. Smith mind kevesebbet publikált, és 1938-ra szinte már csak emlékként élt. Ekkor Walter Gillingsnek sikerült Nagy-Britanniában Smith korábbi dicsőségét részben helyreállítani, amikor a Tales of Wonder hasábjain számosat megjelentetett legjobb művei közül – a magazin beavatatlan olvasóközönségének határozott tetszésére.

A közelmúltban munkája újra az érdeklődés középpontjába került a fantasy-rajongók új generációjának azon rétege szemében, akik értékelik az elődök legjobbjait, főleg, ha keménykötésben jelenik meg a mű. Az Arkham House által publikált két novellagyűjteménye, az Out of Space and Time (Téren és időn túl, 1942) és a Lost Worlds (Elveszett világok, 1944) gyorsan elfogyott, és jelenleg igazi ritkaságnak számít. Nemrég jelent meg a harmadik kötet (4), a Genius Loci and Other Tales (A hely szelleme és más mesék), két további függőben van, a Weird Tales hasábjain pedig újra felbukkantak novellái, ami remélhetőleg a múltbeli művészibb alkotói irány visszatérését jelzi.

(4) Lásd Fantasy Review 13., 1949 február-március.

Mint a műfaj minden sikeres alkotója, Smith is többször kapott maró kritikákat, többen megvádolták, hogy elefántcsonttoronyba zárkózik. A Phil Stonghoz hasonló kritikusok különösen írásainak bonyolult nyelvezetét kárhoztatták. Úgy tűnik, az ilyen ritka évjárat túl kevés embernek van ínyére. Sokkal jobban szeretnék ha egyszerű angolsággal írna, képzeletét ehhez a mundán szférához láncolva. Követői azonban tudják, hogy vonzereje nem csak valósággal éneklő prózájában vagy széles képzeletében rejlik. Munkáiban kiművelt észjárás, szarkasztikus humor és szinte páratlan mélységű karakterizáció is jelen van. A végső szót mondja ki Lovecraft, aki tizenhét évig volt barátja és levelezőpartnere:

„A puszta démoni furcsaság és termékeny képzelet terén Mr. Smith-t kevés író éri utol, legyenek bár élők vagy holtak”.

Clark Ashton Smith, költő, művész, szobrász és fantasy-író, 56 éve született Kaliforniában, francia-angol szülőktől, és ma is ott él egy kis házban Auburn külvárosában. Teljesen autodidakta módon tanult, korán vers- és prózaírásba kezdett. Első verseskötetét 19 éves korában publikálta. Néhány évig újságíróként dolgozott, de volt gyümölcsszedő, bányász, kertész is. Több mint ötven magazinba írt prózát és verseket, a Thrill Booktól és a Buccaneertől kezdve a Yale Review-n át a London Mercury-ig, és több amerikai és angol antológiában is megjelentek írásai. Négy verseskötete, The Star Treader (A csillagjáró), az Odes and Sonnets (Ódák és szonettek), az Ebony and Crystal (Ében és kristály) és a Sandalwood (Szantálfa) már nincsenek nyomtatásban, de egy ötödik, a Selected Poems (Válogatott költemények) hamarosan kiadásra kerül az Arkham House-nál. A kritikusok kedvezően vélekednek egzotikus festményeiről és faragványairól, amelyek gyakran saját, vagy barátja, Lovecraft, történeteinek alakjait ábrázolják.

(Boza Gergely fordítása)

Regnor Rah
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ibramel, a Carcosa család levantei ágának hírneves felfedezője és hajóskapitánya kevés hibát vétett élete során, főleg olyat, aminek kamatai később az óvilágban maradt rokonai kontóját terhelték volna meg. Az egyetlen ilyen eset onnan eredeztethető, mikor apja, a dicső Domenech halála után felszámolta a család flottáját, hogy az így szerzett pénzből új, óceánjáró hajókat szereljen fel a Sandalfón família segedelmével. Az új vitorlásokat mind a régiek nevére keresztelték, ami alól egyetlen kivétel akadt csak: nemzőatyja, Domenech hajója, a Tüphón, melynek legénysége az első tiszt, Regnor Rah vezetésével fellázadt az akarata ellen.

Persze a derék tengerjárók nem ok nélkül ágáltak Ibramel döntése ellen, a Tüphón jóval többet jelentett számukra egyszerű vitorlásnál. A vén Domenech – fiához hasonlóan – járatos volt az ősi mágiaformákban, melyeknek segítségével a saját, valamint emberei vérét és magját keverte a hajója deszkáit óvó kátrányhoz, holt-eleven organizmussá alakítva a Tüphón fedélzetét. A bordázat ellenállt a hullámok erejének, deszkázata levedlette magáról a kagylók és fúrócsigák telepeit, a más hajókon tenyésző patkányok nem tudtak fészket ütni a raktér odvaiban. Nem akadt olyan vihar, aminek hullámverése lesodorhatta volna róla a tengerészeket, akik együtt éltek és lélegeztek a vitorlással, testvérükként, gyermekükként szeretve az ódon karakkot.

Ibramelt nem érdekelték az érzelmeik, főleg mivel tisztában volt vele, hogy a hűségük sokkal inkább az apja felé irányul, nem osztoznak benne a levantei Carcosa vérvonal tagjai. Különösen a vén Domenech első tisztjében, az északi származású Regnor Rahban nem volt bizodalma, aki mindig is többre tartotta magát egyszerű tengerésznél. Mint ahogy az is volt.

A Tüphón kapitánya nem véletlenül fogadta maga mellé az északi fjordok közül származó, tajtékfehér hajú, tengerkék szemű férfit, aki titokban a legidősebb ván isten, Njörd papjaként élt az emberek között. Imáival képes volt lecsendesíteni a tengert, szelet idézett a vitorlák vásznába, egész halrajokat terelt az arra érdemesnek ítélt halászok hálóiba.

Regnor vezetésével a legénység fellázadt Ibramel akarata ellen, és megtagadták egykori kapitányuk örökösét. Felemelte a hangját az örmény származású Tigran atya, az európai létére Allahnak hódoló fedélzetmester, Javier, és az öreg Domenech kedvence, a hajó bajnoka, az emberevő óriás Obatta is. A veterán matrózok egy emberként sorakoztak fel Regnor mögé, hogy ha kell, fegyverrel védjék meg a hajójukat.

Javier
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Ibramel Carcosa hamar belátta, hogy nincs esélye megbékíteni a tengerészeket, ráadásként erővel sem tarthatta be a parancsait, mivel a húgán, Vylhván, és kuzinján, Alvarado Sandalfónon – aki meg kívánta vásárolni a vitorlást – kívül alig tucatnyi embere volt mellette a Tüphón fedélzetén. Ennek ellenére haragjának nem tudott gátat vetni, élete során nem akadt példa, hogy meghátrált volna a zendül tengerészek elől. Segítséget kért hát húgától, a Holdboszorkánytól, aki ezúttal is méltónak bizonyult a nevére.

Vylhva ősi sziréndalt idézett a kormányállás előtt összegyűlt legénység fölé, hipnotikus álmot szőve a matrózok elméjére. Alig néhány szívdobbanás elteltével már csak Regnor Rah dacolt a hatalmával, őt végül maga Ibramel sújtotta halántékon, saját kezével vetve véget a lázongásnak.

Az ifjú Carcosa – hogy példát statuáljon a család többi hajóján szolgáló tengerészek számára – a legrettenetesebb büntetést idézte az ellene forduló tisztek és matrózok fejére. Az apjától tanul igék és egy kétlábnyi kagylókürt segítségével előszólította a leghatalmasabbat a tenger mélyén alvó krákok közül, és a zendülőket a Tüphón mellé úszó szörnyeteg szájába dobatta, hogy azok életük utolsó óráit a krák lassan bomlasztó emésztőnedveiben lebegve töltsék, irtózatos fájdalmak közepette.

Ezek után Ibramel nem gondolt többé a lázadóvá vált tengerészekre, nevüket töröltette a hajónaplókból és matrózkönyvekből, megsemmisítve még az emléküket is. Pedig jobban tette volna, ha több figyelmet szentel a néhai legénységnek, akik nem szándékoztak még teremtőjük színe elé járulni.

Miután a tenger mélyéről előszólított krák egészben elnyelte Domenech kapitány embereit, azok nem haltak meg azonnal. A szörny gyomrában, a testüket mardosó nedvek között tértek magukhoz, félig megemésztett hajóroncsok között. Mindnyájan az istenüket szólították, a legtöbben Tigran atya vezetésével a megváltó Krisztust, Javier fedélzetmester Allahot és az ő Prófétáját, a hatalmas termetű szerecsen Obatta pedig az Obszidiánistenhez könyörgött megváltásért. Nem kaptak választ, egyikük sem.

Mikor már mindannyian feladták, a tajtékfehér hajú Regnor Rah ragadta magához a kezdeményezést, és a dögszagú homályban istene segítségéhez folyamodott. Njörd, a vánok legvénebbje meghallgatta Regnor imáit, és jutatott neki eleget a hatalmából ahhoz, hogy a tengerkék szemű északi a part mellé parancsolja a krákot, ahol aztán a hatalmas szörnyeteg sorra kiöklendezte a Tüphón legénységét, hosszú csápjaival a fövenyre lökdösve a megtépázott tengerészeket.

Regnor Rah – aki szinte karcolás nélkül vészelte át a kalandot – imáival megköszönte a krák kegyelmét, majd a hold és a tenger előtt tett fogadalmat, Njörd nevére esküdött, hogy megtorolja Ibramel Carcosa és a galád Sandalfónok árulását. Miután fogadalmai és imái végére ért, szembefordult a háta mögött várakozó legénységgel, akik egy emberként kiáltották ki kapitánynak Regnort, vérüket és acéljukat ajánlva vállalása segítségére.

Tigran atya
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Elsőként az örmény Tigran atya járult elébe, leszakítva a nyakából a megváltó keresztjét, és áhítatosan ajánlotta magát a végtelen hatalmú Njörd kegyébe, akinek ereje minden másnál nyilvánvalóbbá vált számára. Regnor nem tudta megtagadni tőle a hit adományát, ott helyben a felszentelte a ván felekezetébe, néhány korty sós tengervízzel és egy hínárkoszorúval pecsételve meg Tigran atya hitvallását.

Másodiknak a hallgatag fedélzetmester, Javier lépett elé az áldását kérve, miután ő is elvetette magától vallása hitvány jelképeit. Őt követte Obatta, az emberevő óriás, aki törzse sárkánykarmos nyakláncát dobta a fövenyre, megtagadva az Obszidiánistent, akit addig tisztelt. Nyomában sorra jöttek a többiek, az alig tizenhárom esztendős hajósinassal, Fucóval bezárólag, aki alig bírta vonszolni magát, úgy megnyomorította a krák mérgező gyomornedve. Azon az éjszakán a vén Njörd több követőre tett szert, mind az előző száz esztendőben összesen. Ha ehhez hozzászámoljuk a papjává szentelt Tigran atyát, a vánok legöregebbje igen elégedett lehetett magával.

Regnor már kevésbé volt nyugodt: pénztelenül, patrónus nélkül voltak a szárazföldön, ami az ő fajtájának nem sok jót jelentett, főleg ezekben a zavaros időkben. Újdonsült felekezetének – ami egyben a legénységét is jelentette – mihamarabb hajóra, lehetőleg egy nagyobb vitorlásra volt szüksége, amivel a Tüphón és Ibramel nyomába eredhetnek.

Hosszas és keserves kálvária vette kezdetét, amelynek végén aztán szert tettek egy ócska és korhadt halászladikra, amelynek deszkáit a gerincén gyökeret vert kagylók telepei tartották egyben. Bár acéllal és vérrel szereztek jogot rá, Regnor Rah olyan szánalmasnak tartotta a teknőt, hogy megparancsolta Javier fedélzetmesternek, vésse át a nevét. Az öreg tengerész a mindent kifejező Hitvány nevet véste az orr deszkázatára, egy kiadós köpéssel keresztelve meg a lélekvesztőt.

Obatta
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Némi készülődés után már épp kifutottak volna Peralba kikötőjéből, mikor a Luzitániából érkező keserű hírek mégis a hullámtörők között marasztalták őket. Regnor minden régi kapcsolatát felhasználva megbizonyosodott a híresztelések igazáról, amit aztán megosztott a legénységével. A Tüphón, fedélzetén a kétszínű Alvarado Sandalfónnal zátonyra futott a partvidék északi részén, darabokra roppanva a sárkányhátú sziklákon. A Hitvány legénysége megkönnyezte a szörnyű híreket, hiszen nem csak egy hajót, hanem egy testvért, egy gyermeket veszítettek a háborgó tengeren. Regnor megnyugtatta őket, hogy az eset minden bizonnyal nem volt véletlen: a Tüphón valószínűleg megelégelte a deszkáit koptató árulók jelenlétét, és a becstelen rabszolgaság helyett inkább magával ragadta őket a hullámsírba.

A másik rossz hír Ibramel Carcosáról érkezett, aki flottája elkészülte után maga mögött hagyta az öreg kontinenst, és elhajózott a távoli Újvilág földjeire, ahol, ha a pletykáknak hinni lehet, saját államot alapított Elízium néven. Ez a fordulat rengeteg problémát vetett fel a Tüphón egykori legénységének jövőjével kapcsolatban. Regnor Rah hamar belátta, hogy jelen helyzetben aligha árthatnak Ibramelnek: egyrészt nem is képesek a nyomába eredni, másrészt pedig még ha a közelébe is jutnának, idegen földön, idegen népek között aligha törhetnének ártalmára. Njörd papja inkább a kivárás és gondos felkészülés mellett tette le a voksát: eljön még az idő, mikor a hálátlan Carcosa visszatér az Újvilágból, akkor pedig ők készen fognak állni, hogy lecsapjanak rá.

Első lépésként új hajóra volt szükségük, amihez rengeteg arany kellett, jóval több, mint amit hagyományos módon megszerezhettek. Regmor isnét a Njörd segítségért fohászkodott, a legénység legfiatalabb tagjának, Fucónak életét ajánlva a ván támogatásáért. A krák gyomrában megnyomorodott hajósinas önként vállalta a vízbefojtást, bízva benne, hogy áldozatáért cserébe örökké tartó vigasság lesz a része Njörd víz alatti birodalmában, gyönyörű sellők és hableányok között.

A hajnalban végrehajtott szertartás meghozta a gyümölcsét, vén Njörd elküldte hozzájuk kedvenc teremtményét, egy zöld-arany hajú hableányt, aki elvezette Regnort és a Hitvány legénységét a partvidék egyik eldugott, zátonyokkal körülvett öblébe, melynek hófehér homokkal borított fenekén egymás mellett hevertek a hajóroncsok. A sekély vízben pihenő maradványok gyomrából marokszám hordták fel az aranyat és drágaköveket a legénység búvárkodásban jártas tagjai, kisebb vagyont halmozva a Hitvány fedélzetére. Mire leszállt a nap, elegendő kincsük volt, hogy nekiláthassanak a terveik megvalósításához.

Alig néhány héttel később Regnor Baalbecben ráakadt a megfelelő hajóra, amit némi felújítással alkalmassá lehetett tenni a neki szánt feladatra. Valóságos vagyont fizetett a hajóácsoknak, hogy úgy építsék újjá a karakkot, ahogy ő mondja. Míg a munka folyt, Njörd papja küldöttséget menesztett északra, hogy saját véreivel töltse fel a megfogyatkozott legénység tagjait. Mire megérkeztek a Rah nemzetség tagjai, a vitorlás is elkészült; Regnor maga szentelte fel, saját kezűleg vésve a nevét a deszkákba.

A Cerberos
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A pap hű maradt a vén Domenech örökségéhez, mivel a karakk Tüphón ivadéka után a Cerberos nevet kapta. Orrszobra háromfejű kutyát formázott, mely vicsorogva meredt a vitorlás útjába került hajókra, a szemei helyére ültetett rubintok parázsfényét szegezve áldozataira. Mert a Cerberos kalózhajónak épült, gyorsnak és keménynek, épp olyannak, mint a rajta szolgáló tengerészek.

Regnor Rah első tisztté léptette elő Javier fedélzetmestert, a szerecsen Obattát pedig az ő helyére állította a legénység közül. Az első horgonyemelés óta nyughatatlanul járják a tengereket, igen gondosan válogatva meg áldozataikat: csak a Carcosák, a Sandalfónok és a velük szövetséges családok hajóit küldik a hullámsírba. A Cerberos legénysége nem kegyelmez senkinek; foglyaikat a magából kivetkezett Tigar atya vezetésével – aki Njörd jelét tetováltatta a homlokára – mind a vízbe fojtják, az elfogott hajókra pedig olajat és üszköt vetnek, hogy a vízvonalig égve süllyedjenek az öreg ván birodalmába.

Új fejlemény az ügyben, hogy a nagytiszteletű Regnor Rah kapitányt felkereste néhány frankhoni szerzetes, akik Huguette de Brinvilliers, a Vörös Zárda úrnőjének levelét és meghívóját kézbesítették számára. Hogy pontosan mit tartalmazott az üzenet, azt senki sem tudja, de a Cerberos már másnap a frank partvidék felé indult, és közvetlenül a zárda közelében, egy rejtett öbölben vetett horgonyt. Regnor Rah arcát maszk mögé rejtve lépett a falak közé, ahol hosszan tárgyalt a nagyasszonnyal, majd egy vaskos paksaméta papírral a hóna alatt távozott a zárdából.

A Carcosák érdekeltségeit azóta jóval több és jóval pontosabb támadás éri, mintha csak valaki naprakész információkkal látná el Cerberos legénységét. Fáradhatatlanul végzett munkájuk mellett az árbockosárban időző őrszemek állandóan nyugat felé kémlelnek, hátha feltűnik a horizonton a szentségtelenül Domenechnek keresztelt vitorlás, gyomrában az Újvilág aranyával, kormányánál Ibramel Carcosával, a legértékesebb zsákmánnyal mind közül.

Megjegyzés: Borgg első regényéből itt olvashattok ízelítőt, emitt pedig rövid ismertetést. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy Borgg nem kérte tőlünk ezeknek a linkeknek a kihelyezését: meglepetésnek szántuk számára. Úgy éreztük, ez a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk a Carcosa-kampány bonyolításához nyújtott segítségét és remek ötleteit.

Goblin gáz és goblin gőz,
Goblin mász és goblin győz!

Goblin bog és goblin görcs,
Bamba troll, de goblin bölcs!

Gyász és vas és vér és könny,
Korhadt tönköt goblin dönt!

Goblin rúg és goblin vág,
Minden kincsből goblin sáp!

– Carcosa szövetségesek harci indulója

Akcióban a Carcosa szövetségesek
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Örömmel tudatom minden érdekelt féllel, hogy lezárult a Carcosa-kampány első kétrészes kalandja. Részletes beszámolóval majd a résztvevők szolgálnak nekünk, úgyhogy a magam részéről most csak egy rövid összefoglalóra, illetve kitekintésre szorítkozom.

Az aljas orvtámadók elnyerték méltó büntetésüket. Mocsárgőz elevenen égett hamuvá, vastag pókhálókba bugyolálva, miután a temérdek belélövöldözött nyílvesszőtől már-már sündisznó jelleget öltött. Öreg Üszögnek egy hordó puskaport dugtak föl a seggébe, majd beledurrantottak robbanógolyóval; csupán némi szállingózó pernye maradt belőle. Az ellenséges vezérek közül csak a Galand nevű röpködő kis tündérfajzatnak sikerült egérutat nyernie, miután a nagy csata első etapjában – amikor a két fél felderítői csaptak össze – meglehetős könnyedén kiiktatta a balszerencsés Aldimart. A pimasz kis jószág neve felkerült a család halállistájára.

A két elrabolt tölgysarjat sikerült ép-egészségesen visszaszerezni, csak az egyiknek a gyökérzete sérült meg kissé. Humungus kérgét nagyon csúnyán szétmarta az Öreg Üszög által szétfröcskölt sav; ez ráadásul csak természetes úton regenerálódik, úgyhogy a Kertész egy ideig most ronda és gyenge lesz, hiába tömi magát jóbogyóval. Továbbá elvesztette az egyik ujját (semmi baj: idővel visszanő) és a páncélja két tartozékát: a liánvető gyűrűt meg az indahálót. (Utóbbi hősiesen feláldozta magát, hogy megóvja a robbanástól az egyik facsemetét.)

Zsákmány gyanánt begyűjtöttetek három darab varázssziklát, amelyeket régimódi katapultból kell kilőni, és a becsapódás pillanatában felrobbannak. Tutajra pakolva leúsztatjátok őket a patak mellékágán az országútig, ahol átrakjátok társzekérre és elfuvarozzátok a Carcosa kastélyba. (Mocsárgőz puszta kézzel tudta hajigálni ezeket a sziklákat, de a csatában nem vetette be őket, mert Öreg Üszög ellen tartogatta biztosítékul.) Az anyagi gyarapodásnál azonban sokkal fontosabb, hogy a család szerzett két fontos szövetségest az alkonytündék területén.

Szarumarás
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A goblin vitéz, Szarumarás és törzse. Népes és élelmes törzs, nemcsak sámánjuk van, hanem néhány lelkesítő énekeket zengő harci dalnokuk is. Gavallérosan megvendégelték a Carcosa-kommandót, majd kulcsszerepet játszottak a sikeres rajtaütésben. Mondjuk megérte nekik, mert:

– Legmegátalkodottabb riválisuk egyszerűen eltűnt a föld színéről.

– A szállásterületük a kétszeresére nőtt.

– A jövőben ők ellenőrzik a Humungus tartományából az alkonytündék országába folyó patak vízi forgalmát.

– Teljes ellenőrzésük alá vonták a legfontosabb gázlót is.

– A varázssziklákon kívül övék lett Mocsárgőz és Öreg Üszög minden kincse, amit a robbanás szanaszét szórt a pangó vizekbe. (A csata után Aldimar, Furore és Humungus sokkos állapotban voltak, Williamnek és Evorynnak pedig semmi kedve nem volt a posványban kotorászni.)

Szarumarás, a goblin Robin Hood tehát nagyon kedvel titeket. Fontos megjegyzés a kalandban részt nem vevő családtagoknak: Szarumarás nem azonos a korábban megismert goblin bajnokkal, akivel William és Humungus az alkonytündéknél tett első látogatásuk alkalmával találkozott! (Lásd a Szövevényes diplomácia című kalandunkról írt beszámolót.)

Az öreg warg
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A goblin bajnok wargja. Mint kiderült, ez a vén, sebhelyes ordas a falkavezérek falkavezére az alkonytündék országában, és rettentően felbőszítette, hogy a faunok elloptak két teljes falkát és bevetették a Carcosák ellen. (A faunokat meg egyébként Galand lopta el a saját közösségükből, de ez részletkérdés.) Először is azt tisztázta Aldimarral, hogy a wargok nem felelősek az orvtámadásért, bűbáj alatt cselekedtek; aztán felajánlotta, hogy együtt vadászik veletek Öreg Üszögre, bár többször is nyomatékosan hangoztatta, hogy ő fát nem eszik. A csatában nagy segítségetekre volt, előbb egy briliáns elterelő hadmozdulattal (amire William rádolgozott egy kicsit), majd pedig egy rettenthetetlen direkt támadással (ami remekül kiegészítette Humungus taktikáját). Nélküle valószínűleg nem boldogultatok volna Öreg Üszöggel.

Ellentételezésként most a család is köteles együtt vadászni vele az erdőlakó faunokra. (Akik amúgy szintén bűbáj hatása alatt támadtak rátok, hála Galandnak – de mint már említettem, ez részletkérdés.) Aldimar és Evoryn vállalja ezt a feladatot, a többiek köszönettel kimentik magukat. Ha akartok enni a faunokból, a vén ordas félreteszi a részeteket.

Barbarazort a Manipulátor érdemei elismerése mellett elbocsátotta a család szolgálatából; kifejezetten jó emlékeket őriz rólatok, és a jövőben is készséggel áll a rendelkezésetekre. A Galand nevű láthatatlan tündeszerzettel – a faunok elbájolójával – sajnos nem tudott összecsapni, mert a csatában más-más fronton tartózkodtak.

Fájdalom, Blöki halálát lelte a nagy leszámolásban, amikor tüzet okádva megrohanta Mocsárgőzt. (Ugyanolyan rettenthetetlen volt, mint a vén warg, csak nem annyira okos.) Elvesztése érzelmileg rendkívül megviselte Furore Carcosát, a Lángvirágot – amint az kitűnik az alább következő rövid levélváltásból is.

Megjegyzés: A szóban forgó levélváltást a blogos kommentekből szerkesztettük össze, mivel a blog indulása óta a család háttérlevelezése ezen a felületen folyik; idővel, ha utolérjük magunkat, szándékunkban áll az összes karakterben írt kommentet áttekinthető formában feldolgozni és közzétenni.

Blöki, a vértanú
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Furore drágám, ezek a te kutyuskáid véletlenül nem ugyanolyan jószágok, mint amilyeneket az első Kapuőrünk emlékeiből volt szerencsénk megismerni?

De igen. És akkor mi van? Eibontól kapom őket, ő igazán tudja, mit csinál. Különben is kemény kézzel bánok velük, nagyon szigorúan, hogy el ne kanászodjanak. Meg is van az eredménye. Emlékeztek Blöki hősi halálára, hogy milyen önfeláldozóan harcolt értünk?

Hogyne emlékeznék, ott voltam. A te drága Blökid tüzet okádva nekirontott egy páncélos trollnak. Fölöttébb kifinomult taktika, az eredményt borítékolni lehetett. Meg arra is emlékszem, hogy utána hisztérikus sírógörcsöt kaptál, és beleájultál William karjaiba. Ennyit a kemény kézről és a szigorúságról.

Evoryn, undok vagy!!!