Ha a belső kronológiát tekintjük, a Hajótörés Darkoveren a Darkover-ciklus nyitókötete – a helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A sorozat felépítése tudniillik meglehetősen bonyolult, külön tanulmányt lehetne róla írni (aminthogy írtak is). Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a története Marion Zimmer Bradley egész életét végigkísérte, középiskolás korától a halálos ágyáig. Bár a szerző mindig hangsúlyozta, hogy a Darkover-regények nem függenek egymástól, mindegyik élvezhető önmagában is, összességükben mégiscsak egy szerteágazó roman fleuve-öt alkotnak, és ebben a kontextusban célszerű értelmezni őket.

A korai Darkover-történetek fókuszában a földi és a darkoveri kultúra konfliktusa áll: innen táplálkozik a cselekmény dinamikája. Bradleynek ehhez természetesen egy kiforrott és virágjában lévő civilizációra volt szüksége; az eredet kérdését másodlagosnak vélte, és nem sok értelmét látta, hogy a bolygó régmúltjáról írjon, a földi birodalommal való kapcsolatfelvétel előtt. Ez az felfogása csak később, fokozatosan módosult, párhuzamosan azzal a változással, ahogy a sorozat jellege lassan eltolódott a SF-től a fantasy felé. A Hajótörés Darkoveren – amely a ciklus hetedik köteteként jelent meg 1972-ben, tíz évvel az első után – fordulópontot képez e folyamatban: a korábbi könyvek inkább SF-nek minősülnek, a későbbiek pedig fantasynek.

A regény lényegében csillagközi robinzonád. Egy földi telepeshajó kényszerleszállást végez egy zord és barátságtalan, de lakhatónak tűnő bolygón; a túlélők újjászervezik magukat, földerítik a környezetüket, kapcsolatba lépnek az őshonos bennszülöttekkel; majd sorra megbirkóznak a felmerülő nehézségekkel, és a készen kapott körülményekhez alkalmazkodva kialakítják az új életükhöz szükséges kereteket. A történetben eddig nincs semmi formabontó: tisztes múltra visszatekintő irodalmi mintát követ. Az érdekesség nem az egyes cselekményelemekben rejlik, hanem a szerző ideológiai attitűdjében.

A SF azért tudta könnyűszerrel adaptálni a robinzonádot, mert közös az eszmei tartalmuk: a racionálisan gondolkodó, pragmatikus ember győzelme a természet fölött. A klasszikus SF-robinzonádok arról szólnak, hogy a katasztrófa túlélői fölmérik maguk körül az idegen környezetet, majd a helyi erőforrások és a rendelkezésükre álló technológia összehangolt, tervszerű kihasználásával kiszabadulnak szorult helyzetükből, és visszatérnek a csillagok közé. Hogy ennek az alapsémának hányféle izgalmas variációja van, arra magyar nyelven is számos példát hozhatunk, Stanisław Lem Édenétől kezdve a Barry B. Longyear által jegyzett Kedves ellenségemen keresztül Zsoldos Péter művéig, A feladatig.

Bradley azonban gyökeresen szakít ezzel a hagyománnyal. Nála a természet győzi le az embert, a szellemszélben megnyilvánuló irracionalitás a tudományos-technikai civilizációt. A hajótöröttek közössége alkalmazkodik és életben marad – de csak azon az áron, hogy feladja modern erkölcseit, magas szintű technológiáját, és visszasüllyed a barbarizmusba. Irányadó hősalakjuk nem a régi értékekért kilátástalan harcot folytató Leicester kapitány, hanem az őrültnek hitt Lovat doktornő, aki nem keres magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, inkább átengedi magát a szerelmi eksztázisnak a titokzatos, tündérszerű idegennel. A regény végén a kapitány is rádöbben, hogy küzdelme hiábavaló, és ő maga semmisíti meg a számítógépes adatbázist, amely a fölemelkedést biztosíthatná az eljövendő generációk számára. Nehéz lenne olyan történetet kitalálni, amely ennél sarkalatosabban és programszerűbben mondana ellent a klasszikus SF eszmeiségének.

Ami a sorozatban betöltött funkcióját illeti, a könyv a technofób darkoveri kultúra genezisét beszéli el – szerkezeti értelemben véve tehát prekvel, utólag írt háttér a többi kötethez. A tizenötödik fejezetben, egy skót telepescsoport hagyományőrző összejövetelén, az egyik rezonőr karaktert kísérteties, prekognitív vízió szállja meg az utódaikra váró jövőről:

Camilla meglepve tapasztalta magában az irigység nyilait, ahogy beléptek a gyertyákkal és fáklyákkal fényesen kivilágított terembe. A lányok színpompás, skótmintás szoknyában és vállkendőben, a férfiak szoknyában, karddal és a vállukra terített és csattal összefogott gyapjúkendőkben díszelegtek. Sok fényes vörös hajú volt közöttük. Színes hagyomány. Ők továbbadják, a mieink meg eltűnnek. Ó, a fenébe is, hát miféle hagyományok azok? Az Űrhajózási Akadémia évenkénti parádéja? Az övék legalább illik ehhez az idegen világhoz.

Két férfi, Moray és a magas, vörös hajú Alastair, kardtáncot lejtett: a duda hangjára fürgén szökdeltek át a fényes pengéken. Camillának hirtelen különös látomása támadt csillogó kardokról, de ez nem játék volt, hanem halálosan komoly... aztán elillant a látomás, és ő is csatlakozott a táncosokat tapssal jutalmazókhoz.

Ahogy a fenti idézetben is, a narratívát gyakran egyfajta álomszerűség színezi át, mintha elmosódna a határvonal jelen és jövő, valóság és képzelet között, s a szereplők gondolat- és érzelemvilága átszivárogna a környezetükbe. És lényegében tényleg erről van szó: a szellemszél befolyása, miközben feloldja gátlásaikat és lerombolja a racionális énjüket, egyúttal felébreszti bennük a mélyen szunnyadó érzékfölötti erőket. Többé nem akarnak civilizált ember módjára erőszakot tenni Darkoveren; megtanulják olyannak elfogadni, amilyen, és rányílik a szemük a szépségére.

A regény valóban megáll önmagában, mégis érdemes a többi Darkover-történettel összevetve olvasni, mert az embernek közben olyan érzése támad, mintha egy kaleidoszkóp tarka forgataga hirtelen perspektivikus mozaikká kristályosodna. Fény derül például a minduntalan fontos szerepet játszó mátrixkövek eredetére; de új megvilágításba kerül Hastur és Cassilda mitikus násza is, amelyből a nagy nemesi házak kvázi-mágikus laran-képességeiket levezetik. Egyes telepesek nevének összecsengése a darkoveri uralkodócsaládokéval homályba vesző leszármazásvonalakat sejtet; a hányatott sorsú Valentine atyát pedig, aki megrázó lelki válságban veszti el, majd szerzi vissza hitét, szentként tisztelt vallásalapító képében látjuk viszont.

A kapcsolatok e hajszálfinom hálójában jelzésértékű, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó neve nem marad fenn, sőt – a szerző még a prekvelben sem említi. Darkover történelme a telepesek hajótörésével kezdődik; földi gyökereik nem fakadtak meg az idegen talajban. Bradley túl jó író ahhoz, hogy valamiféle utópisztikus idillnek fesse le a darkoveri kultúrát – ám a földivel való összevetésben egy percig sem rejti véka alá, melyik oldalt tünteti ki a rokonszenvével.

Bár a Hajótörés Darkoveren, kissé egyszerűsített címmel, magyarul is megjelent, mégis azt tanácsoljuk, hogy aki teheti, olvassa eredetiben. A magyar változatot fellapozva ugyanis már a második bekezdésben egy olyan bődületes félrefordítás vág orrba minket, hogy a szemünk is könnybe lábad tőle – és a helyzet a továbbiakban sem javul. A szöveg hemzseg a tételes, szótárilag kimutatható hibáktól, és ami ennél is rosszabb, elkeserítő fantáziátlansággal vasalja laposra Marion Zimmer Bradley elégikus szépségű, helyenként látomásos prózáját. (Amin őszintén szólva meglátszik – de a legkevésbé sem hátrányára! –, hogy életének abban a szakaszában írta, amikor szívesen hódolt az LSD örömeinek.) Az átültetést F. Nagy Piroska végezte el, aki a Kuczka-korszakban az egyik leggyakrabban foglalkoztatott hazai SF-fordító volt. Kár, hogy messze nem a legjobb.

Angol nyelvű melléklet

Kenneth Bulmer a brit kalandos irodalom talán legtermékenyebb művelője volt a múlt század második felében. Bár elsősorban SF-szerzőnek tekintette magát, szinte minden népszerű műfajban alkotott – nehogy összezavarja az olvasókat, különböző álneveken. Planetáris románcait Alan Burt Akersként jegyezte, és az a különös helyzet állt elő, hogy ma már elsősorban így él a köztudatban, művei közül ugyanis ezek bizonyultak a legsikeresebbnek és a legmaradandóbbnak. (Bár az Adam Hardy-tengerészregények hívei talán vitába szállnának e kijelentésemmel.) Monumentális Skorpió-ciklusa ötvenkét kötetre rúg, nem számítva a rövidebb elbeszéléseket; ezzel ő tartja a rekordot a Burroughs-utánzók között. A történetek tisztes iparostollal vannak megírva, színvonaluk végig egyenletes, és tudatosan követik a burroughsi mintát; eredetiséget tehát ne nagyon keressünk bennünk, ám izgalmas kalandokban nincs hiány. A sorozat első darabja, amelyet alább ismertetünk, 1972-ben jelent meg.

Hősünk, Dray Prescot, angol tengerész a tizennyolcadik században, akinek életére gyermekkorától fogva rányomja bélyegét a Skorpió zodiákusjegyének titokzatos, baljós befolyása. (Hajósinasnak például korai elárvulása miatt kénytelen beállni, miután fogadós apja belehal egy skorpió marásába, amit részegen tréfálkozó matrózok mutogatnak neki dobozba zárva.) Az afrikai partokon hajótörést szenvedve egy vad néger törzs fogságába kerül, ahonnan sikerül ugyan megszöknie, ám üldözői a nyomában vannak, és sarokba szorítják az őserdei éjszakában. Utolsó harcára készülve föltekint az égre, és elátkozza az egész nyomorult világot, de különösen a részvétlenül hunyorgó Skorpió csillagképet, fullánkján a vérvörös Antaresszel, amely csak bajt és szenvedést hozott rá egész életében. Ekkor furcsa szédülés fogja el, és eszméletét veszti.

A planetáris románcokban hagyomány, hogy a felvezetést követően hirtelen váltanak át az egzotikus idegen környezetre, ahol a hős tüstént egy akciójelenet kellős közepébe csöppen. Az Utazás a Skorpióra esetében ez a nyitókép rendkívül szuggesztív és erőteljes: Dray Prescot egy trópusi folyón találja magát az Antares kettős napja alatt, csupaszon és fegyvertelenül, egy tutajnak is beillő, óriási falevélen, amelyen azonban egy másik utassal osztozik – egy hatalmas, ember nagyságú skorpióval…

Dray Prescot természetesen hamar felocsúdik döbbenetéből, és a legjobb John Carter-formában néz szembe a váratlan kihívással – bár a nyelvezete kicsit matrózosabb:

„– Nohát, öreg cimbora – suttogtam lágy, megnyugtató hangon, minden hirtelen mozdulattól óvakodva, nehogy a szörnyeteg rám vesse magát. – Úgy néz ki, vagy te, vagy én. – A szemeit hordozó csápok fel-alá mozogtak. – És hidd el nekem, csúf ördögfattya, hogy nem én leszek az. – Folytattam, továbbra is azon a halk, csitító hangon, ahogy annak idején apám beszélt a lovaihoz: – Legszívesebben feltépném a bendődet, egészen a hájas gerincedig, és a folyóba szórnám a beleidet. Itt süllyedjek el, ha nem vagy egy undok szarkupac.”

Mint hamarosan kiderül, hősünk a Kregen nevű bolygóra került, s a fordulatos cselekmény innentől kezdve három fő helyszínen bonyolódik tovább. Az első a gigantikus nádszálakra épült Aphrasöe, a magukat savantinak hívó kortalan tudósok városa. A savantik fejlett technológiával rendelkeznek, de szigorú pacifisták, életüket a kultúra és a civilizáció erőszakmentes terjesztésének szentelik – bár miután megismerkedünk Kregen többi régiójával, az az érzésünk támad, nem túl nagy sikerrel. Dray Prescotot is szívesen befogadnák maguk közé: a szárnyaik alá veszik, kitanítják, majd alávetik egy titokzatos eljárásnak, ami hozzájuk hasonlóan belőle is kicsattanó egészségű, kvázi-halhatatlan szuperembert csinál. Prescot azonban valahogy nem érzi otthon magát ebben az utópisztikus idillben, folyton gyanakszik házigazdáira, és baljós előérzetek gyötrik. (Amin nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a savantik az óriásnádak rugalmas bugáihoz rögzített lengőkabinokban közlekednek városuk teraszos szintjei között, és ez olyan eksztatikus örömmel tölti el őket, hogy köszönéskor „jó napot!” helyett „boldog hintázást!” kívánnak egymásnak.) Balsejtelmei beigazolódni látszanak, amikor rejtélyes látogató érkezik Aphrasöéba: a szépséges, de sánta Délia a Kék Hegyekből, aki konveniensen egy vadászat kellős közepén zuhan le a légsiklójával, és Dray Prescotnak kell őt megmentenie a helyi ragadozóktól. A tudósok vendégszeretően fogadják Déliát, de kívülállóként kezelik, lehetőleg nem beszélnek róla (ahogyan ő se magáról), és ami hősünket leginkább felháborítja: nem hajlandók kigyógyítani testi hibájából. Prescot végül önállósítja magát, és saját szakállára részesíti a lányt a savantik halhatatlanná tévő gyógykezelésében; ezzel azonban megszeg valami kimondatlan tilalmat, kitaszíttatik a paradicsomból és visszakerül a Földre.

Húsz év múlva, immár a napóleoni háborúk többszörösen kitüntetett tengerésztisztjeként, a Skorpió ismét elragadja Dray Prescotot – ám csúf tréfát űz vele, mert Kregen bolygóján ezúttal a Segesthes nevű földrészre helyezi, ahol barbár nomádok háborúznak bestiális félhumán törzsekkel, és a hírét sem hallották Aphrasöénak. Délia megint felbukkan a színen, épp elegendő időre, hogy újra meg lehessen menteni, aztán nyoma vész, mintha a föld nyelte volna el. Dray Prescot kitartóan kutat utána, s közben mellesleg rettegett hírű vezérré verekszi föl magát a nomádok között; szíve hölgye nélkül azonban még abban sem tudja örömét lelni, hogy húszezer vérszomjas martalócnak parancsol. A segesthesi évek kissé elnagyoltan vannak felvázolva a regény két fő narratív tömbje között; ám a barbár társadalom szigorú harcos-erkölcsei, amelyek véres kezű hadurat csinálnak az agresszív, megkeseredett hősből, hibátlanul illeszkednek a burroughsi tradícióba.

A könyv cselekménye több mint ötven százalékban a harmadik helyszínen játszódik, az olvasók szempontjából igen szerencsésen, mert ez van a legjobban kitalálva és ábrázolva. A savantik tudósparadicsoma rosszul bírta az öregedést, ma már kissé naivnak és komikusnak hat, a segesthesi nomádokra pedig a szerző a kelleténél kevesebb időt és energiát fordított – Zenicce városa azonban éppoly élénk és magával ragadó színekben pompázik, mint a megírásakor. Ez a dekadens oligarchia a késő középkori Velencét idézi zegzugos csatornáival és szédítő magasságba kapaszkodó, barokkosan díszített épületeivel. A fényűző palotákban beltenyésztett arisztokrata családok szövik egymás ellen kifinomult ármányaikat; az égen suhanó léghajók és a hidakon párbajozó brávók a rivális házak színeiben páváskodnak; a földeken és a szurokkőbányákban pedig állati sorban sínylődő rabszolgák robotolnak, hogy megteremtsék az anyagi hátteret az egész grandiózus csillogáshoz. Rabszolgaként kerül ide Dray Prescot is, miután kelepcébe csalták a kíséretével; Délia már korábban erre a sorsra jutott, s amikor találkoznak, kezdetét veszi a félreértések és tévedések szokásos vígjátéka. Prescot két rabszolgalázadásban is részt vesz, az egyiket egyenesen ő szervezi; az események valamimód mégis úgy fordulnak, hogy végül mindkét ízben sorstársai ellen ragad fegyvert, egy szépséges hajadon védelmében… aki történetesen nem a Kék Hegyekből való Délia.

Akers ugyanis ezen a ponton csavarint egyet a burroughsi hagyományon, és sajátos tükrözésben megkettőzi a szerelmi szálat. Natema Cydones hercegnő ugyanolyan gyönyörű teremtés, mint a cselekmény e fázisában kissé színehagyottá váló Délia, egyebekben azonban mindenben az ellentéte: gőgös, kegyetlen, akaratos, elkényeztetett és nagyravágyó. Mégis ellenállhatatlanul vonzódnak egymáshoz Dray Prescottal, akinek ez a váratlan bonyodalom nem kevés fejfájást okoz. A hercegnő persze a maga sajátos módján fejezi ki az érzéseit, vagyis folyton igyekszik megalázni és megtörni őt, hogy akarattalan bábot csináljon belőle; a kritikus pillanatokban azonban, ha komoly veszélyben forog, mindig közbelép és megmenti az életét. Ami hősünket illeti, ő megpróbálja bebeszélni magának, hogy irtózik Natemától; ám Délia ide vagy oda, képtelen tartósan elszakadni tőle, és sohasem hagyja cserben, ha bajba kerül. A Kék Hegyekből való Déliának tehát – nem úgy, mint Dejah Thorisnak Burroughsnál – időnként bizony tényleg van oka a duzzogásra. Ez a feszültségekkel terhes érzelmi háromszög, amit a szerző csak az utolsó fejezetekben old fel, egyike a regény leglebilincselőbb narratív fogásainak.

Kalandjai során barátok tarka társasága szegődik Dray Prescot mellé: Hap Loder, a nomád bajvívó; Nath, a folyton sopánkodó tolvaj; Gloag, a rabszolga kínzómester; a zeniccei Varden herceg; és Shusha, az intrikus öreg mátriárka, egy magvaszakadt nemesi ház utolsó élő ivadéka. A végén természetesen minden jóra fordul: Dray Prescot egy vérszomjas nomád horda élén betör a városba, hogy családostul kardélre hányja ellenségeit és prédára bocsássa palotáikat. Romantikus vonalon adódik még némi komplikáció, ám a lovagias (és fülig szerelmes) Varden herceg segít megoldani a Natema-kérdést, a Kék Hegyekből való Déliáról pedig kiderül, hogy ő is kezdettől fogva hercegnő volt, és puszta félreértésből készül hozzámenni valaki máshoz. Éppen az eljegyzésüket ünneplik Dray Prescottal, amikor a Skorpió elérkezettnek látja az időt, hogy ismét hallasson magáról, és – a planetáris románcok legszebb hagyományai szerint – minden teketória nélkül hazazsuppolja frusztrált hősünket a Földre.

Alan Burt Akers munkásságát a hazai közönség nemigen ismeri, egyetlen novella jelent meg tőle a Galaktika 104. számában, A Skorpió varázslója címmel. Ez a kis írás talán hozzájárul a további népszerűsítéséhez; megérdemli.

Angol nyelvű függelék

Döme az éhes sziget
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Családfánk szeretett és soha nem felejtő levelei – avagy Fivéreim és Nővéreim!

Úgy érzem, sikerült eredményeket elérnünk Khunt erdejében. A Fekete Bandától elhódított birtokunk kialakítása nagy erőkkel halad tovább; ezúton szeretnék nektek hírt adni a legfrissebb fejleményekről.

William említette a beszámolójában, hogy Volontur országában egy igen hasznos és érdekes élőlényre bukkantam – egy tendrikulosra. Derék kuzinom nem sok érdeklődést mutat a természet titkai iránt, így nem ismerte föl az igazi értékét. A tendrikulosok növényi életformák, melyek lassan araszolva közlekednek a mocsarak iszapjában, és mindent felfalnak, ami az útjukba kerül. Sok ilyen lényt találtunk az alkonytündék területén, de mind a pánikszerű menekülés jeleit mutatta. Avatatlan szem persze ezt nemigen veszi észre, hiszen a sebességük még a fejvesztett pánik állapotában is legfeljebb havonta pár araszra rúg. Félelmük tárgya legöregebb fajtársuk volt, aki valamennyiüknél nagyobb, gyorsabb, erősebb és falánkabb – egy tendrikulos matuzsálem, vagy ha kissé költőibben akarunk fogalmazni, egy éhes sziget. A többiek már valószínűleg évek – ha ugyan nem évtizedek – óta menekültek előle. Ezt a hatalmasra hízott példányt mutattam meg Williamnek, őt azonban nem hozta lázba a dolog. Figyelmét sokkal jobban lekötötték a helyi szúnyogok és piócák.

Később Volonturral sajnos nekem kellett tárgyalnom, mivel William a forrásvíztől igen különösen kezdett viselkedni. Eddig még nem volt alkalmam megfigyelni kedves kuzinom személyiségének ezt az oldalát – de ezt most nem részletezném, nehogy kínos legyen számára. Az alkonytündék királya rendkívül praktikus gondolkodású uralkodó. A tárgyalás során megegyeztem vele, hogy elismeri a Carcosa család birtokjogát új khunti tartományunkban. Egyáltalán nem aggódott a szomszédságunk miatt, és biztosított róla, hogy bárkit szívesen lát közülünk az országában, a biztonságáról azonban ki-ki maga tartozik gondoskodni. Nem felejtettem el belefoglalni az egyezségbe, hogy amennyiben engedélyt ad rá, magammal vinném a legnagyobb tendrikulost. Meglepő módon még örült is neki. Utólag belegondolva persze rájöttem, hogy a matuzsálemnek nyilván az étvágya is arányban áll a termetével, s az alkonytündék mércéjével mérve nem telik sok időbe, hogy az egész erdőt mindenestül befalja maga körül. Szerencsére nekem már kész tervem volt a nehézségek kiküszöbölésére.

Egy-két hét múlva – miután William végre kipihente fáradalmait – visszatértünk az alkonytündék mocsarába új barátunkért, akit az egyszerűség kedvéért Dömének neveztem el. A legnagyobb gondot az jelentette, hogyan bírjuk mozgásra. Egyértelmű volt, hogy erőszakkal semmire sem megyünk, így hát cselhez folyamodtunk. Döme szinte minden szerves anyagot felfalt a környezetében, már csak az iszapot szürcsölgette hatalmas száján át, hogy kiszűrje belőle az apró ázalagokat. Föltételeztem, hogy nagyon éhes lehet, ezért úgy jártunk el vele, ahogy a mesékben a parasztok a makacs szamarakkal: répát kötöttünk az orra elé. A répát jelen esetben tizenkét gyapjas bölény jelentette, amelyeket Voniktól béreltünk, és hevenyészve módosított vontatóhámmal befogtuk őket Döme elé: ilyenformán egyszerre töltötték be a csalétek és az igaerő szerepét, hogy a vén tendrikulost gyorsabb mozgásra ösztökéljék. Várakozásunkban nem kellett csalódnunk, Döme figyelmét valóban felkeltették az étvágygerjesztő falatok, s az egész ingovány beleremegett, amikor felszedelőzködött ormótlan tömegével; a megfelelő irányba terelése azonban még némi problémát jelentett. Ezért volt szükség Williamre, hogy különleges bűbájaival megrendszabályozza a türelmetlen és nehéz természetű aggastyánt. Ezek olyan jól beváltak, hogy a továbbiakban magára is hagyhattuk jámbor igásjószágainkat, és kényelmesen áttelepedhettünk a hátára.

Döme új tava
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A gyalog mindössze pár órás út végül több napig tartott, mivel Döméről kiderült, hogy akármennyire noszogatjuk, nem a sebességéről híres. Gyakran kellett megállnunk erőt gyűjteni, képességeinket igencsak próbára tette a rakoncátlan sziget. Utunk során jó tíz-tizenöt lábnyi sávban teljesen letaroltuk az erdőt, mivel Döme nem mulasztott el mindent fölzabálni, amit maga alá gyűrt. Addigra Santiago kuzin is elkészült az új barátunk számára tervezett lakóhellyel. Nagy mennyiségű bomló szerves anyagot gyűjtve össze egy frissen ásott medencében, komposztáló mágiájával egy kisebb tónak is beillő emésztővermet hozott létre, amely minimális utántöltéssel folyamatosan megújítja magát. Döme, mikor végre sikerült elvezetnünk idáig, elégedetten terült el a bűzölgő rothadásban. Az utazás izgalmai meg a jóllakottság annyira kifárasztották, hogy azonnal elszunnyadt, és valószínűleg nem is fog felébredni néhány hónapig.

Ez azonban csak az egyik része volt a tervemnek. Dömének központi szerepet szánok a birtok védelmében. Khunt erdejében nagy bőségben tenyészik a gyiloklián, amely nem csupán igen veszedelmes növény, hanem a mágiámra is szerfölött fogékony, így könnyen elő tudom segíteni növekedését és terjeszkedését. Az ötletet Volontur tartománya adta: ott a helyi növényzet úgy van kialakítva, hogy a betévedő tudatlanokat minél nagyobb veszedelembe terelje, és minden ösvény a pusztulásba visz. Múltkori látogatásunk alkalmával szerencsére idejében észrevettem ezt, és Williammel rögvest letértünk a járt utakról. Most azon fáradozok, hogy én is ilyen útvesztőt építsek ki a birtokon; az ösvények többsége egyenest Döme tavához vezeti a hívatlan betolakodókat, ahol aztán annak rendje-módja szerint halálukat lelik.

Ezenfelül örömmel tudatom minden családtaggal, hogy Evoryn nénénk elégedetten elfoglalta a számára előkészített szálláshelyet, egy kisebb barlangrendszert a vén fák gyökerei és a pogány sírhalmok alatt. Az erdőből elképesztő sokaságú pókot szólított magához, a szemmel alig láthatóktól a borjú nagyságúakig; xaarxiak is vannak közöttük szép számmal, de a többséget nem ők alkotják, a mi repertoárunk tehát szélesebb a Talildorénál. A hálószövő és csapdaásó fajták már neki is láttak, hogy Evoryn utasításai szerint védőzónát építsenek ki a határainkon, összhangban az én gyilokliánjaimmal. Nénénk ezenkívül munkára fogta a szárnyanyesett tündér rabszolgákat is. Jó lenne valamilyen módon gyarapítani a számukat, mert hamarosan a kontinens legjobb minőségű selymét fogják szőni, amivel nagyban javíthatjuk családunk anyagi helyzetét.

Emellett számos további erőforrást fedeztünk fel, amelyeket a későbbiekben szintén kiaknázhatunk, egyelőre azonban nem kívánjuk elaprózni magunkat, és figyelmünket az aktuális feladatokra összpontosítjuk.

Következő (fa)leveléig mindenkinek gyökérmély tiszteletét küldi kuzinotok:

1912-ben a Munsey-féle sajtóbirodalom vezető pulp-magazinja, az All-Story, folytatásokban közölni kezdett egy kalandos románcot, Under the Moons of Mars címmel. A történet hőse John Carter, konföderációs veterán és „virginiai úriember”, aki a polgárháború után aranyásóként próbál boldogulni, ám az arizonai hegyekben vad apacsokkal keveredik összetűzésbe, és csapdába esik egy kísérteties barlangban. Itt megmagyarázhatatlan testen kívüli élménye támad, és minden átmenet nélkül a Mars bolygón találja magát, amit a bennszülöttek Barsoomnak hívnak. Először a zöld marslakókkal ismerkedik meg: e négykarú óriások barbár társadalma az erőszakon és a harcos-becsületen alapszik, a nemesebb érzelmeket nem ismerik. A humanoid vörös marslakók kultúrája sokkal fejlettebb, ők civilizált városállamokban élnek a nagy csatornák mellett, amelyek lehetővé teszik az élet fennmaradását a természeti erőforrásokban szegény, hanyatló Barsoomon. Közülük való Dejah Thoris, Hélium hercegnője, akibe Carter beleszeret, és együtt szöknek meg a zöld marslakók fogságából, ám közben balszerencsés módon elszakadnak egymástól. Szerelmük beteljesedését a kulturális szakadékon kívül számos más tényező is hátráltatja, a szövevényes intrikáktól a nyílt háborúig; Carter azonban fordulatos kalandjai során minden akadályt legyőz, s végül nemcsak a hercegnő kezét nyeri el, hanem barátokra is talál mind a zöld, mind a vörös marslakók között.

Az elbeszélés Norman Bean álnév alatt jelent meg, valószínűleg azért, nehogy zavart keltsen az olvasók körében: az All-Story ugyanis ebben az évben egy teljesen másfajta történetet is közölt a szerzőtől, Tarzan of the Apes címmel. Nem mintha Edgar Rice Burroughs neve ekkoriban márkajelzés lett volna a közönség szemében. Harminchetedik évében járt, de csak most kezdte írói pályafutását; megélhetését abból fedezte, hogy ceruzahegyező gépekkel ügynökösködött. Ezzel nemsokára módjában állt felhagyni, mivel mind a Barsoom-, mind a Tarzan-sorozat átütő sikert hozott. Burroughs szorgalmasan szállította az All-Storynak a párhuzamosan írt folytatásokat, egy időben heti gyakorisággal, s közben a fölöslegessé vált álnévtől is megszabadult. Az első Barsoom-könyv, A Princess of Mars címmel, csak 1917-ben jelent meg, miután a magazin lapjain kibontakozó kalandfolyam a negyedik szériával lezárulni látszott. Ez persze nem következett be, a rajongók nagy örömére: a húszas években Burroughs újra fölvette az elejtett fonalat, és tovább gyártotta a Barsoom-történeteket, immár könyv alakban és John Carter nélkül, egészen élete végéig. (Az utolsó novellát – amelyben John Carter ismét visszatér – a fia írta, az ő útmutatásával és szerkesztői segítségével.)

A Barsoom-ciklus rendkívül nagy befolyást gyakorolt a nem sokkal később kibontakozó SF-mozgalomra; a Gernsback-Campbell–irányvonal hangadói (noha közben a maguk részéről azon sopánkodtak, hogy a „hivatalos” irodalom gettóba zárja őket) mégsem vállaltak közösséget vele. Éles kritikával illették és „rossz” SF-nek bélyegezték, azon az alapon, hogy nem elég tudományos. („Burrough írásainak sosem lett volna szabad nyomdafestéket látniuk, és minden olyan könyvtárból ki kellene tiltani őket, amelynek tizenöt évesnél fiatalabb látogatói vannak” – írja Sam J. Lundwall.) Ebben kétségkívül igazuk van, visszatekintésben nézve azonban érveik súlytalannak bizonyulnak. Mai ismereteink fényében ugyanis a klasszikus kemény SF motorjául szolgáló műszaki-tudományos ötletek – Godwin rideg egyenleteitől az Asimov-féle pozitronagyig – cseppet sem realisztikusabbak a barsoomi léghajóknál. Remek narratív elemek, amelyekből igen hatásos történeteket lehet építeni, de a megírásuk óta kiszaladt alóluk a tudományos alapozás. Be kell látnunk, hogy az aranykori SF-mesterek lényegesen rosszabb jósnak bizonyultak nagy elődjüknél, Verne Gyulánál.

A Mars hercegnőjével nem az a bökkenő, hogy tudománytalan, hanem az, hogy saját keretein belül inkonzisztens. Lépten-nyomon tele van olyan ellentmondásokkal, amelyeket meg sem próbál feloldani. John Carter például sajátosan megkettőződik a történet elején: a teste egyrészt az arizonai barlangban marad, másrészt átkerül Barsoomra. Ott állítólag azért sokkal erősebb és akrobatikusabb a hatalmas termetű zöld marslakóknál, mert velük ellentétben a földi gravitációhoz van szokva; ez esetben viszont fölmerül a kérdés, hogy a csudába fejlődhettek ki a tökéletes emberi arányokkal rendelkező vörös marslakók. Akik mellesleg tojással szaporodnak, jóllehet nőnemű egyedeik, ahogy azt Dejah Thoris példája bizonyítja, kézzelfoghatóan emlősök…

Folytathatnánk még a felsorolást, de nem érdemes: a probléma ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, nem létezik. Burroughs nem azzal a céllal írta a regényét, hogy valamiféle nagyívű evolúciós elméletet illusztráljon vele (mint Olaf Stapledon Az utolsó és első emberekben); de még csak nem is azzal, hogy eljátszadozzon egy fiktív kozmológia következetes végiggondolásával (mint Abbott professzor a klasszikus Síkföldben). Ő szórakoztatni akart, és közben nem mellesleg pénzt keresni, amit csak úgy valósíthatott meg, ha nagyon jól csinálja. Ez pedig, mint az eredmény mutatja, sikerült neki.

Az inkonzisztenciák első olvasásra azért nem szembetűnők, mert a cselekmény élénk irama és az egzotikus környezet feledteti őket. Gyakran abból adódnak, hogy Burroughs egyszerűen nem veszi a fáradságot bizonyos tényezők magyarázatára. John Carter például valamiféle szuperember, természetes élettartama messze meghaladja a közönséges halandókét – ám ezt csupán egy hanyagul odavetett megjegyzésből tudjuk meg a nyitófejezetben, a részletes kifejtés elmarad. Utóbb a Marson ugyanilyen mellékesen tesz szert telepatikus képességeire, amelyeket aztán hol használ, hol nem – annak függvényében, hogy a szerzőnek éppen eszébe jutnak-e. Carternek kétségkívül könnyebb dolga volna, ha gyakrabban venné igénybe őket, mondjuk a Dejah Thoris körüli félreértések tisztázására; más kérdés, hogy a történet így sokkal izgalmasabb.

Ami a belső logikai összefüggéseket illeti, A Mars hercegnője inkább szénakazalra emlékeztet, mint precíziós gépezetre; ez azonban mit sem von le élvezeti értékéből. Kilátástalan vállalkozás lenne utánaszámolni, hány kiadásban nyomták újra 1912 óta; annyi bizonyos, hogy napjainkban is lelkes rajongótábora van, és most dolgoznak a megfilmesítésén. Ezzel szemben a proto-SF kemény irányzatának egykorú képviselői – így például Hugo Gernsback híres írása, a Ralph 124C41+ – ma már gyakorlatilag olvashatatlanok.

Egyébként, bár természetesen nem ez a központi fókusza, némi tudományos ihletést A Mars hercegnőjétől sem lehet elvitatni. Schiaparelli 1877-ben jelentette be a Mars-csatornák fölfedezését, s a századelőn ennek nyomán olyannak képzelték a bolygót, amilyennek Percival Lowell csillagász festette le népszerűsítő műveiben: ritka levegőjű, hideg, vörös pusztaságnak, mely zord és barátságtalan ugyan, de képes a földi típusú élet fenntartására. Ezt az elképzelést – amelynek Barsoom teljes mértékben megfelel – csak a Viking űrszondák adatai cáfolták meg; elmondhatjuk tehát, hogy Burroughs 1912-ben legalább annyira összhangban volt az uralkodó tudományos nézetekkel, mint Asimov 1955-ben (amikor Lucky Starr az örök éjszakai és örök nappali féltekére tagolt Merkuron kalandozott) vagy Pohl 1977-ben (amikor a fekete lyukba zuhanó Gelle-Klara Moynlin spagettizálódás helyett beleragadt az eseményhorizontba).

Térjünk át a regénynek egy másik gyakran kritizált aspektusára, és szögezzük le, hogy Burroughs nem volt nagy jellemábrázoló. John Cartert készen kapjuk a történet elején, és ugyanilyen akkor is, amikor elbúcsúzunk tőle; érzelmi csetlés-botlása a folyton megmentésre váró Dejah Thoris körül semmit sem alakít rajta, inkább kissé komikusan és erőltetetten hat. A Barsoom-könyvek hatására ez a szerelmi idétlenkedés éppúgy topikus elemmé vált a planetáris románcban, mint a vad bennszülöttek már-már irracionálisan barbár kultúrája, a viselkedésüket szabályozó szigorú erkölcskódexszel. Az érdekes az, hogy a hős értékrendje ezzel többé-kevésbé összhangban van; a „virginiai úriember” hasonlóan gondolkodik becsületről és tisztességről, mint a zöld marslakók. (Akikben egyébként nem nehéz fölfedezni a nyitófejezet apacs brávóinak analógiáját.) Nem is esik nehezére beilleszkedni közéjük, kivált mivel agresszivitásban és brutalitásban még őket is fölülmúlja. A legcsekélyebb provokációra is kész ölni; Zodangában az árulástól és a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza; és közben egyetlen pillanatra sem merül föl benne, hogy talán helytelenül cselekszik. Más szóval, John Carter tőrőlmetszett szociopata egy szociopata vonásokkal árnyalt társadalomban – a kimmériai Conan hozzá képest a béke jámbor apostola.

Ezen a ponton illenék dörgedelmes hangon elítélni a regény morális alapállását, ahogy a kritikusok általában meg is teszik. Én azonban – engedtessék meg ennyi személyesség – kicsit más szemszögből nézem a dolgokat. Magam is fantasy-író lévén, tisztában vagyok vele, hogy az olvasók szeretik az ilyen hősöket. Persze közben megszólal bennem az iparosember, és azt sugdossa, hogy azért nem ártana kissé elmélyíteni a jellemüket, külső-belső kontrasztot kölcsönözni nekik, némi humorral lágyítani rajtuk a zord vonásokat… mindez azonban nem változtat a lényegen. A recept jó; a recept működik.

Hogy miért? Nevezzük eszképizmusnak, képzeletbeli önkiteljesítésnek, kamaszos hatalmi ábrándozásnak, kapuzárás kori krízisnek, a frusztrációs élmények elaborálásának… nem kenyerem az amatőr pszichologizálás, és nem szeretem kritizálni vagy pláne leminősíteni az olvasókat. Annyi kétségtelen – milliós példányszámok bizonyítják –, hogy a Barsoom-történetek olyan húrt pendítettek meg a közönség lelkében, amely nemzedékről nemzedékre változatlan intenzitással rezonál.

Amikor A Mars hercegnője először látott napvilágot, még nem voltak véres akciófilmek és hentelős számítógépes játékok; az emberek olvastak helyettük. Most már vannak, és az emberek továbbra is olvasnak, bár szabadidejük egy részét – igen helyesen – a mozivászon és a monitor előtt töltik.

Szívből kívánom, hogy a jövőben is tartsanak ki e jó szokásuk mellett, mindenféle lelkifurdalás és moralizálás nélkül. Nem John Carter rontotta el a világot, amiben élünk.

Angol nyelvű függelék

Megjegyzés: A Carcosa-blogban kezdettől fogva törekedtünk rá, hogy a szerepjátékon kívül a fantasy-irodalommal is foglalkozzunk. Ezúttal, afféle kitérő gyanánt, rövid időre elhagyjuk a szerepjáték világát, hogy Raoul Renier elméleti írásának közreadásával kitekintsünk a kampányunkat inspiráló irodaloméra. Az alább következő cikk ezen a felületen válik először publikussá.

A fantasztikus irodalomnak van egy válfaja, amely a SF és a fantasy között húzódó bizonytalan határzónában vert gyökeret: a planetáris románc. A kifejezés viszonylag újkeletű – Russell Letson SF-teoretikus alkotta meg 1978-ban –, maga az irányzat azonban sokkal régibb múltra tekinthet vissza, már jóval azelőtt virágzott, hogy nevet kapott volna. (Ez egyébként cseppet sem meglepő: a kritikai gettóba zárt népszerű műfajoknál az elmélet mindig több évtizedes késéssel követi a gyakorlatot.)

Ezeknek a történeteknek a legfőbb jellemzője, hogy egyedi és egzotikus közegben játszódnak, amely burjánzóan gazdag ecsetvonásokkal van ábrázolva. A folyamatosságot nem a karakterek biztosítják, hanem a környezetük. A planetáris románcok hajlamosak hosszú ciklusokká bokrosodni, ám az első kalandok szereplői csakhamar letűnnek a színről, helyükbe mások lépnek, majd megint mások. Az összekötő kapocs a háttérvilág: maga a ciklus is ennek a nevét viseli, nem valamely meghatározó hősalakét.

Ugyanakkor a narratív közeg térben szigorúan behatárolt: egyetlen világról van szó, pontosabban egyetlen bolygóról. A cselekmény sohasem lépi túl ennek a kereteit; így is bőségesen van tere kibontakozni, mivel a világ tágas és sokszínű, tele ismeretlen, fölfedezésre váró régiókkal. Mi sem áll tőle távolabb, mint az űroperák bolygóinak homogenitása: több furcsa, félhumán kultúrának ad otthont, melyek változatos konfliktusokba bonyolódnak egymással. Bár a technológiájuk alacsony szintű, ismernek valami titokzatos erőt, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel őket. Egyes szerzők ezt parapszichológiai alapon racionalizálják; mások nem fáradnak a kvázi-tudományos magyarázattal, és maradnak a jó öreg mágiánál.

A planetáris románcok hősei kívülállók: vagy egy idegen világról érkeznek (többnyire a Földről), vagy valamilyen módon kiszakadnak otthoni közegükből (például amnéziásak lesznek, hosszú távollét után térnek haza, vagy átkerülnek egyik őshonos civilizációból a másikba). A szerzőnek így alkalma nyílik ismételt felfedezés- és kultúrsokk-élményekkel bombázni őket, fordulatos kalandokkal tarkított utazások során. A szerelmi szál elmaradhatatlan, és mindig keresztezi a kulturális válaszvonalakat: a hősnek küzdenie kell a beteljesedésért, érzelmileg és fizikailag egyaránt. A végkifejlet pozitív, de nem klasszikus értelemben vett hepiend; óhatatlanul vegyül bele némi borongós, bizonytalan, keserédes íz.

Nagyjából láttuk tehát, mit nevezünk planetáris románcnak; most nézzük meg azt is, hogy mit nem.

Kezdjük azzal, hogy a planetáris románc világképe alapvetően természettudományos, a környezeti jelenségeket is ilyen összefüggésben értelmezi. Ha a szereplők felnéznek a napra, egy égitestet látnak benne, nem pedig – teszem azt – egy istenség megnyilatkozását (még ha fűződnek is hozzá bizonyos régi legendák). Nem véletlenül hangsúlyoztuk az imént, hogy mindig egy bolygó szolgál a történet helyszínéül. Az aprólékosan kimunkált, egzotikumokban dúskáló háttér a fantasyben is gyakori követelmény, még az is megesik, hogy ez tart össze kovász gyanánt egy komplett sorozatot; Raymond E. Feist Midkemia-ciklusa mégsem planetáris románc, mivel a cselekmény mitikus tájakon folyik, mitikus paradigma szerint.

Ugyanakkor viszont a természettudományos gondolkodásmód egyáltalán nem jellemző a planetáris románcra, az ökológiai vetületet kivéve. A modern technológiától igyekszik minél gyorsabban megszabadulni, hogy behelyettesítse a titokzatos erőkkel, és ha a cselekmény sodra megkívánja, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül emelkedik fölül alapvető természeti törvényeken – ami a kemény SF értékrendjében valóságos eretnekség. Hal Clement Az elveszett rakéta című regénye egy kalandos utazást beszél el a Meszklin bolygón, amelynek során az embereknek együtt kell működniük az őshonos idegenekkel; mégsem hívhatjuk planetáris románcnak, mivel a történet lényegében arról szól, hogyan oldják meg közös erővel az útközben felmerülő műszaki-tudományos problémákat.

Hasonlóképpen távol áll a planetáris románcoktól a mélylélektani elemzés, illetve a belső folyamatok externalizálása: karakter és környezete viszonyában mindig a környezet a domináns, a karakter csupán reaktív szerepet játszik. (Félreértés ne essék, ez nem szükségképpen jelenti azt, hogy felületesen vagy sablonosan van ábrázolva.) John Varley Titán c. műve egy különösképpen bizarr idegen bolygó felderítéséről szól, hátborzongató fantáziával ecsetelve; mégsem sorolhatjuk ebbe a kategóriába, mivel a bolygó a hősnő személyiségét tükrözi vissza, a benne zajló folyamatok kivetítésével. Amennyiben egy planetáris románcnak elméleti ihletése van, az legfeljebb ökológiai vagy kultúrantropológiai jellegű lehet; más diszciplínák, legyenek bár kemények vagy puhák, nemigen tudnak kibontakozni a keretében.

A planetáris románc gyors, pergő iramot diktál, ritkán hagy időt belső monológokra, részletező leírásokra vagy tudós exkurzusokra. Hősei folyamatos mozgásban vannak az adott világon belül, ám az egyes világok között legfeljebb a történet elején és végén, puszta dramaturgiai kényszerből; a szerző általában mellékesnek tekinti ezt a tényezőt, sietősen napirendre tér fölötte, és nem fárad a beható magyarázatával. Az űr- és időutazás ugyanolyan központi témája a SF-nek, mint a létsík- vagy dimenzióváltás a fantasynek; a planetáris románcban azonban másodlagos elem csupán, amely segítséget nyújt a cselekmény elindításához, illetve keretbe foglalásához. Az atlantiszi táncosnő Poul Andersontól éppúgy nem planetáris románc, mint Harry Harrison könyve, A technicolor időgép, mivel hőseik nem egy világon belül, hanem a világok között kalandoznak.

Részben a fentiekből következik, hogy a planetáris románc mindig partikuláris jellegű. Lehetnek ugyan epikus vonásai, de csak helyi szinten, az adott világra vonatkozólag. Nem él univerzális igényekkel, és hiányzik belőle a sorsszerűség, az elhivatás, a prófétikus messianizmus motívuma is. Frank Herbert klasszikusa, a Dűne, a planetáris románc valamennyi ismérvével rendelkezik, mégsem minősül annak, mert távlataiban túlmutat rajta, cselekménye nagyobb ívű koncepcióra épít.

Végezetül, mivel a planetáris románc nem mai találmány, száz év alatt bizonyos stilisztikai tradíció is kialakult körülötte. Hagyományos nyelvezete meglehetősen emelkedett, gyéren mért humorral és némelyes archaizálással; a dialógus aránya eltolódik a narráció javára. Steven Brust Vlad Taltos-ciklusa szinte valamennyi fönt felsorolt kritériumnak megfelel, mégsem tarthatjuk planetáris románcnak, mivel sokkal nyersebb és fanyarabb stílusban íródott; erősen tagolt, párbeszédközpontú prózája inkább az „életszagú” mély fantasyvel rokonítja.

Az irodalomban persze nincsenek abszolút érvényű definíciók, és a planetáris románc zsánerképe a fent vázolt kereteken belül is nagy változatosságot mutat. Ha például a stílust kissé föllazítjuk, a cselekmény fókuszába pedig egy olyan hősalakot állítunk, aki minden elbeszélésben más és más közegbe kerül, az eredmény az űroperához fog hasonlítani. Ha következetesen racionalizáljuk vagy visszaszorítjuk a természetfölötti elemeket, netán teljesen lemondunk róluk, a puha SF-hez közelítünk, már amennyiben a technológiai körítés megmarad; ha ezt is minimalizáljuk, egy pszeudo-történelmi kalandregényt kapunk. Ugyanez értelemszerűen fordítva is áll: ha a misztikus tényezőkre helyezünk nagyobb hangsúlyt, a természettudományos háttér fog elhalványulni, és szép lassan eljutunk a fantasy tőszomszédságába. A hosszabb ciklusokba fűződő planetáris románcoknál gyakran előfordul, hogy az eredeti premisszáktól eltávolodva más irányba fejlődnek tovább; általában SF-alapokról tendálnak a fantasy felé. Ez részben a szerzők egyéni preferenciáit tükrözi, részben az olvasóközönség igényeinek változását.

Mint már utaltunk rá, a planetáris románc mostanság ünnepli a századik születésnapját. Korai képviselői, amelyek a múlt század első évtizedében láttak napvilágot, azóta kihullottak a köztudatból; az áttörés 1912-ben következett be. Ekkor kezdte publikálni Edgar Rice Burroughs az All-Story Magazine-ban a Barsoom-ciklusát, egyelőre még álnév alatt. A kalandos történetek a Mars bolygón játszódnak, melyet az őslakosai Barsoomnak hívnak. A ciklus hatalmas sikert aratott, és definitív archetípusává vált a planetáris románcnak. Első darabjai már a két világháború között megjelentek magyarul, később aztán a kilencvenes évek elején újra kiadták őket; ám aki mind a tizenegy kötetre kíváncsi, annak ma is szüksége van az angol nyelvtudásra. (Ami elég nagy kár, mert általában az ötödiket és a nyolcadikat tartják a legsikerültebbnek.)

A siker nyomán Burroughs-nak számos imitátora támadt, kezdve mindjárt önmagával; húsz évvel később ugyanis megfejelte a teljesítményét egy Vénusz-tetralógiával. Ezek az epigonok a klasszikus Barsoom-sablonokat ismételgették, nem túl eredeti, de többnyire szórakoztató módon. Eleinte nyilván nem akartak eltérni a jól bevált recepttől; később már inkább az a szándék vezette őket, hogy leróják tiszteletüket a nagy előd előtt. Ez a homázs-tényező magyarázza, hogy olyan szerzők is írtak imitatív planetáris románcokat, mint Michael Moorcock vagy Mike Resnick, akik az írói kvalitások terén messze fölülmúlták Burroughs-t.

A két világháború között az irányzat hallatlan népszerűségnek örvendett az amerikai pulp-magazinok lapjain. Még a SF-elemektől erősen idegenkedő Robert E. Howard is kivette belőle a részét Almuric című regényével, amelyet csak halála után adtak ki a hagyatékából. Folytak bizarr kísérletezések is: Brian Lumley például a H. P. Lovecraft által alkotott Álomvilágba helyezte saját planetáris románcait, a furcsa párosítás azonban nem bizonyult túl sikeresnek.

Az utánzók közül említendő még John Norman, huszonhat kötetes Gor-ciklusával, melynek igen rossz sajtója van. A kritika – így Sam J. Lundwall magyarra is lefordított SF-történeti áttekintése – pornográfnak és szexistának bélyegzi, megítélésünk szerint méltánytalanul. Az még távolról sem pornográfia, ha valaki egy hagyományosan prűd műfaji közegben témaként kezeli a nemiséget; ami pedig a szexizmus vádját illeti, a Gor-ciklus e téren cseppet sem rosszabb, mint a fantasyben sokkal gyakoribb jelenségnek számító agresszívan feminista regények, amelyeket érdekes módon senkinek nem jut eszébe elmarasztalni. Olaszországban – ahol a hetvenes-nyolcvanas években tömegével jelentek meg a planetáris románcok, fordításban és eredetiben egyaránt – még filmet is forgattak belőle, az alacsony büdzséjú kard-és-szandál mozi tradíciójában; bár ne tették volna…

A Burroughs-féle hagyomány kétségtelenül visel macho jegyeket, legtehetségesebb folytatói a második világháború után mégis hölgyszerzők voltak. Leigh Brackett munkássága hazánkban sem ismeretlen, planetáris románcai közül a két legjelentősebbet lefordították magyarra: A rőt csillag könyv alakban jelent meg, a Rhiannon kardját pedig a Galaktika közölte folytatásokban. C. L. Moore eredetileg magazinokban publikálta horrorba hajló Mars-novelláit, majd 1954-ben önálló kötetben gyűjtötte össze őket, Northwest of Earth címmel. A Dark World című regény ugyan a férje, Henry Kuttner neve alatt látott napvilágot, cselekményvezetési és stilisztikai sajátosságai azonban inkább az ő kezére vallanak. (Mindketten írók lévén, folyamatosan összedolgoztak, s az utánuk maradt szöveganyagban szinte lehetetlen elkülöníteni, mi melyikük műve. Egyébként hasonló a helyzet Leigh Brackettel és az ő férjével, Edmond Hamiltonnal is.)

Ezekben az írásokban teljesedett ki a klasszikus, burroughsi értelemben vett planetáris románc. Képviselői később is szép számmal akadtak – Lin Carter, Alan Burt Akers és mások –, de alacsonyabb irodalmi színvonalon. A hatvanas évekre az irányzat kifutotta magát és elmerült az önismétlésben; a megújuláshoz át kellett alakulnia. Erről ismét két női szerző gondoskodott: Marion Zimmer Bradley és Andre Norton. Műveikben – a Darkover- és a Boszorkányvilág-ciklusban – számos párhuzam és közös vonás figyelhető meg, ezért érdemesnek véljük egyszerre tárgyalni őket.

Mindkét ciklust közvetlenül a Brackett-Moore–féle tradíció ihlette; az első proto-Darkover novellát például Bradley egyenesen a Dark World világára írta. A stílusuk ugyanakkor kevésbé sarkos, csiszoltabb és kerekebb, kissé elégikus jellegű; a burroughsi sémákhoz képest mintegy felpuhul, finomítja a karakterábrázolást és visszavesz az agresszivitásból. Irodalmi elődeikhez hasonlóan Bradley és Norton hősei is a tettek emberei, közben azonban folyamatosan kételkednek önmagukban, ami a barsoomi John Carternek eszébe sem jutna. Az obligát, ponyvaízű szerelmi bonyodalmak itt valódi érzelmi konfliktusokká mélyülnek; a cselekmény irama némileg mérséklődik, időbeosztása arányosabb lesz. A kezdeti SF-alapokról a hangsúly fokozatosan eltolódik a fantasy irányába, Nortonnál szinte azonnal, Bradleynél valamivel lassabban.

Az évek során ez a két planetáris románc rekordhosszúságúra nyúlt, és mi tagadás, elég nehéz eligazodni rajtuk – részben a gyakori helyszín- és szereplőváltások miatt, de leginkább azért, mert az egyes kötetek nem a belső kronológia rendjében jelentek meg. Életük vége felé az írók osztott világgá alakították át a kreációjukat, hogy a haláluk után is eleven maradjon – bár ezt a szerzői jogok idejétmúlt szabályozása elég ostoba módon hátráltatja. Közös sajátsága továbbá a két sorozatnak, hogy magyarul csak az első kötetük jelent meg, illetve itt-ott még pár kései Darkover-novella. (Amelyeket kissé körülményes összekapcsolni a nyitóregénnyel, mivel húsz könyv és több ezer év választja el őket egymástól.) Anne McCaffrey hasonló premisszákra építő Pern-ciklusának, amelyet mostanában kezdtek el kiadni magyar nyelven, remélhetőleg nem ez lesz a sorsa.

Bradley, Norton és McCaffrey tehát azt az irányvonalat képviselik, amely a planetáris románcot a fantasy felé közelíti; ez azonban távolról sem általános, ha kicsit körülnézünk a könyvespolcon, számos más variációt találunk. Hogy csak a magyarul is hozzáférhető repertoárból szemezgessünk: Harry Harrison az űroperával ötvözi a planetáris románcot (Halálvilág-trilógia); David Bischoff a horrorral (Éjszakai világ); Jack Vance a pikareszk regénnyel (Folyóvilág); Poul Anderson és H. Beam Piper a SF ökológiai-kultúrantropológiai vonulatával (Tűzkorszak, illetve Bundás népség). Irodalmilag az egyik legigényesebb példa Ursula K. Le Guin regénye, A sötétség balkeze, amely több ponton is szakít a hagyományos konvenciókkal: az érzelmi konfliktusok és a szexuális identitás szerepét boncolgatja egy rendkívül realisztikusan ábrázolt nemváltó (gender-changing) kultúrában, és nem riad vissza tőle, hogy a cselekményt tragikus befejezéssel zárja le.

A megújult planetáris románc két monumentális, mélységében és gazdagságában egyaránt lenyűgöző reprezentánsa a Majipoor-ciklus Robert Silverbergtől és a Helliconia-trilógia Brian W. Aldisstól. Előbbinek a nyitókötete, a Lord Valentine kastélya két kiadást is megért magyar nyelven; az Aldiss-trilógia közreadása sajnos zátonyra futott az első könyv minősíthetetlen színvonalú fordításán. Mint láthatjuk, az irányzat a mai napig él és virul, amiről még jobban meggyőződhetünk, ha egy pillanatra áttelepszünk az olvasószobából a mozivászon elé. A tavalyi év nagy filmsikere, az Avatár ugyanis tőrőlmetszett planetáris románc.

(Angolul értő olvasóinknak kommentár nélkül szeretnénk a figyelmébe ajánlani néhány nívós planetáris románcot azok közül, amelyeket nem ültettek át magyarra, hátha kedvük támad kibővíteni velük a könyvtárukat. Eleanor Arnason: A Woman of the Iron People; Philip José Farmer: The Green Odyssey; M. A. Foster: The Day of the Klesh; Mary Gentle: Golden Witchbreed; Richard Grant: Saraband of Lost Time; M. John Harrison: The Pastel City; Sterling E. Lanier: Hiero’s Journey; Judith Moffett: Pennterra.)

A planetáris románcnak van egy olyan változata – Grant, Harrison és Lanier regénye is ide tartozik a zárójelben említettek közül –, amelyben a cselekmény színteréül szolgáló idegen bolygó nem más, mint a mi jó öreg Földünk. Természetesen nem a jelenlegi állapotában, de nem is a SF-sémák szerint prognosztizált jövőben, vagy valamely felismerhető történelmi korszakban: műfajunk különleges és egzotikus környezetet igényel, alacsony technológiai színvonalon. Ezek a történetek tehát egy nukleáris vagy ökológiai katasztrófa után játszódnak, vagy az egészen távoli jövőben, egy gyökeresen megváltozott világban, amelyben alig lehet ráismerni a miénkre. (Az idősíknak a földtörténeti múltba helyezése ritkább, mert óhatatlanul fölveti az időparadoxon problémáját, amivel a planetáris románc – szemben a SF-vel – nem szeret vesződni; de azért erre is van példa, méghozzá remekbe szabott: Julian May Pleisztocén-tetralógiája.)

A poszt-holokauszt planetáris románcnak több reprezentánsa is olvasható magyarul, így A csillagember fia Andre Norton tollából, vagy a Majd ha az Orion fölszáll Poul Andersonéból. Ezek jobbára közelebb állnak a SF-hez, mint a fantasyhez, és ha megpróbáljuk a fantasy irányába eltolni őket, az eredmény a kard-és-boszorkányság zsánerképére fog hajazni – lásd Philip José Farmer The Stone God Awakens című regényét, vagy Robert Adams Horseclans-ciklusát, mely utóbbinak fő jellemzői a militáns légkör és az erőszak grafikus ábrázolása. A poszt-holokauszt közegnek van egyfajta eredendően nyers keménysége, amely nemigen tűri az elégikus hangvételt vagy a barokkosan cifrázott egzotikumokat.

Annál inkább illenek ezek az elemek a planetáris románc „haldokló Föld” variánsába, amely eredetében Clark Ashton Smith Zothique-novelláira megy vissza. A hazai olvasó ezeket nemigen ismerheti, mindössze egy jelent meg belőlük A sír szava című alacsony példányszámú klubkiadványban. A következő fázisban azonban már van mire hivatkoznunk: a Zothique-novellák ihlették ugyanis Jack Vance Haldokló Föld című elbeszélésfüzérét, majd Ravasz Cugel kalandjait A Túlvilág Szeme és a Démonpikkelyek két kötetében. A planetáris románcnak ez a cizelláltan dekadens és bűbájosan cinikus változata egyértelműen fantasy, olyan messze az eredeti burroughsi mintától, amennyire csak elképzelhető. Vance művei a maguk részéről Gene Wolfe-nak szolgáltak ihletésül az Új Nap- és Hosszú Nap-ciklusához, amelynek első kötetei szintén megjelentek magyarul. Wolfe interpretációjában a planetáris románc mit sem veszít érdekességéből és egzotikumából, ugyanakkor mély gondolati tartalommal telítődik; nem mellesleg pedig a magyar fordítás olyan gondos és alapos munka, amit szemináriumon kellene tanítani.

Végezetül hadd jegyezzük meg, hogy a planetáris románc a látszat dacára nem kizárólagosan angolszász műfaj. Említettük már például, hogy az olaszok módfelett kedvelik, aminek egy példája a magyar olvasók kezébe is eljutott, Gianluigi Zuddas Az utolsó istenek című műve képében. De ide tartozik a Sztrugackij testvérek Nehéz istennek lenni című könyve is, a főszerepben a kardforgató Don Rumatával; és nekünk is megvan a magunk reprezentatív planetáris románca – Zsoldos Péter Viking-trilógiája. Az első kötetben, A Viking visszatérben a gyakori flashbackek révén még elég hangsúlyosak a SF-elemek, a másodikban, a Távoli tűzben már teljesen háttérbe szorulnak, lapozgatás közben olyan érzésünk támad, hogy egy fiktív történelmi regényt olvasunk; a harmadikat, Az utolsó kísértést felejtsük el csendben, nem méltó az előző kettőhöz. A magyar SF valaha élt legnagyobb mesterének azonban még ezt az időskori botlást is megbocsátjuk.