Megjegyzés: A Carcosa-kampány nem csupán a tételes játéküléseken halad előre, hanem a mesélő és az egyes játékosok ad hoc beszélgetései révén is. Ilyenkor a játék teljesen spontán módon, élőszóban folyik, szabályok és dobókocka nélkül; és persze kurtábbra van szabva, ritkán tart tovább félóránál. Ezekről az eseményekről az érintett játékosok általában a családi levelezésben számolnak be; de megesik az is, hogy a mesélő ír róluk rövid összefoglalót a többieknek. Az ötödik kaland után egy ideig Humungus új khunti birtoka állt a kampány fókuszában – a Kertész erőt és fáradságot nem kímélve munkálkodott, hogy a Carcosák gyökeret verjenek e rossz hírű tartományban…


Humungus nagy fekete tölgye
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Carcosák khunti tartományát elismerő okiratban – amit az előrelátó Manipulátor egyaránt aláíratott a Töviskirályság uralkodójával és az ellene lázadó trónkövetelővel – ki vannak jelölve azok az időpontok, amikor a szerződő felek – ha szükségesnek vélik – követeket meneszthetnek egymáshoz, kapcsolataik kölcsönös elmélyítése és az esetleges viták tárgyalásos rendezése céljából. Seranthur, a Töviskirály az első ilyen alkalommal követségbe küldi hozzátok a bevarrt szemű főtanácsosát, akit egyébként Veneldilnek hívnak, és – mint tapasztalhattátok – az ő szájával beszél. Veneldil ajándékokat hoz egy szarvasbőr tarisznyában, ami belülről jóval nagyobbnak tűnik, mint kívülről. Nemes italok és ritka balzsamok vannak benne, ahogy az arisztokraták között szokás: sokféle drága holmi, de mindből csak ízelítő. A részletes listát külön szövegállományban mellékeltem; tessék válogatni belőle. [Megjegyzés: A melléklet játéktechnikai jellegű, ezért nem tesszük közzé a blogfelületen.]

Mindez csekélyke kóstoló csupán a Töviskirályság kincseiből – üzeni Seranthur –, amit ő a maga részéről kész méltányos feltételek mellett megosztani a Carcosa családdal. Sajnos a háború nem kedvez a békés árucserének, ezért az általános kereskedelmi egyezmény megkötésével várni kell, míg kíméletlenül kigyalázza a világból ezt az őrült imposztort, aki az ő százötven éve elhunyt tesvérbátyjának hazudja magát, jóllehet vak is látja rajta, hogy valójában az alkonytündék dróton rángatott bábja. Apróbb eseti megállapodásokról persze addig is szó lehet; így például William Carcosa nemrégiben kifejezte óhaját, hogy szeretne elmélyedni a tündérvarázs tanulmányozásában. Ennek semmi akadálya, amennyiben cserébe ő is hajlandó megosztani a tövistündékkel a Carcosák családi mágiáját. Az első megbeszélésen már jelezte, hogy őt elsősorban a bűbájok érdeklik; a tündék olyan varázslatokat kérnek viszonzásul, amelyek kifejezetten pókok ellen vannak kifejlesztve. (Önerőből ez némi problémát jelentene Williamnek, de a Fekete Özvegy tele van ilyen varázslatokkal, és Santiago – a Komposztáló – is ismer néhányat.)

Seranthur még a látszatát is kerülni kívánja annak, hogy akaratuk ellenére bele akarja rángatni a deklaráltan semleges Carcosákat az országában dúló viszálykodásba; továbbá arra is gondolni kell, hogy bármennyire kézben tartja a helyzetet, a Töviskirályság jelenleg mégiscsak hadszíntér, ahol nem lehet száz százalékosan garantálni a civil látogatók biztonságát – kivált egy ilyen habzó szájú eszelőssel szemben, aki nem ismeri a kulturált hadviselés szabályait. Ezért nem tartaná célszerűnek, hogy a gyümölcsöző mágikus tapasztalatcsere az ő területén kerüljön megrendezésre. Örömmel küldene viszont Humungus tartományába egy magasan kvalifikált szakértőt, aki nem csupán tutorként tevékenykedne William mellett, hanem egyszersmind betöltené az állandó delegátus szerepét is, az ezzel járó immunitásokkal.

A Töviskirály teljes bizalommal van a Carcosák iránt, hiszen a család méltósága nem engedi, hogy szóba álljanak egy ilyen alantas, ki tudja honnan kivakaródott szélhámossal, mint az ő ál-fivére. Jól felfogott érdekük továbbá, hogy távol tartsák magukat a nehezen áttekinthető fegyveres viszályoktól e számukra egyelőre idegen terepen, ahol alig néhány hónapja vetették meg a lábukat és korántsem ismernek még minden buktatót. Ő – Seranthur – semmiféle elköteleződést nem vár el tőlük, csupán azt, amit a józan önérdek is tanácsol: hogy maradjanak ki ebből a konfliktusból.

Megjegyzés: A Carcosák köszönettel elfogadták az ajándékokat, ám a felkínált mágikus tapasztalatcseréből nem kértek, és udvariasan visszautasították a javaslatot, hogy Veneldil állandó nagykövetként betelepedjen Humungus udvarába. Mint a későbbi fejleményekből kiderül majd, ez igen bölcs döntés volt a részükről.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Furore Carcosa, a Lángvirág

2010.09.22. 15:30

„Nem akarod, hogy kijöjjek a sodromból...”
(Hangulatzenéért kattints ide)

A Carcosa családban mindig is születtek olyan gyermekek, akik ösztönösen értettek a legveszedelmesebb őselem – a tűz – mágikus manipulálásához, ám az igazán tehetségesek szerfölött ritkán érték meg a felnőttkort. A tűzmágia ugyanis, lényegéből következően, nem az értelem, hanem az érzelem kormányzása alá tartozik, és mint ilyen, rendkívül nehezen uralható. Míg felcseperedik, a kisgyermek általában megtanulja kordában tartani ösztönös vágyait és szenvedélyeit; ám ha már pólyásként is félelmetes hatalommal bír, ez sokkal nehezebb feladat számára, hisz nem csupán önmagát emésztheti el közben, hanem a környezetében is komoly károkat tehet. Egy tűzvarázsló születése tehát igencsak kétes áldás, amint az nemegyszer bebizonyosodott már a család történetében.

Amikor a kényelmes anyaméh kivetette őt a hideg, ijesztő külvilágra, Furore Carcosa hisztérikus dühében és félelmében mindent elpusztított maga körül, édesanyját és a vajúdásnál segédkezőket is beleértve. A Krónikások régi feljegyzéseiből kitűnt, hogy ha rokonai megpróbálkoznak a fölnevelésével, további hasonló incidensekkel kell számolniuk, amelyek nem fogják kímélni sem őket, sem magát a kisdedet. Szerencsére azonban az apa, Melchior Carcosa kiválóan képzett telepata volt, a legjobb az egész családban, még Benjamin unokabátyját is fölülmúlta. Csak annyi időre hozatta maga elé a kislányát, míg tartós szellemkontaktust létesített vele; aztán haladéktalanul intézkedett, hogy a régi spártai szokás szerint tegyék ki a vadonba.

Egyedül és elhagyatva a gyermek biztosan odaveszett volna, bármilyen félelmetes hatalommal bírt. Az elméjében azonban volt egy hűséges barátja, aki sohasem tágított mellőle, s mindig kész volt tanáccsal és útmutatással szolgálni. És Furore már egészen kicsi korában sem volt magatehetetlen: sem az eső, sem a hideg nem árthatott neki, anyatej helyett pedig azzal táplálkozott, amit az általa támasztott lángok elemésztettek. Ahogy Ahriman Carcosa fogalmazott a családi krónikában: az apja nem is gyermeket nevelt, hanem egy zsenge korú természeti csapást.

Ez a neveltetés idejekorán maradt abba, midőn a család ellenségei lesújtottak az alpesi kastélyra, és Melchior Carcosa halálát lelte a Szubhúti mesterrel vívott szellempárbajban. A kis Furorét – aki akkoriban még a tizedik esztendejét sem töltötte be – nem fenyegette közvetlen veszély, hiszen nem tartózkodott a helyszínen; a szellemkontaktus megszakadása és a fejében fészkelő titkos hang elnémulása azonban sokkoló erővel hatott rá. Szerencsére elég idős volt már, hogy egymagában is boldoguljon; ám az állandó útmutatást nélkülözve teljesen elvadult, s éveken keresztül bolyongott az erdőkben és a hegyekben, belemerülve az ok és cél nélküli rombolásba. Maroknyi megmaradt rokonsága tudta róla, hogy életben van, de a száműzetés keservei között egyelőre sem idejük, sem energiájuk nem volt rá, hogy foglalkozzanak vele. Végül, miután a helyzetük Frankhonban úgy-ahogy megszilárdult, Rigorel Carcosa vállalta a feladatot, hogy megkeresi őt és visszavezeti a családba. Ez nem volt veszélytelen küldetés, mivel a Lángvirág még soha életében nem találkozott egyetlen vérrokonával sem, és titkos mentorának elvesztése óta úgyszólván mindent elfelejtett, amit az emberek világáról tanult; ám az Átokmester végül sikerrel járt, magához vette a serdülő leányt – aki ekkor még beszélni sem tudott –, és fáradságos munkával megtanította rá, hogyan illeszkedjen be a társadalomba.


Lángvirág
(Hangulatzenéért kattints ide)

Bár saját jól felfogott érdekében igyekszik megszívelni bácsikája tanításait, Furore Carcosa a mai napig sem érzi jól magát az emberek között: ideje nagy részét magányos kóborlással tölti, ágrólszakadt koldusként, akinek nincs semmije és senkije. Ez az életmód nem csupán természetes hajlamainak felel meg, a szükség is rákényszeríti: ha ugyanis indulatba jön – ami időről időre bizony előfordul –, mindent és mindenkit elpusztít maga körül. Általában nem is fárad vele, hogy különösebben felszerelkezzen, és mezítláb, egy szál könnyen pótolható pendelyben rója az ösvényeket és az országutakat. Lévén a világ olyan, amilyen, egy ifjú és szemrevaló hajadon számára ez kissé kockázatosnak tűnik; valójában persze azok kockáztatnak igen sokat, akik félreértik a helyzetet és megpróbálnak visszaélni vele.

A Lángvirág személyiségét különös kettősség jellemzi: egyfelől acélos önuralom, másfelől szenvedélyes lobbanékonyság. Ez az ambivalencia gyakran zavarba ejti a környezetében tartózkodókat, akik nemigen tudnak eligazodni rajta. Viselkedésének kulcsát csak a családtagjai ismerik: amíg szükségesnek látja, Furore vasakarattal képes uralkodni az érzelmein, ha azonban egyszer tudatosan úgy dönt, hogy szabad folyást enged nekik, többé esze ágában sincs fékezni őket. Ilyenkor a leghelyesebb a lehető legnagyobb iramban a lehető legmesszebbre távolodni tőle.

Furore Carcosánál senki sem tudja jobban, mennyire törékenyek és mulandók az anyagi javak, így hát nem vágyik vagyonra, gazdagságra; s mivel az emberek sincsenek sokkal tartósabb matériából (sőt!), az ő gyűjtögetésüknek sem látja különösebb értelmét, vagyis nélkülözi a hatalmi ambíciókat is. Néha viszont, különösen a havi tisztulása idején, ellenállhatatlan vágy fogja el valami naiv domesztikus idill iránt – takaros kis házikó, virágzó kertecske, dolgos-szerető férj, orgonasípokként sorakozó csemeték... Ilyenkor hajlamos lángkönnyeket sírni és rettentően sajnálni önmagát. A helyzetét nem könnyíti meg, hogy még mindig szűz, túl a huszonötödik életévén. Rajta ugyan igazán nem múlna, de eddig még nem talált olyan szeretőt, aki ne hamvadt volna el tüstént a karjai között.

Megjegyzés: A Lángvirág mintaképéül Charlie szolgált A tűzgyújtó c. Stephen King-regényből. A játékos nagyon élvezte ezt a könyvet, csak az bosszantotta benne, hogy a főhős kislány – legalábbis szerinte – szinte végig lúzer módjára viselkedik és visszariad a határozott cselekvéstől. Furore Carcosa a javított változat.

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Eibon által idézett Carcosa őr
(Hangulatzenéért kattints ide.)

Amióta a Carcosa nemzetség, család csak létezik, mindig volt valaki, aki vagy névleg, vagy erős kézzel irányította azt. A kezdeti időkben, mikor a hírhedt Kar Khosa lovasok a kimmer-szkíta törzsi szövetség tagja voltak, ailenek, nemzetségfőnek hívták. Később, mikor már az észak szláv területeken is megvetették a lábukat már inkább szemjának, családfőnek, dél szláv területen pedig szemejsztvonak. Ahogy nyugatabbra haladtak, freiherr lett az elnevezés Frankhonban pedig suzarain. A lényeg viszont mit se változott, a Carcosa zászlósúr mindig a család feje volt és maradt is örökre.

Mivel a Carcosa család már évszázadok óta levetkőzte azon beidegződést, hogy a nőtagjai kevesebbet érnének, az utóbbi tíz zászlósúr-választásban nagyon komoly szerepük volt. Azt viszont ők is belátják, hogy a nagyvilág felé - ami nincs felkészülve a felvilágosult Carcosa gondolkodásra -, továbbra is csak férfi családtagjai viselheti a címet. Habár mint mindenhol, a múltban volt kivétel erre is.

A nagyvilági urak, királyok megrökönyödnének, ha tudnák, hogy a Carcosa családfő-választásban már évszázadok óta a demokrácia szabályai működnek. Valószínűleg, ha tudnának róla, kigúnyolnák, vagy legalább is komolytalannak vennének minden így választottat. De szerencsére nem tudnak. Azon ritka esetben (úgy százévente kétszer), mikor a Carcosák kénytelenek vezetőt választani maguk közül, azt a legnagyobb titokban és a biztonsági intézkedések között teszik, erről mindig Eibon gondoskodik.

A jelölés és választás, mint olyan, meglehetősen egyszerű, ezt sosem bonyolították túl. Zászlósúr bárki lehet, aki érez magában indíttatást, elhivatottságot és hatalmat, hogy véghez is vigye az akaratát. Az önjelölés itt elfogadott, habár az se ritka, ha mások protezsálnak.

Egészen az utolsó választásig a családi tanács az ármány és intrika színhelye volt, ahol ritkán volt meghatározó a rátermettség, ám a család csúfos bukása mindent megváltoztatott. Pár éve, mikor végre a család biztonságban érezte magát Frankhonban, újra összeült a tanács, erre az eseményre. A választás sose tartott ilyen hosszú ideig, hiszen ugyan nem sok jelölt volt, ám a vélemények nagyon megosztottak voltak.

A hölgyek közül ott volt, Evoryn, Hellehild, Leonor és Furore. Vhylva az Újvilágban tartózkodott, Liliar még kislány volt, Sophia pedig továbbra is „száműzetésben” élt, és nem kívánt élni a lehetőséggel. Rhodopének pedig „...esze ágában sem volt eljönni erre a nevetséges színjátékra”.

Az urak közül ott volt Artemus, Ben bácsi, Eibon, Hasdrubal, Humungus, Rigorel, Santiago és Névtelen. Aldimar és William még fiatalak voltak, Emmanuel Outrémerben tartózkodott, Ibramel valahol az Újvilágban, Paviano távol-keleten, Nichienről évek óta nem hallott senki semmit, csakúgy, mint Paulinusról. Belzador pedig ugyan ott volt, ám nem szavazott.

A családtagok egyesével mondták el véleményüket a család helyzetéről és a lehetséges megoldásról, és az hamar körvonalazódott, hogy Hasdrubal és Névtelen között fog eldőlni, ki lesz a Carcosa zászlósúr. Aki nem szólalt fel, nem szavazhatott, tudta jól ezt mindenki, ezért lepődött meg az egész család, amikor is Belzador nem kért szót, ezzel megpecsételve a választás hosszát.

A vitázó Hasbrubal
(Hangulatzenéért kattints ide.)

A napokba nyúló vita főleg a visszavágásról és annak természetéről szólt, hiszen Hasdrubal a totális bosszúhadjáratot hirdette, ahol a „gonosz állatoknak még az írmagját is ki kell irtani”, míg Névtelen türelemre intett mindenkit, hisz erősen tartott a család végső kipusztulástól, abban az esetben ha Hasdrubal vezeti majd a Carcosákat.

A családtagok megosztottak lettek, Leonor, Furore, Artemus, Hasdubal és Humungus a bosszút éltette, Evoryn, Hellehild, Eibon, Rigorel és Névtelen viszont óvatosságra intett, Benjamin és Santiago pedig nem tudott dönteni. Szavazások szavazás után következtek, és sorra döntetlen állás született. Mindenki Belzadort győzködte, de ő egy árva szót sem szólt, csak mutogatott, hogy ki szeretne menni a várból, ám a szabályok ezt nem engedték. Addig senki sem hagyhatta el a tanácstermet, és nem érintkezhetett senkivel, míg nincs új zászlósúr.

Végül is a nyolcadik nap egy újabb hosszas vita után újra szavaztak, és meglepő eredményként 7-5-re Névtelent választották meg a Carcosa zászlósúrnak. Hasdubal beletörődött félig-meddig a vereségbe, majd utána Eibon egy a régmúltból származó szertartás keretei között beiktatta az új Zászlósurat.

A kilencedik nap végül Belzador egy szolga alakjában tűnt fel, és hosszú hallgatás után megszólította Névtelent. „Bocsáss meg Névtelen, ígérem legközelebb nem egy nyelv nélküli áldozatot választok.”

A mi pontjaink: (4/5)
A ti pontjaitok: (0/5)

A Fekete Özvegy Khuntba érkezik
(Hangulatzenéért kattints ide)

Drága rokonaim!

Örömmel tudatom veletek, hogy ismét módomban áll tevőlegesen bekapcsolódni a családi ügyek intézésébe: lejárt ugyanis a gyászév, amelyre az illendőség kötelezett Vermandois herceg – igen szeretett harmadik férjemuram – tragikus elhunyta után, s immár jóhírem sérelme nélkül elhagyhatom a szentéletű apácák moissaci közösségét, akiket dicséretesen jámbornak találtam ugyan, ám egyszersmind kissé hisztérikusnak. Bizonyára a bezártság és a sok böjtölés viseli meg az idegzetüket.

Őszintén megmondom, nem vágyok vissza Paradysbe: a zárdában egészen megszoktam a csendes, elmélkedő életet, Hellehild húgom pedig helytállt a régi posztomon, remekül képviseli érdekeinket a királyi udvarban. Másfelől viszont az a kilátás sem túlzottan lelkesít, hogy visszavonuljak özvegyi jogon bírt birtokaimra, buzgó semmittevéssel fecsérelni az időt a hímzőráma és a breviárium mellett. Végül alapos megfontolás úgy döntöttem, hogy Humungushoz költözök Khunt erdejébe. Ott távol leszek a világ lármájától, mégis lesz rá lehetőségem, hogy a család javára munkálkodjak. Egy új tartomány kiépítése komoly feladat, kivált ilyen zavaros lokálpolitikai helyzetben; Humungusnak elkél a segítség, nehogy elaprózza magát a sok tennivaló között.

Egy javaslatom mindjárt volna, részben praktikus, részben morális megfontolásból: hagyjunk föl az értelmetlen és barbár genocídiummal, amit a xaarxi jövevények ellen folytatunk! Természetes, hogy kissé zaklatottan viselkednek, hiszen elvesztették az anyakirálynőjüket; de éppen ennek a Talildor nevű fiúnak a példája mutatja, hogy ha valaki felkarolja őket és gondot visel rájuk, odaadó hűséggel viszonozzák a szeretetét. Amire egy zavart elméjű tövistünde képes, arra én is; sőt, merem állítani, hogy akár sokkalta többre. És ha már ilyen alkalom kínálkozik, miért hagynánk kihasználatlanul?

Felhívnám rá a figyelmeteket, hogy a világokat elválasztó határfalak egyes helyeken vékonyabbak a szokásosnál, és Khunt ősidők óta ezek közé tartozik. Nem ez az első alkalom, hogy idegen életformák vándorolnak be ide; az erdőnek épp azért olyan rossz a híre, mert mindig befogadta és a saját képére formálta őket. A folyamat teljesen természetes, nem hadakozni kell ellene, hanem ellenőrzés alá vonni: bővíteni az erőforrások körét az oktalan elpocséklásuk helyett.

Talildor lényegében fegyvernek használja a xaarxi pókokat, jellegzetes férfiúi korlátoltsággal. Én inkább a pókselyemre gondolok, meg a Voniktól vásárolt takácsrabszolgákra. Ha sikerülne kerítenünk még pár ilyen tündérkét, csak egy sor szövőszéket kellene felállítani, hogy gazdaságilag is megvessük az új Carcosa-tartomány alapjait. Más körülmények közt ez nem volna könnyű feladat, de a háborús viszonyok alighanem megkönnyítik majd a szükséges munkaerő beszerzését.

Valószínűnek tartom, hogy ha a Töviskirályságban kitör a polgárháború, mindkét fél megpróbál szövetségesnek megnyerni minket. Egyetértek Williammel, semmiféleképpen sem szabad elkötelezni magunkat; ettől azonban még nyugodtan hitegethetjük őket. Minél ügyesebben csináljuk, annál több hasznot húzhatunk belőle, hiszen igyekeznek majd a kedvünkben járni és lekenyerezni bennünket. Persze vigyázni kell, nehogy túl mohók vagy túl átlátszóak legyünk; ez a játszma józanságot, empátiát és hidegvért igényel.

A kíséretemmel előreláthatólag egy hét múlva érkezem Khuntba; addig arra kérnélek, Humungus, légy szíves számomra valamiféle szálláshelyet előkészíteni. Tudom, hogy a tündékkel kötött szerződés értelmében nem emelhetsz a tartományodban mesterséges építményeket; nekem azonban nincsenek nagy igényeim, valamelyik régi pogány sírdomb is tökéletesen megfelel, csak takaríttasd ki előtte alaposan.

Csókol mindannyiótokat:

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)

Mesélői megjegyzések III.

2010.09.08. 10:00

Több mint huszonöt éve játszom az (A)D&D különböző reinkarnációival, ám a rendszer egyes elemeivel ennyi idő alatt sem tudtam megbarátkozni. Az egyik ezek közül a mágikus gyógyítás; pontosabban annak széles körben hozzáférhető, könnyű és olcsó, instant változata. Ez persze szerves tartozéka a gygaxi játékstílusnak, amely a játék savát-borsát az „akcióban”, vagyis a sűrűn egymásra következő harcjelenetekben látja: a folyamatos hp-utánpótlás biztosítása nélkül előbb-utóbb óhatatlanul elakadna a játékmenet. Minél inkább taktikai kihívásnak tekinti valaki a játékot, annál kevésbé nélkülözheti a gyors mágikus gyógyítást; jó példával szolgálnak erre a népszerű hálózati játékok, a World of Warcraft és társai. Ebből aztán logikusan adódik, hogy a papok gyógyító masinákká válnak, a gyógyitalok pedig nagy tételben árusított tömegcikké.

Megmondom őszintén, ez engem rettentően zavar: én ugyanis a saját fantasy-kampányaimban az irodalmi és a mondai-mitikus hagyományt tekintem igazodási alapnak, ott pedig nyoma sincs semmi ilyesminek. Mágikus gyógyítás létezik ugyan, de körülbelül olyan gyakori, mint a fehér holló, összehasonlíthatatlanul alacsonyabb hatásfokkal működik, és még véletlenül sem a papok kiváltságos szakterülete. Ha egy klasszikus fantasy-hős csúnyán megsebesül, nem terem talpon a következő körben egy pap buzgó ügyködése nyomán, hanem összeesik, eszméletét veszti és delirizál, aztán lassan magához tér és hosszan tartó lábadozással erőre kap – jóllehet közben a világ legjelesebb gyógyítói sürögnek körülötte. Egyébként nem véletlenül, hiszen a hős fizikai hendikepelése ősidők óta ismert fogás az elbeszélők eszköztárában, és olyan remek történeteket lehet kerekíteni belőle, mint például az Ivanhoe.

(Zárójelben megjegyezném, hogy az ún. games literature-t, vagyis a szerepjátékos alapon írt fantasy-műveket nem tekintem az irodalmi hagyomány részének. Ez egyrészt tautológia lenne, vagyis a farkába harapó kígyó esete; másrészt ezeknek az írásoknak az irodalmi értéke a legjobb esetben is kétes, a túlnyomó többségük szimpla papírpiszkolás.)

A történelmi valóságban senkinek sem jutott volna eszébe elsősegélyhelynek nézni a templomokat, mecseteket vagy zsinagógákat – és nincs ez másként a Carcosák kvázi-historikus világában sem. A mi kampányunkban a játékülések körülbelül 6-8 óráig tartanak, és átlagosan egy harcjelenet szerepel bennük; ráadásul a kalandok nem közvetlenül következnek egymásra, játékidőben mérve több hetes vagy hónapos intervallumok választják el őket. Taktikailag tehát a játékosok nyugodtan gazdálkodhatnak a karakter induló hp-állományából, nincsenek rászorulva a folyamatos utánpótlásra. Hangulati szempontból ez nagyobb teret enged a „realizmusnak”, vagyis az irodalmi-mitikus minták hű leképezésének. A Carcosa-szettingben a papok nem foglalkoznak gyógyítással és az alkimisták nem készítenek gyógyitalokat. Ha egy karakter megsérül, a kirurgusokhoz fordulhat segítségért, ha pedig megbetegszik, a diplomás orvosokhoz; utóbbiak kizárólag diagnosztizálnak, utasításokat adnak és recepteket írnak fel, a pácienshez nem nyúlnak egy ujjal sem. (Bár a vizeletét és a székletét megkóstolják, ellentétben a mélységesen lenézett kirurgusokkal, akik – noha munkájuk során vastagon tocsognak a vérben és velőben – ennek még a gondolatától is undorodnak.)

Természetesen a Carcosák ilyenkor saját erőforrásaikra is támaszkodhatnak, s a korabeli medicina színvonalát figyelembe véve talán ez a legésszerűbb megoldás. A családban Névtelen és Humungus a két legjobb gyógyító, ám még ők is messze elmaradnak egy átlagos első szintű D&D-pap mögött. Névtelen páratlan sebésztudománya inkább a kísérletezés és az átalakítás céljait szolgálja, mint a gyógyításét; műtője és laboratóriuma nélkül csupán egy jó harctéri felcser, semmi több. A gyógyító mágiája nekromantikus jellegű; adni csak abból tud, amit előzőleg elvett valakitől, és a procedúra során az életenergia jelentős része veszendőbe megy. Humungusnak nincsenek ilyen problémái, ő azonban elsősorban a növényi életformák gyógyításában járatos, önmagát is beleértve. Az állati-emberi szervezetek működését csupán rendkívül bonyolult, áttételes módon képes befolyásolni – mármint ha gyógyítani akar, mert a mérgezés és a fertőzés megy neki, mint a karikacsapás.

Más Carcosák ugyan nem mélyedtek el a gyógyítás műhelytitkaiban, veleszületett képességeikből adódóan mégis fel vannak vértezve a világ viszontagságai ellen. Az alakváltó Aldimar gyakorlatilag korlátlanul tudja gyógyítani magát, amennyiben van rá néhány nyugodt perce; a család izraelita ágából való Emmanuel pedig jószerivel elpusztíthatatlan, még a halálból is visszatér, ha el nem égetik. Mesélőként nem célom a karakterek korlátozása; amennyiben a játékos valami frappáns ötlettel áll elő, akkor is hagyom kibontakozni, ha a hagyományos felfogás szerint ez felborítja a játékegyensúlyt és „tápos” karaktert eredményez. Tapasztalatom szerint ugyanis – föltéve persze, hogy a mesélő kellőképpen határozott – a játéktechnikai extravaganciák narratív módszerekkel könnyen kezelhetők.

Aldimar korlátlan öngyógyító képessége például bőségesen elegendő garanciának tűnt a hosszú távú túlélésre, hiszen játéktechnikailag a karaktert csak úgy lehet elpusztítani, ha valamely folyamatosan megújuló forrásból több veszteséget szenved körönként, mint amennyit képes visszapótolni. Ami tehát a túlélést illeti, a Vadak Ura nyugodt lehetett – egészen addig, amíg Hasdrubal Carcosa egy ízben össze nem tévesztette valakivel.

– Enyém a gonosz állat! – horkantotta bőszen, és torkon ragadta.

Na, itt kezdődtek az izgalmak…

A mi pontjaink: (5/5)
A ti pontjaitok: (5/5)
süti beállítások módosítása